Mámorban úszva [ Őrületbe kergetsz - 22. fejezet ]

Mámorban úszva

[ Őrületbe kergetsz - 22. fejezet ]

      Reményvesztve dőltem újra hátra a kerek kis üvegasztal melletti székben, ahogy az ágyon rendezetlenül pihenő takaróra bámultam. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen egyszerű dolog egyszer ennyi galibát fog okozni.

     Ahogy a szobából nyíló fürdőhelyiségből kiszűrődő zuhanyrózsa csobogásának hangját hallgattam, arra lettem figyelmes, hogy furcsamód fájdogál a mellkasom. Egy ideig gondolkodtam, hogy mégis mi bajom lehet, aztán végül csak rájöttem, hogy... nem kifejezetten tetszik a lelkemnek a tény, hogy Jimin egy nőcsábásznak néz, amikor semmi okot nem adtam erre.

     Vagy... ez lehet tökre rendben van, csak én gondolkodom megint nem evilágian erről a témakörről? Az átlagos embereknél, akiket tőlem jóval jobban foglalkoztat az, hogy megéljék az ilyesfajta vágyaikat, ez tök oké? Hogy random összefekszenek emberekkel, miközben elutaznak dolgozni? Nem is kellene kiakadjak, hogy Jimin csak szimplán egy „egészségesen" működő embernek néz? Embernek, aki úgy működik, mint mindenki más?

     Nem, akárhogy nézem, ez így csak még sokkal sértőbb. Nem vagyok én mindenki más. Én, én vagyok.
Fújtattam egyet, majd újra felkeltem a székemből. Az újdonsült szobatársam nagyjából negyedórája bent van a zubogó víz alatt és eközben a személyzet hozott nekünk egy kisebb terülj, terülj asztalkámat. Hasonlót kaptam már a beköltözésemkor is tegnap este, de most ez eléggé fel lett turbózva. Gondolom próbálkoznak azzal, hogy valahogy kiengeszteljenek a keveredés miatt. A legkülönbözőbb ételek és italok kaptak helyet a díszes tálalókocsin, amit néhány perce vettem át az egyik igencsak kedves, de rendkívül dadogó hölgytől. Van egy olyan érzésem, hogy Ő a szálloda tulajával ellentétben pontosan tudta, hogy ki vagyok.

     Odaléptem az említett eszközhöz és végigszemléltem a kínálatot. A legkülönbözőbb dolgok sorakoztak fel rajta, de amin mégis a leginkább meglepődtem az az egy vödör jégben pihenő pezsgő volt. Ilyet nem a nászúton lévő pároknak szoktak bekészíteni? Vagy egy így tök oké akkor is, ha valakik csak a munkájukkal kapcsolatban szállnak meg? Ah, bár mondjuk ennél a hotelnél már semmin sem kellene meglepődjek...

     Végül levettem a kocsiról egy szintén épp a jégben pihenő whisky-s üveget. A konyhahelyiségbe sétáltam ki, ahol is kerestem magamnak egy ennek az italnak legalább nagyjából megfelelő poharat, majd a hűtő jégautomata részéből szereztem magamnak néhány jeget is. Felbontottam a jéghidegre hűtött italt, majd töltöttem magamnak egy keveset. Belekortyoltam az italba, majd jólesően konstatáltam az ízét és azt a tipikus, forrósághoz hasonló érzést, ami végigbizsergette a testem. Hmm... na igen, erre volt most szükségem.

      Bólintottam néhányat a jó ízt megélve, majd pedig kibámultam a konyhából a szabadlevegőre nyíló ajtó felé.
Nem is vettem eddig észre, hogy van erkély. És mégis miért a konyhából nyílik...?
Ez a hotel komolyan mondom egyre furcsább és furcsább lesz.
Oda sétáltam az erkélyajtóhoz, majd pedig kikukkantottam az üvegen.
     - Na nem mondod komolyan – esett le az állam.
Igen, olyannyira, hogy már magamban beszéltem.

     Kiléptem az erkélyre, ahol egy akkora jakuzzi fogadott, amit meg merem kockáztatni, hogy még nemigen láttam életemben. Korlát helyett tiszta üveggel volt szegélyezve a hely és tele volt minden fényesen csillogó kisebb-nagyobb üvegdíszekkel, és mediterrán hangulatot keltő cserepes növényekkel. A magasra nyúló már-már „üvegfalat" különböző méretű és stílusú fényfűzérek díszítették, amik jelenleg ugyan ki voltak kapcsolva, de már így is baromi jól néztek ki.

     Köpni-nyelni nem tudtam, hiszen így az estére való tekintettel gyönyörűen megvilágította a hold és csillagok fénye az egészet. Mivel eddig csak a konyhából kiszűrődő fényen keresztül figyeltem meg a helyet, ezért most egy kapcsolót keresve igyekeztem fényt varázsolni kívülre is. Megtalálva és felkapcsolva azt, az apró (de végtelensok) fényfüzérek felvillantak, ahogy teljesen körbefutottak az egész teren, így kellemes meleg fénnyel árasztva el azt. Nem volt túl világos, de látni már bőven lehetett.

     Ekkor vettem észre egy kupac törölközőt összetekerve a jakuzzi szélén, amin egy laminált díszes papírlap is állt. Franciául, németül és angolul is írt egy-egy szöveget, a legutóbbit sikerült meg is fejtsem úgy nagyjából. Valójában csak egy használati utasítás volt a jakuzzihoz és leírta, hogy az erkélyt szegélyező üveg sötétített és kívülről tükrös, szóval amíg kilátni ki lehet rajta, be nem.
Mondjuk igen, ez bennem is felmerült, hogy hogy az istenbe oké az, hogy egy teli üveg mellett rohangáljon valaki hiányos öltözetben. Bár oké, nem a földszinten vagyunk, de vannak azért jól működő fényképezőgépek manapság már bőven...

     Annyira lekötött a nézelődés, hogy meg sem hallottam, hogy Jimin végzett a zuhanyzással, csak akkor realizáltam ezt, amikor felsejlett mögöttem a hangja.
     - Hah? – halottam viszonylag közel magamhoz, mire hátrafordultam – Na jó...! – lépett ki Ő is az erkélyre, ámuldozva – Oké... Ez eszméletlenül néz ki...
     - Az biztos – válaszoltam, ahogy az erkély széléhez sétáltam és rábámultam a város fényeire, miközben újabbat kortyoltam a kezemben lévő whisky-be – Valami gyönyörű.

     Olyannyira elvarázsolt minket a látvány, hogy egy ideig mind a ketten elfeledkeztünk arról, hogy az előzőekben milyen kellemetlen beszélgetésben is volt részünk. Talán ebben az időintervallumban még én is elfelejtettem az elmémben háborogni amiatt, hogy milyen teljesen karakteridegen dolgokat feltételezett rólam még kb. fél órával ezelőtt.
     - Én ebbe bele akarok ülni – jelentette ki Jimin, miután kibámulta magát.
Én kérdő tekintettel fordultam felé.
     - De most zuhanyoztál.
     - Hát... jakuzzit nem is tisztálkodásra használják az emberek – nézett rám kissé „sassy" arckifejezéssel (csak, hogy úgy beszéljek végre, mint valaki, aki nem 90 éves...).
     - És nem vagy Te ehhez hulla fáradt? Vagy... fél napot biztos repültél – vontam össze a szemöldököm.
     - Nagyszerűen aludtam, köszönöm – nevetett fel, ahogy igyekezett rájönni, hogy hogyan kell a jakuzzi tetejéről valahogy leszenvedni a takaró ponyvát.

     Mivel én elolvastam a leírást az imént, ezért miután letettem a poharamat letéve az erkélyen lévő kisasztalra, odaléptem hozzá, hogy segítsek Neki.
     - Nem tanultál a repülőn? – kérdeztem, hisz a legtöbbször szerette hasznosan tölteni azt az időt, amit a levegőben töltött. Amennyire tudom, leginkább az utóbbi időben az angol nyelv tanulmányozásával méghozzá.
     - Most nem – rázta meg a fejét, de ennyiben is hagyta a dolgot. Hallgatása és a nem túl vidám válasza elég sokatmondó volt.
Gondolom nem volt abban a hangulatban, hogy valami hasznosat csináljon. Hm.

     Fejben tartottam a dolgot, de nem zargattam vele egyelőre. Közös erővel leszenvedtük a masszázsmedence tetejéről annak takaróját, majd így egy újabb dolog terült szemeink elé, amire rá tudtunk csodálkozni.
Hát... ez még a ponyvával a tetején is nagynak tűnt, így meg aztán pláne. Fogalmam sincs hány emberre van tervezve, de szerintem kényelmesen beleférne az egész banda anélkül, hogy össze kellene húznunk magunkat bármennyire is.

     Jimin tanácstalanul figyelte a leginkább francia feliratú gombokat, mire a kezébe adtam a laminált lapot, amit én már az előzőekben megvizsgáltam.
     - Kérsz valamit inni? – kérdeztem, mire kérdően felém nézett – Kaptunk úgy 20 féle alkoholt, meg még vagy ugyanennyi fajta kaját, szóval... - vontam vállat. Kicsit taktikám is volt, hogy nem az ételt kérdeztem. Arra biztosan nemet mondott volna.
     - Hmm... Mindjárt bejövök. Ennek úgyis fel kell melegednie. Asszem... - bámult vissza a kezében lévő kártyára.

     Én bólintva visszasétáltam a szobába, majd a tálalókocsit beügyeskedtem a konyhahelyiségbe, mert én személy szerint nem az ágyon ülve szerettem volna kajálni. Bár annyira már nem voltam már igényes, hogy elővegyek egy tányért és ne kézzel lábbal kezdjek el falatozni róla. Enyhén szólva éhes voltam már, amin a whisky még csak dobott. Szóval nem foglalkoztam ilyenekkel. Meg azzal sem igazán, hogy mit eszek, mert a felét nem tudtam beazonosítani sem. Gondolom egy része francia tradicionális étel lehetett – mert az ilyen helyeken ez a szokás. Nem vagyok valami válogatós, sőt, kifejezetten szeretem a különböző országok ételeit megkóstolni, szóval így pláne jóízűen falatoztam.

     Kis idő után Jimin is belépett az erkélyről, maga mögött hagyva a jakuzzi halk zümmögését és az épp melegedő vizet.
     - Azta – nevette el magát – Te aztán éhes vagy.
Én csak teli szájjal bólintottam. Miután lenyeltem az adott falatot, leültem az ebédlőasztalhoz, de mivel még így is elértem a kocsit, továbbra sem hagytam abba az evést.
     - Rég ettem. Akkor sem túl sokat. Szóval most pótlom. – vontam vállat, ahogy szemmel keresgéltem valamit, amit szintén kézzel képes vagyok enni, bár a legtöbb ételhez kellett volna némi evőeszköz...
     - Jesszusom, várj már Hyung – mondta, majd néhány fiókot nyitogatott ki, amíg meg nem találta az evőeszközöket. Felém nyújtott egy kanalat, kést és villát is, majd felnyújtózva egy tányért is levett az egyik polcról és azt is odaadta nekem. Megköszöntem, majd most már arra kezdtem pakolni az érdekesebbnél érdekesebb ételekből, amiket eddig nem tudtam megkóstolni a lusta, kézzel evő stratégiám miatt.
Mitől lettem én most ennyire zabagép, azt nem tudom. Bár, enni mindig is szerettem... Már, amikor tudtam is persze.

     De ahogy szedegettem magamnak az ételt, fejemben folyamatosan dilemmáztam. Most kérdezzek rá, hogy Ő nem ül-e le enni velem? Vagy ne? Segítek, vagy rontok a helyzeten? Kérdezzek, vagy csak hagyjam Rá? Szükséges-e az a lökés, amit a kérdésem okozna, vagy csak elijesztené?
Őszintén; fogalmam sincs. Tényleg. Nem tudom. De nem akarok úgy tűnni, mint aki ignoráns, vagy elfelejtette azt, hogy milyen küzdelmei vannak, ha étkezésről van szó.

     Egy falat talán csirkehúst dobtam be épp a számba a villám segítségével, amikor a tanácstalan tekintettel a semmibe meredő Jiminre néztem fel.
     - Leülhetsz ám, nem kell ott állj – intettem a fejemmel a velem szemben levő székhez, mire megrázva a fejét kizökkentette magát a gondolataiból.
Persze tudtam én, hogy nem azért áll, mert fél leülni mellém, vicces is lenne.
Csak szimplán nem tudott mit kezdeni magával.

     Kizökkenve a gondolataiból elindult az asztal felé, aztán mégis megtorpant. A keze az evőeszközös fiókra csúszott, de ebben a mozdulatában is megállt.
Én figyeltem a jelenetet és azt is, hogy mit csinál. De nem mozdult, csak egy idő után idegesen rázni kezdte megint a lábát, ahogy mostanában azt elég gyakran szokta.
     - Attól... hogy idehozod, nem kell feltétlenül használd – próbáltam talán a lehető legbiztonságosabb stratégiával élni. Nem említettem meg sem az ételt, sem magát az evést, csak a konkrét evőeszközre utaltam, aminek az elővételével épp gondban van. Nem hívtam fel a figyelmét arra, hogy pontosan tudom min agyal, de mégis éreztettem vele, hogy tisztában vagyok a helyzetével és nem kell úgy csináljon, mintha nem zavarná semmi.

     Mondatom után kicsit erősebben ráfogott a fiók fogantyújára, majd néhány másodperc múlva tétován kihúzta azt és kivett belőle néhány evőeszközt és egy újabb tányérért nyúlt fel a polcra.
Bevallom; én már ezt is sikernek könyveltem el.
Leült velem szembe, majd kicsit túlságosan rendezetten lehelyzete maga előtt a terítéket, ezután pedig unottan könyökölt fel az asztalra, ahogy elbámult mögöttem valamerre. Gondolom megint a falra, vagy valami hasonló.

     - Te már kifaggattál engem, de én nem tudok semmit a mai napodról – dobtam fel a dolgot, ahogy a tányéromba kiszedett határozottan nem-csirkével, hanem talán valami vörös hússal szenvedtem. Amúgy is megkérdeztem volna, nem kifejezetten figyelemelterelés volt a célja. De... annak sem volt rossz.
     - Uff – nyögött fel – Hosszú, leginkább. Nem a legjobb dolgok közé tartozik a 13 óra repülőút. Meg az utána és előtte lévő reptéren való szenvedés sem... - sóhajtotta.
     - Remélem azért minden rendben volt – utaltam a reptérre. Mindig rengetegen várnak minket és sokszor... ez kicsit megterhelő. Nem az, nem mintha nem szoktunk volna hozzá a tömeghez. De hulla fáradtan, egy repülőút után igen nehéz időnként tolerálni azt az embertömeget, ami ilyenkor az arcunkba akar mászni. És most szó szerint értem, hogy az arcunkba.
     - Nem volt gond – válaszolt, ahogy a villáját vette fel és azzal kezdett el szórakozni, de ételt nem vett magához – Nagyon aranyosak voltak ma is. Szeretem őket. – utaltam az Armykra, miközben az arcán valami igazán kedves és meleg mosoly terült el. Mindig így beszél róluk.
     - Én is szeretem őket, persze – bólintottam felnézve Rá – Csak azt nem, ha az arcomba akarnak ugrani – sóhajtottam.

     Én, aki bevallom, fogalmam sincs hogyan, de szociális szorongással idol lett, néha nagyon nehezemre esik ezt tolerálni. Mármint sosem leszek ideges, vagy akadok ki. Csak a lehető leggyorsabban igyekszem általában átsétálni a reptérről az engem váró kocsiba, hogy haladjunk. Általában még a fülhallgatómat sem veszem ki, mert az kicsit tompítja azt a hatalmas zsivajt, ami fogad. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogat és szeret minket, de ezzel a szorongással nem igen tudok mit kezdeni még ennyi idő után sem.
Mindenesetre kezelni már megtanultam.
     - Engem annyira nem zavar, mint Téged – válaszolt.
     - Mondjuk az biztos, hogy merőben jobban tudsz kapcsolódni ehhez a pattogó energiához, mint én – nevettem el magamat, ahogy a kocsihoz nyúltam egy újabb étel megkóstolásának céljából.
     - Na mert én valami üregi nyúl vagyok?!
     - Az Jungkook – ráztam meg a fejem legyintve, mire felnevetett.

     Egy ideig még beszélgettünk erről a témakörről és arról, hogy milyen rendkívül izgalmas dolgok történtek a repülőn (mint például, hogy egy stewardess-t annyira zavarba hozott a jelenlétével, hogy képtelen volt megszólalni szegény - hát igen, a Jimin effect), majd egy idő után végre ténylegesen elnyúlt az ételeskocsi felé. Egy pillanatra megörültem, de valójában csak a jeges vödörbe bújtatott francia pezsgőt kapta a kezei közé.
     - Uff – kezdte el olvasgatni a címkéjét – Hát ilyet sem ittam még. Ezt muszáj lesz megkóstolni... – és már pattant is fel, hogy hozzon magának egy pezsgőspoharat – Te is kérsz?
Én ugyan nem szeretem keverni a különböző alkoholokat túlságosan, de egy igazi francia pezsgőt most én sem hagyhattam ki.

     Így egy igenlő hümmögéssel válaszoltam, ahogy egy kicsit letettem az evőeszközeim és jólesően hátradőlve a hasamra pakoltam a kezeimet. Jó ég, hogy ez a kaja most mennyire jól esett...
Viszont az nem tetszik, hogy Ő még mindig nem evett semmit. Úgy fejre fog állni ettől a pezsgőtől, hogy csak na.
De felnőtt ember révén valószínűleg ezzel Ő is tökéletesen tisztában van.

     Az asztalra tette a két pezsgőspoharat, majd rutinos mozdulatokkal elkezdte az üveg kinyitásának folyamatát. Én tudtam, hogy ügyes benne, szóval nem tartottam tőle, hogy megöl vele – nem úgy, mint mondjuk ezt Namjoon esetében tettem volna. Te. Jó. Ég. Ott még lehet a csillár is leesett volna a plafonról.
Meg a felettünk lévő szobában megszállók is hozzánk...
Vagy... az épület dőlt volna össze.
Vagy esetleg minden egyszerre.

     Ahogy számítottam is rá, gond nélkül kinyitotta az üveget, ami kellemes hanggal pukkant, majd először az én, aztán a saját poharát is megtöltötte. Ez utóbbit teljesen tele.
Jesszusom, hát ebből nem szoktak egyszerre ennyit.
     - Szomjas vagy? – nevettem el magamat meglepődve, ahogy kicsit közelebb húztam magamhoz az italom.
Ő csak vállat vont, majd visszahuppant a székére és felemelte a vékony üvegből készült poharát, hogy koccintson velem.

     Én is felemeltem az enyémet és talán a koccintás pillanatáig nem is éreztem furcsán magamat. De valahogy abban a szent minutumban, ahogy összecsilingelt a két vékony üvegpohár, realizálódott bennem a helyzet, ami a büfékocsi érkezésekor is. Ez kezd kicsit tényleg... nászutas hangulatú lenni, nem?
Mármint egymással szemben ülünk egy kétszemélyes ebédlőasztalnál, egy halál gyönyörű luxushotelben Párizs közepén, miközben az indokolatlanul gyönyörűen kivilágított erkélyen épp bugyogva melegszik a víz a jakuzziban, mi pedig egy méregdrága pezsgővel koccintunk elképesztő különleges francia fogások felett...

     Hát... nem is tudom.
Visszahúztam magamhoz a poharam és a biztonság kedvéért a koccintás után kicsit kerülve a tekintetét ittam bele a szénsavas italba ami te jó ég, mennyire isteni volt.
És ahogy láttam, ezt Ő is így gondolta.
Olyannyira, hogy néhány percen belül a pohara legjavát el is fogyasztotta, aminek következtében valószínűleg annyira eluralkodott rajta a leszarom állapot – meg talán az, hogy megint elterelte a figyelmét akkorra már a beszélgetésünk -, hogy egy idő után nem túlságosan sokat gondolkodva nyúlt el valami Neki tetsző ételért.
Én ennek pedig elképesztően örültem. Ha ehhez az kellett, hogy bepusziljon egy majdnem teljes pohár méregdrága pezsgőt, akkor innentől minden étkezése előtt biztosítok egyet...

     Nagyjából fél órán keresztül ültünk még ott, bár én már nem nagyon ettem, Vele ellentétben. Inkább csak a pezsgőmet kortyolgattam, ahogy beszélgettünk mindenféléről, ami csak szóba jött.
     - Ugf képfeld – beszélt teli szájjal – Moftanában déjhóp-
     - Várj, várj, szívesen elképzelem, de nehéz lesz, ha nem értem – nevettem a poharamat újra a számhoz emelve, kényelmesen hátradőlve a székemben.
Ő kissé morcosan ugyan, de elfogadva a dolgot nézett rám, majd lenyelte az adott falatot, ami épp a szájában volt.
     - Szóval; képzeld, mostanában J-hope a szokásosnál is többet lóg a telefonján.
     - Igen? – kérdeztem kissé értetlenül, ahogy újfent a pezsgőmbe kortyoltam. Ő egyébként is nehezen szakad el tőle a legtöbbször.
     - Ééés sokszor eltűnik délutánra és kora estére is.
     - Miért érzem úgy, hogy FBI-ügynök-Jimin sejt emögött valamit? – könyököltem fel az asztalra az egyik kezemmel, hogy a fejemet támasszam meg. Ekkora már kicsit megéreztem az alkoholt bevallom, de látszólag még mindig nem annyira, mint Ő.
     - Hát ez csak természetes. A szokásosnál is vidámabb és energikusabb, sokszor eljárkál...
     - Jesszusom, örülök, hogy az elmúlt hetekben nem voltam a dromban akkor – fogtam meg a fejem – Ha a szokásosnál is energikusabb akkor valószínűleg felrobbant volna az agyam – viccelődtem. Ő is tudja, hogy imádom Hoseok-ot, de tagadhatatlan, hogy nem épp egy halk jelenség a legtöbbször.

     Ő csak megrázta a fejét nevetve kicsit a dologra, majd egy újabb falat köretet szúrt fel a villájára. Én pedig folytattam.
     - Hm, tehát ahogy látom a pezsgő hatására előbukkant FBI-ügynök-Jimin mellett, pletykás-Jimin is.
     - Ez nem pletyka – mondta komolyan – Tényleg arra gyanakszunk, hogy találkozgat valakivel.
     - Ahaaamm... - pillantottam rá kicsit hunyorogva – Pont úgy, ahogy én is, nem? – kérdeztem meg felnevetve, ahogy újabbat kortyoltam a poharamba.
Aztán beállt a csend.

     Uff.
Azt hiszem ezt nem gondoltam át eléggé.
     - Elnézést, nem akartalak megbán-
     - Nem, igazad van – emelte fel az egyik kezét egy kicsit, hogy nem kell szabadkozzak – Teljesen igazad van – ismételte meg magát újra.

     Erre bevallom, nem igazán tudtam, hogy mit is kellene mondjak. Mióta kizökkentünk a helyzetből nem éreztem azt, hogy neheztelnék rá, de úgy tűnik mégis így van, mert most a téma hatására újra megjelent bennem a dolog. Mindez amellett, hogy most még legnagyobb örömömre lelkiismeretfurdalásom is van amiatt, amit az előbb mondtam. Amiben őszintén mondom, hogy semmi rosszindulat nem volt. Csak megláttam a párhuzamot a két téma között.

     Nem maradtunk sokáig ebben a kissé kellemetlen helyzetben, mert Jimin felkelt és a mosogatóba pakolta a tányérját, az evőeszközeivel együtt. Majd hozzám lépett és miután bólintottam, hogy nyugodtan viheti az enyémet is, azokkal is ugyanazt tette. Csak bambultam rá kiürült aggyal és azon gondolkodtam, hogy most mégis mi is pontosan az, amit érzek. Lehetek sértett, ha közben pedig rosszul érzem magam, hogy az vagyok? Fogalmam sincs.
Bár a tőlem okosabb emberek szerint minden érzés valid, szóval ezek szerint... gondolom.

     Az elpakolás után Ő újra az asztalhoz lépett, lehörpintette a maradék italát, majd egy újabb adagot töltött magának. Kérdés nélkül „légtelenítette" az én poharamat is, majd a pezsgőjével a kezében céltudatosan indult meg az erkély irányába.

     Én pedig csak ott... ültem.
És valószínűleg még fél óráig ezt csináltam volna a helyzettől való zavarodottságom és a whisky, illetve a pezsgő keveredésének összhatása miatt, ha meg nem fordul az ajtóban és hozzám nem szól.
     - Nem jössz?
     - Én? – csak ennyit tudtam reagálni a meglepődésem okán.
     - Hát ki mástól kérdezném – nevette el magát.
     - Nem tudom – reagáltam zavarodottan. Hát... Mi? Én nem terveztem Vele ücsörögni a jakuzziban erősítve a nászutas teóriámat. Gondoltam Ő akar lazítani a saját kis magányában, de...  Igen, most már én is hallom, hogy ez mekkora barom egy gondolat volt. Jimin még csak nem is szeret egyedül lenni...
Valószínűleg számára már az elejétől kezdve egyértelmű volt, hogy együtt fogunk beülni ebbe az egyébként méregdrága relaxációs eszközbe. Pontosabban hát, ezt tervezte.

     Egy ideig még nézett rám várakozva, majd megunta a tehetetlenségem és az alkoholtól kicsit felbátorodva úgy döntött, hogy most nekem bizony nincs beleszólásom semmibe.
Gondosan letette a poharát a kád szélére, majd dinamikus léptekkel visszajött hozzám, egyik kezével megragadta a csuklóm, másikkal a poharam és úgy húzott ki az erkélyre.

     Kiérve oda lekapcsolta a konyhában lévő lámpát, hogy csak a külső, apró égők lágy, melegsége világítsák be a gyönyörű erkélyt, a hold és csillagok fénye mellett. A több helyen is felbukkanó üveg díszek, és csak úgy szimplán maga a padló, illetve a korlátot helyettesítő magas üveg meseszépen csillogott ebben a kellemes, lágy fényben.
Kétségkívül gyönyörű volt.
Viszont mint mindig, én most sem tudtam elvonatkoztatni a túlontúl realista és problémaorientált gondolkodásmódomtól.
     - De mégis miben akarsz fürdeni? Kétlem, hogy hoztál...- de megtorpantam. Hisz Jimin talán szintén az alkohol hatására megszűnő józanságának köszönhetően, mintha mi sem lenne természetesebb, dobálta le magáról a fürdés után magára kapott alvó ruháját. Amint már csak a boxere maradt rajta, ugrott is be a kellemesen gőzölgő vízbe.

     Én lesokkolva ácsorogtam, már csak azért is, mert megdöbbentem, hogy Hozzá képest igen hanyagul dobálta le a ruháit az erkélyen elhelyezkedő egyik kis fonatos fotelre. De mit is áltatom magam -  hát valljuk be, nem ez sokkolt le a legjobban.
Bár igazából mindegy lett volna. Ha ezen túl is tudom tenni magamat, azon már kétségkívül képtelen lettem volna, hogy némi szenvedés után a jakuzzi belső fényeit is felkapcsolta, így pedig a testét teljes egészében megvilágította egy kellemes, lágy fény, amint körülöleli a szelíden bugyogó víz.

     Azt hittem ott esek össze, de komolyan.
És most mondanám, hogy magam sem tudom miért, de pontosan tisztában vagyok vele.
Akkorát nyeltem, hogy szinte hallottam a hangját és csak álltam ott, Őt bámulva, földbe gyökerezett lábbal. Igyekeztem magamhoz térni, mert már megint villogni kezdett a fejem felett az a bizonyos veszélyt jelző lámpa, hogy hahó, itt az ideje kezdeni valamit most ezzel a helyzettel. Mert kezd baromi feltűnő lenni, hogy csak bámulok Rá mozdulatlanul.

     Rá és a felfoghatatlan gyönyörűségére a holdfényben. Én... ez... én miért látom most így Őt?
Oké. Nem, hát ez teljesen rendben van. Az, hogy valaki szép, az objektíven megállapítható, nem? De, igen, az ilyesmi egy tény. Hát... Hát ez csak egy egyszerű, szimpla tény. Mit kiakadni ezen. Hát most ezt bárki látná. Miért kell ezen meglepődjek.

     Végül ezzel a gondolattal egészen megnyugtattam magamat, bár utólag merem feltételezni, hogy ebben szintén közrejátszott az, hogy akkorra már nem voltam igazán józan – bár még annyira részeg sem egyébként.
Ami ellen úgy éreztem, hogy épp itt az ideje tenni, mert még túlságosan sokat gondolkodom. Szóval kiszakadva a helyzetből a poharamhoz nyúltam és beleittam, mintha ettől várnám a megváltást.

     Jimin csak ekkor szólalt meg újra.
     - Gyere Hyung, ne ácsorogj ott ~ - beszélt jókedélyűen, látszólag nagyon élvezve a kellemes érzetet, amit a bugyogó víz okozott bőrének.

     Persze. Most fogjam magam és kezdjek el itt levetkőzni, nem?
Hát ettől kínosabbat nehezen tudtam volna elképzelni. Mármint nincs ebben semmi, de nekem ez most úgy éreztem, hogy egyáltalán nem lett volna komfortos.
Ennyire azért... nem szerek ruha nélkül lenni.
Most meg valamiért pláne úgy éreztem, hogy bőven eléggé megzavarta a bioritmusomat az, hogy Ő csak úgy ledobált magáról mindent. Szóval úgy döntöttem, hogy én nem fogok.

     Így a következményekbe (mint például, hogy aludni miben fogok ezek után) bele nem gondolva fogtam magamat és úgy ahogy voltam a fehér pólómban és kosaras rövidnadrágomban huppantam be Vele szembe a vízbe.
Láttam az arcán valami minimális meglepődést az öltözékem miatt, de nem szólt semmit. A forgatások alkalmával is a legtöbbször így voltunk, ha bárminemű vízről volt szó az elmúlt évek alatt, szóval... már nevezhetjük ezt akár megszokásnak is.

     Elnyúltam a poharamért és közelebb húztam magamhoz a jakuzzi szélén hagyva azt, majd pedig elkényelmesedtem a kellemesen meleg vízben. Nagyon jó érzés volt, ahogy a hűvös levegő csiklandozta a bőrömet ott, ahol nem ért a víz. Ez egy igencsak jóleső kontrasztot adott az egésznek.

     A látványról pedig nem is beszélve. Nem tudom hová hangsúlyozni, hogy mennyire elképesztően nézett ki az üvegfelületek végtelen csillogása a holdfényben. Ha pedig az üvegen túltekintettünk, akkor maga a város fényeinek játéka. Ugyan én ez utóbbinak ekkor háttal ültem – de velem szemben volt valami tök más, ami bőven kárpótolta ezt. Valaki tök más.

     Ő is csatlakozott hozzám az ital kortyolgatásában és egy ideig csak némán ültünk így, egymással szemben.
     - Sok helyen voltam már, de ez valahogy... - szólalt meg egy idő után, felkönyökölve a kád peremére a megtámasztva a fejét.
     - Igen – válaszoltam, ahogy oldalra fordítottam a fejemet, hogy én is rálássak valamennyire a város fényeire. (Meg, hogy ne a karja ívét tanulmányozzam...) – Elképesztő.

     Gyönyörködtem egy kicsit a fényekben, majd amint visszafordultam, rajtakaptam, hogy Ő már sokkal inkább engem figyel és nem is a fényeket.
Vagyis én azt hittem, hogy rajtakaptam, de... amúgy nem.
Mert nem is igazán akarta elrejteni a dolgot.
     - Mi az?
     - Csak... tök hosszú a hajad – jegyezte meg továbbra is kikönyökölve és a fejét támasztva.
     - Tudom – válaszoltam elfogadva a dolgot, bár nem igazán értettem ezt a megállapítást. Egy ideje már ilyen.

     Viszont úgy tűnt, nem is fogom megérteni, mert nem fűzött hozzá mást. Csak ennyit. Meg mosolygott. Aztán újra a poharába kortyolt.
Tyhüh. Kezd kellően szürreálissá válni ez a helyzet már megint.
Kicsit lejjebb csúsztam a vízben, mert kezdtek fázni a vállaim.
     - Szóval... azt sejted, hogy J-hope-nak van valakije – tértem vissza bőven még az előző témánkhoz.
Ő határozottan bólintott.
     - Vagy legalábbis alakulhat valami. És nem csak én. – tette hozzá.
     - A többiek is? – kérdeztem, mire bólintott.
     - Nem beszélgettünk erről közösen, mert nyilván... nem beszéltük ki a háta mögött. De egymástól függetlenül is feltűnt már nekünk a dolog. Amikor egyik este Namjoon megjegyezte, hogy de furcsa, hogy egész nap nem látta Hobit, mikor elvileg aznap nem volt semmilyen önálló projektje... akkor szóba került, hogy már többen észrevettük, milyen más mostanában.

     Csak hümmögtem néhányat. Kicsit elméláztam azon, hogy nem számítottam arra, hogy ha pár hétig a munkába temetkezem, akkor utána ilyen hírekkel fogok szembesülni.
     - Hát... én nem tudom – válaszoltam – Nem igazán tudom elképzelni róla, hogy szerződést szegne...
     - Jajj, én sem! – mondta hirtelen, ahogy az eddig támaszkodó kezét a víz alá rejtette – Nem, nem hiszem. Nem fog olyasmit csinálni, amit... nem szabad. Szerintem csak most kicsit... valaki megjelent az életében, talán? Nem tudom. Egy idő után nem csoda, ha az ember magányos lesz ilyen életvitel mellett. – sóhajtotta.

     Megütötte a fülemet a mondata és az alkoholtól felbátorodva nem szabtam gátat annak, hogy hamar tovább is vigyem a gondolatot.
     - Te magányos vagy? – kérdeztem meg nemes egyszerűséggel, majd kiittam az utolsó kortyot is a poharamból és kicsit már ugyan ingatag mozdulatokkal, de végül biztosan lehelyeztem azt a talpára.
Jimin meglepődött a kérdésemen, de messze nem annyira, mint amire számítottam. Inkább csak szokatlanul hosszú ideig gondolkodott a válaszán.
Ami számomra már eleve beszédes volt.
     - Nem tudom – reagált egy idő után.

Összefontam a mellkasom előtt a karjaim, ahogy behunyt szemekkel élveztem egy kicsit a meleg víz ölelését testem körül.
     - Nem, azt hiszem nem – helyesbített mégis kicsit később – Magányos nem vagyok. Nem hagyjátok, hogy az legyek.
Erre újra kinyitottam a szemeimet.
     - Akkor miért gondolkodtál ennyit? – kérdeztem, őszinte kíváncsisággal – Mármint... azt hiszem ez egy olyan dolog, ami talán egyértelmű lehet.
Ő megrázta a fejét.
     - Nem, nem igazán. Vagyis nekem nem igazán.

     Elfogadtam a válaszát, hisz miért is ne tettem volna. Mindannyian mások vagyunk, minden érzelmet és élethelyzetet máshogy élünk meg. Ha számára ez a kérdés messze bonyolultabb annál, mint hogy ennyire egyszerűen válaszoljon rá, megértem.
De azt hiszem... jogos is a dolog. Már csak azért is, mert talán nem mindennap gondolkodik az ember azon, hogy vajon magányosnak érzi-e magát.

     A város hangjait hallgattam egy ideig, ahogy kissé üres érzésem lett. Túl jól érzem most magam. Ez... nem tudom, valami hiányzik.
Az agyam a semmiből pörögni kezdett, mintha fejvesztve nekiállt volna keresni valamit, ami miatt szarul érezhetem magamat – de valójában ez nem volt már ismeretlen érzés a számomra. A saját elmém védelmi mechanizmusa volt ez arra, ha valamikor „természetellenesen" kellemesen éreztem magam. Állandóan ezt csinálom.
Meg is lett a hiányérzetem oka, ami pedig nem volt más, mint, hogy újra felsejlett bennem a neheztelés a korábbi, szobában történt beszélgetésünk miatt. Egy kicsit megint frusztrált lettem, de úgy voltam vele, hogy nem. Ezt én akkor sem fogom ennyiben hagyni.

     Lehet, hogy megint az alkohol miatt voltam bátor, nem tudom, de úgy éreztem, hogy ezt igenis meg kell beszéljük.
     - Kérdezhetek még valamit? – tettem fel már alapból egy kérdést, de nem is tudom miért, mert ezt én is utálom. Milyen baromság ez. Ki kérdezi ezt meg. Ki válaszolná erre azt, hogy „nem", hacsak nem egy ősbunkó. Miért mondok olyasmit, amit egyébként ki nem állhatok? Ehh.
     - Persze – válaszolt, meg merem kockáztatni még azt is, hogy kicsit lelkesen – Szeretem a kérdéseid.
     - Hát ezt nem biztos, hogy szeretni fogod – nevettem el magamat, annak ellenére, hogy jól esett, amit mondott.

     Egy ideig rágtam a dolgot, de úgy voltam vele, hogy ah, nem érdekel. Kinyögöm valahogy, aztán majd lesz valami.
     - Előre is elnézést, hogy újra felhozom, mert láttam, hogy mennyire kellemetlen. De... nem tudok mit csinálni, mert nem esett túl jól, hogy ilyesmit feltételezel rólam. Mégis miért gondoltad, hogy a munka mellett „kalandozni" jöttem ide? – húztam fel a térdeim a víz alatt.
     - Hát... mondtam korábban. A telefonbeszélgetés. – válaszolt meglepően lazán és nyugodtan.
     - Nem – ráztam meg a fejem – Mármint oké, rendben, értem. Félreérthető volt a számodra, bár azért kicsit úgy érzem, hogy ehhez kellett némi kreativitás is, de elfogadom. Viszont... Jimin, ismersz engem. Mivel adtam én erre okot?
Ő csak csendben bámult maga elé, ahogy a hullámzó vizen keresztül bámulta a tenyereit a víz alatt.
     - Semmivel Hyung, gondolom. De Téged meg miért zavar ennyire ez az egész? – kérdezett vissza szolidan rám sandítva, viszont semmi támadás nem volt a hangjában. Csak szimpla érdeklődés.

     Azt hiszem ez volt az a pont, ahol mind a ketten kaptunk egy löket „fogalmam sincs"-et és egy nagy kalap gondolkodnivalót. Amit... nem valószínű, hogy félrészegen fogunk megfejteni.
És ebben látszólag egyet is értettünk. Csak a tettei alapján nem pont ugyanabba az irányba gondolkodott, mint én; hogy „na majd józanul".
Az Ő fejében inkább ennek tökéletes ellentéte fogalmazódott meg.

     Tekintve, hogy felállt és miután nagyjából lerázogatta magáról a vizet, lábujjhegyen betipegett az épületbe – aminek amúgy sok értelme nem volt, mert valószínűleg pont ugyanannyira vizezett össze mindent, mintha ezt nem teszi meg.
Végül pedig a whisky-s üveggel tért vissza.

     Viszont ekkor már megint bőven több minden volt, amire az agyamnak reagálnia kellett volna egyszerre és ez igencsak nehezére esett. Többek között arra is, hogy csatak vizesen ott áll előttem, szinte teljesen ruha nélkül...
Igyekeztem az alkohol mámorban úszó agyamat valahogy lepattintani a témáról, de nem volt könnyű dolgom. Ezen a ponton még az sem merült fel bennem, hogy miért esik annyira nehezemre ezt figyelmen kívül hagyni, mert nem volt kapacitásom még ezen is gondolkodni. Hát az előbb tök jól megfogalmaztam, nem? A szép dolgokat mindenki megnézi. Ő objektívan szemlélve tagadhatatlanul az, tehát ez rendben van. Gondolom.

     Persze, hát ez aztán a magyarázat.
De tekintsünk most el ettől és fogjuk az illuminált állapotomra.

     - Hú, biztos jó ötlet ez? – kérdeztem, miután magamhoz tértem.
     - Miért?
     - Hát... Akarsz rövidezni még így a pezsgő után?
     - Te már alapból ittál előtte és semmi bajod – vont vállat, majd újra belépett a jakuzziba, hogy most már hárman, az üveggel közösen foglaljunk helyet a kellemesen meleg vízben.

     Leült, majd egy laza mozdulattal lepöckölte a whisky tetejéről a fém kupakot. Mindezt úgy, mintha vagy ezerszer gyakorolta volna előtte, pedig tudtam, hogy nincs így. A mozdulat hatására az üveg zárására szolgáló fémdarab a mellkasomnak röppent, majd a vízbe esett, de szerencsére sikerült elkapjam.
     - Uh, bocsi – nevetett, mert valószínűleg azért nem úgy tervezte, hogy lelő vele.
Megráztam a fejemet, hogy semmi baj, mert amúgy sem igazán tudtam volna kinyögni semmi értelmeset. Túlságosan rabul ejtett ez a mozdulat még hosszú másodpercekig.
Ez után is csak azt figyeltem, hogy mit csinál. Nem szórakozott azzal, hogy pohárba töltse az italt (mondjuk nem is lett volna mibe, hacsak nem gyalázatosan a pezsgőspoharat fogta volna be erre a célra), így csak hanyagul beleivott az üvegbe.

     Ami nem mondom, hogy nem volt megint baromi attraktív, a rohadt életbe. De... ez csak egy objektív szemlélet még mindig, rendben? Melyik ember nem halna meg egy kicsit egy, a víztől holdfényben csillogó, üvegből whisky-t ivó, Jimin látványától?
Hát egyértelműen mindenki így reagálna.
Gondolom. Biztos. Minden bizonnyal.

     Kínomban inkább elfordítottam a fejemet és oldalra kibámulva figyeltem a város fényeit, ahogy akaratomon kívül kezdtem el rágcsálni az ajkaim belsejét.
     - Gyere ide – szólalt meg a semmiből, kalimpálva egy kicsit az egyik kezével, ezzel kizökkentve engem a bambulásomból, mire az indokoltnál jóval értetlenebb fejjel bámultam vissza rá – Nem akarom odadobálni Neked az üveget. És innen a városra is rálátsz, nem kell kitörd a nyakad... - mondta, ahogy maga mellé biccentett a fejével.

     Végülis egyetértettem a dologgal, meg úgy éreztem, hogy valahol kapóra is jön. Igazából... ha nem Vele szemben ülök, akkor talán már ennyire nem is fog zavarba ejteni a jelenléte, mert nem látok Rá. Ez azt hiszem egy jó taktika lehet.
Átcsúsztam magammal szembe a jakuzziban kialakított egyik „üléshez", ami az övé mellett foglalt helyet. Így bámultam ki újra a város fényeire és csak ekkor jöttem rá, hogy ebből a szögből ez az egész hely csak még szebb lett.

     Ő a kezembe adta a jéghidegre hűtött üveget én pedig elfogadva azt túlzott gondolkodás nélkül ittam bele, ahogy elkényelmesedve hátradőltem a gőzölgő vízben. Egészen egy pillanatig voltam képes megnyugodni, mert nem elég, hogy realizáltam, hogy már nem tudom hova fokozni a nászutas képet a fejemben, hisz most már egy üvegből is iszunk egymás után, de még a tipikus vanília illata is megcsapta az orrom.

     Ezt egyszerűen nem hiszem el. Még itt is? Hogy? Értem én, hogy nem rég zuhanyzott, de azóta vagy fél órája ázik a jakuzzi vizében, hogy a fenébe nem „mosta" le még magáról? Hogy lehet még mindig ilyen illata? Hogy lehet mindig ennyire jó illata?
Igyekezve kizökkenteni magamat elbámultam egy nekem szimpatikus épületre a távolba, majd egy újabbat kortyoltam a keserű italba, végül visszaadtam az üveget a kezébe. Élveztem, ahogy a forróság szétterjed a testemben és újra behunytam a szemeimet és az egyik térdemet felhúzva annak támasztottam meg a jobb alkaromat a vízben.

     Talán kívülről furcsa lett volna, hogy ekkor nem igazán beszéltünk egymáshoz, de magában a helyzetben egyáltalán nem volt az. Ő nem az a csendes típus, viszont én abszolút az vagyok. Sokáig azt hitte ilyenkor, hogy csak rossz a kedvem, de azt hiszem az évek alatt Neki is sikerült megtanulnia értékelni ezeket a nyugodt pillanatokat. Amikor nem kell szaporítani a szavakat, csak megélni az adott helyzetet a másik társaságában. Azt hiszem ilyen volt ez is.

     Így ment ez egészen addig, amíg legalább az üveg háromnegyedét el nem pusztítottuk, ami így egy teljes üveg pezsgő után, hát... annyira nem volt kevés. Én személy szerint azt hiszem kifejezetten nem voltam részeg, de már bőven elég jól éreztem magamat. Ellenben Jimin már lehet ezen a ponton is átlépett. De ezt abban a helyzetben, ott ülve nem tudtam megállapítani.
Mondjuk nem mondom, hogy bármennyire is meglepő volt ez, az italmennyiséget, vagy a mind a kettőnkre telepedett fáradtságot tekintve.

     Egy idő után már teljesen össze-vissza beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott és bevallom, a fele dolognak nem is igazán volt már túl sok értelme.
     - Hidd már el, hogy úgy néz ki, mint egy medve.
     - De miről beszélsz, nincs olyan, hogy „medve csillagkép" – nevetett kissé csukladozva (már, ha lehet olyat csinálni ülve – bár Jimin rendszeresen leesik a székekről is, szóval Ő határozottan képes rá).
     - Hát hogy ne lenne! Méghozzá kicsi és nagy is van. – bizonygattam az égre mutatva.
     - Dehogy van, ezt csak kitalálod – kortyolt bele az üvegbe egy újabbat.
     - Nézz már fel! Ott van. – mutattam, de valójában már én is inkább elképzelni tudtam csak, hogy látom, amiről beszélek.
     - NemlátomHyung...~ - tette le az üveget maga mellé – Hol? – húzódott közelebb hozzám és az állát a Hozzá közelebbi vállamra támasztotta, mivel azzal a kezemmel mutogattam épp az égre.
     - Hát hova mutatok szerinted? – nevettem fel.
     - Mit tudom én, mindig máshová – nevetett Ő is és valószínűleg igaza is volt.

     Reményvesztve leengedtem a karomat, de valószínűleg kicsit túl nagy elánnal, mivel ennek köszönhetően akkorát csaptam a víz felszínére, hogy mind a kettőnk arcát beterítették az apró cseppek.
Nevetésben törtünk ki, ahogy igyekeztük kitörölgetni a szemeinkből a vizet, én pedig személy szerint a még vizesebbé vált hajamat is hátra túrtam, ami ettől függetlenül sem volt már száraz, így csak rosszabb lett a helyzet.

     Miután kinevette magát, valamiért újra a vállamra helyezkedett el az állával, de ez engem továbbra sem zavart. Már csak azért sem, mert az előzőekből kifolyólag már megszoktam a közelségét. Meg a vaníliaillatát...
Oké, mit hazudok, baromira nem voltam magamnál már és amúgy is, az elmúlt időszakban mikor zavart engem az Ő fizikai közelsége, de komolyan...

     - Hosszú a hajad – jegyezte meg a nevetésből lenyugodván, ma már másodszor és újra teljesen váratlanul.
     - Még mindig tudom – nevettem el magamat a dolgon, mert nem értettem, hogy miért emlegeti ennyit – Ha ezzel azt szeretnéd közölni, hogy vágassam már le, mert borzalmas, akkor ne kerülgesd – ráztam meg a fejemet továbbra is vigyorogva.
     - Dehogy akarom ezt mondani – döntötte a homlokát a vállamnak, majd lassan újra felemelte onnan fejét és visszahelyezkedett az állával, ahogy eddig.
     - Akkor mit emlegeted ennyit? – próbáltam a szemem sarkából ránézni.
     - Csak egy tény – vonta meg a vállát, ahogy kicsit felém fordította a fejét, hisz kiszúrta a felé sandításomat.

     Kicsit a helyzeten megint elnevetve magamat döntöttem most teljesen hátra a fejem, ezzel a jakuzzi szélére helyezve azt, ahogy az eget kezdtem bámulni. Képtelen vagyok felfogni, hogy ezen a helyen minden mennyire szép.
     - Keresed a medvéid? – kérdezte továbbra is a vállamon támaszkodva, de most már felém fordulva, mert csak úgy fért oda.
     - Hidd el, hogy ott vannak – vigyorogtam, majd kinyújtottam a kezemet oldalra, ezzel jelezve, hogy szeretném kölcsönkérni Tőle az üveget.
Ő rendkívül segítőkészen csak belecsapott a tenyerembe.
     - Az üveget! – hesegettem arrébb a kezét, de Ő olyan jól szórakozott ezen, hogy úgy döntött újra csak megismétli az előző mozdulatát.
Felemeltem a fejemet és lemondó sóhajjal igyekeztem átnyúlni felette, hogy magamhoz vegyem whisky-t, amit Ő maga mellé helyezett le a peremre még az előbb.

     Viszont Jimin nem igazán hagyta, hogy beteljesítsem a tervemet, mert ugyan egy idő után nem csapkodott a tenyerembe, mint egy vadállat, hanem sokkal inkább csak szórakozottan tologatta arrébb a kezemet. Közben pedig megállíthatatlanul, csíntalanul kuncogott.
     - Hát hogy szemtelenkedik az idősebbel, nem hiszem el – fújtattam, majd egy határozottabb mozdulattal feltoltam magamat ülésből térdelésbe, ahogy felette igyekeztem átnyúlni. De Ő még mindig úgy döntött, hogy ezt nem hagyhatja, így az alkaromba kapaszkodott mindkét karjával és a testsúlyával igyekezett lehúzni azt, így akadályozott meg a célom elérésében. Ez mind rendben is lett volna, hogyha én felkészülök erre a mozdulatra és nem veszítem el az egyensúlyomat teljesen.

     És ezáltal nem esek Rá, Őt is a víz alá sodorva.
Igyekeztem valahogy menteni a menthetőt és legalább Őt nem gyomorba tenyerelni, könyökölni, vagy térdelni, de nem volt könnyű dolgom. Főleg, mert hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik az én végtagom, melyik az övé és, hogy miért nem engedi már el a karom.
Végül nagy nehezen sikerült az oldala mellett megtámaszkodjak a víz alatt az egyik karommal, a térdeimmel pedig szintén igyekeztem nem rajta helyet foglalni, ami végül sikerült is. Hirtelen mondjuk fogalmam sem volt, hogy hogyan. De határozottan éreztem, hogy a műanyagon térdelek és nem rajta, szóval akkor ez nem foglalkoztatott.

     Amint találtam valami félig stabil pontot és Ő sem szorongatta már úgy a karomat (bár a kezeit továbbra is rajta hagyta, csak nem kapaszkodott úgy bele), fel tudtam emelni a fejemet a víz fölé és igyekeztem a szabad karommal ezzel kapcsolatban Rajta is segíteni. Meg ne fulladjon nekem itt részegen. Hogy nézne már az ki; „Jakuzziba fulladt a fiatal k-pop sztár". Ilyen szalagcímet nem engedhetünk meg magunknak.
Válla alatt elnyúlva a hátánál fogva emeltem fel a víz fölé amennyire tudtam, kissé aggódva, de Ő is tolta fel magát, szóval nem volt olyan nehéz dolgom. Viszont azt nem mondom, hogy nem hittem hirtelen, hogy halálosan fulladozik – de valójában csak baromira nevetett és emiatt tele ment valószínűleg mindene is vízzel, szóval kis ideig szenvedett még a köhécseléssel.

     Miután konstatáltam, hogy jól van és sikeresen rám is átragasztotta a nevetést, megint hátra túrtam az arcomba lógó most már csuromvizes hajamat, hogy legalább abból ne zúgjon vissza az összes víz az arcára.
Mert, hogy pont ott foglalt helyet, ahová a hajamról zúdult le a víz.
Hisz sikerült úgy elhelyezkedjek a hirtelen pánikhangulatnak köszönhetően, hogy testét közrefogtam a térdeimmel, ezáltal pedig Ő az esés hatására pontosan alattam, velem szemben helyezkedett el.

     Miután nagyjából kiköhögte-röhögte magát, kicsit feljebb tolta testét megint, mert így is egyszer már majdnem elvesztette az egyensúlyát a könyökein támaszkodva maga mögött. Ő is kitúrta a vizes haját az arcából, majd hunyorogva hajolt egy kicsit oldalra.
     - Ááá az összes víz az arcomba esik Rólad – emelte fel az egyik kezét tovább nevetve és a hajamhoz érve a már visszazúgott tincseimet túrta el a fejem teteje felé. Na, hát ennyit a fáradozásomról, hogy ez ne történjen meg. De nem igazán tehetek róla, a vállig érő hajamat elég nehezen tudom már vizesen kontrollálni főleg, ha közben még arra is figyelek, hogy se Rá ne essek, se Ő ne fulladjon meg.
     - Jó, hát bocs, hosszú a hajam – utaltam arra, hogy ezt ma már megjegyezte néhányszor és igyekeztem kicsit oldalra fordítani a fejemet, hogy segítsek a helyzetén. De igazából erre sok szükség nem volt, mert ujjai nem eresztették el a tincseimet, így azok már nem is estek vissza az arcomba.

     Ellenben a helyzetet hát... határozottan érdekessé tette.
Mármint most komolyan el kell magyarázzam, hogy miért érdekes, ahogy egy jakuzziban fölé magasodva tartottam magamat, miközben Ő a hajamba túr az egyik kezével, nekem pedig félig oldalra volt döntve a fejem...?
Mindezt természetesen tök részegen, ha ez még így nem lenne elég.

     Mégis – valószínűleg pont ennek az utolsó tényezőnek köszönhetően – ez akkor hirtelen nem tűnt kellemetlennek. Inkább... furcsán természetesnek.
Miután kicsit lenyugodtunk a kontrollálatlan röhögésből, az Ő ujjai sem tartották már a hajamat olyan görcsösen, mint eddig. Inkább kicsit játszadozni kezdett tincseimmel, ahogy elmélázva nézegette őket.
Engem nem igazán zavart a dolog, bár kicsit azért meglepődtem, ezért a tekintetét is igyekeztem felkutatni, hogy kiolvassak belőle valamit. De a kicsit ködös, önfeledt „ámulaton" kívül nem sok mindent sikerült lenyomozzak szemei csillogásából.

     Magam sem tudom, hogy miért maradtam ilyen dermedten ebben a helyzetben. A hűvös szellőtől fázott a hátam, amire a csurom vizes pólóm anyaga tapadt rá és kezdett elgémberedni minden végtagom attól, hogy amúgy tök kényelmetlenül tartottam magamat, de mégsem voltam képes – vagy hajlandó – elmozdulni onnan. Valahogy annyira elragadt a szemeiben játszadozó elvarázsolt (és megbabonázó) csillogás, hogy képtelen lettem volna pont én véget vetni ennek.

     Ellenben saját magamat tekintve egy idő után a tekintetem elvándorolt a szemeiről. Ha ez lehetséges, arca minden sejtjét tanulmányozni kezdtem, miközben valamiféle furcsa borzongás járt át attól, ahogy a hajammal játszadozott az óvatos, lágy mozdulataival. Megtippelni sem tudom, hogy egy másodperc telt el vagy tizenöt perc, mialatt a már-már emberfelettien gyönyörű vonásait pásztáztam. Mert hirtelen még a nevemet sem tudtam volna megmondani, ha valaki megkérdezte volna.

     Akkor meg pláne nem, amikor az arca minden szegletének kielemzése közben eljutottam lágyan elnyílt ajkaiig. A figyelmemet úgy ragadták magukhoz, mintha a világ egyik legaddiktívabb kábítószerei lettek volna. Úgy éreztem, hogy bármi történhetett volna, akkor sem lettem volna képes elszakítani róluk a tekintetem.
Furcsamód a hideg levegő ellenére egy szokatlan forró érzés futott végig egész testemen a gerincemtől kezdve és éreztem, hogy a szívverésem is csalfamód elkezd felgyorsulni. Egyszerre kezdtek végtagjaim erőtlenné válni és teltek meg közben mégis moccanni vágyással.

     Ha rajtam múlt volna, valószínűleg a világ végezetéig így maradunk.
De Ő előbb törte meg a helyzetet és ennek azóta sem tudom, hogy örüljek-e vagy sem.
Felnézett a szemeimbe és amint ezt észleltem, tekintetemet pánikszerűen szakítottam el azoktól a dús, rózsaszín párnáktól, amik talán még az arca többi részénél is felfoghatatlanabbul gyönyörűnek hatottak ebben a holdfényes éjszakában.

     Leengedte a kezét, mire a tincseim újra az arcomba és a szemeimbe omlottak és talán ez zökkentett ki immár teljesen. A sötét hajszálaim mintegy függönyként ereszkedtek le az egész jelenetre, mintha csak valami színdarabnak a végét jelentették volna.
Kicsit így is éreztem magamat tőle.

     - Te nem fázol? – kérdezte, ahogy a fejemtől már ténylegesen elemelve a kezét, a felkaromra helyezte azt – Jesszusom, de hideg vagy.
De engem akkor baromira nem érdekelt az, hogy megfagyok, vagy mi van. Sokkal inkább az foglalt le, hogy mégis mi az isten történt már megint az imént a fejemben.

     Kifordultam a helyzetből, de egy szót sem voltam képes kinyögni, csak lefordulva teste felől a vízbe dőltem – csak annyira megtartva magam, hogy a fejem ne kerüljön újra víz alá.
Leérkezve, már értettem miről beszélt. Volt egy olyan érzésem, hogy a „dulakodásunk" közben valahogy sikerült kikapcsoljuk a víz melegítését és a hideg tavaszi levegőnek, illetve a víz keringetésének köszönhetően az elég hamar elkezdett lehűlni.

     Próbáltam elképzelni, hogy a víz, amibe beleérkeztem, majd csodával határos módon valahogy felébreszt, vagy megtisztítja az elmémet azzal kapcsolatban, ami az előbb lezajlott benne. De ez nem igazán volt sikeres. A realitásom csupán részben nyertem vissza, ami csak arra volt elég, hogy elfogadjam a tényt, hogy ez a helyzet kétségtelenül váratlan volt.

     Amint legalább részben képes voltam elszakadni a saját gondolataimtól, azon is elgondolkodtam, hogy vajon miért csak engem rendített meg ennyire ez az egész.
Rajta... nem láttam semmit.
Bár az is tény, hogy nem Ő kezdte el bámulni az én ajkaimat, mint valami prédára váró vadállat.
Talán... pont emiatt.
Ő csak ártatlanul eltartotta az arcomból a hajamat, mögötte semmi sem volt. Az alkohol hatására meg legfeljebb csupán kicsit szórakoztatónak találta a hosszú tincseim – neki sosem volt hasonló haja korábban.

    Másodpercekig csak bámultam magam elé és élveztem, ahogy a hűvös víz körbeölel. Nem, mintha annyira kellemes lett volna, mert ekkor már tényleg fáztam. De úgy éreztem, hogy jelenleg ez az egy dolog képes nekem komfortot adni. Mert az, aki még ezt az érzést ki tudná váltani belőlem, egyáltalán nem éli úgy meg a helyzeteket, amik közöttünk történnek, mint én.

     Vagyis... nekem akkor ez volt az illúzióm.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions