I can't call it love
[ Őrületbe kergetsz - 20. fejezet ]

     Miután elfogadtam a felkérést, miszerint nagy örömmel dolgozom a Diablo IV „himnuszán" Halsey-vel, hamar felgyorsultak az események. Mivel elég hosszú ideig várattam őket a válasszal (mert nem voltam képes felvenni a telefont a nagyszerűen működő bioritmusom és mentális állapotom miatt...), a megbeszélés után másfél nappal már repültem is ki Franciaországba. Magának a klip felvételének a helye Cambrai-ben volt egy kápolnában, de én mégis Párizsban szálltam meg - hiszen a stúdió, ahol Halsey-vel a dalt vehettük fel, az itt kapott helyet.
Ahol dolgoztunk most is.

     - Szép munka! - tapsolt meg minket az üvegen keresztül a producer - Tartsunk pár perc szünetet - mondta a mikrofonjába, majd Ő is felkelt a székéből. Mellette egyébként bent ült a koreai tolmácsom is, de ezt a segítsége nélkül is sikerült megértsem.
      - Yooonggiii - tartotta fel a tenyerét Halsey, aki eddig az én mikrofonom mellet lévőnél állt, mire Tőle jóval kevésbé energizáltan, de elfogadtam a meghívását és a tenyerébe csaptam. Ezzel a mozdulattal pedig egy gyors ölelésre is hívott, amit szintén nem utasítottam el - Nagyon jó vagy ma!
      - Köszönöm - eresztettem el az óvatos ölelésből kicsit fáradtan (a jetlag még a rendszeres utazások ellenére is megvisel) - De mi az, hogy csak ma?! - úgy tűnik a nyelvi akadályok nem elég nagyok ahhoz, hogy ne tudjak továbbra is végtelen mennyiségű rrreeendkívül vicces poénnal előrukkolni.
      - Tudtam - rázta meg a fejét reményvesztve és elindult az ajtó felé, én pedig nevetve követtem.

      - Halsey, van egy kis meglepetésünk... - sétált oda hozzánk a staff egyik tagja, amint kiléptünk a felvevőhelységből és mind a ketten megkaptunk a hideg (de nem túl hideg, a hangunkra való tekintettel) italunkat.
      - Hm? - fordult meg mellettem, mire reflexből én is megtettem, annak ellenére, hogy nem nekem szóltak. A személyzet tagja mellett egy kedves arcú hölgy állt, akinek a karján egy kisgyerek csücsült.
      - Aaaaa hát ki jött meglátogatni Anyucit a munkahelyén? - kezdett kicsit gügyögni a gyerkőchöz, ami alapján nekem könnyen leesett, hogy Ő bizony Ender lesz, Halsey porontya. Basszus, csomó képet küldött már róla, mégsem ismertem volna fel most élőben, az biztos.

      Beszélgettek néhány mondatot, amiből nem értettem mindent (de nem is nekem szólt, szóval ezzel nem volt gond), viszont a lényeget leszűrtem. A hölgy a bébicsősz, akire Halsey olyankor bízza rá a gyereket, ha dolgoznia kell és az apja sem ér rá. Uff... Szar lehet egyedül gyereket nevelni, főleg ilyen kicsit. Ender sincs több kétévesnél.

     Hagytam Őket érvényesülni, hisz semmi közöm nem volt a beszélgetésükhöz, így csak letelepedtem az egyik bőrből készült ülőalkalmatosságra a pihenőben. Beszéltem a tolmácsommal néhány mondatot, aki elmondta, hogy lesz még némi papírmunkám a felvétel után, amit ugyan fájdalmasan, de elfogadtam.

      Pihegve iszogattam a talán limonádészerűségemet (igazán férfias), amikor Halsey, most már karján Enderrel lépett oda hozzám.
     - Hát nézd ki van itt! - nem tudtam hirtelen, hogy ezt nekem, vagy a gyereknek mondja, de a hangsúlyából végül kitaláltam, hogy talán inkább az utóbbi.
     - Anya... - bámult rám a kölyök, ami kicsit meghökkentett egy pillanatra, mert emiatt kicsit úgy tűnt, hogy engem anyázott volna le.
      - Igen?
      - Ezs a bácsi nagyon tép - jegyezte meg a gyerkőc, és mivel az angol gyerek gagyogást eltartott egy darabig, mire megértettem, Halsey nevetéséből egyértelmű lett, hogy jól hallottam; bizony le lettem „szép bácsizva". Erre csak nagyokat pislogva elnéztem magam mögé alibiből, hogy mégis kiről beszél.
      - Ő Yoongi bácsi. Már találkoztatok, mikor még icipici voltál - válaszolt Neki, én pedig még mindig nem tértem magamhoz az előzőekből és az, hogy le lettem „bácsizva" sem sokat segített.
      - Bácsi? - ráztam meg a fejem fájdalmas arckifejezéssel, de azért mosolyogtam.
      - Gyoongi bácsi nagyon tép bácsi - fordult most az anyja felé a karon-ülő, nem hagyva ennyiben a témát. Ő úgy érezte, hogy egyszer nem volt elég ezt kifejeznie.
Csak tudnám miért érzem, hogy a „szép bácsi" mellett még a „Gyoongi"-t is hallgatni fogom ezután egy darabig...

      Hát nem jöttem még zavarba kétéves gyerektől sem, de asszem itt volt az ideje ezt is lehúzni a bakancslistámról. Jó ég.
      - Szeretnél odamenni Yoongi bácsihoz? - kérdezte Halsey, mire én próbáltam a lehető legjobban gesztikulálva tiltakozni minden létező érzékszervemmel és végtagommal, hogy ez egy nagyon rossz ötlet, jézusom, fogalmam sincs hogyan kell fogni egy gyereket, vagy mit kell csinálni vele, segítség.
Oké, mikor még pár hetes volt csak, akkor egyszer a kezembe adta, de ott még nem volt túl nagy a veszély. Takaróba csomagolva pihent a kezemben szinte mozdulatlanul, hát az más. De most már beszél meg mozog is! Hát ez így nem olyan egyszerű!
      - Igeny! - bólogatott az apróság, mire Halsey angyali mosollyal, mit sem törődve a pánikommal lépett oda hozzám és rutinos mozdulattal hajlítgatta úgy a kezemet, hogy meg tudjam fogni a porontyot. Át is ültette a karomra, én pedig próbáltam a lehető legemberibb fejet vágni és nem totálisan összeszarni magamat.
Egy kisgyerektől. Igen...

      Bár Endert nem igazán érdekelte az, hogy hogy érzem magam igazából. Lelketlenül belebámult az arcomba és a vonásaimat pásztázta, mintha sosem látott volna még élő embert.
...Vagy, csak ázsiait, legalábbis ilyen közelségből. Ezt mondjuk valószínűbbnek tartottam.
      - Waaa... - fejezte ki csodálatát, hát nem szavakkal, de mindenesetre hangokkal.
      - Nagyon szépen beszél egyébként... - fejeztem ki a megilletődöttségemet Halsey irányába, aki csak mosolyogva ült le velünk szembe, de karnyújtásnyi távolságra tőlünk.
      - Igen. Te pedig nagyon szépen megérted! - jegyezte meg megdicsérve engem, mire elnevettem magamat a szürrealitáson.
      - Köszönöm, mondjuk úgy 28 évvel idősebb is vagyok...
      - Az nem számít - rázta meg a fejét - Visszatérve igen, valahogy Ő különösen ügyes a mondatokban.

     Endert nem igazán hatotta meg, hogy mi mit beszélgetünk, annyira lefoglalta az, hogy tanulmányozzon engem. Egy idő után úgy döntött, hogy ez a szemeivel nem lesz elég, szóval a kezét nemes egyszerűséggel az arcomba nyomta és elkezdett végigtaperolni. Kicsit meglepődtem, de ezentúl nem annyira zavart (oké, de, csak igyekeztem elnézni Neki, mert mégiscsak egy kétéves gyerekről van szó...), bár amikor a szemembe akart nyúlni, annak már annyira nem örültem.
     - Hé, ilyet nem csinálunk! - szólt rá az anyja - Nem fogdossuk össze más arcát. Hagyd abba.
     - De... zép! - fordult morcosan az anyja felé.

     Halsey minden sejtjével megpróbált benne maradni az anya szerepben és nem elröhögni magát, amiben az sem segített, hogy ezzel én is igencsak küzdöttem.
     - A szép dolgokat sem fogdossuk össze. Emlékszel? A boltban sem szabad minden plüssmacit megfogni. A többi gyereknek nem jut akkor a plüssmaci-varázslatból, ha letapogatod róluk. Yoongi bácsinak sem szabad ellopni a varázsát.

     Teljesen lenyűgözött a hasonlat - és nem azért, mert az én „varázsomról" beszélt, mert annyira érthető volt. Úgy éreztem, hogy ez így egy gyereknek is simán befogadható lehet. Hm, ilyen lehet egy jó szülőnek lenni? Kár, hogy nekem ezt gyerekként sosem sikerült megtapasztaljam.

     Kicsit elméláztam ezen a dolgon, de próbáltam nem sokat gondolkodni ezen, mert túl kedves volt a szituáció ahhoz, hogy ezzel elrontsam. De szerencsére Ender megint hamar kiszakított ebből. Egy ideig próbálta feldolgozni az anyja szavait, majd amint megértette miről beszél, elkapta a kis kezeit az arcomtól és a mellkasához szorította őket.
      - Ügyes vagy - dicsérte meg az anyja én pedig megmosolyogtam a jelenetet.

      Egy ideig beszélgettünk még úgy, hogy a karomon ücsörgött a gyerkőc, de inkább már a munkára terelődött a szó - miközben én folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mennyire meglepő, hogy képes vagyok egy kétéves gyerekkel létezni úgy, hogy még nem csináltam semmi olyat, amitől bőgőroham jött volna rá. Nekem eddig ez volt a fantáziám, szóval... meglepett, nincs mit tagadni. Már lassan indultunk volna vissza a stúdióba tovább dolgozni, de Ender óvatosan megütögette a vállamat.
      - Hm? - néztem rá, bár kicsit tartottam tőle, hogy képtelen leszek kivenni a szavaiból, hogy mit szeretne tőlem.

      És ez be is igazolódott, mert valamit nagyon elkezdett magyarázni, de a kicsit gyerekes gügyögős össze-vissza mondatszerkezetből, ami még csak nem is volt koreai, hát pár szón kívül nem sikerült sok mindent megértsek. Így elpillantottam segítségkérően a háta mögött az anyjára.
      - Röviden; azt szeretné tudni, hogy megfoghatja-e a hajad - foglalta össze a tízmondatos gyerekfecsegést.
      - Ha megígéred, hogy nem húzod meg, akkor igen - mondtam visszanézve Enderre, aki hevesen bólogatott, majd megfogott néhány tincset a hajamból. Nem volt nehéz dolga, mert most kifejezetten hosszú volt már, hisz épp növesztem. Sosem volt még ilyen hosszú hajam korábban, azt hiszem...

      Ender boldogan (de egy gyerekhez képest óvatosan) szorongatta a tincseim, ahogy hátra nézett az anyjára vigyorogva. Valamiért nagyon boldog volt ettől. Én pedig kicsit úgy éreztem magamat, mintha valami isteni bálvány lennék.
Milyen furcsa párhuzam, hiszen valahol a munkám is erről szól. Nem véletlenül kapta az „idol" nevet sem az, amivel foglalkozom. Hm.

      Lassan viszont Endernek ki kellett szeretnie belőlem (Halsey ettől a naptól kezdve így is a gyerkőc szerelmeként hivatkozott rám, mert elmondása szerint halálosan belém esett a találkozásunk után, már, ha egy ilyen idős gyereknél beszélhetünk erről...), hisz vissza kellett mennünk dolgozni. Pár perc átszellemülés után újra nekikezdtünk volna a munkának és a sorok feléneklésének, amikor rezegni kezdett a mobilom a zsebemben. Furcsa fintor futott fel az arcomra, mert nem értettem, hogy mégis hogyhogy nincs lenémítva. Elnézést kértem, majd elővéve a mobilom a tervem az volt, hogy csak szimplán lenémítom, de szerencsétlenségemre a szemem elolvasta az értesítéseimet akaratomon kívül is.

      09:57: Hopie☀️: Hé haver
      09:57: Hopie☀️: Nem tudod mi van Jiminnel?
      09:57: Hopie☀️: Hívj fel, ha van egy kis időd.

      Ugyan egyáltalán nem akartam most foglalkozni a munkán kívül semmivel, de ez az üzenet annyira vészjósló volt, hogy a görcsbe ugrott gyomromat esélytelen lett volna annyira ellazítsam, hogy bármit ki tudjak énekelni normálisan.
      - Ne haragudjatok. Két percet kérek. - mondtam, majd futólépésben kiszaladtam a helységből, miközben a szövegkönyvet ledobtam az asztalra. Éreztem a hátamon a meglepődött tekinteteket, de tudtam, hogy az általános munkamorálomra való tekintettel nem lesz senki sem mérges rám. Ha én ilyet csinálok, akkor egyértelmű, hogy tényleg fontos.

      A telefonomat előkapva kezdtem el csörgetni Hoseok-ot és csak remélni mertem, hogy mihamarabb fel fogja venni. Érzésre nagyjából 4 órával később végre beleszólt a telefonba.
      - Ah, bocsi, pont kint voltam - vette fel indokolatlanul sok idő után.
      - Nem gond. Mi a helyzet? - kérdeztem a folyosón ácsorogva, már-már irreálisan idegesen dobolva a lábammal. Fel sem tűnt, hogy kikerültük a köszönéses köröket.
      - Ne haragudj, hogy ezzel zavarlak, tudom, hogy dolgozol. Csak aggódom.
      - Mondd nyugodtan - próbáltam a lehető legkevésbé bepánikolt hangon megszólalni. Ezen a ponton még azon sem tudtam elgondolkodni, hogy vajon miért engem keres, a világ másik végéről és miért nem bárki mást, aki mondjuk ott van egy városban Velük.
Nem értem.
      - Csak fogalmam sincs mi történ Vele. Napok óta Hozzá sem lehet szólni. - sóhajtott kicsit frusztráltan - Nagyon hamar felkapja a vizet... Ok nélkül sosem viselkedik így. Ha a dormban aludt, meg sem szólalt este a szobánkban. Amikor megpróbáltunk beszélni Vele, kikerült mindent jó esetben egy mondattal, rosszabban két szóval, vagy még annyival sem.

      Teljesen lesokkoltam ettől. Ez egyáltalán nem vall Rá.
      - Azért Téged kereslek, mert legjobb tudomásom szerint Veled beszélt utoljára, mielőtt ezt észrevettük volna. Összeszólalkoztatok valamin? Ne haragudj Hyung, ez a magánügyetek, de másra már nem tudok gondolni és aggódok érte.
      - Nem... Dehogy. - válaszoltam kis idő után, amikor is végig pörgettem mindent, ami az elutazásom előtt történt. A legutolsó, ami Hozzá köthető az a kanapén alvás volt, azután pedig még néhányszor beszélgettünk, de nem igazán tudom felidézni, hogy miről. Általános dolgokról, de... nem hiszem, hogy történt volna ezek között bármi olyan, ami mélyen érinthette volna. Nem... nem értem. - Őszintén nem emlékszem, hogy konkrétan mikor és hol beszéltem Vele utoljára, de az biztos, hogy nem történt ilyesmi.
      - Hát amiről én tudok, az az, hogy lement a stúdióba szólni Neked, hogy gyere le, mert megjött a kajád. De igazából onnan vissza sem jött utána, másnap reggelig nem is láttuk. Azért gondoltam arra, hogy valami nézeteltérésetek lehetett.
      - Ez mikor volt?
      - Azt hiszem... kedden.

      Kedden. Kedden... Aznap reggel keltünk fel a kanapén együtt. És keddhez képest másfél nappal utaztam ide. Hmm... Ha jobban belegondolok, azóta nem is beszéltem Vele...
De várjunk. Nem. Hát kedd este sem beszéltem vele a stúdiómban, ez teljesen biztos. Mert nem azért mentem fel, mert bárki szólt volna a vacsorám miatt, hanem azért, mert már majd' éhen haltam. Hm...
      - Sajnálom, de nem tőlem fogod megtudni a megoldást, nem jött le hozzám a studióba akkor este. Valószínűleg közbejött valami és az zaklatta fel. - gondoltam tovább a dolgot.
     - Aissh, pedig reméltem, hogy tudsz segíteni. Rendben. Azért köszönöm. És még egyszer ne haragudj, hogy zavartalak.
     - Semmi gond, igazából örülök, hogy tudok róla.
     - Akkor rendben. További jó munkát. Hwaiting!
     - Köszönöm. És bármi van, szólj nyugodtan. - ezután kicsit hezitáltam, hogy folytassam-e, de úgy döntöttem megteszem - És... ha sikerül kideríteni mi a baj... - de itt megtorpantam, mert nem tudtam hogy kerekítsem le a mondanom. Végül nem is kellett.
     - Mindenképp - hallottam, hogy mosolyog. Végül elköszöntünk, majd leraktuk.

      Fújtattam néhányat, majd gyorsan megnyitottam a KakaoTalk-ot, hátha látok bármilyen üzenetet Jimin-től, de... nem. Semmi.
Behunytam néhány pillanatra a szememet, miközben a mobilomat óvatosan a tenyeremnek ütögettem. Rendben, nincs gond. Rendben. Oké. Csak koncentrálj a munkára. Ha végeztél, felhívod. Hány óra az eltolódás? Hét körül. Tehát ebédszünetben rendben lesz a telefonhívás. Oké. Mély levegő. Minden rendben.

      De nem, rohadtul nem volt rendben, mert Jimin és az evészavara úgy pörgött az agyam, hogy nem tudtam megállítani. Yoongi nem, neked nincs időd most erre, dolgoznod kell. Már így is mindenki rád vár.
      - Faszom - csak nem bírtam ki. Nem, én most túlságosan aggódom.
Rányomtam Jimin neve mellett a hívás ikonra és sokáig nem is kellett várjak. Viszont sajnos nem az a hang szólt a telefonba, amire én vágytam ebben a pillanatban.

      „A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük ismételje meg a hívását később."

      Kibaszott jó.
A hideg falnak döntöttem a hátam, ahogy elvettem a telefonom a fülemtől, majd behunyt szemekkel idegesen, most már valamivel erőteljesebben püföltem a készüléket a tenyerembe. Nyugalom. Csak ki van kapcsolva. Semmi baj. Csak... lemerült. Biztosan csak lemerült. Mi más történhetett volna? Vagy csak elege van az emberekből és kikapcsolta a telefonját, ilyet én is szoktam. Mondjuk Ő sosem...
Oké, ez a gondolat most nem segített.

      Szerintem még hosszú percekig pörögtek volna a rosszabbnál rosszabb gondolatok a fejemben, ha egy óvatos érintés ki nem zökkent belőlük.
      - Suga? Minden rendben? - ébresztett fel a kedves női hang, de annyira meglepődtem és hirtelen meg is ijedtem, hogy megugrottam. Halsey állt mellettem és őszinte aggodalom csillogott a szemében.
      - Persze, igen - csúsztattam a mobilom a zsebembe és igyekeztem kikapcsolni teljesen az agyamat. Néhány órája dolgozunk csak, most nem eshetek szét. Ezt ma meg kell csináljam. Rengeteg éve munkálkodom már a szakmámban, soha nem volt gondom még ezzel. Nem ma fogom ezt megtörni, bármennyire is zaklatott vagyok.

      Csak egy kikapcsolt telefon volt. Csak egy... egy kurva kikapcsolt telefon. Az nem jelenti azt, hogy haldoklik. Fogd fel Yoongi.

      - Te is tudod, hogy nem foglak faggatni. Szóval nem kell, hogy füllents. - vette le lassan a kezét a karomról, mert nem akart sok lenni. Tudta, hogy hogy állok az érintésekhez alapvetően.
      - Tudom, csak... semmi komoly. Nincs gond. Menjünk vissza, nem akarom még ennél is jobban húzni az időt. - fejeztem ki magamat teljesen rosszul, olyannyira, hogy én is kihallottam belőle, hogy a mondatom nyelvtani szerkezete olyan volt, mintha Ender próbálta volna összemakogni. De akkor ez sem engem, sem Halsey-t nem érdekelte.

      Annak ellenére, hogy az előbb eleresztett, most mégis odalépett hozzám. Röviden megölelt, ami egyébként jól esett, de túlságosan nem tudtam értékelni, mert elmosta az agyamat a stressz. Valószínűleg ezt Ő is tudta, így tényleg rövidre fogta, de valahogy ki akarta fejezni felém a támogatását és gondolom ettől jobb ötlete nem volt akkor, abban a helyzetben.

      A felvevőhelyiségbe visszalépve igyekeztem a lehető legkevésbé ezen kattogni, így egy újabb sor elnézést kérés után a lehető leginkább próbáltam a munkára koncentrálni.
      - Rendben, akkor a közös refrént, kérlek - mondta a mikrofonjába a producer (hangjából egyébként semmi neheztelést nem lehetett kihallani, valószínűleg rosszabb dolgokhoz van már szokva, mint, hogy pár percre kiszalad valaki telefonálni), mi pedig felvettünk a fejünkre a fejhallgatókat és a mikrofon elé álltunk. Mind a ketten a kezünkben szorongattuk a dalszöveget, majd a zene megfelelő részéhez érve elkezdtük felénekelni.

      Nem bántam volna, ha a napot mondjuk ezzel kezdjük, mert most olyan nehezen sikerült megtaláljam Halsey-vel az összhangot a dekoncentráltságom miatt, hogy nagyon. Az átlagoshoz képest sokkal többször kellett felvegyük ezt a részt, mert mindig túl erős lett a hangom, pedig a lényeg most itt kifejezetten az lett volna, hogy valamivel lágyabban szólaljak meg és ne túl erőteljesen és pattogva dobáljam a szavakat.
      - I get too caught up in a moment / I can't call it love if I show it / I just fuck things up if you noticed / Have you noticed? Tell me, have you noticed? [Túlságosan elragad egy pillanat / Nem hívhatom szerelemnek, ha kimutatom / Csak elbaszok dolgokat, ha észrevetted / Észrevetted? Mondd, észrevetted?] - énekeltem ki a sorokat Halsey-vel, most már azt sem tudom hányadszorra. Végtelen próbálkozással később - valószínűleg annak köszönhetően, hogy mennyire kimerültem - sikerült ellazítsam a hangszálaim és sikeresen felvettük a kérdéses részt.

      Viszont mivel ennyire nehézkesen haladtunk, az ebédidőnk egy kicsit elcsúszott, így csak valamikor délután három felé jutottunk el addig, hogy leüljünk enni. Ugyan engem nem kifejezetten kötött le ekkor az étkezés, de azt hallottam (miközben én újra megpróbáltam elérni Jimint, igen kevés sikerrel), hogy Halsey intézkedett valamit a dologgal kapcsolatban, aminek köszönhetően mi ketten a személyzet többi tagjától elszeparálva tudtunk enni a pihenőszobában - amíg mindenki más a kialakított ebédlőhelyiségben volt.
      - Parancsolj - adta a kezembe az ételes dobozt - Ééés egy kis meglepetés - vette elő az eddig a háta mögött rejtegetett Starbuck-os poharat.

      Bevallom, ennek még ebben a helyzetben is tudtam örülni.
      - Szent ég, köszönöm - vettem el tőle, kicsit meg is hajolva reflexből. Tudom, hogy ez Amerikában nem szokás, de mégsem tudom csak úgy kikapcsolni a betanult illemszokásaim. Bár ezt azt hiszem már Ő is megszokta.
      - Bármikor - mondta, ahogy leült mellém a már jól ismert bőrkanapéra és az előttünk lévő asztalra lerakva az ételesdobozát kezdett el falatozni. Én is kinyitottam az enyémet és próbáltam a lehető legtöbb falatot leerőltetni a gyomromba, miközben folyamatosan mantráztam magamban, hogy minden rendben van és nem kell ennyire aggódjak.
Csak ki van kapcsolva a telefonja. Azért ez messze nem a világvége. Ha eltűnt volna, vagy valami baja lenne, az igen hamar feltűnne. Elsősorban a testőröknek, de a fiúknak is. Ha ne adj isten otthon történt volna Vele valami és huzamosabb ideig kikapcsolva marad, akkor valaki úgyis odamegy és felcsönget Hozzá, nem? De, biztosan. Gondolom... Vagy nem? Aigh.

     - Ismerem ezt a nézést - szólalt meg Halsey a semmiből, mert annyira túlterheltem az agyamat, hogy még azt is elfelejtettem, hogy mellettem ül. Kérdően felé fordítottam a tekintetem - Épp túlgondolsz.
Csak hümmögtem egyet. Túlságosan ismer, mert túlságosan hasonlít rám.
      - Tudod... Valahol azért jó overthinker-nek lenni. Mert mindenre gondolunk. És a valóság mindig sokkal kegyesebb, mint ami ilyenkor a fejünkben jár. - dobott be a szájába egy salátadarabot, igyekezve egy kicsit megnyugtatni engem.
      - Legyen igazad - nyúltam a kávémhoz, amire most legalább annyira volt szükségem, mint vízre a sivatagban. Cukros, ihatatlanul édes, ízes, ah, undorító, fujj. Tehát tökéletes.

      Jó ideig elücsörögtünk még így egymás mellett, amíg nagyjából mind a ketten befejeztük az evést. Én már csak az emberi fogyasztásra már-már teljesen alkalmatlan kávémat kortyolgattam (ami amúgy abszolút nem rám jellemző, feketén iszom mindig, csak akkor döntök ilyesmi mellett, ha tényleg nagy szükségem van valami segítségre... mint most, ahogy ezt Halsey is nagyon jól tudta), Ő pedig egy ideje a mobiljába bámult és talán Instagramra storyzott valamit a „titkos" forgatásról. Amint ezzel végzett, hátra dőlt és körbenézett a környékünkön. Sehol egy lélek sem egyelőre rajtunk kívül.

      Ő hümmögött egyet, ezzel felhívva magára a figyelmem. Én újra felé néztem, miközben az életmentő löttyöt kortyolgattam a szívószálamon keresztül.
     - Szeretnék kérdezni valamit. De természetesen egyáltalán nem kell válaszolj, sőt. Ha kellemetlen, akkor kérlek rá, hogy szólj, és nem hozom fel többet.
Kicsit vészjóslóan hangzott a dolog, de tudtam, hogy tényleg nem fog haragudni, ha kibújok a válaszadás alól. A kíváncsiságom pedig túlságosan úrrá lett rajtam, szóval... csak bólintottam.
      - Van valami oka annak, hogy ennyire beleélted ma magad a felvételbe?
Bólintottam.
      - Gondolom. Elég frusztrált vagyok ma, azért nem tudtam megfelelően lágy hangot produkálni.
      - Nem, nem - rázta meg a fejét - Mármint a... dalszövegbe.

     Összevontam a szemöldökömet, ahogy elbámultam magam elé. De bevallom, sokat nem kellett gondolkodjak azon, hogy rájöjjek a válaszra. Ennek ellenére ez nekem rohadtul nem tetszett.
Kissé gondterhelten a térdeimre támaszkodtam az alkarjaimmal és némán újra a számhoz emeltem a poharam, ahogy beleszívtam az édes löttyömbe.

      Egy ideig csendben ültünk mind a ketten, Halsey pedig támogatóan megsimogatta a hátamat, de hamar eleresztett újra. Valahol nagyon jól esik, hogy ennyire tiszteletben tartja a határaimat, annak ellenére, hogy Ő is hasonlóan az erőteljes szeretetkinyilvánításáról híres, mint...

      ...Mint Jimin. Fasza. Már megint Ő jutott eszembe. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Fújtattam egyet, majd a tenyerembe támasztottam az állam, ahogy tovább bámultam magam előtt a fal és padló szegélyének illesztését.
Miért ferde. Most még ez is idegesít.
      - Bármin is mész keresztül, tudd, hogy nem vagy egyedül. Nem kell beszélned róla, de itt vagyok és támogatlak, legyen szó akármiről. - mosolygott, bár nem néztem rá, de hallottam a hangján - És tudd, hogy rendben van, amit érzel.

      Csak elfogadóan bólintottam egyet a kedvességére, de közben tudtam, hogy nem.
Ezek az érzések rohadtul nincsenek rendben.

***

     A felvétel ugyan kicsit elhúzódott a koncentrálóképességem elgyengülése miatt, de szerencsére csak sikerült végezzünk belátható időn belül. Elköszöntem egy jó nagy öleléssel Halsey-től, aki további bátorító szavakkal búcsúztatott engem és a lelkemre kötötte, hogy bármi van, írjak, vagy hívjam nyugodtan. Én megköszöntem a támogatását, mert igazán jól esett; mégis tudtam, hogy ezt valószínűleg nem fogom igénybe venni. Hiszen még én sem igazán tudom, vagy akarom megfogalmazni, hogy milyen problémáim is vannak pontosan.

      Már sötétedett, amikor visszaérkeztünk a rövid kocsiút után (ami közben nagyjából 3 másodpercenként kellett lebeszéljem magamat, hogy megint megcsörgessem Jimint, de Koreában hajnalok hajnala van, ha be is lenne kapcsolva, most már csak ezért sem zaklatnám) a testőreimmel a VIP hotelbe Párizson belül, ahol én megszálltam. Ők egyébként nem itt szálltak meg, hanem egy ehhez igen közeli másikban. Viszont protokoll szerint amíg a közös helységekről volt szó, elkísértek - tehát a váróba még bejöttek velem.

      Beléptem a hotel igen sokrétűen őrzött bejáratán a két férfival az oldalamon, majd az aulában találtuk magamat. A recepciónál láttam, hogy néhány főleg fekete ruhába öltözött alak beszélget a recepciós hölggyel, de nem vettem túlságosan tudomást róluk, csak igyekeztem haladni a kibérelt szobámhoz vezető folyosóra, hiszen már nagyon fáradt voltam. A liftet céloztam meg és már nyomtam is volna meg a hívógombot, miközben szinte kezdtem elköszönni a testőreimtől, amikor a recepció felől kihallottam a nevemet.

      Nehezen tudtam volna többet kiszűrni abból a francia akcentusos angol beszédből, amit a recepciós hölgy hebegve-habogva kinyöszörgtött, de a teljes nevemet egyértelműen kihallottam, így megtorpantam, ahogy a mellettem álló két testőr is. A recepciós hölgy mellé lépett pár másodperc múlva egy igen elegáns és jóvágású francia úr is, aki ránézésre a hölgytől bőven egy felsőbb pozícióban helyezkedett el, meg mertem kockáztatni azt is, hogy netalántán Ő volt a hotel tulajdonosa (főleg, miután észrevettem a ránézésre méregdrága órát a csuklóján).

       Tétováztam egy ideig, hogy lépjek-e oda a pulthoz, mert mégis csak rólam volt szó az imént. De nem tudtam, hogy most valami újságírók szabadultak-e be ide, vagy mi történik, mert akkor inkább menekülnöm kellett volna. Viszont amikor meghallottam a fekete ruhás pult előtt állókat beszélni néhány szót koreaiul, hatványozottan meglepődtem.
Még így is lehettek volna újságírók, mégis volt egy olyan érzésem, hogy oda kell menjek. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Csak... egy megérzés volt.

      - Őszinte elnézést kérünk a kellemetlenségért. Valami adminisztrációs hiba lehet a dologban, de ez természetesen csak és kizárólag a hotelünk felelőssége. Valószínűleg Min úr neve zavarta össze a rendszert, de mihamarabb orvosolni fogjuk a problémát. - beszélt határozottan, de felettébb zavartan és igencsak gyöngyöző homlokkal a feltételezett szálloda tulajdonos.
- Elnézést, de milyen problémáról van szó? - kérdeztem, hiszen Min úr alatt én újra beazonosítottam saját magamat.

      Ekkor pedig valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam.
      - Hyung? - hallottam meg a már túlontúl ismerős, hihetetlenül meglepődött hangot, miközben egy kicsivel alacsonyabb, bucket hat-es alak dugta ki a fejét a három másik, termetes feketeruhás férfi közül.
Azt hittem, hogy képzelődök. Vagy rosszul látok. Vagy mind a kettő. Biztosan betettem a kontaktlencsémet reggel? Mert igencsak kezdek ebben kételkedni.

      Hatalmasakat pislogtam, mert az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni, amit a szemeim közölni próbáltak vele.
     - Jimin...?

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions