Árulkodó nyomok
[ Őrületbe kergetsz - 24. fejezet ]

     Végtelen mennyiségű idő tükörbe bámulás után feladtam a küzdelmet az elemekkel. Bármeddig is nézem, a nyakamat beborító szívásfoltok nem fognak eltűnni, tehát tök mindegy meddig bambulok rájuk. De arra legalább rájöttem ez idő alatt, hogy a hajam részben eltakarja őket, bár messze nem teljesen.
Szóval végérvényben... ez sem segített túl sokat a helyzeten.

     Lemondó sóhajjal nyitottam ki halkan a fürdő ajtaját, majd csuktam is vissza azt magam mögött. A terveim között az szerepelt, hogy „nyugodtan" visszafekszem az ágyba és az elkövetkezendő időben ott gondolom át, hogy mégis mi a fenét csináljak – és azt, hogy mit mondjak Jiminnek, ha felébred. Vagy... mit ne. Vagy mit kérdezzek meg. És mit ne.

     De az említett elég hamar áthúzta a számításaimat azzal, hogy nemes egyszerűséggel nem tartózkodott a puha párnák között.
Értetlenül összevontam a szemöldökömet, mert nem tudtam elképzelni, hogy hová tűnhetett ilyen korán, így csak a szememmel körbe-körbe kerestem a helyiségben, de sehol sem láttam. Aztán meghallottam valaminek nyílásának hangját a konyha felől, így afelé fordultam.

     Odacsoszogtam, hogy meglessem mi történik. Meg is találtam a konyhában a keresett személyt, miközben frusztráltan és igencsak nem kipihenten bámult befelé a minibárba.
     - Hogy a fenébe nincs egy ásványvíz sem sehol... - nyögött fel, ahogy a fejét a falnak döntötte feszülten.
Uff. Hát igen. Továbbra sem iszik csapvizet (mondjuk rajtam kívül egy ilyen luxushotelben igen kevés ember is tenné ezt meg, valljuk be), viszont gondolom legalább annyira ki van száradva, mint én.
     - Várj, szerintem a tálalókocsin láttam tegnap – mondtam, mire úgy nézett rám, mint aki épp az életét menti meg.

     Mondjuk a másnaposságát tekintve - valószínűleg épp így is érezte magát.
Én az említett eszközhöz léptem és keresgéltem rajta egy kis ideig, aztán végül sikeresen megtaláltam az aljában elfektetve egy bontatlan két literes ásványvizes üveget. Felvettem onnan, majd pedig Jiminhez léptem oda és a kezébe nyomtam.
     - Szent ég, életmentő vagy – mondta, ahogy lecsavarta a kupakot, én pedig figyeltem, ahogy ajkaihoz emeli és a valószínűleg kavargó gyomrára való tekintettel óvatosan kortyolgatni kezd belőle.

     Félmeztelenül.
Pffftthh, nem volt elég tegnap a holdfény, ma még a hajnali nap sugarainak is meg kell világítaniuk a bőrét, de tényleg. Komolyan...
Elfordítottam a fejemet, hogy ne Őt bámuljam már megint és inkább a mellettünk lévő kissé meggyötört tartalmú tálalókocsit kezdtem el vizsgálgatni tehetetlenségemben.

     Egészen másfél másodpercig, amikoris hirtelen kitört belőle egy fulladozó köhögésroham.
Gyorsan visszafordítottam felé a fejemet, miközben Ő a mellkasához kapva próbálta épp felköhögni a vizet, amit sikerült félrenyelnie.
     - Jesszus, jól vagy? – kérdeztem és már léptem is közelebb Hozzá, hogy ugyan fogalmam sincs hogy, de segítsek rajta.

     Jimin még köhögött egy kicsit, de kezével mutogatta, hogy persze-persze, nincs gond. Viszont utána olyan sápadtan nézett rám fel, mintha épp szellemet látna.
- Yoongi... Neked meg... mi van a nyakaddal? – kérdezte teljesen lesokkolódva, ahogy az említett testrészem felé nyúlt a kezével, mire én is odakaptam az enyémet.

     Ja, hehe. Hát igen. Valahogy annyira kizökkentett az, hogy nem volt az ágyban, amikor beléptem a hálószobába, hogy képes voltam ilyen egyszerűen elfeledkezni erről...
Vagyis... ezekről.
Ahogy gondolom pedig az előbb oldalra fordítottam a fejemet, szépen elé tárult a műve és meglátva ezt, sikeresen félre is nyelt. Mindent értek.

     Kicsit megdörzsöltem a nyakamat a kérdés hatására, majd kínomban csak vállat vontam.
     - Hát... az, amit látsz – válaszoltam, mert nem igazán készültem fel erre a kérdésre hirtelen.
     - De... - ért hozzá óvatosan a kezemhez, hogy elvegye onnan és normálisan rálásson bőrömre – Jesszusom! – tágultak ki a szemei.

     Én csak álltam ott, mint valami szobor egy kiállításon. Feleslegesnek tartottam volna, hogy megakadályozzam abban, hogy megnézze, ha már ennyire akarja. Viszont az indokolatlanul sok ideig tartó bámulása egy bizonyos idő elteltével kicsit kezdett feszélyezni, így egy kissé hátrébb léptem Tőle.
     - Oké, azért ennyire nem szörnyű – mondtam, próbálva magamnak is bizonygatni a dolgot – De jó is, hogy mondod. Hoztál magaddal sminkeket? – kérdeztem az utolsó reménysugarak után kapálózva.

     Fogalmam sincs, hogy miért terelem a témát. Előbb vagy utóbb, de beszélnünk kell arról, hogy ez mi és hogy került oda. De nem tudom... húzom az időt. Ki akarom találni, hogy mit mondjak abban az esetben, ha nem fog emlékezni arra, hogy mit csinált.
Meg... arra az esetre is ki kell találjak valamit, hogyha emlékezni fog rá.
És, hogy én mi a fenéért hagytam Neki, hogy megalkossa a nyakamon lévő, kétségkívül igencsak mesteri műremeket.

     - A-aha... hoztam... - mondta továbbra is elképedve bámulva rám, de még mindig olyan sápadt volt, hogy kezdtem félni, hogy vagy elájul, vagy mindjárt elhányja magát.
Esetleg a kettő egyszerre.
     - Jól vagy? – kérdeztem kínomban, ahogy elvettem a kezéből az üveget, mert láttam, hogy azt is már csak inkább a szentlélek tartotta, mintsem az ujjai.
Ő továbbra is döbbenten bámult rám, majd szinte lezuhant a mögötte lévő székre.
     - Te... - kezdett bele, de nem folytatta.

     Oké, két teóriám van.
Vagy halvány lila gőze sincs arról, hogy mi történt és most a fejében 400 féle képet vázolt fel, ahogy „ma is" valakivel összefeküdtem valahol (nem tudom hogyan, mikor együtt aludtunk, de ha arra nem emlékszik mit csináltunk, akkor az alvásra sem fog gondolom).
A másik verzió pedig az, hogy tökéletesen tudja, hogy mi történt és azért sokkolta ennyire. Mert totál ki van rám akadva, hogy hogy a fenébe hagyhattam én, hogy ez megtörténjen.
Mindegy melyik a valóság, mindenképpen én vagyok a szemében most a szararc. Gondolom.
De... a szájából akarom hallani, hogy melyik van a fejében valójában.

      Mondjuk az azért kétségkívül különös, hogy ennyire drasztikusan reagált. Mármint... nyilván, elég extrémen néz ki a helyzet, de... azért messze nem olyan, amitől rosszul kell lenni. Csak... ki van szívva a nyakam „néhány" helyen. Ilyesmitől nem sápadnak le az emberek ennyire. Még akkor sem, ha megilletődnek azon, hogy a másik összefeküdt valakivel.
Szóval... talán a második opcióra gyanakszom emiatt. Valószínűleg dereng Neki, ami történt és innentől a közelembe sem mer majd jönni.
Király.

     Ezt eldöntve magamban már ástam is meg a saját sírom, szóval nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. Valamiért megint a nyakamhoz értem és arra fektettem rá a tenyerem, mintha ezzel bármit is elértem volna. Mintha... azt vártam volna, hogy ezzel megszűnjön a probléma.
A probléma, ami azt leszámítva, hogy mennyire nem lenne jó, ha bárki meglátná, engem messze nem zavar. És meglepően jó érzéssel tölt el, ha belegondolok. Pfh...
Bolond vagyok én teljesen.

     - Gyere... - szólalt meg kiszakítva engem a gondolataimból, ahogy lassú mozdulattal felkelt az asztaltól. A sápadtsága nem tűnt el, de mellé kiült az arcára valamilyen jellegű magabiztosság, ami igencsak meglepett. Megragadta a csuklóm, majd pedig visszahúzott a szobába. Leültetett az ágy szélére, majd megfordult és ellépkedett a táskáihoz. Kutakodott egy ideig, majd néhány dologgal az ujjai közt tért vissza.

     Mellém ült az ágyra az oldalam felé fordulva és kipakolta maga elé a tégelyeket és a tubusokat, majd pedig irányomba nyúlt az ujjaival. Hátra túrta a hajamat a fülem mögé, mire kicsit felé fordítottam a fejemet, hiszen látni szerettem volna Őt. Mivel pont szemben ült a foltjaimmal, a hajam eltűrése után a nyakam teljes felülete elé tárult és az Ő arcára újra felkúszott a rideg döbbenet. Kissé reszkető ujjakkal simogatta még egyszer fülem mögé a maradék kósza tincseimet is, majd ezután valahogy megemberelte magát és minden eddigi érzelem kiszaladt belőle. Egyedül néminemű zavartság maradt meg tekintetében, de a mozdulatai újra magabiztosak és határozottak lettek. A kezéből is eltűnt az előző reszketés.

     Nem értettem. Egyáltalán nem.
Némán, és látszólag igencsak agyalva kezdett el belenyúlkálni a sminkjeibe össze-vissza, ahogy néha koncentrálva húzta össze a szemöldökeit, néha pedig az ajkait rágcsálta egy kicsit, miközben a nyakamhoz érintette hol az ujjait, hol valamelyik ecsetét. Kicsit úgy éreztem magamat, mintha valami festővászon lennék, pláne a profi mozdulatait tekintve és azt, hogy mennyire koncentráló arcot vág.
Hmm, ma már másodjára hasonlítom magamat valamilyen kiállítási tárgyhoz. Most akkor valójában nagyképű vagyok...?

     Igyekeztem a lehető legkevésbé mocorogni és megzavarni Őt. Kívülről talán még nyugodtnak is tűnhettem, de belül majd felrobbantam attól, hogy fogalmam sem volt, mi jár rólam a fejében.
     - Aiissshibal... - káromkodott egyet maga elé kis idő elteltével – Nem értem, a zöldnek ütnie kellene a pirosat... - tapogatta tovább ujjaival a nyakamat eltökélten, én pedig próbáltam visszafogni a mosolyomat, ami még a feszült helyzet ellenére is ki akart ülni az arcomra. Borzasztó ritkán káromkodik és az Ő szájából valahogy ez mindig annyira... máshogy hangzik, mint bárki máséból, nem tudom.

     Annyira határozottan és magabiztosan próbálkozott, hogy nem volt szívem leállítani, pedig egy idő után kezdtem érezni, hogy nem sok mindenre fogunk jutni. Valószínűleg, ha lenne bármije, aminek annyira erős fedése van, hogy ezeket el tudja takarni, már meglenne vele. De mégsem akartam leállítani, mert bevallom, nagyon jól esett az érintése. Valahogy ez... nem változott tegnap óta.
Viszont nem csak ez lebegett a szemeim előtt. Azt is tudtam, hogyha leállítom, akkor beszélgetnünk kell. És továbbra sem tudtam még semmit kitalálni arra, hogy mi a francot mondjak.

     Némán ültünk egymás mellett, de a csend mégsem érződött kínosnak. Pedig lehetett volna, sőt, talán még indokolt is lett volna. Mármint, most komolyan; mondjon valaki egy darab indokot, hogy miért ne kellett volna ennek a helyzetnek totál kellemetlennek lennie.
Na ugye. Hát én sem tudok mondani egyet sem.
Mégis, olyan természetesen és valójában valahol nyugodtan ültünk egymás mellett, mintha nem épp a totál lilára szívott nyakamat próbálná elsminkelni. Hulla fáradtan, másnaposan.

     Nem volt kínos a csend, viszont Ő egy ponton mégis úgy érezte, hogy ezt meg kell törnie.
     - Ne haragudj Hyung – mondta egészen halkan. Én azt vártam, hogy folytassa, mert így nem igazán értettem, hogy mire gondol. Hirtelen az jutott ezembe, hogy csak nem sikerült rendesen elfednie a foltjaim, ami tök oké. Hát nem sminkes, nem is elvárás.
     - Ne törődj vele, ha nem sikerül – ráztam meg a fejemet – A forgatáson úgyis lesz sminkes. Majd Ő megoldja. – mondtam és próbáltam lazának hangzani, de belül nem voltam az. Az egy dolog, hogy ott van sminkes és valószínűleg valahogy tényleg megoldja majd, de addig is el kellene jussak odáig valahogy úgy, hogy ne az egész világ vegye észre, ami itt történt. Meg... mondjuk ne az egész stáb ezen csámcsogjon.
     - Nem, nem azt – reagált nemsokkal később, ahogy épp a kulcscsontom felett maszatolt a gyűrűsujjával – Hanem... ezt az egészet.

     Értetlenül húztam össze egy kicsit a szemöldököm és úgy éreztem, hogy felé kell forduljak. Újra látnom kell az arcát.
Amint pedig megtettem, némi zavart és lelkiismeretfurdalásra hajazó bociszemeket véltem felfedezni.
Ő most...?
     - Pontosan... mire gondolsz? – kérdeztem, mert meg akartam bizonyosodni a feltételezésemben.
De erre olyan „Ne akard, hogy kimondjam" fejet vágott, hogy pontosan tudtam mire is érti.

     Tehát emlékszik.
De akkor mégis miért kér bocsánatot? Nekem totál az volt a fejemben, hogyha emlékezni fog, akkor ki lesz akadva rám, hogy mi a fenéért hagytam Neki és nem állítottam le.
     - Nem neked kell bocsánatot kérni – fordítottam vissza a fejemet az eredeti pozícióba, hogy hozzá tudjon férni újra a nyakamhoz, de Ő mégsem folytatta.
     - Mégis miért nem? – kérdezte eléggé döbbenten.

     Újra ránéztem, de hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak.
     - Forgatásod lesz. Én pedig... ezt csináltam – intett a nyakam felé – És ha nem állítasz le, akkor lehet... mit tudom én. Lehet a nyakad másik fele is ilyen lenne... - jött zavarba, ahogy továbbgondolta, hogy „mi lett volna, ha"...
Bennem valami megrebbent a gondolatra, de igyekeztem elhessegetni, mert nem akartam hagyni, hogy a fantáziám túl messzire szárnyaljon. Annak ellenére, hogy nagyon akaratosan ezt szerette volna tenni...

     Oké, szóval mindenre emlékszik. És se nem hiszi azt, hogy valami nővel voltam és itt hagytam Őt éjszakára, se nem haragszik azért, mert hagytam, hogy ezt tegye.
Sőt, még Ő sajnálja.
Ami oké, külső szemlélőként lehet, hogy jogos. De nekem, aki mocskosul élvezte ezt az egészet és (a munkámat leszámítva) rohadtul nem zavar a végeredmény sem, hirtelen elég furcsának hatott, hogy ezért még elnézést is kért. Pfwhat. Hát... ha tudná milyen mocskos irányba kezdtek elvándorolni a gondolataim, akkor ezt lehet már nem gondolná így.

     - Te ne haragudj inkább – válaszoltam újra elkerülve a tekintetét és a padlóra bámultam. Folytatni szerettem volna, de hogyan? „Hogy nem állítottak le időben, mert mocskosul élveztem, amit csináltál?"... Jézusom, nem fogok egy ilyen régi barátságot elrontani egy ilyen mondattal. Mi nem csak szimpla barátok vagyunk, munkatársak és már-már testvérek, én ilyet... nem mondhatok. Semmi pénzért nem tenném meg. Maradok bezárkózva a saját kis világomba a gondolataimmal – nem akarom én ezt még hallatni is hangosan. Bőven eléggé fáj, hogy ez az egész így jelenik meg a fejemben.

     - Mégis miért tenném? – kérdezte totál értetlenül. Fogalma sem volt arról, hogy igenis van miért haragudnia rám. Számtalan oka lenne, csak én ezt képtelen vagyok elmondani Neki. Mert... nem fogom megtenni. Mindent tönkre tennék vele. És nem csak a kapcsolatunkat. Hanem tényleg...
Mindent.

     És addig, amíg én sem értem mindez miért történt, addig amúgy sem lenne mit mondjak. Bár végülis, csak részegek voltunk. Akkor történnek ilyenek, nem? Van, hogy az emberre így hat az alkohol, mint tegnap rám. Mondjuk eddig még ilyesmit én életemben nem tapasztaltam, de pff, mindegy. Fogjuk most erre. Egyszerűbb és sokkal kevésbé fájdalmas, mint ezen tovább gondolkodni.

     - Senki sem haragszik a másikra, az a lényeg – foglaltam össze, kicsit kitérve a válaszadás alól – Viszont... hogy állsz? – kérdeztem óvatosan – Azt hiszem lassan készülődnöm kellene. És ha jól rémlik, Neked is.
Ő csak egy lemondót sóhajtott, majd a mobilját fogta meg. Bekapcsolta a kamerát és a kezembe adta, hogy meg tudjam nézni vele, hogy mit is alkotott.
Határozottan halványabb lett. Látszik, de messze nem annyira feltűnő, mint volt. A halványabb foltok szinte teljesen eltűntek így.
     - Köszönöm – adtam vissza a kezébe a mobilját, rámosolyogva egy kicsit – Sminkesnek is jó lennél.
     - Na, mert minek még? – sóhajtott kicsit lemondóan.
Én viszont csak felvontam rá az egyik szemöldökömet és elnevettem magam.
     - Művésznek? – néztem rá és először hagytam, hogy nyugodtan csak az idolságra gondoljon, majd a nyakam felé böktem. Hát... ez is egyfajta művészet volt, azt hiszem.

     Hirtelen ettől annyira zavarba jött, hogy vörös fejjel dobott mellkason az egyik ecsetével, mire hangosan nevetve dőltem hátra az ágyon.

     Azt hiszem sikerült feloldjam a hangulatot.

***

     Egészen jól megoldottunk a dolgot egyelőre úgy, hogy Jimin segítségével lehalványítottuk a foltjaim, utána pedig a pulcsim kapucnijával és a hajammal nagyjából eltakartam a maradékot. Még így is ki lehet szúrni, de ez volt a legjobb, amit ki tudtunk találni, amíg nem vesz kezelésbe egy profi sminkes a forgatás helyszínén. Oké, addig amúgy sem megyek túlságosan publikus helyekre, de mindenhol vannak sasaengek. Éppen amíg beszállok a kocsiba, nem kellene, hogy lefotózzon senki így. Szóval fő az elővigyázatosság.
Mondjuk ez tegnap is eszünkbe juthatott volna, hmfph. De most ez messze nem érdekel.

     Annál is inkább, mert a kocsiút alatt, amit a forgatás helyszínéig, Cambrai-ig tettünk meg, képtelen voltam elszakadni ettől, bármennyire is szerettem volna. Ahogy bámultam ki a kocsiból, másra sem voltam képes gondolni csak a tegnap estére. Én... annyira nem számítottam erre. Hát már csak ha arra gondolok, hogy nem is tudtam, hogy Jimin itt lesz.
A többiről nem is beszélve.

     Bárhogy próbáltam elterelni a gondolataim, folyamatosan vissza-vissza jött az az érzés, amit akkor éreztem, amikor a nyakamba hajolt és minden ilyen alkalommal ugrott egyet a gyomrom. De ez messze nem a rossz fajta ugrás volt, inkább olyan... izgatott? Nem tudom.
Egy idő után bedugtam a fülesem és zenehallgatással próbáltam elterelni a figyelmem, de nem ment. Igazából csak rosszabb lett. Bárhogy próbáltam kikapcsolni, nem tudtam. A kapucnimba bújva bámultam a mellettünk elszáguldó tájat és képtelen voltam elvonatkoztatni attól az érzéstől, ami vissza-vissza sejlett a bőrömre ajkai egykori érintésének helyén. Miért emlékszem erre ennyire tisztán? Jóságos ég.

     Kicsit erőteljesebben fújtam ki az orromon a levegőt. Annyira elvarázsolt ez az egész, hogy még a stresszközpontom sem volt képes bekapcsolni azzal kapcsolatban, hogy miért ragadt el ennyire ez az érzés. Egyszerűen csak... leszállt rám valamiféle köd. Mintha teljesen megbénított volna. Képtelen voltam másra gondolni, csak a puha érintéseire. Ahogy a kezével a nyakamhoz ért...
Az egyik kezem a nyakam „tiszta" felére vezettem ösztönösen és talán ez szakított ki egy kicsit ebből. Mi az istent csinálok?

     Megráztam a fejemet, majd a táskámba nyúltam. Rendben. Ha ez, hát ez. Elfogadom. Akkor már hasznot fogok húzni belőle.
Elővettem a füzetem (mert én ilyen régimódi vagyok, hogy nem iPad-en dolgozom) és elkezdtem leírni a gondolataim egy potenciális dalszöveg formájában.
Most... muszáj kifejezzem ezt magamból valahogyan.

***

     A helyszínre megérkezve mindenkinek 26-szor bemutatkoztam és körbevezettek a forgatás helyszínén – ami amúgy igen szokatlan volt, mert egy kápolna belsejében zajlott, wow. Mindenki borzasztó kedves volt, én mégsem voltam ott fejben. A bunkóságot elkerülvén kénytelen voltam levenni a kapucnit a fejemről (meg amúgy is egy valláshoz köthető helyszínen voltunk – bár abba ne menjünk bele, hogy akkor nekem sem nagyon kellett volna ide bejöjjek a tegnapi után, amilyen gondolataim vannak azóta egy férfiról, pff, jesszusom...) és így a hajammal próbáltam menteni a helyzetet, amennyire tudtam. De amúgy egész sötét volt, szóval igyekeztem ezzel nyugtatni magamat.

     Egy idő után Halsey is befutott, nagyjából ekkor voltunk a körbevezetés végén – Ő már volt itt előző napok egyikén, mert Neki jóval több jelenete van, mint nekem, szóval ezért érkezett később.
A menedzserem elment beszélgetni a stábbal, minket pedig beültettek a sminkesekhez.
Na Yoongi, most készülj fel. Ez kínos lesz.

     A lány épp, hogy nekilátott az arcomnak, de már ekkor láttam rajta, hogy zavarban van. Valószínűleg nem volt teljesen ismeretlen számára a nevem, de egyébként profin tartotta magát, ahogy azt ilyenkor kell is. Amikor meg akartam szólalni elmagyarázva a helyzetemet, akkor Halsey jött be a kialakított kis sminkes helyszínre és a mellettem lévő székbe ült be, ahol egy másik hölgy kezdett dolgozni az Ő sminkjén azon nyomban.
Király. Hát ez így csak kínosabb lesz.
     - Khm... ne haragudj, ezzel is tudnál kezdeni valamit? – kérdeztem angolul viszonylag halkan és a nyakam felé intettem a kezemmel. Nem akartam megvárni, amíg magától veszi észre...

     A lány előttem oldalra döntötte a fejét, majd felsikkantott.
Nagyszerű, pontosan ezt akartam elkerülni azzal, hogy szólok és nem magától kell észrevennie. Mindegy.
     - P-persze – nyögött fel zavarában. Igyekezte visszanyerni a profiságát és visszatért az arcomhoz még egy ideig, majd csak ez után fordult a nyakam irányába és kezdte el letörölgetni azt, amit Jimin eddig ügyesen rátett.

     Igyekeztem Halsey-t egyelőre teljesen ignorálni, még a tükörbe sem voltam hajlandó belenézni, nehogy meglássam a tekintetét visszatükröződni. Imádom Őt, de jelen pillanatban nem vagyok biztos benne, hogy elviselném, ha még az Ő meghökkent arcával is szembetalálnám magamat. Így csak a telefonomba mélyedtem mozdulatlanul ülve, hogy a lány rendesen tudjon dolgozni.

     Mire leszedett mindent a nyakamról, megint valami halk nyüsszenést hallottam felőle, de inkább nem néztem Rá, mert nem akartam tudni, hogy ez most pontosan minek is szól. Mármint nyilván tudtam, hogy a foltjaimnak, csak azt nem akartam tudni, hogy Neki mi jár a fejében. Jobb volt ez így.

      Beletelt egy jó időbe, de nem volt gond, mert Halsey-nak mire a kamu sebhelyeit és hegeit is felépítgették az pláne idő volt. Amikorra végzett a sminkemen dolgozó lány, teljesen eltűntek a nyakamról a foltok, már-már megtévesztően szép volt a munkája. És ha már itt tartunk, az arcommal is tetszett, amit csinált.
     - Nagyon szépen köszönöm – mondtam felállva a székemből, hogy kicsit meghajoljak, miután elkezdett rendet rakni és ebből arra következtettem, hogy készen vagyunk.
     - N-nincs mit – mosolygott vissza reflexből Ő is meghajolva, pedig egyértelműen nem volt benne az ázsiai illemszokásokban túlságosan.

     Ezután a kialakított öltözőhelyiségbe sétáltam, ahol is megkaptam a ruháim, amikbe nem mondom, hogy nem szerettem bele teljesen. Na mondjuk nem abba, hogy mennyire nehezen ráncigáltam magamra a bőr cuccokat. De alapvetően ez a totál sötét, kicsit fényes anyagú bőr dolog, térdcsizmával és köpennyel... ejj. A hétköznapokban sokkal jobban szeretem a kényelmesebb, bő dolgokat, de most azért elég jól éreztem magamat ebben.

     Amit Halsey is szóvá tett, amint visszasétáltam még egy hajigazításra.
     - Naaa eeezzigeeen – jegyezte meg jó hangosan, hogy kellően kellemetlenül érezzem magam, de tudtam, hogy csak húzza az agyam.
     - Mit „eezzzigeeen" én legalább fel leszek öltözve rendesen – húztam fel kicsit mintegy „vicsorogva" Rá a felső ajkaim, mire elnevette magát. Köntös volt rajta, szóval tudtam, hogy nem tűnik furcsának a megjegyzésem, csak láttam miben fog fellépni még korábban. Sosem értettem, hogy a lány karakterekre a videójátékban páncél néven miért gyakorlatilag fürdőruhát adnak...
Nem mondom, hogy néz ki jól sokszor, de elég logikátlan.

     Miután végeztek a hajammal, Halsey-vel együtt sétáltunk be a konkrét forgatás helyszínére, ahol még néhány emberrel kezet fogtam és el is kezdtük a munkát.
Első körben nekem vettünk fel néhány jelenetet, szinte az összeset egyszerre igazából. Persze messze nem egyszer, de szerencsére nem volt nehéz dolgom, tekintve, hogy színészkednem nem igazán kellett. A rendező instrukcióit követtem, de elég könnyű dolgom volt, hisz ettől sokkal komplexebb MV-khez vagyok szokva.

((Tudom-tudom, mint Yoongira vagytok kíváncsiak, az Ő része 1:42-kor keződik...(„ᵕᴗᵕ„) ♥))

     Amint az én részeimmel végeztünk, kiléptem a kamerák elől. Megköszönték a profi munkám, de elmondták, hogy Halsey néhány jelenete után a biztonság kedvéért még felveszünk pár verziót, hogy legyen miből válogatni. Én bólintottam és leültem az egyik székre, majd nyugodtam kezdtem el falatozni a – hát nekem reggelim, de valójában – ebédemet.

     Figyeltem, ahogy Halsey alakított és határozottan ki tudom jelenteni, hogy igen, nem csak az énekléshez van tehetsége. Ebben is tök jó volt.
Elismerően bólogattam, ahogy egy újabb falatot dobtam a számba jólesően.
Ekkor viszont meghallottam magam mellett megszólalni egy hangot.
     - Jó nő, mi? – tette fel valaki mellettem a kérdést angolul.

     Úgy megrökönyödtem ezen, hogy mint valami lassított felvétel néztem fel a mellettem állóra. Egy magas személyzeti tag volt, a tetőtől talpig fekete ruhája miatt ránézésre talán díszletes.
     - Tessék? – néztem rá fel megdöbbenve és remélve, hogy rosszul hallottam.
     - Csak... baszki, ebben a cuccban úgy néz ki, hogy... hű. – rázta meg a fejét elismerően, ahogy a kezeivel valami furcsa „markoló" pozíciót imitált.

     A szemem sarkából visszanéztem a forgatásra, ahol Halsey nekünk épp háttal sétált előrefelé.
Most ez... ez arra utalt, hogy meg akarja fogni a fenekét...?
Nekem mégis erre hogy kellene reagáljak? Mi a tököm történik.
     - Igen, Halsey igazán tehetséges énekesnő – néztem újra a mellettem állóra, félig felvont szemöldökkel, hogy ugyan szedje már össze magát és gondolja át, hogy mégis mi az istent mond és kinek. Nem tudom, Neki nem tűnt fel, hogy az előbb még én álltam ott és lehet nem nekem kellene kifejtse, így teljesen idegenként a szexuális túlfűtöttségét?...

     Meglepődve a válaszomra nézett le rám, de nem tűnt úgy, hogy meglepte a személyem. Mondjuk az akcentusomból amúgy is leeshetett már neki, hogy nem, nem az egyik kollégája vagyok. (Igen, én már ilyeneken gondolkodtam, mert nem tudtam elhinni, hogy hogy lehet ennyire ortó egy ember...)
     - Persze, tehetséges is – mondta, majd visszanézett a jelentre - De a teste... ufff.
     - Szerintem nem kellene így beszélj egy másik emberről... – néztem rá őszinte megvetéssel.
Ő újra lepillantott rám, majd hirtelen lesápadt.
     - J-jézusom, ne haragudj én nem tudtam, h-hogy Ti...
Csak értetlenül néztem rá.
     - Mármint... nem tudtam, hogy van köztetek valami. Elnézést kérek. – jött teljesen zavarba.

     Frusztráltan keltem fel a székemből, de nem fenyegető akartam lenni, csak egyszerűen meguntam, hogy lenézve beszél hozzám – Miért, csak akkor védhetem meg, ha közöm van Hozzá? - morogtam, majd pedig megfordultam és kisétáltam a helyzetből. Nem volt értelme tovább benne maradjak.
Azt már ki sem fejtettem neki, hogy baromira ne azért kérjen bocsánatot, mert azt hiszi valakihez Halsey „tartozik". Egy élő emberről beszél, jesszusom...

     Elképesztően felhúzott a dolog, a végére már megint kihallottam, hogy össze-vissza kevertem az angol szavak sorrendjét, de biztos voltam benne, hogy megértette miért vagyok kiakadva. Vagyis... a szavaimat értette. Azt valószínűleg nem, hogy miért nem kellene így beszélnie egy nőről.
Istenem, az ilyen embereket sürgősen el kellene takarítani erről a bolygóról.

     Frusztráltan sétáltam el a büfés részleghez, hogy szerezzek magamnak valamit inni, mert azért még mindig másnapos voltam és jól esett volna a gyomromnak – meg az idegeimnek is – valami hideg víz. Nem hiszem el, hogy ilyen emberek léteznek. És egy ilyen komoly, profi stábban is helyük van. Hihetetlen.

     Viszont nem csak ez jutott eszembe.
Hanem miután kicsit lenyugodott a haragom az is, hogy vajon az emberek általánosságban inkább úgy gondolkodnak-e ahogy én, vagy ahogy ez a nagyszerű ember az előbb. Mármint a legtöbb ember... akik érdeklődnek a nők iránt.
És elég hamar sikerült rájöjjek, hogy... hát, ha valaki a téli nagykabát tökéletes ellentétében sétál nekik háttal, akkor valószínűleg a legtöbben nem a tehetségét fogják kielemezni.
Hm.

     Magamhoz vettem egy félliteres üveg vizet és letekertem a kupakját, ahogy csak ott álltam az asztalok között és bámultam egy előttem lévő paravánra, miközben ezt a gondolatot rágtam magamban még néhány percig. Mármint... az nem túl nagy újdonság a számomra, hogy én nem így gondolkodom, viselkedem, működöm... De valahogy ennyire egyértelmű kontraszttal még sosem állított szembe az élet.

     - Nem tudom mit képzelsz épp arra a paravánra, de kezdem magam kellemetlenül érezni – nevette el magát valaki mögöttem, majd pedig az egyik kezét a kizökkentésem érdekében a vállamra tette, de hamar el is engedte azt.
     - Az ágyamat – bólintottam egyértelműen, ahogy megfordultam Halsey felé – Álmos vagyok – sóhajtottam, majd végre most már bele is ittam a kezemben lévő üveg vízbe.
     - Hát azt nem csodálom – nevette el magát egy kicsit önkontrolt vesztve, amit látszólag nem igazán tervezett. Meglepődve néztem rá, mire csak leült az egyik székre mellettem. A köntös újra visszakerült rá közben; nem is csoda, mert rohadt hideg volt, Ő pedig továbbra sem volt túlöltözve.
     - Nem csodálod? – idéztem vissza szavait értetlenül.
Ő csak félig felvont szemöldökkel és oldalra biccentett fejjel nézett rám, amolyan „Na ne már..." kifejezést sugallva szemeivel.

     Én először komolyan nem értettem mire gondol, de végül csak sikerült rájöjjek.
Hát öhm, igen.
A nyakam nem épp arról árulkodik, mintha épp egy percet is aludtam volna az éjjel.
     - Hm – reagáltam, majd visszabambulva a paravánra kortyoltam egyet újra. Nem készültem én fel erre a beszélgetésre.
     - Elnézést, nem akartam semmibe beletenyerelni – mondta kissé lelkiismeretfurdalással megfűszerezett hangon, majd elnyúlt az asztalon, hogy Ő is maga elé húzzon egy vizesüveget.
     - Nem, semmi gond, ne aggódj – ráztam meg a fejemet, majd némi további céltalan ácsorgás után én is leültem az asztalhoz, mellé – Végeztél mára?
     - Ah, dehogy – sóhajtotta fáradtan, ahogy óvatosan a szája fölé emelte az üveget és úgy ivott néhány kortyot, hogy ne szedje le a rúzst a szájáról – Csak pár perc szünetet tartunk. Már majd megfagytam...
     - Nem csodálom – bólogattam együttérzően – Mondanám, hogy odaadom a köpenyem, de túl menő – vontam meg a vállam kissé szórakozottan.
     - Na szép, így vigyázol Te a nőkre – nevette el magát, majd újra a vizébe ivott.

     Hát nem volt elég az előbb, most ebbe megint szépen beletenyerelt. Csak jelenleg inkább a beszélgetésre utalva, ami a díszletes és köztem történt.
     - Jajj, megint mit mondtam – nézett rám döbbenten – Basszus, ma talán inkább csendben kellene maradjak.
     - Nem, dehogyis – helyzetem le a kezeim magam elé az asztalra – Csak volt egy kellemetlen beszélgetésem. Semmi különös.

     Kicsit mérlegeltem magamban, hogy érdemes lenne-e elmondjam Neki azt, hogy mi történt az előbb, vagy ezzel csak szítanám a tüzet. Valószínűleg kamerák előtt élő személyként Ő is hozzá van szokva ahhoz, hogy az emberek túlszexualizálják, de ez mégis más, mert egy olyan emberről van szó, akivel alapvetően együtt dolgozik. Ugyan közvetetten, de együtt. Mi a fenét kell ilyenkor csinálni? Valaki adjon már egy kézikönyvet az élethez basszus.

     - Oké, bármit is mondott Neked, rohadtul nincs igaza – csattant fel pár másodperc múlva Halsey a semmiből, láthatóan miután vagy hetvenszer átrágta a fejében a mondandóját – Nem akarlak faggatni, nem tudom mit mondott és miért. De ha valami nem igaz, akkor az az, hogy bármi baj lenne Veled azzal kapcsolatban, ahogy a nőkkel viselkedsz. – sóhajtott kicsit frusztráltan - Az egyik legilledelmesebb ember vagy, akit ismerek...

     Értetlenül emeltem fel rá a tekintetem, mert halvány lila gőzöm sem volt, hogy ez most mi volt, miért mondta és honnan szedte. Egy kis ideig még azon is elgondolkodtam, hogy csak rosszul fordítottam le magamban a szavakat, vagy valamelyik szónak kevertem a jelentését egy másikkal és ezért elbeszéltünk egymást mellett.
     - Hogy... micsoda? Ki? Mi? – pislogtam rá értetlenül.
     - Hát... - de nem mondott semmit. Viszont mivel én még mindig nem értettem, csak lepillantott a nyakamra (amin most ugyan semmi sem látszódott a 8 réteg vakolat miatt, de korábban a sminkes szobában könnyedén kielemezhette a dolgot), majd visszaemelte a tekintetét rám.

     Erre egyrészt kicsit zavarba jöttem – mert nyilván -, másrészt próbáltam összetenni a képet.
     - Mi van vele? – kérdeztem vissza, de most már nem néztem rá, csak a kezeim között forgattam az üveget.
     - Hát... gondolom azért maradtál ennyire csendben. Mert mondott valamit Neked valaki a viselkedéseddel kapcsolatban... - nyomta meg a „valaki" szót, hogy számomra egyértelműen kiderüljön, hogy a nyakamon lévő szívásoknak a gazdájára gondol.

     - Mi? Dehogy – emeltem fel rá a tekintetem – Senki sem mondott semmi ilyesmit rám.
     - Ez esetben nem értem miért maradtál ennyire csendben a viccem miatt.
     - Csak... volt egy kellemetlen beszélgetésem. Ahogy említettem. Mármint... amíg Te forgattál. – sóhajtottam, mert ekkora elengedtem azt a gondolatot, hogy nem mondom el Neki. Innentől már tök mindegy.
     - Mégis ki sérelmezte a viselkedésed? – pislogott rám nagy szemekkel.
     - Mondom, hogy senki – nevettem el magam – Inkább én sérelmeztem másét.
Erre összehúzta a szemöldökét.
     - Most már igazán érdekel, hogy mi történhetett.

     Sóhajtottam egyet beletörődve a saját magam spicli szerepébe és lassan elregéltem Neki, hogy mi is történt az imént. Halsey nem tűnt meglepettnek, ellenben felhúzta magát – tudni kell róla, hogy Ő sosem félt kiállni Magáért, amit jól is tesz egyébként. Éreztem rajta, hogy kicsit sérti még az is, hogy én védtem meg és nem Ő saját magát, de hát nem volt ott, Ő nem tudott cselekedni. Nem akartam sem rábeszélni, sem lebeszélni semmilyen cselekedetről, de nem is osztotta meg igazán a terveit azzal kapcsolatban, hogy akar-e tenni bármit és ha igen, mit. Én csak elmeséltem mi történt, Ő pedig elraktározta magában.

     Sokat nem is tudtunk beszélgetni erről egyébként, mert hívtak vissza forgatni. Most újra én voltam aki soron következett; ahogy korábban említette a rendező, leforgattunk még néhány verziót az én részemnek, de ezzel is elég hamar végeztünk. Utánam megint Halsey állt vissza a szettbe, nekem viszont megköszönték a munkámat, miszerint végeztünk. Kezet fogtam a rendezővel és még jó néhány taggal a személyzetből, majd pedig átsétáltam az öltözőbe. Nagy-nehezen leszenvedtem magamról a ruháimat és visszavedlettem a kényelmes melegítőmbe, amiben jöttem. Oh istenem, mennyivel jobb. Jól éreztem magamat ebben a bőr cuccban, de azért ha választhatok, akkor még mindig inkább a méretemnél 12-szer nagyobb pulcsikat preferálom...

     Ahogy azt szokás is, ezután visszasétáltam a kialakított helyiségbe, ahol feltették a sminkemet korábban. Beültem a székbe és most bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, mert egyrészt már fájt a fejem az egész nap üvöltő Lilith-től, amire forgattunk, másrészt kicsit szerettem volna kikapcsolni. Persze mindezt csak azután tettem meg, hogy illedelmesen köszöntem a sminkeseknek, akik már vártak, hogy leszedhessék a fejemről a vakolatot.

     Én a kényelmes székben ülve csak elmerültem a fülembe szóló zenében, behunyt szemekkel. Nagyon jól esett végre egy kicsit relaxálni, ha már így sem aludtam halálra magam az este – meg hát még mindig kicsit másnaposnak éreztem magamat, pedig már este volt. Ahh jó ég, alig várom, hogy végre visszaérjek a hotelbe és eldőlhessek aludni...

     Olyannyira elmerültem, hogy még azt is elfelejtettem, hogy szólni akartam az arcomon dolgozó hölgyeknek, hogy a nyakamat hagyják így, de... totál elfelejtettem. Már csak akkor jutott eszembe, amikor az egyik vattakorong lesiklott a nyakam oldalára és már tök mindegy volt.
Hát... jó. Akkor marad a pulcsis megoldás, ahogy jöttem is. Végülis, amíg beszállok a kocsiba, mi baj történhet...

     Miután érzékeltem, hogy végeztek az arcomon, kinyitottam a szemeimet és csak akkor láttam meg, hogy most már merőben nagyobb a nyüzsgés körülöttem, mint eddig. Nem igazán tetszett a dolog, de különösebben nem foglalkoztam vele. Megköszöntem a sminkes lányoknak a munkájukat, kicsit meghajoltam, majd pedig a kapucnimat újra a fejemre dobva kerestem meg a menedzseremet. Beszéltem vele néhány mondatot, elmondta, hogy már kint vár a kocsi és ki is kísért oda – mert ne menjek egyedül, nyilván. Én beszálltam és a mozgó járműben nagyjából pár perc után sikerült el is aludjak. A hotelig nem is igazából keltem fel.

     Ott a testőreim kísértek egy ideig szokás szerint, majd egy ponton túl már egyedül folytattam az utamat. Becsipogtam az immár Jiminnel közös lakosztály ajtaján, majd bementem. Megint örömmel konstatáltam, hogy senki sem rakott rendet, tehát nem jöttek be a takarítok. Annak viszont nem örültem, hogy Jimint nem találtam bent. Gondolom elhívták még a Dior esemény utáni afterparty-ra is.

     Fáradtan becsoszogtam a fürdőbe, majd miután lezuhanyoztam, a Tőle tegnap alváshoz kölcsönkért nadrágot húztam vissza magamra, viszont most felső nélkül maradtam, mert nem akartam újra felhúzni, amit tegnap. Ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy megnézzem az én ruháim megszáradtak-e már... Túl fáradt voltam.

     Valahogy annyira eluralkodott rajtam az energiahiány – pedig azért nem volt egy túl kemény napom, valljuk be -, hogy a villany lekapcsolása után bezúgtam az ágyba és folytattam is az alvást, amit még a kocsiban elkezdtem. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok egy túl jó alvó, szóval ki kell használjam, ha a testem most képes rá, bármennyire is nincs még kifejezetten késő. Arra úgyis felébredek majd valószínűleg, ha Jimin becammog valamikor. Legalább addig is alszom kicsit.

     Így csak nagyjából a fejem búbjáig a takaróba burkolózva, összegömbölyödve szunnyadtam a nyugodt csendben egy ideig. Elég hamar elnyomott az álom és ma újra előkerültek a képek is az elmémben alvás közben. De talán megint egy kicsit... túl izgalmasra sikerültek. Nem volt túl összefüggő az egész, de határozottan köze volt a tegnap éjjel történtekhez. Mintha csak újraéltem volna az egészet, részleteiben. A jakuzzi, ahogy a vállamra ejti a fejét, majd ahogy később a takaró alatt olyan közel van hozzám és... hát igen. Ami utána történt.

     Annyi különbséggel, hogy álmomban, amikor Jimint épp arra bíztattam, hogy itt az ideje aludni, Ő nem igazán értett egyet velem. A Jimin, aki csak az én elmémben élt a fülembe búgva fejtette ki, hogy mennyire nem szeretne most elmerülni álomországban, inkább egy teljesen másfajta világba kalauzolna el engem, ha ez ellen nekem sincs ellenvetésem.

     És persze, hogy nem volt. Mégis hogy a fenébe lett volna.

     Mellkasomat egy kicsit csiklandós, puha érzés járta át, ahogy végigsimította rajta gyengéden ujjait, de egy idő után ez meglepően intenzívvé vált. Olyannyira, hogy fel is ébresztett a mámorral borított képzelt világomból újra, a valóságba.

     Csak azt realizáltam először, hogy mennyire gyorsan veszem a levegőt. Majd, hogy a szívem milyen hevesen dobogott és kicsit még a víz is levert. De most... nem azért, amiért általában. Jóságos ég, ehhez hasonlót szerintem én még életemben nem álmodtam. Leszámítva azt, amit a live-ja alatt sikerült produkáljon az agyam még néhány hete.
Ahogy szépen lassan egyre többet fogtam fel a körülöttem lévő világból, lassan az is feltűnt, hogy egy kellemes melegséget érzek a hátamnál. Aztán pedig egy már nem képzeletbeli tenyeret véltem felfedezni a mellkasomnál.

     Óvatosan feljebb emeltem a fejemet, hogy kicsit nézelődjek a sötétben, remélve, hogy felfogom mi is a helyzet pontosan, ekkor pedig a kéz csak szorosabban ölelt magához és a hátamnak is szorosabban simult oda a kellemes, puha melegség.
     - Semmi baj... - suttogott mögöttem az angyali hang, amit az elmúlt időben oly sokszor csodáltam már. Mikor ért vissza Jimin? És én hogy nem hallottam megérkezni?

     Csak nyugodtan visszaejtettem a fejemet a párnámra, ahogy próbáltam lassan lenyugtatni a félálomban lévő szervezetem légzését, miközben Ő szüntelenül és szorosan ölelt hátulról. A tenyere kinyújtott ujjakkal, valahol a szívem előtt pihent, ami nem igazán nyugtatott meg, tekintve azt, hogy az mennyire hevesen dobog. Biztos voltam benne, hogy ezt Ő is érzi.
     - Nem vagy egyedül... - döntötte a tarkómnak a homlokát és éreztem, hogy a nyakamhoz nyomódik óvatosan az orra és mintha még az illatomat direkt be is szívta volna.

     Nem értettem, hogy miért próbál megnyugtatni, de jelenleg nem voltam abban az állapotban, hogy úgy nagyon kérdezgetni merjem, mert túlságosan az álmom hatása alatt voltam még. Csak igyekeztem lenyugtatni a légzésem és a szívemet is egy normális ütemre bíztatni ezzel.
Heves szívverés, kapkodom a levegőt... Vajon... vajon Ő most azt hiszi, hogy rémálmom volt?

     Ezen gondolkodtam, miközben figyeltem a lélegzetét újra bőrömmel találkozni, ahogy mostanában ezt már sokszor megtettem. Még mindig annyira jól esik.
Behunytam a szemeim és ösztönösen gömbölyödtem megint egy kicsit össze, viszont most kezeimet is magam elé húztam, ezzel pedig kicsit az Ő alkarját félig-meddig megölelve.

     Én... nem tudom, hogy mi történik velünk.
De abban biztos vagyok, hogy a heves szívverésem most már nem az álmomnak szól, amiből az imént ébredtem fel. Hanem a valóságnak.

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon! ♥ 
Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Ha pedig a bandával kapcsolatos rajzaimra vagy kíváncsi, akkor csekkold bátran a rajzos oldalam. ♥
Lulusfanarts - https://www.instagram.com/lulusfanarts