Ártatlan érintések
[ Őrületbe kergetsz - 23. fejezet ]

     - Gyere Hyung – nyújtotta felém Jimin a törölközőt, immár a jakuzzin kívülről.
A gondolataimból kiszakadván felültem a vízben és igyekeztem valahogy magamhoz térni. Felálltam és csak ekkor jöttem rá, hogy jajj de nagyon nem volt jó ötlet ruhában beugrani ide. Nagyjából úgy csobogott rólam mindenhonnan a víz, mintha egy szökőkút lennék.

     Amennyire tudtam kicsavargattam a magamon lévő anyagokat, majd Jimintől elfogadva a személyzet által idekészített törölközők egyikét, belecsomagoltam magamat. Egy szerencsém volt, hogy olyan hatalmas volt az anyag, mint egy kisebb fajta takaró, így csak remélni mertem, hogy legalább nagyjából felfogja majd a vizet és nem áztatom el az egész hotelt.

     Jiminnek szerencsére ilyen problémái nem voltak. Rajta alapból sem volt túl sok ruha, szóval hamar sikerült megszáradnia és kicsit reszketve burkolta körbe magát hozzám hasonlóan Ő is.
     - Brrr... - didergett, majd el is indult befelé a lakosztályunkba, kissé imbolygó léptekkel, hisz hideg ugyan volt, de messze nem annyira, hogy sikeresen kijózanítsa Őt.

     Én viszont vele ellentétben úgy éreztem, hogy a gondolataimat tekintve messze nem vagyok még kellően részeg. Elegem van, nincs kedvem gondolkodni. Fogalmam sincs mi volt az előbb az, ami az agyamban járt, de könyörgöm, csak egyszer legyek már képes nem rágódni valamin. Főleg, ha már semmi sem történt valójában – csupán legfeljebb a fejemben.

     A törölközőt, mint egy védőburokként magamon tartva sétáltam el a jakuzzi másik oldalához, ahol felemeltem az whisky-s üveget, aminek az alján még nagyjából az egyharmada ital lötyögött és ami miatt sikerült az imént ráessek a vízben Jiminre.
Dahh, már megint gondolkodom.
Frusztráltan emeltem fel az üveget és kortyoltam néhányat a már kissé megmelegedett italba, majd egy fintorral emeltem el azt az ajkaimtól. Ehf. Oké, azért egy ilyen erős rövidet úgy inni, mint az ásványvizet még nekem is kicsit nehezemre esik.

     Élveztem, ahogy az alkohol miatti forróság újra elönti a testemet és kicsit megnyugszom. Az isten verje meg, már rég rossz, ha csak így tudok megnyugodni.
Bár, mit lepődök meg. A múltkor épp „gyógyszerekkhez" akartam folyamodni. Ez talán egy fél fokkal jobb attól...

     Kortyoltam egy utolsót, majd még volt annyi lélekjelenlétem, hogy leengedjem a vizet a jakuzziból és kicsit rendbe tegyem a káoszt, amit hagytunk. Nem nagyon, mert kezdett eléggé a fejembe szállni az ital, de annyira sikerült rendbe tegyem a dolgokat, hogy reggel már legalább ne megszámlálhatatlan dolgunk legyen ezzel kapcsolatban.

     Idő közben a törölköző nagyjából felszívta a ruhámból csöpögő vizet, így azt kiterítve egy másik, szárazzal körbetekerve magamat sétáltam be az épületbe. Becsuktam magam mögött az erkély üvegajtaját és máris sokkal jobban éreztem bent magamat, hisz ott sokkal kellemesebb volt az idő. Nem volt meleg, de annyira hűvös sem, mint az erkélyen.

     Besétáltam a hálórészbe, ahol is letettem az üveget az első helyre, ami szembe jött velem, ami a dohányzóasztal volt. A szemeimmel körbekutattam a szobatársamat, de hirtelen sehol sem láttam. Értetlenül forgolódtam egy kicsit, de hamar megbántam, mert úgy megszédültem, hogy a falnak kellett megtartania.
- Uff – nyögtem ki, ahogy a fejemhez kaptam.

     Ekkor viszont Jimin sétált ki a fürdőből szárazon és nem sokkal több ruhában, mint ahogy a legutóbb láttam. Csupán egy rövidnadrág volt rajta azon felül.

     - Ehm – próbátam összeszedni magam, hogy ki tudjak nyögni valamit – Tudnál... tudnál kölcsönadni valamit? Én nem hoztam mást alváshoz, csak, ami rajtam van. – beszéltem kicsit nehezen formálva a szavakat, de azért azt hiszem nagyjából értelmesen sikerült kifejezzem magam.
     - Persze – mondta, majd viszonylag stabil léptekkel odaugrált vidáman a bőröndjéhez és kutakodni kezdett. Addig én is ugyanazt tettem, mert azért az alsónadrág problémát nem Tőle vártam, hogy megoldja.

     Miután mind a ketten kikutattuk magunkat és a kezembe nyomta az elővarázsolt ruhadarabokat én megköszönve húztam el szintén a fürdőbe, ahol sikeresen át is öltöztem. Merőben jobban éreztem magamat az általa biztosított száraz rövidnadrágban és felsőben. Ésss minden erőmmel igyekeztem bemagyarázni magamnak, hogy nem azért, mert az Ő ruháiról volt szó.

     A hálószobába visszalépve Jimin még mindig csak a szobában ácsorgott az asztal mellett, ahová én az imént az üveget letettem.
Megnyújtóztam, majd odalépkedtem Hozzá. Magam sem tudom pontosan, hogy miért.
Ő felnézett rám, én pedig megszólaltam.
     - Alszunk? – kérdeztem fáradtan szédelegve.

     Ő elég tanácstalanul bámult el mellettem, igen ködös tekintettel – ez utóbbi, mint később kiderült annak (is) volt köszönhető, hogy kiitta a maradék italt az üvegből.
Zavarodottan és nagyon nem józanul fordultam hátra, hogy mégis mit néz ennyire, de nem igen jöttem rá.
     - Mi az? – kérdeztem, de Ő csak megrázta a fejét.
     - Semmi-semmi – válaszolt és már szinte láttam a szemében, hogy indulna meg az ágy felé, de még sem tette. A szándéka megvolt rá, de a lábai nem mozdultak előre.

     Zavartan néztem az arcát, amíg le nem esett, hogy valószínűleg már megint miről van itt szó.
     - Ne csináld ezt velem – sóhajtottam – Hidd már el, hogy nem volt itt senki rajtam kívül.
     - Tudom – válaszolta, ahogy az arcához nyúlva mintha igyekezett volna kitörölni a gondolatot a szemeiből. De lehet csak el akarta takarni az arcát ezzel, mert nem tetszett Neki, hogy igen hamar rájöttem, hogy miért is nem akar befeküdni a párnák közé.
     - Nem úgy tűnsz – sóhajtottam halkan és újra egyre jobban és jobban elkeseredtem amiatt, hogy még mindig itt tartunk. Hogy még mindig csak az van a fejében, hogy valakivel összefeküdtem és nem képes leszakadni a témáról, pedig eddig vagy háromféleképpen megcáfoltam a dolgot. És kétlem, hogy az általa igen kreatívan félreértett telefonbeszélgetésen kívül bármi jelét adtam volna, hogy akármi ilyesmit csináltam.

     Én kinyújtottam a karjaim, majd megfogtam mind a két csuklóját és elhúztam a kezeit az arcától. (Magam sem tudom miért ment ez a mozdulat ennyire lazán nekem akkor.)
     - Figyelj én... fogalmam sincs, hogy miért jár ez a fejedben, de nem is tisztem megfejteni – kezdtem bele, ahogy igyekeztem felkutatni a tekintetét, ami kicsit nehezemre esett a szédülésemtől – De bízz bennem egy kicsit, hogy nem vagyok ennyire visszataszító.
     - Egyáltalán nem gondolom, hogy visszataszító vagy – szakadt ki belőle, ahogy végre elfogadva a tekintetem, felnézett rám.
     - Hát akkor kérlek végre hidd el, hogy nem össze-vissza szexelek random hotelekben mindenkivel. És nem, Halsey-vel pláne nem. És annyira aztán meg főleg nem vagyok igénytelen barom, hogy azt akarjam, hogy utána abban az ágyba aludj... – sóhajtottam. Még mindig baromira fáj, hogy ezt gondolja rólam. És, hogy ezeket a szavakat nekem ilyen formában ki kell mondjam.

     Az este során azt hiszem eddig egyszer sem sikerült átadjam Neki azt, hogy mekkora baromság is az valójában, amit feltételez. Viszont most, igen nyersen összefoglalva a szituációt úgy éreztem, hogy átment, amit mondani szerettem volna.
Kiszabadította a csuklóit a kezeim közül és valami elképesztően bánkódó, kiskutya tekintettel az arcán ölelt magához.

     Meglepődtem a dolgon, de hamar el tudtam engedni ezt és csak átkaroltam a hátát, ahol a csupasz és kellemesen meleg bőrével sikerült találkozzak – ami nem mondom, hogy egy pár másodpercre nem terelte el a figyelmemet teljesen.
De igyekeztem mihamarabb visszatérni a valóságba és nem túlságosan elkalandozni.
     - Ne haragudj... - beszélt a nyakamba, ami viccesen csiklandozni kezdte a bőrömet – Egy igazi hülye vagyok. Idióta. Miért gondolok ilyesmit Rólad? Én... nem értem. Tudom, hogy nem vagy ilyen, egyáltalán nem. Sosem adtál okot erre... Csak egy igazi barom vagyok. Én--
     - Ne szidd Magad, mert ettől csak mérgesebb leszek – dorgáltam meg egy kicsit, halványan mosolyogva, majd lassan enyhítettem karjaim szorításán a háta körül, mire lassan Ő is eltávolodott tőlem.

     A bánkódó tekintet, ha lehet még az előzőnél is erősebben volt jelent az arcán, mire én csak megráztam a fejem.
     - Nincs gond, oké? Biztos vagyok benne, hogy volt rá valami okod és nekem nem kell tudnom mi az – mondtam, de úgy éreztem, hogy azért ezt így alap esetben nem mondtam volna ki. Mármint... én nem akartam, hogy kiderüljön számára, hogy sejtek én még emögé valamit azért, mintsem egyszerűen azt, hogy több, mint 10 év ismeretség után egy kifacsart telefonbeszélgetés miatt egy teljesen más ember lettem a szemében.
Nem gondolom, hogy ennyiről lenne szó.

     Ő eléggé meghökkent ettől a mondatomtól, de én ezt akkor nem igazán vettem észre, mert az agyam már azon járt, hogy valahol megtaláljam a villanykapcsolót, mert már baromira bántotta a szememet a csillár fénye. Amint azt szemmel megtaláltam, odasétáltam és le is kapcsoltam, aminek a következtében már csak az ablakon át beszűrődő holdfény világította meg a szobát.

     Oké, ez megint nem volt egy túl jó ötlet, mármint... ki a tököm zár le úgy egy ILYEN beszélgetést, hogy DIRR, kapcsoljuk le a lámpát, tessék, korom sötét, részegen pedig most fogjuk magunkat és pantomimeset játszva igyekezzünk elkalandozni az ágyig úgy, hogy nem borulunk fel semmiben. Mi sem egyszerűbb.
Na jó, kis túlzással, mert azért nem volt korom sötét. Pont a holdfény miatt.

     - Gyere, aludjunk. Holnap mind a kettőnknek fontos napja lesz. – fordultam vissza a kapcsolótól, mire beleegyezően indult el az ágy felé, ahogy én is. Viszont amint elért odáig, megtorpant. Már kezdtem agyvérzést kapni, hogy nem hiszem el, hogy még mindig nem tette túl magát ezen a gondolaton, de szerencsére most nem erről volt szó.
     - Hol szeretnél feküdni? – kérdezte meg.
Mindig megtette az elmúlt időben, ha együtt sikerült eldőljünk valamikor.
Ami... mostanában meglepően gyakori volt...

     Én nem válaszoltam, csak elsétáltam a hozzám közelebbi, tehát az ágy bal oldalához és rávetettem magamat.
Jimin pedig hasonlóan tett – talán kevésbé dinamikusan – csak a jobb oldalon.
Befészkeltük magunkat az ágyba, én szokás szerint a jobb vállamra fordulva, hisz a balon nem tudok feküdni. Ő velem szembefordulva helyezkedett el, arcával az ablak irányába is ezáltal.
Ilyeneken már messze nem problémázott akkor egyikünk sem, hogy egy takarón osztoztunk ketten. Az elmúlt időszakban azt hiszem... valljuk be, megszoktuk már, hogy így alszunk időnként. Ami igen furcsa azt tekintve, hogy régebben mennyire nem csináltunk ilyeneket, kb. soha. De akkor ezen nem gondolkodtam.

     A szemeim nem igazán akartak lecsukódni, mert csak az ágyba befeküdve jöttem rá, hogy valójában nem is igazából szeretnék aludni. Fáradt vagyok (hú, de még mennyire), de... egyáltalán nem akarok aludni.
Felhúztam a térdeim egy kicsit és a karjaimat magam előtt egymásra fektetve bújtattam a fejem alá a kezeim, ahogy igyekeztem nem nagyon bámulni magam elé. Mert... hát előttem feküdt valaki. Aki kívülről ölelte át maga előtt a takarót. Így pedig a holdfény kíméletlenül csillogott a válla és a karja makulátlan és hófehér bőrén.
Túlságosan is... gyönyörűen. Már megint.

     A fejem túlságosan zsibogott az alkohol okozta kábulattól így nem tudott igazán megragadni a fejemben a néhány furcsálló „miért és nézem én ezt" gondolat. Felreppentek időnként, de igen hamar tova is szálltak. Túlságosan elterelte a tompult figyelmemet az, hogy mennyire kellemes a szemeimnek az, amit látok. Képtelen lettem volna megszakítani. Úgy vonzotta a tekintetem bőrének már-már fénylése, mint valami mágnes.

     Bemagyaráztam azt is magamnak, hogy sötét van, szóval nyilván nem látszik az, hogy mit figyelek a szemeimmel és semmi sem olvasható ki a tekintetemből. És ezt még akkor is így gondoltam, mikor pár másodperc múlva az arcára sikerült feltaláljak a figyelmemmel és én teljesen jól kivehetően láttam a vonásait ott is. Az én fejemben viszont az volt, hogy ez most mindegy, az enyém úgy sem látszik, mert háttal vagyok az ablaknak.
Hát nyilván. Persze.

     Mondjuk nem is lett volna igazán alkalmam ezen gondolkodni, hiszen sokkal jobban lekötött az, hogy kielemezzem mit figyel annyira. Mert nem a szemembe nézett, de nem is mögém bámult el, hanem valahová... rajtam, talán. De fogalmam sem volt, hogy pontosan mit is nézhet ennyire. Egy idő után már szinte borsódzott a hátam, amikor eszembe jutott a gondolat, hogy valami szellem áll a hátam mögött, de szerencsére annyi lélekjelenlétem még éppen volt, hogy rájöjjek, hogy ez eléggé valószerűtlen.

     Viszont annyi már nem volt, hogy komolyabban megállj parancsoljak magamnak. Egyszerűen... nem is gondolkodtam, annyira ösztönösen moccantam meg egy kicsit az irányába, hogy közelebb húzódjak Hozzá. Franciaágy révén eddig nem feküdtünk túl közel egymáshoz, de az én kábult jelenem úgy gondolta, hogy bizony erre lenne szüksége. Szóval valamennyivel közelebb húzódtam pihegő alakjához, amire Ő kizökkent az eddig bambuló állapotából.

     Felnézett az arcomra, de nem különösebben időzött el, vagy gondolkodott a dolgon - Ő már sokkal természetesebben moccant felém és nagyobb távolságot meg is tett. A fejét is közelebb tette le hozzám a párnán és pihenve hunyta be most már a szemeit, ahogy az egyik karját a párna alá dugta el, a másikat pedig az oldalamon vetette át. Csak úgy, reflexszerűen.

     Nem ezt terveztem, de valószínűleg a tudatalattim mégis ezt szerette volna. Hiszen az elmúlt időszakban, ha együtt aludtunk, mindig valahogy így helyezkedtünk el. Gondolom... most nem tetszett nekem valahol mélyen az a gondolat, hogy egymástól elszeparálva, vagy egy méter távolságra pihenjünk.

     Így hát végül teljesen utat eresztettem ennek az érzésnek és én is átöleltem Őt a szabad karommal. Kicsit még mocorogtam, ezáltal (termesztésen tööök véletlenül) még közelebb kerültem Hozzá és a térdeimet is lejjebb eresztettem, hogy ne ez tartsa Őt távol, adott esetben.
Merthogymégjöhetközelebbhakarigazából... Hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam a vágyait...

     Tehát így feküdve szuszogtunk nyugodtan. Én már behunyt szemmel, már csak amiatt is, mert valahol kicsit zavarban voltam amiatt, mert kivételesen én kezdeményeztem ezt a fajta fizikai közeledést, amit eddig szinte kivétel nélkül Ő csinált. Meg... hát, én senkivel sem szoktam ezt csinálni. Most pedig mégis igényeltem. És ez számomra kissé zavarba ejtő volt. Nem vagyok hozzászokva.

    Ő egy kicsit a fáradtságtól nyűgösen sóhajtva húzódott a végső közelségégébe hozzám, majd bújtatta a fejét a nyakam hajlatába.
Korábban is feküdt már hasonlóan, de akkor sokkal inkább a vállgödrömbe fúrta a fejét, de most kifejezetten a nyakamba bújt bele. Nem tudtam, hogy ez most csak a koordinálatlanságának köszönhető véletlen, vagy direkt így tervezte, de nem is igazán foglalkoztatott.
Csak... tök jól esett.

    Már korábban is éreztem, hogy lélegzete csiklandozza a bőrömet, de most valahogy különösen intenzíven éreztem ezt. Lehet óvatosabban vette a levegőt, mint máskor, vagy csak közelebb volt a nyakamhoz, nem tudom, de mindenesetre határozottan jobban ingerelte bőrömet lélegzése, mint korábban.
Kicsit meg is feszült ettől a testem, de nem azért, mert kellemetlen lett volna, csak tényleg; borzasztóan csiklandozott. Egy idő után már küzdöttem azzal is, hogy ne nevessel el magam, de semmi pénzért nem kértem volna meg arra, hogy menjen arrébb.

     De nem is kellett, mert egész hamar észrevette a furcsa feszességem.
     - Mi az? – kérdezte kicsit felemelve a fejét, mert valószínűleg nem túl jól tettettem a nyugodtat.
Viszont ahogy felemelte a fejét, még a haja is a nyakamhoz ért, szóval a helyzet csak rosszabb lett.
     - Áháháhá! – emeltem el az oldaláról a kezemet, ahogy a nyakamhoz értem és kicsit megdörzsöltem azt. Értetlenül pislogott rám a maga holdfénytől csillogó valójával, ami igazából jogos is volt – Csak... nem tudom. Csikiz, ahogy levegőt veszel... - nevettem el magamat kicsit a helyzet kínosságán.

     Abbahagytam a nyakam dörzsölgetését és visszahelyzetem a kezemet a vékony derekára. Aztán nagyjából itt rá is jöttem, hogy amúgy eddig nem a derekát fogtam, csak átvetettem rajta a karom. Mindegy, most már így maradunk.
     - Vagy csak nem mered azt mondani, hogy menjek már innen – cukkolt vigyorogva, ahogy visszahelyezkedett az eredeti pozíciójába. Viszont valószínűleg nem hunyta be egyből a szemeit, mert a lélegzete mellett most már pislogása közben a szempillái is karistolni kezdték a bőrömet.
     - Esküszöm nem erről van szó, de ez egy kínzás – haraptam az alsóajkamba, hogy ne nevessem el magamat, és még az ujjaim is egy kicsit görcsösen markoltak bele a derekába.

     - Miről beszélsz...~ - mondta ártatlanul, ahogy csak még közelebb bújtatta a fejét és most már direkt pislogott bele a nyakamba, amire önkénytelenül is fel kellett nevessek és kicsit össze is húztam magamat. Ő kétségkívül élvezte ezt a helyzetet, mert csak nevetve folytatta még egy ideig. Én igyekeztem nem túlságosan rángatózni és így ne adj isten megrúgni Őt, úgyhogy inkább csak próbáltam elforgatni a fejemet és az oldalába markolással levezetni a felgyülemlett feszültségem.

     Végül nem kínzott sokáig. Miután kinevette magát, visszakényelmesedett a nyakamba én pedig már szinte kezdtem elhinni, hogy vége a szenvedésemnek. Újra ellazult a testem és már nem is szorongattam Őt sem ujjaimmal olyan görcsösen. A légzésem újra nyugodtabbá vált és csak pihegve behunytam a szemeimet. Valahogy akkor ez a helyzet sem tűnt különösnek, inkább csak „pont jónak".

     Viszont Jimin tervei között nem szerepelt az, hogy hagy engem megnyugodni, mert amint megneszelte, hogy már szinte relaxációs állapotba kerültem, direkt határozottan beleszimatolt néhányszor a nyakamba, amire megint összerándult mindenem.
     - Mi az isten?! – nevettem fel, ahogy újra meg kellett dörzsöljem a nyakam bőrét, Ő pedig nevetve dőlt ki a hátára, kicsit kifordulva tőlem. Ahogy a nevetéstől a hasát fogva, felhúzva a lábait összegömbölyödött, olyan volt, mint valami hátán fekvő tatu.
     - Hát nem hiszem el – fújtattam nevetve, ahogy most már én is kifordultam a hátamra és kinyújtottam a végtagjaimat – Az ember pihenni akar és nem hagyják – ráztam a fejem, de továbbra is hallatva a hangomból, hogy csak viccelek.

    - Jól van na, ne haragudj, de olyan vicces... - kuncogott, ahogy átgurult az oldalán, vissza hozzám, keresztül a karomon. Nem tudom ez tudatos volt-e mondjuk, mindenesetre így sikerült, szóval az egyik karom már oldala alatt helyezkedett el. Így mocorgott vissza hozzám és döntötte a fejét most a vállamnak, az egyik lábát pedig átvetette a combjaimon és úgy kényelmesedett el félig mellettem, félig pedig ezáltal rajtam.

     Lendületes mozgásának hatására megint belevándorolt illata az orromba, de ezen a ponton már ki sem akadtam azon, hogy még mindig ilyen finom és intenzív bőrének az aromája. Azok után, hogy a jakuzziban ázva is éreztem, ezen én már nem vagyok hajlandó meglepődni.
     - Én nem tudom milyen unikornis bébik véréből készül a tusfürdőd, de biztos vagyok benne, hogy a feketepiacon veszed, mert ez nem emberi – ráztam meg a fejemet, mire Ő érdeklődve felemelte az övét és állát a mellkasomon támasztotta meg. Azért valljuk be, valószínűleg ezt sem mondtam volna ki, ha józan vagyok.
     - Hogy... tessék? – nevette el magát.
     - Órákkal ezelőtt zuhanyoztál, de még mindig vanília illatod van – nyitottam ki a szemeimet, hogy ránézzek, Ő pedig meglepődve pislogott rám vissza.
     - Igen?
     - Igen, állandóan ilyen az illatod. És múltkor, amikor Nálad zuhanyoztam jöttem rá, hogy a tusfürdőd. De biztos, hogy valami dealer-től veszed...
     - Te miért figyeled ennyire, hogy milyen illatom van? – nevetgélt leejtve a fejét a mellkasomba.
     - Nem figyelem – vontam vállat – De érzem. Az embernek az orra a legérzékenyebb érzékszerve! – szabadkoztam.
     - Hát Neked szerintem nem – rázta meg a fejét, homlokát még mindig a kulcscsontomnak támasztva.
     - Mi az, hogy nem? – lepődtem meg, mire felemelkedett mellkasomról és ekkor láttam meg szétterülni az arcán az igazán ördögi vigyorát.

     Aztán megint a nyakamba hajolt. Viszont most olyan gyorsan csinálta, hogy nem, hogy megakadályozni nem tudtam, felkészülni sem voltam képes rá.
Na mondjuk arra pláne nem tudtam volna, ahogy Ő ezt akkor kivitelezte. Mert most se nem szipogott bele a bőrömbe, se nem kezdett el a szempilláival pislogva csiklandozni. Egy sokkal gyorsabb és egyszerűbb megoldást választott, ami pedig az volt, hogy fogja magát és szimplán megharap.

     Az nem kifejezés, hogy meglepődtem, mert erre aztán tényleg nem számítottam. Meglepődésemben, meg csak úgy magától az érzéstől is felnevettem, de ez valamennyiben más nevetés volt most, mint eddig. De akkor még én sem tudtam bekategorizálni, hogy milyen szempontból is pontosan.

     - Mondom. Neked nem az orrod az...~ – rázta meg a fejét, ahogy hallatva a csalafintaságot a hangjában újra megharapta a bőrömet; most valamivel feljebb.
Aztán... még egy kicsit feljebb.
     - Mit csinálsz? – redukálódott le a kuncogásom és csak ekkor vettem észre, hogy a nagy nevetgélés és mocorgás közben az oldala alatt átvezetett karommal átöleltem a hátát és már egy ideje hátulról szorongatom a derekát.
     - Bebizonyítom, hogy igazam van – magyarázta és mintha most már halványan valami más is felsejlett volna a hangjában a színtiszta játékosságon kívül, de nem tudtam megítélni mi is az pontosan.

     Megráztam a fejemet, de nem igazán tudtam mit csinálni Vele. Bár minek tagadjam, hát nem is akartam. Egyáltalán nem zavart és egyébként is úgy voltam vele, hogy valószínűleg mindjárt amúgy is abbahagyja, mert rá fog jönni, hogy az, ha harapdál nem olyan, mintha csiklandozna. Mert ez azért egy attól erősebb inger és nem az, amitől feltétlenül nevetned kell.

     Viszont Ő is kellően részeg – és egyébként makacs – volt ahhoz, hogy ezt ennyiben hagyja. Miután már nem kifejezetten reagáltam a mozzanataira, morcosan rázta meg a fejét.
     - Túl jó a pókerarcod.
     - Ez alapvetően igaz, de jelen pillanatban semmilyen pókerarcom nincs – válaszoltam kuncogva és csak ekkor vettem észre, hogy ujjaim mennyire szorítják az oldalát. Realizálva ezt, ellazítottam őket.
     - Persze.
     - Hát, hidd el...– nevettem fel.
     - Majd elhiszem, ha látom – válaszolt újult erőre kapott eltökéltséggel a hangjában, ahogy most megint egy hirtelen mozdulattal és megállíthatatlanul hajolt vissza a nyakamhoz.

     Megállíthatatlanul, ja. Mintha amúgy bármennyire is próbálkoztam volna azzal, hogy megállítsam...
Ezek után számítottam rá, hogy folytatni fogja a harapdálást, esetleg visszatér az egyik előző stratégiájához, ami már bizonyítottan bevált és működőképes. Ez lett volna a logikus gondolat, nem?
Hát ez valóban így volt, viszont úgy tűnt Jiminnek mégis más tervei voltak.

     Hiszen úgy döntött, hogy taktikát vált; egyik eddigit sem érezte elég hatásosnak - vagy bármi okból is -, mindenesetre megtette. Ajkait csak úgy a semmiből a nyakamhoz érintette és nekem ennyi már épp elég is lett volna ahhoz, hogy még levegőt venni is elfelejtsek. Nem mondom, hogy már a harapásainál nem volt egy kissé másfajta érzésem, de ott a maga játékos hozzáállásával ezt simán el tudta fedni és én sem kifejezetten figyeltem erre. Viszont most... bármilyen körítéssel is adta volna ezt le, mindenképpen benne ragadt volna a levegő a tüdőmben ajkai érintésétől.

     Hát még akkor, amikor lágyan megszívta a vékony bőrömet. Szemeim a meglepettség miatt igencsak nagyra nyíltak és teljesen mozdulatlanra fagytam. Talán az egyetlen szerencsém az volt, hogy karjával nem a mellkasomon, hanem amellett támaszkodott, így nem érzékelte azt, hogy képtelen vagyok levegőt venni. Viszont úgy tűnt azt is elfelejtette figyelni, hogy nevetek-e, mert ha megtette volna, akkor hamar csalódottan elszakadt volna tőlem.
Viszont ez nem így lett. A nyakamba hajolva támasztotta bőrömnek ajkait, ahogy lágyan szívogatta azt egy pontban.

     Aztán pedig... egy másikban.
Miután elmozdult az első helyről úgy elkezdtem pislogni, hogy féltem; meg fogja hallani. Az ujjaim már megint derekára feszültek, pedig minden erőmmel igyekeztem semmiféle reakciót sem mutatni a dologra, de képtelen voltam. Valahol egyszerűen muszáj volt levezessem azt a feszültséget, ami felgyülemlett bennem. Az, hogy belülről már szétrágtam vagy hatszor az ajkaim, az nem volt elég.

     Lassan újra lélegezni kezdtem – mert ha nem tettem volna, akkor vészesen közeledett volna a fulladásos halál – és minden erőmmel azon voltam, hogy igyekezzek a lehető legtermészetesebben venni és kifújni a levegőt.
Se nem lassabban, se nem gyorsabban, se nem... hangosan.

     Mert nem mondom, hogy nem volt a sokadik elmoccanása után néhány olyan pont, amikor nem akart volna távozni orromon keresztül egy-egy nagyobb levegőmennyiség, kicsivel hangosabban, mint a megszokott.
Továbbra is mozdulatlan maradtam és a hatalmas szemekkel való pislogást leváltottam azzal, hogy csak lehunytam látószerveim és ezzel is próbáltam magamat nyugalomra késztetni. Ez... tök rendben van. Tökre rendben. Hát ez semmiség. Mi ezzel a gond? Semmi. Hát ez csak egy teljesen átlagos, hétköznap este...

     Elbarangolva a gondolataimban és koncentrálva arra, hogy a lehető legtermészetesebben vegyem a levegőt, reflexből oldalra fordítottam a fejem. Reflexből. Csak úgy. Igen. Rohadtul nem gondolkodtam rajta és nem is akartam, csak... megtörtént. De amint megtettem, már csináltam volna vissza, mert realizáltam, hogy mit is tettem. Hiszen ezzel csak kifeszítettem Neki nyakam bőrét és egy nagyobb felületet biztosítottam annak, hogy elérjen. Mégis miért csináltam ezt? Jesszusom, mi a fenét csinálok?

     Ahogy az arcom oldala elérte a párnát és magamhoz tértem azzal kapcsolatban, hogy mit is tettem, arra számítottam, hogy Ő is magához fog. Már szinte engedtem el a karommal, hogy el tudjon húzódni, mert realizálta, hogy mit csinált és azt is, hogy én nem állítottam meg benne. Mert miért is nem állítom le? Fogalmam sincs, nem tudom. Azért, mert... mit tudom én! Részeg vagyok, nem bírok logikusan gondolkodni! Nyilván ez az oka!

     De minő meglepő, nem. Rohadtul nem állította meg még az sem, hogy megmozdultam. Sőt, felkuncogott. Felkuncogott? Mi?! Ez... ez most mi volt?
Szívesen megkérdeztem volna, de nem volt az az isten, hogy én megszólaljak. Az arcom lángolt és... egy frászt az arcom. Mindenem lángolt. Úgy éreztem, hogy menten felgyulladok. És nem csak attól, hogy kezdtem istenesen zavarba jönni. Úgy szánkázott testemben a vér fel s alá, mintha valami gyorsvonat lett volna.

     Jimin egy ponton elemelte az ajkait a bőrömtől és ezáltal felmerült bennem, hogy talán most magához tért. Kicsit mocorgott, de még átgondolni sem tudtam rendesen a teóriámat, mert újra megéreztem megfeszült bőrömön puha párnáit, csak valamivel jobban elnyílva. És... valamivel erősebben is szívva bőrömet ajkai közé.

     Hát most már ha akartam, ha nem, mindegy volt minden. Az ujjaim határozottan markoltak derekába és kicsit nagyobb elánnal fújtam ki a levegőt a tüdőmből, mint én azt terveztem.
Viszont mintha ez Őt egyáltalán nem érdekelte, vagy fel se fogta volna – pedig sejtésem szerint azt, ha valaki a csupasz bőrödbe markol, azért észre lehet venni.
De nem, nem így tűnt. Sőt, testével még kicsit közelebb is húzódott hozzám és a combjaimon átvetett lábával is közelebb húzott magához, így teste szinte teljesen az oldalamnak simult és innentől kezdve ettől is igencsak nehezen tudtam elvonatkoztatni...
Arról nem is beszélve, hogy szabad kezét - amivel nem magát támasztotta – mellkasomra simította fel és amint átellenes vállamhoz elért, lustán megpihentette azon ujjait. Nem is igazán csinált mást kezével, azon túl, hogy időnként lustán köröket rajzolgatott ujjaival.

     Olyan hangosat nyeltem, hogy szerintem még a szomszéd utcában is hallottak, viszont Jimin mintha mégis tök süket lett volna. Ő csak lustán szívogatta bőrömet és amikor megunta azt az egy pontot, amit épp meggyötört, akkor kicsit arrébb mozdult és máshol folytatta. Az elkábult elmémnek köszönhetően fogalmam sincs, hogy miért, de szabad kezemet a mellkasomon keresztül vetett karjára tettem és a csuklóján pihentettem meg az ujjaim. Úgy éreztem, hogy tennem kellene valamit, de képtelen voltam rá. Egyre jobban járt át ez a különösen forró érzés és ugyan egy bizonyos fajta csiklandósságot felfedeztem ajkai érintésének hatására, de az messze nem olyan volt, mint amire Ő valószínűleg vágyott.

     Ha... vágyott még egyáltalán valami ilyesmire. Ha a célja azóta nem változott meg teljesen, amióta ezt elkezdte. Mert mintha egy kicsit most kiszakadt volna ebből, de mintha önmagából is. Mozdulatai különösen határozottak voltak, mégis úgy éreztem, hogy süt belőlük az ártatlanság és ez összezavart. Ajkai össze-vissza járkáltak vékony bőrömön, vállamon pihenő keze pedig egy igazán lágy és finom mozdulattal most nyakam másik oldalára csúszott fel.

     Újra kinyitottam a szemeimet és felnéztem a plafonra, mintegy imádkozva az összes létező, vagy nem létező istenhez, hogy valami... legyen. És azt a valamit most nem pont arra értettem, hogy valami kezdjen úgy istenesen megmozdulni bennem. Mert a valóság sokkal inkább ez volt. A szívem zakatolt és egyre gyorsabbá vált a légzésem, pedig nagyon próbáltam kontrollálni magamat. Arról nem is beszélve, hogy már nem csak bennem kezdett megmozdulni valami, hanem... rajtam is.

      Én nem értem. Fogalmam sincs mi történik, miért történik és miért tetszik ez nekem ennyire mocskosul. A szívem úgy ver, hogy nem értem hogy van még egyáltalán a mellkasomban és miért nem ugrott még ki onnan. Annyira koncentrálok - hogy ne kapkodjam a levegőt -, mint egy maratonfutó és emellett csoda, hogy egyáltalán bármi másra képes vagyok gondolni. Úgy szorongatom az oldalát, hogy fogalmam sincs, hogy a fenébe nem szólt még rám, hogy fájdalmat okozok Neki – annak ellenére is, hogy az összes maradék erőmmel igyekszem azon lenni, hogy ezt ne tegyem meg.

     Újra visszahunytam a szemeimet, Ő pedig ekkor moccant megint egy kicsit arrébb, már azt sem tudom hanyadjára. A nyakam teljes jobb oldala bizsergett és zsibbadt, mégis úgy éreztem, hogy ezt örökké el tudnám viselni. És lehet, hogy még attól is tovább.

     De emellett abban is biztos voltam, hogy ez így nincs rendben. Mert az, hogy nekem ez ennyire jól esik, az valahol nem helyes. Mert Ő nincs magánál, miközben ilyeneket csinál. És tény, hogy nekem sem épp tiszta az elmém, de bennem most még van annyi realitás, hogy tudjam; ezt más körülmények között biztosan nem csinálná. Pláne, ha tudná, hogy ez miket mozgat meg bennem. És az, ha én ezt most mintegy „kihasználnám", az igencsak minősítene engem, mint embert.

     Az oldalán lévő kezemet kioldottam a görcsös szorításból, ahogy meztelen hátára simítottam fel ujjaimmal. Éreztem, hogy érintésemre kicsit megremeg, de nem úgy, mintha megijedt volna. Sokkal inkább volt olyan ez, minthogyha már-már túl jól esett volna bőrének, hogy hozzáértem. És nem mondom, hogy ez nem sodort teljesen a határomra. A bizonytalanság úrrá lett rajtam és egy pillanatra elöntötte az agyamat a gondolat, hogy... talán mégse kellene ezt tegyem. Mi van, ha... mindennek tökéletesen tudatában van, amit csinál? A vágy sűrű ködként hullott le rám, aminek köszönhetően tovább húztam ujjaimat háta puha bőrén, mire a nyakam másik felén lévő ujjai is mintha egy kicsit megremegtek volna.
Nem. Ez nem lehet. Csak a saját elmém szórakozik velem, azért, mert ezt akarom hinni. Részeg vagyok. Nem engedhetek a feltételezéseimnek. Nem szabad ezt tegyem.

     Úgy tűnt, hogy talán életem eddigi legnehezebb döntése most ez, de mégsem voltam képes tovább kibírni, ami történt. Ez nincs rendben. Ez csak... egyszerűen nem helyes.
     - Kicsi... - sóhajtottam ki végül, de mintha ólomként nehezedett volna mellkasomra minden egyes hang, amit kipréseltem a tüdőmből.

     De Ő nem törődött velem. Nem foglalkozva azzal, hogy hozzászóltam, csak eleresztette a bőrömet újra egy helyen és már vándorolt is át máshová, végigsimítva megfeszült nyakamon ajkaival.

     Egy kicsivel erősebben haraptam most a szám belsejére az érzésre. Szinte sokként fut végig egész testemen minden érintése, én ezt... én ezt nem bírom. Újra egy nagyobb levegőt fújtam ki az orromon keresztül, már meg se próbáltam visszafogni magam. Képtelen lettem volna. Komolyan mondom, ha nem ivott volna ennyit, azt hinném direkt szórakozik velem.
Oh istenem, add, hogy jó döntést hozzak. Mert ettől én komolyan kezdek megőrülni.

     Kezemmel a hátáról végül felsimítottam a tarkóján keresztül a hajába, majd tincseit cirógattam meg.
     - Várj... - szólítottam meg újra, kissé elhaló hanggal. Annyira fájt megmozdulni. Annyira fájt megszólítani. Annyira nem akartam ezt csinálni. Mégis tudtam, hogy ez a helyes döntés.
Nem tudom, hogy az érintésemre tért-e magához végül, vagy arra, hogy most már eljutott füléig a hangom, de felfigyelt rám. Ugyan nem emelte fel a fejét és nem is nézett rám, de határozottan megállt.
     - Késő van, Kicsi. Holnap korán kell keljünk. – simogattam tovább a haját a totálisan idióta kifogásom kifejtése közben. De most mégis mi mást mondtam volna? Nem jutott jobb eszembe. Valamivel vissza kellett rángassam a valóságba és nem tudtam, hogy máshogy tehetném ezt meg.
Ő továbbra is kissé megmeredt testtel támaszkodott alkarján mellettem.

     Finoman visszahajtottam a fejemet oldalról egyenesbe, de sajnos még így sem láttam rá arcára. A csuklóján lévő kezemmel kicsit megsimogattam alkarjának végtelen puha bőrét, hátha sikerül belé valami életet leheljek. Fogjuk rá, hogy sikerrel jártam, mert teste végül ellazult és csak egyszerűen lefektette a fejét a Hozzá közelebbi vállamra. Ujjai is lecsúsztak a nyakam másik oldaláról, mire engem mintha apró áramütések értek volna lágy érintésére. Végül kulcscsontom környékén pihentette meg kezét. Én nem engedtem el csuklóját még ekkor sem, csak finoman követtem kezemmel az övét.

      Nem szólaltam meg ezután, mert nem tudtam mit mondjak. A mellkasom sajogni kezdett, mert annyira nem akartam ezt, de mégis tudtam, hogy ez a helyes döntés. Bármi is az oka annak, hogy én ennyire rohadtul élveztem azt, amit az előbb csinált, ez Vele szemben nincs rendben. Ő nem azért csinálta, hogy én élvezkedjek a tudtán kívül. Nem lenne tisztességes tőlem, ha kihasználnám, hogy nincs magánál. Bármennyire is tény az, hogy én nem csináltam semmit, amíg Ő volt az, aki pedig igen.

     Behunytam a szememet és próbáltam ezekkel a gondolatokkal megnyugtatni fájdalmasan sajgó mellkasomat. Lassan a szívverésem is normalizálódott, ami nem is volt baj, hisz épp a mellkasomon feküdt. Nem bántam, hogyha nem hallja meg, hogy mennyire izgatott lettem attól, amit csinált. Lassan a forróság is alábbhagyott, de nem tűnt el teljesen. A testemben még mindig éreztem ugyanazt az érzést, amit percekkel ezelőtt, csak szépen lassan egyre tompult.
Jól cselekedtem. Ennek most... így kellett lennie. Bármennyire is vágyom rá.
Csak tudnám, mi az istenért vágyom rá ennyire.
Képtelen vagyok, nem, képtelen vagyok elfogadni. Ez egyszerűen nem helyes.

     - Yoongi? – szakított ki az önmagamon, mint egy ostorként csattanó önvádló gondolataimból, halk, de kétségkívül angyalian gyönyörű hangja.
     - Hm? – próbáltam rásandítani szemem sarkából, de nem igazán láttam mást felülről, csak a szőke, kócos fürtjeit, amik között még mindig ott pihentek az ujjaim.
     - Csak... - kezdett bele, aztán pedig megtorpant. Egyik kezével kicsit gyűrögetni kezdte a pólóm (vagyis pontosabban az Ő pólójának...) anyagát, majd pár másodperc múlva újra kiegyenesítette az ujjait és rám fektette a tenyerét. – Csak tök jól áll a hosszú haj – szusszant egyet, kissé talán lemondóan.
Meglepődve ért a kijelentés, így néhány pislogásnyi idő után tudtam csak válaszolni. Volt egy olyan érzésem, hogy az alapvető célja nem épp ennek a mondatnak a megfogalmazása lett volna.
     - Köszönöm – válaszoltam mégis, majd újra lehunytam a szemeim.

***

     Reggel fogalmam sincs, hogy arra keltem, hogy kavarog a gyomrom, hogy fáj a fejem, hogy megvakulok a fénytől, hogy gyakorlatilag mindjárt szomjan halok, vagy arra, hogy a szobánk előtti folyosón valami akkorát csörrent, mintha a Harry Potterből valamelyik megelevenedett lovagi páncél esett volna össze. Morcosan kezdtem el hunyorogni, mert úgy éreztem, hogy jelen pillanatban nem, hogy az egész bolygó, de az egész univerzum is összeesküdött ellenem, annyi bajom volt.

     De ez az érzés pontosan addig tartott csupán, amíg meg nem éreztem egy kellemes súlyt rám nehezedni. A hunyorgásomnak köszönhetően sikerült kivegyem a mellkasomon fekvő sziluettjét, mire egyből ellágyult a szívem és már a hajnali nap sem olyan frusztrálóan sütött, sokkal inkább csak jólesően és boldogan.
Hah... Még a világ is a feje tetejére állt hirtelen ettől a kócos, szőke lobonctól, nem?

     Viszont a szomjúságom sajnos tényleg nem múlt el és ekkor már az is feltűnt, hogy ha most sürgősen nem kelek fel, akkor a húgyhólyagom valószínűleg perceken belül fel fog robbanni.
Így bármennyire is nem volt kedvem otthagyni a mellkasomon pihenőt, muszáj voltam, és még csak ki sem élvezhettem igazán a pillanatot.

     Nagyon óvatosan megtámasztottam szabad kezemmel a fejét, majd azt megtartva húztam ki oldala alól a másikat és taktikusan a takaró összegöngyölésével helyettesítettem saját magamat, próbálva a lehető legkevésbé okot adni arra, hogy felébredjen. Egészen jól sikerült a dolog úgy éreztem, szóval folytattam az utam és óvatosan felültem az ágy szélére.

     Jóságos ég, hogy velem mennyire forog a világ...
Megtámasztottam a fejemet egy kicsit, majd amint úgy nagyjából stabilabbá vált a látásom, felálltam. Úgy ahogy voltam, mezítláb sétáltam el a lehető leghalkabb léptekkel a fürdőig, ahol is igyekeztem hangtalanul magamra csukni az ajtót.

     Miután sikeresen megszabadultam a feszülő húgyhólyagom érzésétől (tudom, erre kíváncsiak voltatok, haha), a mosdókagylóhoz álltam, hogy kezet mossak. Majd ezután mivel már majd szomjan pusztultam az alkohol dehidratáló hatása miatt és nem voltam hajlandó kisétálni a konyháig, a tenyerembe engedve a vizet ittam néhány kortyot. Ha már úgyis ott voltam, akkor az arcomat is megmostam, hátha kicsit segít kiküszöbölni a szédülésem. Annyira nem akartam még felébredni, mert tudtam, hogy az ébresztőm még nem szólt, szóval egyelőre nem kellene teljesen felébresszem magamat, de mindegy.
Valamit csinálnom kellett a szédelgésemmel.

     A vizes arcomról egy törölközővel leitattam a nedvességet, majd csak ezután bámultam rá a fáradt fejemre a tükörben, ahogy épp az államról tapogattam le a vízcseppeket.
Hát, jó szarul nézek ki. Pont úgy, mint aki másnapos.
Ezt konstatálva a nyakamon lévő cseppeket is elkezdtem felszárítani a kezemben lévő törölközővel. Ekkor pedig hirtelen azt hittem, hogy rosszul látok.
- Mi a f... - értem a nyakamhoz az ujjaimmal, ahogy egy kicsit ballra fordítottam a fejemet, hogy rendesen rálássak a helyzetre. Hatalmasra tágultak a szemeim, mert nem hittem el, ami szemeim elé tárult. A nyakam jobb oldala telis-tele volt lilásvörös foltokkal. És nem, erre most nem lehetett ráfogni, hogy csak megütöttem magam tegnap részegen, vagy megnyomtam alvás közben. Ez baromira nem az a szint volt. Egyáltalán nem.

     Nekem vagy ezer helyen ki volt szívva a nyakam.
Olyan döbbenten bámultam magamra, mintha nem is én lettem volna, aki a tükörből visszanézett rám. Lesújtva tettem le a törölközőt magam mellé a pultra, ahogy a kis foltokon simogattam végig az ujjaimat. Egyáltalán nem fájnak, de határozottan ott vannak. És nem csalás, nem ámítás, ezek kétségtelenül mind apró, kissé ovális véraláfutások.

     Gondterhelten fújtattam egyet a mosdókagyló szélén támaszkodva meg a kezeimmel ezután, ahogy a szám belsejét kezdtem el rágni – ami amúgy igen hamar fájdogálni kezdett, mert tegnap igencsak meggyötörtem.
     - Tegnap... - suttogtam ki a szót azután, hogy az eszembe jutott. Mi is történt tegnap...?

     Hirtelen úgy villant be minden, mintha vakuval villogtak volta rám. A jakuzzi, az iszogatás, az ajkainak indokolatlan bámulása, a furcsa csiklandozós szerencsétlenkedés, aztán pedig... ez.
     - Atya ég... - dőltem előre ahogy most már a kezeim mellett a homlokomat is a mosdókagylónak támasztottam meg egy rövid ideig.

     Ezt... nem hiszem el, hogy tényleg megtörtént.
És mégis most mit csináljak?
Jimin vajon emlékezni fog erre?
És ha nem, mit mondjak?
És ha igen... na akkor mit mondjak?

     Szentséges ég, én ma forgatni megyek. MV-t forgatni. Mi a fenét csináljak ezzel?! Ezt képtelenség lesz csak úgy elbújtatni valami ruha alá. Ha még nem is forgatni mennék, ezt akkor sem tudnám eltűntetni sehogy sem. A kulcscsontom kezdetétől egészen a fülem alattig, végig tele vagyok lila foltokkal. Hogy sikerült ez ennyire látványosra egyáltalán?!

     Doboltam néhányat az ujjaimmal a hideg porcelánon, majd kiegyenesedve újra a tükörbe néztem. Mintha azt vártam volna, hogy mivel pár másodpercig nem néztem rájuk, akkor csak úgy... köddé válnak majd a foltok a nyakamon.
De nem. Ott vigyorgott rám büszkén a végtelen sok kisebb-nagyobb, halványabb-sötétebb kerekded kis szívásnyom.

     Hát... valaki határozottan jól végezte a dolgát.
És bármennyire is ezer és ezer problémát vet most fel... képtelen vagyok elmenni amellett, hogy mélyen, valahol nagyon mélyen... még csak bánni sem vagyok képes az egészet.
Mert hiába tagadnám le, csak magamnak hazudnék azzal, ha azt mondanám, hogy nem tetszik az, amit látok.

     Mert de. Igenis tetszik. Sőt, rohadtul tetszik.
És ez... azt hiszem egy baromi nagy probléma.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions