Hamis légyott [ Őrületbe kergetsz - 21. fejezet ]

Hamis légyott
[ Őrületbe kergetsz - 21. fejezet ]

      Hatalmasakat pislogtam, mert az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni, amit a szemeim közölni próbáltak vele.

     - Jimin...? – komolyan azt hittem, hogy rosszul látok. De annak ellenére, hogy maszk volt az arcán, nem esett nehezemre, hogy felismerjem.
     - Hyung! – ugrott ki a testőrök közül, majd odaszaladva hozzám örömében magához ölelt. Viszonoztam az ölelést, de még mindig nem értettem, hogy mégis mi a fene történik.
     - Te meg mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül. Párizs közepén vagyunk egy hotelben. Hát Neki csupán csak egy kontinenssel kellene arrébb lennie valahol...
     - Inkább Te mit keresel itt – pislogott vissza rám értetlenül, kicsivel hátrébb hajolva. A helyszínen lévők pedig legalább ugyanennyire meglepődötten figyelték a jelenetet, mint mi egymást.

     - Hát... forgatok? – nevettem el magamat, hisz tudtam, hogy tud róla.
     - Én azt hittem Los Angelesben lesztek.
     - Miért lettünk volna ott?
     - Nem tudom, mert minden út Los Angelesbe vezet...- nevette el magát Ő is, majd eleresztett.
     - Az a mondás Rómával van...
     - Én is tudom, jesszus – forgatta meg a szemeit nevetve, ahogy játékosan vállba bokszolt, majd mivel kezdett kifejezetten kínos lenni a hatalmas egymásra találásunk ennyi résztvevő előtt (akiknek egy része egy kukkot sem értett abból, hogy miről beszélünk, mert a csevej koreaiul folyt természetesen), visszafordultunk a recepcióhoz.
     - Khm, szóval... mi a probléma? – kérdeztem meg újra, immár angolra váltva.

     A feltételezett szálloda tulajdonos nagy nehezen hebegni-habogni kezdett valami szobacseréről, meg adminisztrációs hibáról, de a kusza és túl hivataloskodó, francia akcentusos beszédstílusából egy idő után egy kukkot sem értettem. Az egyik férfi, aki Jiminnel érkezett csak frusztráltan sóhajtott egyet, majd rám nézett.
- Azt hitték Min Yoongi és Park Jimin egy és ugyanaz a személy – forgatta meg a szemét, kissé ki is szakadva a formális beszédstílusból, ami ugyan engem nem zavart kifejezetten, de feltűnt. Mondjuk nem lepett meg ebben a helyzetben.

     A kijelentésre félig felvont szemöldökkel reagáltam. Hogy. Hogy sikerült összekeverniük. Mármint... értem én, hogy nem mindennapi, hogy két tagja is megszáll a hotelükben a BTS-ből, de... hát pont ezért nagy esemény, nem???...
Ez a helyzet kezd enyhén szólva érthetetlen lenni. Fogalmam sincs, hogy ezt hogy csinálták.

     A Jiminnel érkező egyik férfi igen felfűtött állapotban folytatta ezután a kommunikációt a pult mögött állókkal. Nem kiabált és nem is volt tiszteletlen, de igencsak éreztette azt, hogy ez egy rohadt nagy probléma és úgy nagyjából most azonnal oldják meg, mert enyhén szólva kritikán aluli lenne a méregdrága hotel teljesítménye, ha Dél-Korea leghíresebb fiúbandájának valamelyik tagját mondjuk csak úgy... kiraknák az utcára.

     Amivel egyet is értettem... De látva a pult mögött álló öltönyös férfi arcát, aki ugyan nagyon próbálta tartani magát, de tisztán látszott rajta, hogy annyira le van sápadva, hogy szabályosan mindjárt elájul, inkább közbeavatkoztam.
     - Nem, hagyják csak – mondtam megrázva a fejemet – Rendben leszünk.
Egy az egyig mindenki lebegő kérdőjelekkel a feje felett nézett rám, a mellettem álló Jimint is beleértve. Már-már kellemetlenül éreztem magam, mert nem a figyelmet akartam magamra irányítani, szimplán megoldást szerettem volna javasolni az igen kellemetlen szituációra.

     - Úgy értem, elférünk a jelenlegi... ööhm... helyen, ketten is – magyaráztam kicsit megakadva, mert nem jutott eszembe angolul a „lakosztály" szó. Van erre egyáltalán szavuk? Mindegy. A mondatom befejeztével kicsit Jiminre néztem kérdően, hogy Neki is megfelel-e az ötlet. Tényleg hatalmas volt a hely, amit kaptam. Kicsit indokolatlannak is éreztem, amikor először megláttam. Bőven elférünk ketten.
     - Sajangnim, ez egyáltalán nem szükséges – kezdett tiltakozni koreaiul a férfi, aki eddig a hotel tulajdonosával beszélt. Kicsit tikkelni kezdett a szemem, ami miatt egy staff tag megint főnöknek hívott, de most túllendültem ezen. Viszont mielőtt válaszolni tudtam volna, Jimin tette meg helyettem.
     - Egyetértek, rendben leszünk – bólintott a mellettem ácsorgó, akinek csupán annyit tudtam leolvasni az arcáról, hogy már nagyon szabadulna ebből a feszült helyzetből és örül, hogy előrukkoltam valami békés megoldással.

      A személyzetünk tagja, akivel eddig beszélgettünk lemondóan sóhajtott egyet, majd elkezdte megbeszélni a pult mögött állókkal a helyzetet, hogy rendben, megoldjuk akkor így, de azért ne számítsanak arra, hogy ezt majd a cégünk ennyiben fogja hagyni.
Ejj. Asszem ez nem lesz jó reklám a hotelnek...

     Futottunk még néhány általános kört és Jimin kapott egy beléptetőkártyát az ajtóhoz. Majd amint közölték, hogy hamarosan felhozzák a csomagjait a lakosztályhoz, mi elköszönve a staff tagoktól elindultunk a lift felé. Beszállva, amint az elindult felfelé, mintegy szinkronként sóhajtottunk mind a ketten egy hatalmasat.
     - Hát ez... baromi kínos volt – döntöttem hátra a fejemet a liftben lévő tükörfelületnek.
     - Ne is mondd, azt hittem már elnyel a föld – sóhajtotta fáradtan, ahogy lehúzta az álla alá a maszkját – De nem értem, hogy keverték össze a nevünket. Nem is hasonlít.
      - A külföldieknek gondolom igen. Csak azt olvasták el, hogy van benne „Min". – nevettem fel egy kicsit cinikusan.
     - Ja, azt meg nem, hogy valahol előtte az van, hogy „Park", meg „Ji", valahol meg utána, hogy „Yoon" és „Gi". Tök ugyanaz. – forgatta meg újra a szemeit.

     Tudtam, hogy Nála nagyjából eddig is tart az, hogy felhúzza magát, amit jól is sejtettem. Hiszen amint kinyílt a lift ajtaja a megfelelő emeleten, mintha kicserélték volna. A biztonság kedvéért visszahúzta a maszkját az arcára, majd már vidáman nézelődött az igen tágas, hatalmas ablakokkal rendelkező, világos folyosón.
     - Woaah...
Hát ez egy francia luxushotel, igazából érthető az ámuldozás. Még annak ellenére is, hogy már szálltunk meg hasonló helyeken korábban.

     Viszont én túl kíváncsi és értetlen voltam még mindig, így nem hagytam Neki, hogy korlátlanul élvezze a látványt és gyönyörködjön.
     - Na de amúgy én még mindig nem tudom, hogy Te mit keresel Párizsban – hívtam fel arra a figyelmet, hogy a közönségünk miatt egyelőre csak azt beszéltük meg, hogy én miért nem az USA-ban vagyok.
     - Oh, tényleg. A Dior eseményre jöttem. – mondta egyszerűen, nekem pedig felrémlett, hogy mesélt róla. Gyakran hívják a cég különböző rendezvényeire a nagykövetsége miatt.
De elgondolkodva, kicsit megint összevontam a szemöldököm, miközben mellette sétáltam a nekünk kellő ajtó felé.
     - Aaah... én azt hittem, hogy... oké, szóval akkor most ez a nagy esemény lesz, azért hívtak ki a cég székhelyéhez... Azt hittem a koreai megnyitó lesz most.
     - Nem, nem. Az majd később. – rázta meg a fejét.

     Elérve az ajtóig becsipogtattam a kártyámat. A zár kattant, majd én Jimint előre engedtem és úgy lépkedtünk be az igen tágas lakosztályba, ahol tegnap óta szálltam meg. Nem mondanám, hogy túlságosan berendezkedtem, mert azon túl, hogy itt aludtam, semmit sem csináltam még a késői érkezésem és a kora reggeli indulásom miatt.

     Részben megnyugtatott a tény a kicsit zilált összkép ellenére, hogy az ágyneműm ugyanolyan hanyagul és bevetetlenül várt, ahogy azt hagytam is reggel, mert ezzel biztos lehettem benne, hogy a hotel eleget tett a kérésemnek, miszerint nem küldtek be takarítókat. Utálom az érzést, hogy valaki belép a személyes terembe a dolgaim közé, amíg nem vagyok ott.
Ha már két BTS tag nevét nem voltak képesek megkülönböztetni, legalább ezt az egyszerű kérést meg tudták jegyezni. Ez is valami... asszem?

     - Bocs emiatt – legyintettem az ágy felé, mert tudtam, hogy Ő viszont mániákusan szereti rendben tartani az ágyneműjét, attól a pillanattól kezdve, hogy kikel belőle.
     - Huh? – lepődött meg azon, hogy megszólítottam, mert valamiben látszólag nagyon elmélyedt – Ja, nem, semmi gond. Tudom, hogy nem szoktál beágyazni.

     Vállat vontam és kicsit elmerültem a gondolatban, hogy amúgy... igazából én sem értem miért kértem elnézést. Mindegy.
Fáradtan zuhantam le a fotelbe (ha nem abban a göncben lettem volna, amiben egész nap, valószínűleg azonnal az ágyba dőlök bele), majd egy kis ideig behunytam a szemeimet. Mindjárt elalszom, olyan kimerült vagyok.

     Ezt realizálva pedig a hihetetlen képességeimnek segítségével rájöttem, hogy most épp mégis miért vagyok ennyire fáradt.
Az istenért, hát egész nap azon aggódtam, hogy mi van Vele. Most pedig itt áll előttem és még csak nem is realizálom, hogy, hát így... életben van???
Oké, tény, annyira meglepett, hogy ezen eddig gondolkodni sem volt időm... De akkor is.

     Átfutott a Hobival történt beszélgetés a fejemen, majd kinyitottam a szemeim. Jimin nagyjából ugyanott ácsorgott és pásztázta körbe a szobát, de most úgy tűnt, hogy nem a modern, csillogó felületű bútorokban, vagy a messze túl szép kilátásban gyönyörködik. Kicsit inkább olyan volt, mintha keresne valamit.

     Nem akartam kizökkenteni – már csak amiatt sem, mert túlságosan kíváncsi voltam, hogy mégis mit keres ennyire a szemével. De úgy láttam rajta, hogy ezt igazából Ő sem tudja.
Ahogy ott bámultunk ki a fejünkből (Ő a lakosztály egyes részleteit, én meg, hát... Őt), lassan beugrott, hogy miért nem értem el telefonon.
Hát mert a repülőn ült és ki volt kapcsolva.
Ezt realizálva kicsit elnevettem magamat, ahogy újra hátra dőlve behunytam a szemeim. Édes istenem, én pedig már arra gondoltam, hogy ájultan fekszik a lakásán...

     A szolid nevetésem viszont most már Jimint is kizökkentette.
     - Ha?
     - Semmi, csak ne lepődj meg, ha lesz néhány nem fogadott hívásod tőlem – szánakoztam a saját nyomoromon.
     - Jajj, basszus, vissza sem kapcsoltam még a repülés óta – kezdett kutakodni a zsebében, ahogy végül visszazökkenve a valóságba beljebb lépkedett a szobában és leült a dohányzóasztal mellé kihelyezett egyik székre, ahogy elkezdte bekapcsolni a mobilját – Miért kerestél?

     Ja, hát erre a kérdésre számíthattam volna, csak... mégsem tettem. Egy ideig mérlegeltem, hogy mit is mondjak pontosan.
     - Csak meg akartam kérdezni, hogy mi a helyzet Veled – emeltem fel végül a fejemet, ahogy felé fordultam.
Ő nem tűnt túlságosan meglepettnek, ellenben csalódottnak annál inkább. Gondolom számított rá, hogy el fog jutni hozzám a hír, hogy nem volt a napokban a legjobb passzban. De úgy érzem talán egy kicsit ettől elárulva érezheti most magát.
     - Ne aggódj, senki sem pletykált Rólad csak úgy a hátad mögött. Csak meg lettem kérdezve, nem tudom-e mi történt. Aggódtak. – direkt nem nevesítettem, hogy ki tette fel a kérdést.

     Jimin kedve minden kimondott szó után, mintha exponenciálisan romlott volna. A székben ülve egyre jobban összehúzta magát, elkezdte rágcsálni a száját és még a háta is begörnyedt a telefonja fölé, annak ellenére is, hogy mindig figyel a tartására. A haja az arcába omlott, így nem is igazán láttam rá és kényszeresen pötyögtetni kezdte a telefonját, amibe akkor épp a belépőkódját írta be.

     Oké, tehát nem fogunk erről beszélgetni. Vettem.
Amúgy sem folytattam volna a témát a reakciója miatt (bármennyire is érdekelt...), de egy kopogás is megzavart az ajtó felől. Tudtam, hogy most Ő nem igazán van a helyzet magaslatán, szóval én léptem oda, majd az ajtón lévő kukucskálón keresztül meglestem, hogy ki is áll azelőtt.
Csak a hotel személyzetének egy tagja volt, aki Jimin táskáival érkezett.

      Ajtót nyitottam, majd megköszöntem angolul a segítségét, elmondtam vagy háromszor, hogy köszi, de magába a helyiségbe nem kell behozni, majd megoldom.
Bepakoltam ajtón belülre a csomagokat, majd elköszönve a személyzeti tagtól becsuktam azt. Fhuh, de kínosan érzem magam még mindig, ha angolul kell megszólaljak és nem Halsey-vel teszem azt.

     Eközben Jimin mintha egy másik világban lett volna, úgy görnyedt az asztal felett, ami már eddig is gyanús volt, de akkor meg pláne, amikor még a csomagjaival kapcsolatban sem moccantotta meg a füle botját sem. A tőle megszokott reakció az lett volna, hogy azonnal odaugrik és elrugdos engem, hogy ne merészeljek helyette pakolni és amúgy is menjek már aludni lehetőség szerint, mert hulla fáradt vagyok.

     Oké, nem mintha olyan nagyon nehezemre esett volna behozni három métert egy bőröndöt, meg egy utazótáskát, csak nem ez a megszokott Tőle.
Lehelyeztem a kanapé egyik széléhez a csomagokat, majd a sajátjaimhoz sétáltam oda. Úgy éreztem, hogy most jobb, ha egy kicsit egyedül hagyom és az, ha elmegyek zuhanyozni, azt hiszem egy tökéletes ürügy erre.
     - Mindjárt jövök, addig rendezkedj be nyugodtan – mondtam Neki, annak ellenére, hogy tudtam; jelenleg kb. süket.

     A fürdőbe lépve pedig Ő ugyan egyedül maradt, de én nem éreztem így magamat. A gondolataimat teljesen elárasztotta minden, ami Vele kapcsolatos. Kicsit úgy éreztem, mintha még mindig ugyanabban a helyiségben lennénk, pedig nem volt így.

     Másra sem tudtam gondolni csak arra, hogy vajon mégis mi történt Vele. Mi az isten zavarja ennyire. Mi jöhetett közbe aznap, amikor elindult szólni nekem a stúdiómba. És most miért gubózott be ennyire attól, hogy csak szimplán megemlítettem, hogy rossz a kedve.
Meg amúgy, ha már itt tartunk, azt sem értem, hogy mi a fenéért pásztázta ennyire tüzetesen végig az egész lakosztályt, amikor beléptünk az ajtón.

     Magamra vettem zuhanyzás után az egyik túlméretezett fehér felsőmet és a kedvenc kosarasnadrágomat. Az arclemosós rituálémat (ami amúgy sem valami hosszú...) nagyjából tizedannyi idő alatt tudtam le, mint általában, majd így lépkedtem ki a fürdőből a már kicsit kevésbé görcsösen ülő Jiminhez. Igazából ugyanabban a székben ült, ugyanúgy a telefonja felett, de mégis volt egy olyan érzésem, hogy elmoccant onnan – teljesen máshogy állt a széke, mint eddig. De ki nem pakolt semmit, szóval nem igen tudtam elképzelni, akkor mi mást csinált.

     Úgy döntöttem, hogy egyelőre hanyagolom ezt a kérdést is, szóval csak én is odasétáltam a dohányzóasztalhoz és leültem a másik székre, Vele szembe. Nem szólaltam meg, még csak rá sem néztem különösebben, csak... leültem Hozzá. És ennyi.

     Megőrülök, hogy egész nap azon pörgött az agyam, hogy vajon mi lehet vele, most pedig, hogy itt van mellettem, megint ugyanezt csinálom, csak kicsit másik szempontból. Bahh. Komolyan, a végtelensok jótékony hatása mellett ilyenkor, ha valami baj van, igen rossz és rám nem jellemző dekoncentráltságot tud kihozni belőlem az utóbbi időben.

     - Éésss... milyen Párizsban? – kérdezte lezárva a telefonja kijelzőjét és kicsit megnyújtózva összekulcsolta az ujjait az asztalon maga előtt, de én éreztem a hangjában, hogy igen feszélyezetten tette fel most ezt a kérdést. Mintha az elmúlt negyedórában azt fontolgatta volna, hogy mégis hogy kérdezze meg. Pedig messze nem volt egy túl bonyolult dolog, valljuk be.
     - Hideg, leginkább – fújtattam – Itt egyébként is hűvösebb van, mint Koreában, de most valamiért pláne úgy érzem...

     Oké, ez életem legbénább húzása volt. Igen Yoongi, biztosan az időjárásról akart veled beszélgetni. Szentséges ég...
Ahogy sejtettem, nem igazán elégítette ki a válaszom, mert bármennyire is próbálta leállítani magát vele a bólogatása közben folyamatosan frusztráltan rázogatta a lábát.
     - Aaaa... munkát tekintve pedig elég szenvedős. De szerencsére végül sikeresen zártuk a napot – tértem vissza arra, amire talán valójában kíváncsi volt.

     Vagyis... én ezt gondoltam. Aztán ahogy ránéztem rájöttem, hogy nem, még mindig nem erre várt, hiszen a testbeszéde görcsössége semmit sem változott a mondatom elhangzása után sem.
Oké, viszont ezen túl tényleg nem tudom mire gondol. Tegnap este értem ide, eddig csak jó szarul aludni voltam képes és utána ma végig dolgozni az egész napot. Ennyi.

     Ő felemelte a fejét látva (vagyis hallva), hogy nem igazán folytatom a dolgot, majd úgy döntött, hogy rám néz. Aztán valami nagyon furcsán kitekerte a fejét, mintha a szeme sarkából meglátott volna valamit, az ágyra bámult, vakarózott egyet, majd újra visszanézett rám.

     Jézusom, ettől szarabbul még életében nem színészkedett.
Annyira furcsa volt az egész mozdulatsor, hogy kénytelen voltam én is a bevetetlen ágyamra rábámulni. Most... most ennyire zavarja a kusza ágyneműm, vagy mi a szent ég történik.
     - Őőő... ha tudom, hogy ennyire zavar, már beágyaztam volna... - húztam össze a szemöldökeim.
     - Mi? Ja nem. Nem zavar. – egy ideig azt hittem ennyiben hagyja a dolgot, de legnagyobb meglepetésemre mégis folytatta - Csak... öaah...- nyökögött. Valamiért képtelen volt normális szavakat formálni.

     Vártam. Csak vártam, de semmi. Legalábbis szavak szintjén nem, de a tartása egyre csak borzalmasabb lett. A törzse leginkább egy kérdőjelre kezdett hasonlítani, az ujjait is tördelni kezdte és ekkor már meg se próbálta elrejteni az idegesen rázogatott lábát, ahogy a szája rágcsálását sem. Vagyis lehet megpróbálta, de abszolút képtelen volt rá.

      Oké, azt hiszem ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy most nincs lehetőség empatikusnak lenni és megvárni, amíg magától kibukik belőle, hogy mi is a problémája. Kezdte rám is átragasztani ezt a nagyon furcsa, szinte járványszerű feszültséget és ez nem tetszett.
     - Jimin, elmondod mi a gond? – kérdeztem meg végül, próbálva igazán nyugodt hangon beszélni annak ellenére is, hogy kicsit már én is frusztrált lettem. De bennem ez talán inkább aggodalomként jelent meg, ami felé irányult.

     - Ééssss milyen volt a tegnap estéd? – nyögött ki még egy nagyon béna kérdést, ami szinte egyáltalán nem is illett a témához. Vagyis nekem akkor úgy tűnt.
Én kicsit elnevettem magamat a helyzet szürrealitásán.
     - Ha meg szeretnél kérdezni valamit, akkor ne kerülge-
     - Hogy ment a randi? – nyögte ki meg se várva igazán a mondatom végét.

      Én majd kiestem a számon, úgy leesett az állam.
      - Hogy tessék? – pislogtam rá, ahogy az eddig félig felkönyökölt karomat is lefektettem meglepődöttségemben az üvegasztalra.
Ő nem igazán értette, hogy miért vagyok meglepve, így csak rám nézett a tekintetével azt sugallva, hogy „Igen, jól értetted". Mintha... mintha ez teljesen hétköznapi téma lett volna. És mintha tudott volna valamit, amit én amúgy nem...
     - Őőő mikor is voltam én randin az elmúlt tíz évben? – kérdeztem teljesen lesokkolódva.
     - Nem tudom... de most attól lehettél – vont vállat zavartan, ahogy felemelte a kezét az asztalról és mellkasa előtt fonta össze karjait. Nem sértődötten, vagy mérgesen, inkább csak mintha saját magának akart volna ezzel komfortot nyújtani, illetve kicsit be is „zárkózni" egyben a saját világába.

     Hogy mi a fasz?
Hát baszki ettől jobban maximum akkor lepődtem volna meg, ha ma délelőtt Halsey közli velem, hogy Ender az én gyerekem, amikor hát hogy is mondjam, igencsak biztos vagyok benne, hogy nem.
     - Ehhm... változtattak valamin a szerződésünkben, amiről lemaradtam...? – túrtam a hajamba kínomban, elnyomva valahová mélyre azt a kellemetlen nevetést, ami próbált feltörni belőlem a totálisan felfoghatatlan helyzet miatt.
     - Nem...? De autót is lehet vezetni jogsi nélkül... - vonta meg a vállát egy kicsit.

     Na jó. Oké. Ez a hasonlat annyira nem volt Jimines, hogy kezdtem kételkedni abban, hogy Ő van mellettem a szobában. Elcserélték a repülőtéren, vagy mégis mi az isten ez a halál szürreális beszélgetés?
     - Khm. Szóval nem, Jimin, nem voltam randizni... – jelentettem ki határozottan - De nem igazán értem, hogy ez... hogy jön ide, vagy hogy egyáltalán hogy a fenébe jutott eszedbe.

     Értetlenül néztem Rá, de Ő elkerülte a tekintetemet és csak elbámult maga mellé oldalra. Onnan pedig megint az ágyra ugrott a tekintete, látszólag akaratán kívül.
Én most újra követtem azt, hogy merre néz, de őszintén, semmit nem láttam az ég világon, amiért ennyire bámulhatja azt a rohadt összetúrt ágyneműt.
Vagy...

     És ekkor leesett.
     - Jó isten, ne már, Te komolyan azt hitted, hogy volt itt velem valaki?! Jézusom, dehogyis! Mégis miért? Én sosem ágyazok be...
Ő megilletődve emelte rám a tekintetét, miközben szépen lassan a hófehér arca egyre rózsaszínebb és rózsaszínebb árnyalatot vett fel. Tiltakozóan felemelte a kezeit a mellkasa elé és szabadkozni kezdett.
     - N-nem! Mármint... nem azért! Tudom! Persze! Nem is emiatt, cs-csak...
     - Csak mi? Jesszusom Jimin, milyen embernek nézel Te engem? – komolyan kezdtem kiábrándulni ezen a ponton az egész világból. Ha valaki, aki jobban ismer, mint a saját szüleim is ilyeneket hisz rólam, nem tudom, hogy mit várjak másoktól.

     - Jajj, n-nem, nem hiszek ilyesmit, félreérted! – szabadkozott – Cs-csak azt hittem találkoztál valakivel é-és én pedig most itt fogok... szóval... nem akarok ugyanott aludni, ahol...
     - Fujj, hát mi a fasz?! – nyögtem fel – Mégis ki csinálna ilyet?!
     - H-hát nem számítottál arra, hogy jövök... - nyöszörögte, ahogy leborult az üvegasztalra, mert szerintem ekkor már Ő is érezte, hogy az arcának a jelenlegi színére nemsokára nem „porcelán" fantázianevű alapozót kellene szereznie, hanem „láva" árnyalatút.

     Az arcomba lemoshatatlan görcsként állt be az undor, egyszerűen elképzelni nem tudtam, hogy a fenébe hihet ilyesmit rólam. Mindezt csak azért, mert pontosan ugyanannyira nem ágyaztam be, mint soha máskor...
Vagy na várjunk... van itt még valami más is?
Néhány másodpercig még megéltük ezt a halál kínos szituációt (jó ég és én még azt hittem, hogy az volt kellemetlen, amikor a Like crazy forgatásán vagy száz ember előtt elkezdtem kiabálni...), de lassan az én arcom is egy kevésbé értetlen és elundorodott kifejezésbe csapott át.

     Most már inkább csak kíváncsi és csalódott voltam. De komolyan. A semmitől ez biztos, hogy nem jutott eszébe...
     - Oké, szóval. Senki nem volt ebben a szobában, mióta itt vagyok rajtam és most Rajtad kívül. Oké? Olyannyira senki, hogy még a személyzetet sem engedtem be... - sóhajtottam el magamat – Szóval most, hogy ezt tisztáztuk...
     - Neee, Hyung, ne kényszeríts – nyögött az asztallapra.
     - Ne haragudj, nem szokásom. De ha most nem meséled el, hogy mégis honnan szedted ezt a baromságot, akkor azt fogom hinni Rólad, hogy egy igazi seggfejnek tartasz, aki teljesen random ágyba bújik idegenekkel... - és ahogy ezt kimondtam, valójában messzebb még életemben nem éreztem magam semmitől, amit valaha feltételezett valaki rólam.
És nem mondom, hogy nem fájt baromira, hogy ezt az élményt pont Neki köszönhetően élhettem át.

     - Nem teljesen random és idegenekkel... - motyogta az asztalra, de alig sikerült kiszűrjem, hogy mit is mondott pontosan.
     - Hát? – kérdeztem teljesen értetlenül.
Erre újra csak nyöszörgött valamit. De most türelmes voltam. Hagyom, hogy összeszedje Magát, viszont most kivételesen teljesen biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy ezt ne mondja el. Sosem erőltetem senkinek, hogy olyasmiről beszéljen, amiről nem akar, de most igenis ezt fogom tenni. Ez... ez a feltételezés túlságosan sérti a világom. És lehet önzően hangzik, nem tudom, de úgy érzem megérdemlem, hogy tudjam.

     Ennek ellenére tényleg nem siettettem. Ugyan jobb lenne, ha csak mondaná és ezzel „gyorsan letépné a ragtapaszt", mint, hogy itt húzza az időt, de én egy halál türelmes ember vagyok, felőlem aztán holnap estig is itt ülhetünk és rághatja a mondatait.
     - Oké... - egyenesedett fel végül az asztalra dőléséből – Először is kérlek ne haragudj...
Ezen a ponton ezt nem tudtam biztosan állítani. Bevallom, már így kis kicsit neheztelek amiatt, amiért pont Ő ilyesmit feltételezett rólam. Hát még nem tudom ezután mi fog következni.

     Azt hiszem érzékelte is, hogy erre okkal nem válaszoltam és erre csak még jobban szégyellni kezdte Magát.
     - Tényleg sajnálom... Öhm... csak múltkor egész este chateltél valakivel. Vagyis... mindegy, Ő próbált Veled, igazából. Folyamatosan villogott a telefonod, nem tudtam nem észrevenni... - beszélt halkan, ahogy pótcselekvésként a karját kezdte el piszkálgatni az egyik kezével és a szemeit is arra szegezte le, mert nem bírt találkozni a tekintetemmel – Aztán... ahh. Oké. Szóval kedd este leküldtek a többiek, hogy szóljak Neked, hogy megjött a kajarendelésed ésőőő... Hát úgy éreztem épp megzavarnálak valamiben. – fejezte be egy kicsit kuszán.
     - Miért érezted így? És hogy kapcsolódik a történethez ez? – zavarodtam össze.
     - Eighh... Szóval én bementem a stúdiódba, hogy szóljak Neked, de épp telefonáltál. Nem akartam közbeszólni, de gondoltam hallottad, hogy bejöttem. Aztán úgy tűnt, hogy mégsem, mert nem fordultál meg. Szóval... kijöttem.

     Oké. Telefonáltam. Ő bejött, aztán kiment. Kicsit sérti a magánszférám, meg enyhén szólva paranoiássá tesz, hogy képtelen vagyok észrevenni, ha valaki mögöttem áll, de oké. Rendben. Viszont még mindig baromira nem értem ez hogy jön ide.
     - Jól van, kicsit még mindig rébuszokban beszélsz, de gondolom valami olyasmit hallottál, amiből arra következtettél, hogy találkozni fogok itt valakivel...? – foglaltam össze a gondolataim.
Ő szégyenkezve bólintott. Fogalmam sincs, hogy kivel, vagy mit telefonáltam, szóval szerettem volna rákérdezni, de megelőzött. Abbahagyta a karja piszkálását, majd újra finoman lefektette a kezeit az üvegasztalra.
     - Elég egyértelmű volt. Mármint... ki másnak mondtál volna ilyen... furcsa dolgokat a találkozásról, meg olyanokat, hogy „Igen, azt alig várom", „Én is" ...Egyértelmű volt... - halkult el megint a hangja a mondata végére annak ellenére, hogy mennyire magabiztosan kezdte az elején – Megvalamijátszadozásrólvagyjátékrólisbeszélteteknemtudom... - hadarta le a végét annyira, hogy alig értettem. De neki sem volt kellemes kimondani, mert már megint úgy elkezdett vörösödni, mintha épp negyven fok lenne itt bent.

     Újabb fintorba facsarodott az arcom, mert én aztán abban teljesen biztos vagyok, hogy senkinek sem utalgattam semmiféle szexuális tevékenységre egyetlen telefonbeszélgetésben sem. Jesszusom. Még rébuszokban sem...
     - Te Jimin... - ugrott be valami – Nem angolul beszéltem véletlenül?
     - De?... Ezért is volt egyértelmű, hogy itt fogsz találkozni vele... - mondta megint kicsivel magabiztosabban.
     - Hát mert itt is találkoztam Vele – dőltem hátra egy hatalmasat sóhajtva megkönnyebbülve egy kicsit – Halsey-vel beszéltem akkor.

      Én teljesen összeraktam a képet és ezzel az erővel bizonyos szempontból meg is könnyebbültem. Oké. Oké... Szóval kihallotta a forgatásról való beszélgetésünk utolsó néhány mondatát, ahol arról beszéltem, hogy igen, én is várom a találkozást, amit pedig a furcsa, rejtett felhívásnak hitt keringőre, az valójában semmi más nem volt, csak egy szivatás, amit én arra értettem, hogy azt, hogy forgassunk azt várom, de azt nem, hogy Vele találkozzak. A játékot pedig konkrétan a Diablo IV-re értettem.
Hát ez... úr isten, Jiminnek aztán élénk a fantáziája...

     Nekem teljesen egyértelmű lett mi történt, de... Neki úgy tűnik nem. A tekintete semmit sem változott. Szinte kiolvastam a szemeiből, hogy arra gondol, hogy oké, Halsey volt, de hát ez mit változtat a helyzeten.
     - Oké, megértem, hogy kontextusból kiragadva miért értetted félre, de nem volt semmi ilyesmiről szó. A forgatásról beszéltünk. – magyaráztam, de féltem, hogy még képes és ezt is kitekeri valami perverz irányba... – Mármint a Diablo IV MV forgatásáról. Oké? – tettem hozzá.

     Ő bólintott. De egyértelműen nem igazán hitt nekem.
     - Őőő... Ugye tudod, hogy évek óta barátok vagyunk Halsey-vel...? – néztem rá összezavarodva.
Tekintete továbbra sem változott, sőt, meg merem kockáztatni, hogy csak egyre jobban azt gondolta, hogy csak ráerősítek a teóriájára.
     - Jimin, gyereke is van...– tettem hozzá.
     - Férje meg nincs – dobta be az atombombát csak úgy a semmiből, de láttam az arcán, hogy még őt is meglepte a saját mondata.

     Az hagyján, hogy Ő meglepődött, de én annyira, hogy majd leestem a székemről.
     - Semmi közöm Hozzá... - nyögtem ki egy újabb értetlen fintorral az arcomon. Egyáltalán mi az isten ez a beszélgetés, de komolyan? Miért „kell" nekem bizonygassam az igazam...? – Ha már itt tartunk, Veled messze előbb el tudom képzelni, hogy akarna bármit, mint velem...
     - Velem? – emelte fel a tekintetét rám, tágra nyílt szemekkel.
     - Öhm, Boy With Luv forgatás és fellépések? Nem rémlik, hogy nem tudott Rád nézni?
     - Az nem azért volt... Csak nem volt gyakorlott a táncban... - motyogott maga elé a totál hülyeségnek hangzó indokával – Mindegy... Mindegy-mindegy. Hagyjuk is. – rázta a fejét, majd hirtelen felpattant az asztal mellől, mintha indulni akarna valahová, csak épp nem találta még ki, hogy hová.

     Megint körbepásztázta a szobát lehetséges mentőötlet érdekében és amint meglátta a csomagjait, úgy tűnt ezt megfelelőnek találta. Odalépett, kinyitotta a bőröndjét, majd úgy ezer darab tubussal a kezében (felfoghatatlanul hosszú arc és bőrápolási rutinja van amúgy...) becaplatott a fürdőbe.

     Finoman magára csukta az ajtót, én pedig csak bámultam utána. Amint eltűnt szemeim elől, felkönyököltem az üvegasztalra, majd pedig a tenyereimbe temettem az arcomat.
     - Na ez meg mi a szar volt... - suttogtam magam elé szinte hangtalanul, ahogy próbáltam feldolgozni az elmúlt nagyjából tíz perc történéseit.
Egy idő után kinéztem ujjaim közül és ahogy én is végigtekintettem a szobán, lassan kezdtem kapizsgálni, hogy miért nézelődött ennyire.

     Ha jól sejtem valami jelet keresett, ami a hölgy vendég egykori jelenlétére utal.
Ezt realizálva már csak az fogalmazódott meg bennem, hogy remélem legalább annyira nem nézett prolinak, hogy valami szanaszét dobált üres óvszeres tasak után kutakodjon a földön, amíg lefürödtem...

     De... nem mondom, hogy ezek után ez egy annyira valószerűtlen elképzelésnek tűnt...

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions