Visszatérő múlt (16+)
[ Őrületbe kergetsz - 16. fejezet ]

      - Hogy mi? Fotózásunk lesz 20 percen belül! - hallottam beszűrődni a folyosóról - Jimin, ne őrjíts meg kérlek!

     - Légy szíves ne kiabálj Hyung... - hallottam, ahogy próbálja csitítani a leadert, miközben a lepéseik alapján ide-oda rohangáltak.
     - Mi történt? - sejlett fel még egy hang, ami talán a maknaéjé lehetett.

     Én addigra már negyvenezredjére mostam meg az arcomat és igyekeztem valami életet lehelni magamba a hideg víz segítségével. Hajh, a kurva életbe.
Ide is csak segítséggel tudtam kijönni. Miután egy hajszájnyira voltam attól, hogy pánikrohamot kapjak a ténytől, hogy rájöttem akaratomon kívül képes volt bedrogozni magamat, Jimin hosszú perceken keresztül mást sem csinált, csak nyugtatni próbált. Folyamatosan beszélt hozzám. Csak szajkózta, hogy minden rendben van, rendben is lesz, tudja, hogy nem direkt csináltam szóval várjuk meg, amíg kiürül a szervezetemből és csak... felejtsük el az egészet.

     - Hogy felejthetném el? Jimin, ez... nem ilyen egyszerű. Nem olyan, mintha Te vetted volna be, én-...
     - Tudom. De most ezzel ne foglalkozz. - mondta, ahogy végig simogatott a vállaimon még egyszer, majd lassan elengedett. Felállt az ágyról, majd kezet nyújtott felém - Gyere, segítek kimenni a fürdőbe. Most meg az arcod.
     - Ez nagyon-nagyon nagy gond... - beszéltem remegő hanggal. Féltem. Bevallom, hogy féltem. A torkom összeszorult és úgy éreztem, hogy bármelyik másodpercben kitörhet belőlem a zokogás - pedig nem vagyok az a sírós típus. De nem is attól féltem, hogy most mi lesz, az... annyira nem érdekelt, bevallom. Mert tudom kezelni.

     Én attól féltem, hogy ezek után mi fog történni.

      - Hé... - fogta meg a szabad kezem és óvatosan próbált maga felé húzni, hogy felkeljek az ágyról - Ne. Most ne, Hyung. Csak arra koncentrálj, hogy jól legyél, rendben? A többi ráér később. - nyugodt volt és mosolygott. Láttam a szemében a szomorúságot és a végtelen aggodalmat, de mosolygott. Hogy tud még most is mosolyogni? Hogy tud mosolyogni, miközben én, aki az idióta mentális állapotom miatt annyira labilis voltam már életemben nem egyszer, hogy veszélybe sodortam az egész banda életét ezzel a baromsággal? És most akaratomon kívül teszem tökéletesen ugyanezt?

     Tudom, hogy ez mennyire radikálisnak és túlzásnak hangzik. De sajnos messze nem az.

     Miután Jimin kitámogatott a fürdőbe és egy kis ideig még figyelt engem, látta, hogy sikerül azért úgy-ahogy megálljak a lábaimon. Mondta, hogy elrendezi a többiekkel helyzetet engem pedig a fürdőben hagyott. Azóta pedig... itt ácsorgok.
Úgy érzem magam, mint egy kibaszott roncs. Semmit sem látok, mert a fény bántja a szemem és reggel révén a fürdőben éppenséggel nincs sötét. Csak fél kezemmel tudok bármit is csinálni, mert a másik még mindig felkötve pihen, hisz a tegnapi nap sikerült megsérüljek. Lüktet a fejem és nem csak a rengeteg gondolattól, hanem a bogyó hatásától is, amit teljesen akaratomon kívül vettem be, mert fájdalomcsillapítónak hittem.
Bár végülis... részben működött. A vállam végül is már nem fáj – vagy legalábbis az agyam jelenleg nem fogja fel.

     Azt sem tudom mi volt az a szar. Fogalmam sincs. Meg nem tudnám mondani. Azt sem tudom, hogy mire számítsak az elkövetkezendő néhány órában ezáltal. Meddig fog tartani, milyen hatással lesz rám? Mivel éjszaka vettem be azt sem tudom mióta tart a hatása, mert nem néztem meg az időt. Mennyi idő mire kiürül? Halvány lila gőzöm sincs. És nem, nem vagyok teljesen idióta, most már természetesen emlékszem, hogy miért és hogyan került a fiókomba ez a csodálatos anyag. Csak az a baj, hogy már akkor sem tudtam mi ez, mikor magamhoz vettem - mert természetesen abban a pillanatban sem voltam magamnál. Még a Guryong Village-ből hoztam, amikor igazán nem voltam jól. Azt sem tudom ennek mennyi ideje már... Istenem. Remélem még rádob az egészre, hogy ennyi ideje ácsorog a fiókom mélyén és még valami más bajom is lesz tőle.

      Halk kopogást hallottam meg a fürdőszoba ajtaján, ami kiszakított a gondolataimból.
     - Mhmm... - jeleztem, mire résnyire kinyílt az ajtó és Jimin óvatosan beslisszant rajta. Ekkorra Ő már felöltözött, amíg én még mindig az alvós szettemben szenvedtem.
Odalépett mellém, majd ahogy a mosdókagylón támaszkodtam lehajtott fejjel, Ő a vizes tincseim kezdte elsimogatni a homlokomból. Pont, mint akkor éjszaka, mikor besétáltam a pánikrohamom után.
     - Tudsz figyelni Hyung? - kérdezte, de borzasztó halkan beszélt.
     - Mmm... - reagáltam csak újra ennyit, miközben próbáltam felnézni Rá, de képtelen voltam nyitva tartani a szemeim. Csak hunyorogni voltam képes.
     - Oké, szóval... - hallottam, hogy egy kicsit megtorpant, mert hátrafordult még egyszer ellenőrizni, hogy az ajtó tényleg csukva van-e - Azt el tudtam érni, hogy később csatlakozz - mondta és ujjai folyamatosan az arcom szélén járkáltak, ahogy a tincseimet simogatta hátra.

     Ahogy kimondta ezeket a szavakat, nekem eszembe jutott a múltkori. Amikor elaludtam Nála, Ő pedig hagyott aludni a szobájában ahelyett, hogy felkeltett volna a próba miatt. Akkor mérges lettem rá. Miért csinálja ezt. Miért dönt helyettem. Miért mond le dolgokat a nevemben.
De most... nem voltam mérges. Egy kicsit sem. A nevemben intézkedett és döntött helyettem, de képtelen lettem volna ezért haragudni úgy, mint akkor. Mert ahogy múltkor sem volt jogos - hisz csak a jószándék vezérelte - most sem lett volna az. Bár a jelenlegi helyzetet tekintve... azt hiszem hatványozottan nagy baromság lett volna ezen kiakadjak. 

     Amint kicsit visszatértem a realitás talajára rájöttem, hogy semmi más érzés nincs bennem jelenleg csak az, hogy hihetetlenül hálás vagyok Neki, mert tartja a hátát.
     - Oké... - bólintottam lassan, és résnyire szűkült szemekkel igyekeztem valahogy ránézni - Mennyi időm van?
     - Ez attól függ... - mondta, majd levette a törölközőszárítóról az arcomra használt törölközőmet (Mégis miért tudja melyik az enyém és honnan tudja, hogy másikat használok az arcomra, mint a testem többi részére?) és óvatosan letapogatta bőrömről a vizet. - Kiharcoltam, hogy a szólófotózásokkal kezdjünk és csak utána csináljuk a csoportosat. Legalább addig, amíg kicsit lemegy a lázad.- nyomta meg az utolsó két szót, ezzel jelezve, hogy ezt a kamut adta be a többieknek. (Ami nem is volt az valójában, mert tényleg feljebb ment a testhőm. Bár nem tudom, hogy ezt egy ilyen helyzetben orvosilag lehet-e láznak hívni, amúgy...) Egyébként így belegondolva, fogalmam sincs, hogy mégis milyen körítéssel, vagy hogyan adhatta ezt elő, mert akármilyen lázam volt eddig életemben, ugyanúgy elmentem forgatni, fellépni, meg mindent is csinálni. Nem igazán szokott meghatni. Szóval úgy éreztem van ebben a dologban még valami, de messze nem volt erőm erről faggatni. Inkább csak átéltem azt az érzést, hogy annak ellenére mennyire nem akarok megint kimaradni, baromi hálás vagyok a segítségéért.

     - Köszönöm - suttogtam erőtlenül, ahogy az arcomhoz nyúltam és megdörzsöltem a szemeimet, hogy a fényérzékenység miatti könnyeket kitöröljem belőlük.
     - Természetes, hogy segítek - rázta meg a fejét kicsit visszautasítva a köszönetemet, viszont én messze nem gondoltam ezt természetesnek a helyzetre való tekintettel, ennek ellenére most nem akadékoskodtam - De most inkább gyere, segítek felöltözni. Ne Neked keljen később egyedül... Kétlem, hogy így, pláne félkézzel ez olyan nagyon menne.

     Kihallgatózott a folyosóra és amint észlelte, hogy nincs a közelben senki, a vállán átvetve a fel nem kötött karomat, tempósan segített át most a saját, Jinnel közös szobánkba. A legidősebb nem volt bent, gondolom a többiekkel, a dorm egy másik pontján tartózkodott épp.

     Leültetett az ágyam szélére, majd ahogy a szekrényemhez lépett tudtam, hogy nagyon mélyen most ebben talál valami élvezetet is. Imád ruhákat választani mindenkinek, de valamiért nekem kifejezetten. Oké, ha tippelnem kellene, akkor azért, mert mindig elege van abból, hogy szinte csak fekete ruhákat hordok és imádja megragadni az alkalmat, hogy hülyét csináljon belőlem... És ugyan tudtam, hogy most nem kifejezetten ez a célja a helyzetből adódóan... de abban is biztos voltam, hogy még ebben a radikális szituációban sem fog tudni teljesen elvonatkoztatni attól a groteszk örömtől, hogy mennyire jó érzéssel tölti el, hogy ruhákat válogathat a számomra.

     Kikapott a szekrényemből egy kicsit szaggatott fekete farmert, egy hatalmas, igazán nagy komfortot nyújtó kapucnis pulcsit és egy... halványsárga pólót, jézusom, tudtam, hogy nem bírja ki. Egyáltalán hogy kerül ez a szekrényembe? Blöah.
     - Na szép... - vigyorogtam egy kicsit bénán a falnak döntött háttal - Nem szenvedek eléggé?
     - Shhh, épp segítek Neked Hyung... - rázta a fejét, de Ő is nevetett egy kicsit - Tartsd meg a karod kérlek, most ezt leveszem - mondta, ahogy a rögzítőmhöz ért. Nagyon óvatosan bánt vele, mintha rettegett volna, hogy fájdalmat okoz. Ahogy a karomat bújtatta ki a tépőzárak kibontása után, éreztem, hogy a kezei remegni kezdenek. Én pedig pontosan tudtam, hogy miért.
     - Te viszont most ezen ne gondolkodj - néztem fel rá, mert ebben a sötét szobában már egy fokkal jobban láttam Őt. Tudom, hogy a tegnapi sérülésemen agyal.

     Csak elmosolyodott, de nem válaszolt. Tudom, hogy borzalmasan érzi magát, főleg, mert még nincs meg a röntgen eredménye sem.
     - Így belegondolva, fogalmam sincs, hogy hogy fogsz részt venni a fotózáson - utalt most a vállamra.
     - Hát... gondolom addig leveszem. Tudom tartani a karomat, csak pihentetnem kell. Csak az első NBA meccsemen nem ma fogok részt venni... - rántottam meg a szabad vállamat egy kicsit.
Újra csak mosolygott, majd a kikészített pasztell színű (blöah...) pólóhoz nyúlt és finoman széthajtogatta.

     - Meglepően jól tudsz beszélni egyébként... - jegyezte meg kicsit talán csak magának, ahogy óvatosan áthúzta a póló nyakát a fejemen, majd a sérült karom próbálta gyengéden belebújtatni a felsőmbe, de szörnyen reszketett a keze. Véget vetve a szenvedésének ezt úgy-ahogy megoldottam egyedül is, minimálisan igénybe véve csupán a segítségét.

     Felvetésére direkt nem válaszoltam. Se azt nem akartam mondani, hogy volt időm megtanulni kezelni, se azt, hogy hozzá vagyok szokva (pontosabban voltam), de azt sem, hogy a legutóbb mikor hasonló állapotban látott, akkor nagyon nem egy szem bogyóról volt szó. Arról nem is beszélve, hogy annyira beszartam ettől az egész helyzettől, hogy néhány fizikai tünetet kivéve teljesen kijózanodtam. Azon kívül, hogy nyomott vagyok, teljesen jól működik az agyam most már. Hát... legalább az jól működik.

     A másik karom már sikerült egyedül is (kicsit ugyan bénád, de) a helyére vezessem és épp azon gondolkodtam, hogy úgy érzem magamat, mint egy kisgyerek, akit öltöztetni kell, mert egyedül alapvetően elég magatehetetlen.

     Öltöztetni és... vetkőztetni.

     Ekkor pedig Jimin megfogta a csípőmnél a melegítőnadrágomat, amiben aludni mentem az este és szépen elkezdte lehúzni rólam. Mivel én az ágyamon ücsörögtem, ezért úgy találta kényelmesnek és kézenfekvőnek, ha a padlóra térdel és így próbálja lesimogatni lábaimról az anyagot.
És ezzel amúgy semmi baj nem volt. Mert miért is lenne, ugyebár. Hányszor láttuk már így egymást? Végtelenszer. Mindannyian. Ennyi idő alatt nem is egyszer nyitottunk rá a másikra véletlenül a fürdőszobában, ez sem újdonság. Sőt, alkalmakként még teljesen át is öltöztünk egymás előtt – oké, nyilván háttal, mert mi az istenért nézegettük volna a másikat, bahh. Ez nem valami BL fanfiction, könyörgöm...

     Egy ideig még csak tudattalanul bámultam Őt, ahogy előttem térdel az ágy előtt, amíg fel nem fogta az agyam, hogy ez a helyzet... hát, furcsa. Aztán amint belém csapott ez a (bármilyen hülyén is hangzik) kellemetlenül kellemes érzés, el kellett kapjam a tekintetem. Hirtelen az egész helyzet annyira... más irányt vett az agyamban. És ezt nem tudtam mire fogni csak arra, hogy nem vagyok józan. Mert józanul ilyet nem gondolnék. Miért is tenném? Mi az istenért tenném?!

     Ő nagyon óvatosan ért hozzám, mintha félt volna, hogy megsérülök - bevallom, ez sem segített a helyzetemen. A fenéért kell ilyen lágyan hozzám érni, nem lehetne csak eleged belőlem és kapkodnál egy kicsit?! Ahhf...
Nem tudtam kielemezni, hogy milyen érzésekkel tölti el a helyzet, mert nem tudtam az arcát figyelni már egyáltalán ezen a ponton. De azt hiszem jobb is így. És nem azért, mert féltem, hogy zavarja, de... amíg én nem nézek Rá, talán Ő sem fog rám, nem?
Hiú ábránd.

     Amikor lábfejemhez ért, segítettem Neki és lerúgtam magamról a maradék anyagot, de zavaromban képtelen voltam akár egy szót is szólni. Az arcom égett, lángolt és tudtam, hogy az egyetlen ami jelenleg megment az a szoba sötétje.
Kelj már fel onnan. Az istenért, ne térdelj már így előttem, Park Jimin.

     De nem, nem kelt fel. Mert azontúl, hogy ezt leszenvedte rólam, még valamit felfelé is segítenie kellett. Vagy... Ment volna egyedül is? Talán, de akkor egyáltalán nem tudtam azon gondolkodni, hogy leállítom és azt mondom; megoldom egyedül. Egy szót sem bírtam kinyögni, mert úgy éreztem, hogy egy hang sem jönne ki a torkomon, ha megpróbálnám.
Csak essünk már túl rajta.

     Felsimogatta kezeivel az anyagot a lábszáraimra, majd pedig finom mozdulatokkal a combjaimra is és csak ezután egyenesedett fel. Rólam mintha egy szikla gördült volna le, úgy megkönnyebbültem attól, hogy vége szakadt a lágy érintéseknek, amik elborították a végtagjaim... aztán pedig egy új zuhant vissza rám, ahogy állásba húzott engem is, hogy a nadrágom maradék részét is megigazgassa. Én már épp állítottam volna le, hogy oké, ennyi most már tényleg elég lesz, amikor viszont Ő torpant meg. Egy kicsit lefagyott, majd kissé nevetve engedte el a nadrágom felső szegélyét.
     - Ahhmmm, aaazt hiszem innentől ezt meghagyom Neked – mondta gyanúsan túlságosan nevetgélve, de a hangján hallottam, hogy Ő (is) inkább zavarban van, mintsem szimplán kinevetett valamiért.
     - Uhumm... - reagáltam megint csak egy mormogással, ahogy megigazgattam magamon az említett ruhadarabot és nadrágomat kezdtem el begombolni.

     Emlékeztek, hogy pár perce még azt meséltem, hogy a fizikai tüneteken kívül nincs is semmi más bajom? Hát ez tény, tényleg nem volt. Csak arról épp elfeledkeztem, hogy ezek a bizonyos fizikai tünetek nem csak és kizárólag a járásképességem közel megszűnésére vonatkoznak.
Hanem arra is, hogy a testem ilyenkor kicsit túlságosan is... ellazul?
Vagyis... hát nyilván ettől volt. Mi mástól lehetett volna. Mi mástól lett volna csak úgy merevedésem.

     Amit az előző reakciójából ítélve... hát sikerült is kiszúrnia. Mondjuk ez sem annyira meglepő, épp segített felöltözni, nehéz lett volna nem észrevennie ezt egy ilyen helyzetben, mire is számítok. Nem tudom. Fogalmam sincs, képtelen vagyok gondolkodni. És nem, most nem a kissé tudatmódosult állapotom miatt. Vagy... nem csak. Fogalmam sincs. Én már ezt sem tudom megítélni...

     Ha eddig nem voltam rákvörös, akkor most hivatalosan is a rák vörösség definíciója alatti kép lecserélődött az én fejemre az értelmezőkéziszótárban. Igyekeztem a lehető legkevésbé belegondolni ebbe az egészbe, csak begomboltam a nadrágomat és felhúztam a farmerem cipzárját, majd visszazuttyantam az ágyamra. Nem, nem, ezt nem, nem, én ezt biztos, hogy nem... Ez meg sem történt. Csak képzelődök. Úgysem vette észre. Biztosan nem. Meg ha észre is vette, akkor valójában most úgyis csak álmodom. Ez nem a valóság. Ennyire nem lehet kínos a valóság.

     - Oké, szóval, ha bárki kérdezi, lázas vagy - beszélt Jimin halkan, miután egy kicsit megköszörülte a torkát az előző szituációból kiszakadván - Írok, hogy hol tartunk a szettekkel és majd gyere, ha tudsz. Készítettem ide Neked egy üveg vizet is. Nem értek hozzá, de szerintem segíteni fog.
Csak bólogatni tudtam a tény miatt, hogy épp úgy éreztem; mindjárt elnyel a föld a saját magam által okozott halálosan kínos helyzet miatt. Hát én biztosan meg fogok mindjárt bolondulni.
     - Hyung, értetted, amit mondtam? – kérdezte kicsit összezavarodva, mert annyira semmilyen volt a reakcióm.
     - Persze – nyögtem ki. Jó isten, mindjárt ketté nyílik alattam a világ és bezuhanok a pokolba.
     - ...Oké... - reagált, jelezve, hogy nem igazán hisz nekem, de azért folytatta - Szóval ha bármi van, írj, hívj, akármi. Oké? Figyelni fogom. Ha pedig ideje elindulnod, akkor szólok, ahogy az előbb mondtam. Igyekszem a lehető legtovább húzni a dolgot... - mondta, majd újra odalépett hozzám.

     Emiatt pedig most már illata is megcsapott, fogalmam sincs eddig hogy nem éreztem. A szokásosnál is bódítóbb vanília illat lengte körül, hogy szinte megszédültem tőle. Nem tudom, hogy most ez is csak a szer hatása, vagy mi van, de emiatt nem is voltam képes figyelni arra, amit csinál. Pedig illett volna: mert épp a rögzítőmet helyezte vissza a helyére (így már a pólómon felülre), miközben arról kérdezgetett, hogy így jó-e, fáj-e, jól áll-e minden. Viszont én csak hümmögni tudtam. Nem tudom, hogy valami tényleg most ütött-e be, vagy az előző helyzet blokkolta le ennyire az agyműködésem, ne adj isten az, hogy a testemben lévő vér nem az agyamba szánkázott az elmúlt néhány percben, esetleg ez a rohadt vanília illat tehet mindenről, mindenesetre nem tudtam érdemben megszólalni.
Így átgondolva egyébként... Kicsit úgy érzem mindezeknek az összhatásáról lehet szó.

     - Rohadtul nem akarlak így itt hagyni... - suttogta szinte csak magának, először nem is értettem mit mond. De ha értettem volna sem tudtam volna normálisan reagálni rá semmit,  szóval kb. tök mindegy volt. Képtelen voltam elvonatkoztatni illatától, az agyamba folyamatosan az a kép villantak be, ahogy az ágyam előtt térdel, ahogy hozzám ér... én... ez egyszerűen borzalmas. Én ezt... nem bírom.

     Rögzítette az utolsó tépőzárat is, majd az éjjeliszekrényem szélére csúsztatta a telefonomat, hogy könnyen elérjem. Végül még segített úgy nagyjából ágyba bújni és még a takarót is elrendezgette rajtam.
     - Hyung, komolyan kérlek rá, hogy szólj, ha baj van – nézett rám komolyan. Annyira aggódó volt a tekintete, hogy hirtelen félni kezdtem, hogy ha erre sem reagálok normálisan, akkor fogja magát és nem megy sehová. Így minden erőmet összeszedtem és kicsit zavarosan formálva a szavakat ugyan, de megszólaltam.
     - Így lesz. De rendben leszek. – mondtam végül nagy nehezen. Ő csak bólintott egyet.
     - Rendben... rendben. – igazgatott még egyet utoljára a takarómon, majd pedig olyan szenvedő léptekkel közelítette meg az ajtót, mintha épp a saját kivégzésére indulna. Fájdalmas hangon elköszönt, igazán halkan becsukta az ajtót és így... egyedül maradtam.

     A fájdalmasan hideg csendben, a gondolataimmal. De a hideg fizikailag is jelen volt a szobában, mert annyi esze egyikünknek sem volt, hogy ne a fűtetlen helységbe feküdjek be, na mindegy. Bár egyébként ez ilyenkor jót is tesz, szóval talán nem is olyan nagy baj. Meg most már azért nem egy jégverem van itt, mint az éjjel.

     Behunytam a szemeim és próbáltam bármire gondolni. Mármint... tényleg, akármire. Csak semmi olyasmire, ami az elmúlt néhány órában történt. Sem a közös alvásra. Sem az ölelésére a konyhában. Sem arra, hogy véletlenül begyógyszereztem magamat. Arra sem, hogy utána hogyan viselkedtem az ágyban mellette. De arra végképp nem, ami az imént történt.
Csak tényleg agy, kérlek... bármi másra. Komolyan, ha még a világ legidegesítőbb reklámzenéje sejlett volna fel az elmémben és innentől kezdve azt kellett volna hallgassam örökkön-örökké, még az is jobb lett volna, mint... ez. Mert egy idő után üvöltözni kezdtek velem a hangok a fejemben.

     És nem tudom, hogy most ez mi. Mert régebben általában ezt a szart arra használtam, hogy pont ezek az érzések elmúljanak. Most mégis egyszerre szakadt minden a nyakamba. Lehet, hogy már nem elég ennyi? Esélyes. Amikor még rendszeresen éltem ezekkel, főleg a vége felé, már össze-vissza kevertem mindent és nem is keveset csak, hogy bekussoltassam a saját agyamat. Vagy... csak túl sok volt az imént az inger? Az is lehet.
Remélem, hogy inkább erről van szó.

     Bárhogy próbáltam elterelni a gondolataimat, nem jutottam semerre. Képtelen voltam elvonatkoztatni tőlük. Még hallottam a bejárati ajtót bezáródni a többiek mögött, de csak ez után kezdődött meg a pokol igazán. A hátamon fekve szorítottam össze a szemeim, mert a csend üvölteni kezdett hozzám. Mintha ezernyi hang kiabált volna mindenfélét a fülembe és ez lassan az őrületbe kergetett. A képekről nem is beszélve, amik folyamatosan elém ugráltak. Vélt és valós képek. Amiknek legnagyobb része Jiminhez volt köthető.

     ...És az előbb átélt szituációhoz.
Volt ott minden, de mindent csak alig másodpercekig, vagy annak töredékéig láttam. A legkülönbözőbb dolgok, tényleg. Egyszer azt láttam, hogy kinevet valamiért, aztán pedig azt, hogy velem nevet valami máson. Egyik képen azt, hogy megölel a szoba sötétjébe burkolózva, másikon pedig ahogy ketten a táncpróbán gyakorlunk egy koreográfiát. Beugrott egy fotózás is, mintha előre elképzeltem volna, hogy mi lesz ma délután. Aztán visszasejlett az, ahogy az imént milyen lágyan ért hozzám, ahogy segített rajtam... majd az a nem valós kép, ahogy az ágyam előtt térdelve... máshogy is segít rajtam.

     - Mi a fasz?! – fakadtam ki, ahogy kinyitottam az eddig szorosan összezárt szemeimet. Annyira megrendültem az imént „átélt" helyzettől, hogy ülésbe is toltam magamat nagy nehezen. A homlokomat támasztottam meg egyik kezemmel, ahogy a felgyorsult légzésemre figyeltem. Hé, nem, nyugodj meg. Most nem. Ha valamikor, akkor most rohadtul nincs időd pánikrohamot kapni.

     De magyarázhattam én ezt magamnak amennyire csak tudtam, mégis képtelen voltam elvonatkoztatni ettől a bizonyos képtől és ez valami rettentően ijesztő volt. Újra és újra eszembe jutott és nem tudtam hová bújjak el előle. Persze a testem is reagált a képre – bár az igazat megvallva abba sem hagyta azóta, hogy realizáltam még az öltözésem közben ezt a bizonyos állapotot. És ez csak még jobban kikészített. Újra a falnak döntöttem a hátam remélve, hogy a hideg felület majd kicsit lenyugtat, de nem úgy tűnt. Éreztem, hogy most vörösség helyett lesápadok az ijedtségtől és bizseregni kezdenek a végtagjaim.

     Úgy éreztem semmi más lehetőségem nincs. Reszkető kézzel nyúltam el a telefonomhoz, ahol sikerült megtaláljam a pszichiáterem telefonszámát, amit pont ilyen esetekre adott meg nekem. Ugyan a hotline-ként való működés abszolút nincs a munkakörében, de Ő is nagyon jól tudta, hogy erre az utóbbi időszakot tekintve szükségem lehet, szóval megadott egy állandó elérhetőséget is.
És milyen jól tette. Rányomtam a hívás gombra és néhány búgás után meghallottam, ahogy beleszól a telefonba.

     A következő néhány óra nem mondom, hogy nyugodtan, de ettől merőben nyugodtabban telt. A beszélgetésünk inkább csak arra vonatkozott, hogy kisegítsen a jelenlegi helyzetből, miközben rébuszokban elmeséltem neki, hogy nem vagyok épp magamnál (hamar rájött mire gondolok, de direkt nem beszéltünk konkrétumokról a telefonon, már csak biztonsági okokból sem), de ez kellett ahhoz, hogy megfelelően tudja kezelni a helyzetet és le tudjon nyugtatni. Nagyjából egy háromnegyed órán keresztül beszélhettünk azt hiszem, a végére pedig már egészen rendben voltam.

     A telefonom visszahelyeztem az éjjeliszekrényemre, megittam lassan ugyan, de vagy egy liter vizet és újra hanyatt dőltem az ágyon. Most nyugodtabban hunytam le a szemeimet. A képek egy része visszasejlett, de most nem menekültem már előlük, hanem - ahogy a Dr. Lee is tanácsolta - érdeklődéssel figyeltem meg őket. Így már... annyira nem voltak ijesztőek.

     Legalábbis egyet kivéve. A többire még rá tudtam fogni mindenféle hétköznapi dolgot, de ezt a bizonyosat... csak egyszerűen nem értettem. És talán nem is jött volna fel újra, ha nem zaklat fel ennyire az előbb, lehet már csak én hívtam vissza a memóriámból, nem tudom. Próbáltam nem elhessegetni, de nem szívesen gondolkodtam rajta. Vagyis... azt hiszem nem szívesen...

     Mert ezen a ponton ebben már nem voltam teljesen biztos. Mert oké, tény, hogy a legtöbb tudatmódosító mellékhatása lehet az ilyesfajta reakció anélkül, hogy az ember bármiféle más ingert élne át – gondolok itt arra, hogy csak úgy random merevedésem lett. Mert ez tök oké, ilyen van, ez egy egyszerű tény. De... de. És itt van a baj. Hogy de itt nem csak erről volt szó úgy érzem. Mert az egész helyzet ott Jiminnel, annyira... más volt. Annyira furcsa, annyira szokatlan és annyira szokatlan dolgokat láttam bele. És ugyan ráfoghatnám, hogy nem, ez csak és kizárólag a pirula hatása, de... ismerem saját magamat és a testemet is.

     Valószínűleg elképesztően álszentnek hangzom (főleg ezek után, meg kívülről valószínűleg nem feltétlenül tűnök így a nyers stílusommal), de én csak... nem vagyok ilyen...? Mármint néha a többi emberhez képest igencsak furcsának érzem magam emiatt, de ez van, én egy átlagos napomon egyáltalán nem gondolkodom a szexen. Nekem ez... nem jut eszembe. Sosem jutott úgy isten igazából. És oké, nyilván nem akarok senkit átverni azzal, hogy egészséges felnőtt férfi létemre maga vagyok a megtestesült ártatlanság, mert természetesen nem. Inkább csak arra szeretnék utalni, hogy nekem sosem volt ez központi téma az életemben. Mellékvágányként kezeltem. Mint az élet velejárója, de nem centruma. Sosem foglalkoztatott igazán. Nem érdekelt. Nemes egyszerűséggel csak... nem.

     Meg merem kockáztatni, hogyha egy az egyben ki lehetne venni ezt az egész témakört a világból, akkor az életem semmit sem változna - és nem csak azért, mert nem vagyok párkapcsolatban. Itt magáról az életszemléletemről és a gondolkodásmódomról van szó. És emiatt már nem egyszer éreztem magamat az idők során defektesnek, de őszintén; annyira nem érdekelt, hogy még behatóbban foglalkozni sem foglalkoztam vele. Nekem mindig is természetes volt, hogy ez a témakör behatóbban nem érdekel. És nem, megint nem arra akarok rákanyarodni, hogy egész életemben minden szituációt elkerültem, ami ehhez a témához köthető, elég irreálisan, vagy hazugságként hatna. De egy valami biztos; ilyen gondolataim és képek a fejemben csak úgy a "semmitől", sosem voltak. (Bár megkérdőjelezhető, hogy ez az imént "csak úgy" és "semminek" számított-e.)
Pláne nem valakivel, aki ennyire - és nem párkapcsolati szinten - közel áll hozzám.
Pláne nem... Jiminnel.

     Nem értek ezekhez – szintén; mert sosem érdekelt a téma engem annyira, hogy utánaolvassak -, de gondolom ez is valami irányultságbeli kérdés. Gondolom van ennek neve, ha valakit nem foglalkoztat a témakör... De messze túlságosan utálom a végleteket ahhoz, hogy be akarjam kategorizálni magamat valamilyen csoportba. Szóval többek között ezért sem foglalkoztam én ezzel sosem. Működök, ahogy működök, mit rágódjak rajta komolyabban, változtatni úgy sem tudok - és ami még fontosabb, nem is akarok - rajta. Annyi interjúban kérdeztek már ideálokról minket (főleg a korai éveinkben) és nem élek burokban, látom, hogy a válaszaimat úgy csavarták ki sokszor, hogy valamit bele tudjanak magyarázni. Például, hogy meleg vagyok, vagy mindenevő.
De engem ez csak szimplán... nem érdekel.

     És tény, hogy már néhányszor érintettem a zenéimben kendőzve a témakört, mert ahogy már említettem, se szent nem vagyok, se apáca (vagy... pap... vagy mi, mert férfi vagyok...). De ha valaki jobban a sorok közé olvas, a legtöbb esetben ez inkább volt szimpla frusztráció kivetítése a társadalomra.
Kivéveee, amikor a magasszárú Converse-ekről írtam...
De ezt azt hiszem majd máskor.

     Viszont most ez a gondolat... és ha mellé veszem a múltkori álmomat. Az álmomat, amikor Jimin a live-ja közben odajött hozzám és... Jó ég, ezen azóta nem gondolkodtam el mélyebben.
Egy mély sóhaj szakadt ki a tüdőmből erre az újabb hatalmas gondolatcunamira, ami az imént az agyamban lezajlott, de most legalább nem voltam kifejezetten frusztrált, vagy pánikszerű hangulatban. Most csak gondolkodtam. Huh, tényleg jót tett ez az iménti beszélgetés.

     Óvatosan a telefonomhoz nyúltam, hogy megnézzem rajta az időt. Persze nem csak azt találtam meg, hanem néhány üzenetet Jimintől is. Éreztem rajtuk, hogy nagyon küzd magával, hogy ne legyen tolakodó, de mégsem bírta ki, hogy ne írja le üzenetben is az indulásuk után, hogy hívjam bármi van, stb.
Hát... Kivételesen úgy érzem, hogy ezen a témakörön... nem igazán tudott volna most segíteni. Érthető módon...

     A telefonomon bekapcsoltam egy podcastet, ami most épp a kvantumfizikáról szólt. Ne, kérlek ne essetek le a székről, egyáltalán nem értek hozzá... De ha nagyon nem tudok aludni, vagy el akarom terelni a figyelmem a dolgokról, akkor valami tudományos maszlagot szoktam hallgatni. Amireee általában abszolút nem figyelek és fel sem fogom, de annyira érthetetlen és új dolgokat hallok benne, hogy az agyam nehezen tud másra koncentrálni. Az OCD-men is anno ez segített időnként... Tudom, hogy akiknek hasonló problémáik vannak, sokan horrorfilmeket néznek ilyenkor, de én nem bírom nézni őket. Szégyen szemre minden bajom lesz tőlük, brr.

     Ahogy a podcast duruzsolt a fülembe, talán mintha még félig el is aludtam volna. Csak arra ébredtem meg , hogy a podcast megáll és a telefonom csörögni kezd (kivételesen felhangosítottam, mert tudtam, hogy Jimin hívni fog).

     Eléggé megijedtem, így még a hirtelen ébredés hatásától kicsit remegő kézzel nyúltam oda és vettem fel. (Indokolatlanul sokáig bámultam a kijelzőt amúgy, mire az agyam felfogta, hogy melyik ikonra kell rányomjak...)
     - Ha? – én nem tudom mi van velem mostanában, hogy fizikailag képtelen vagyok normálisan köszönni. Vagy mindig ilyen voltam, csak most tűnt fel? Mindegy, fogjuk a fáradtságra.
     - Szia Hyung – szólt bele a telefonba Jungkook, amin egy kicsit meglepődtem. Jiminre számítottam.
     - Hello... - válaszoltam fáradtan, ahogy lassan kezdett visszalassulni a szívverésem a telefoncsörgés miatti ijedtség után.
     - Hogy vagy? Nemsokára Te következnél. Jin Hyung azt mondja, kb. háromnegyed óra... Addig ide tudsz érni?
     - Megoldom... - mondtam, ahogy lassan és bénán feltoltam magamat ülésbe.
     - Rendben... Ah, Jimin-ah! – szólalt fel, kicsit elhajolva a telefontól – Végre itt vagy. Felhívtam Suga Hyung-ot.
Ekkor hallottam, hogy beszélnek valamit, de azt nem igazán értettem. Végül Jungkook visszatért a hozzám.
     - Bocsi. Szóval a kocsi elvileg már ott fog várni lent az épület előtt. Igyál sok vizet, jobbulást, itt találkozunk, de most mennem kell! – hadarta, majd olyan hirtelen rakta le köszönés nélkül, hogy nem is értem. De gondolom csak behívták a szettbe, vagy ilyesmi.

     Az elkövetkezendő kb. húsz perc maga volt a kínszenvedés. Kimásztam a fürdőbe, megint vagy ezerszer megmostam az arcom, de amint a tükörbe néztem, rájöttem, hogy hát még van itt egy rohadt nagy gond. Az, hogy a pupilláim még mindig akkorák, mint fél Korea. Így a fényérzékenységtől folyamatosan könnyező szemeimmel és a felkötött karommal valahogy félkézzel a szemembe erőltettem egy-egy színes kontaktlencsét (majd azt mondom, hogy ma úgy döntöttem, hogy kék szemem lesz – szerintem illeni is fog stílusában a fotózáshoz amúgy). Ha a stylist-oknak majd annyira nem tetszik, akkor pedig kicserélem. Egyébként... meglehetősen jót tett a fényérzékenységemmel is. Nem tudom mennyi ebben a logika, de gondolom azért, mert kitakarta a kitágult pupillám jelentős részét... Talán ilyesmi lehet a dologban, bár fogalmam sincs.

     A járásom még mindig ingatag volt, de közel sem annyira, mint az előzőekben. Így már simán rá tudtam fogni a „betegségemre", ha bárki kérdezi.
És nagyjából így is lett. A fotózáskor a szokásosnál is több sminket pakoltak az arcomra, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy élőhalott és meglepő módon még támogatták is a kék szemes ötletet, szóval megnyugodtam. Emellett még volt olyan szerencsém, hogy leginkább csak ücsörögnöm kellett a képek készülése során és még a fotókhoz is illett, hogy kicsit fáradt a tekintetem. Nem tudom mi lett volna amúgy, ha élénknek kellett volna legyek. Őszintén szólva valószínűleg semmi, mert képtelen lettem volna rá.

(Írói megjegyzés: FIZIKAI fájdalmaim vannak ettől a képtől... (╥﹏╥)ノ♥)

     A többiek sem zargattak, csak Namjoon nézett rám néha kicsit bosszúsan, de azt is meg tudtam érteni. Leginkább csak aggódtak, hogy mi a fene kaphatott el, hogy ennyire ledöntött a lábamról.
Hát srácok, ha tudnátok...

     Viszont egy valami gyanús volt. Ugyan rengeteg volt az inger, ami a tompult agyamat érte a fotózás közben, így nem voltam teljesen képben a környezetemmel, de egy idő után az határozottan feltűnt, hogy Jimin-t nagyon keveset látom. Néha megjelent, aztán már el is tűnt. Nem igazán tudtam ezzel foglalkozni, mert bőven elég volt arra koncentráljak, hogy ne tűnjek úgy, mint aki, hát... hova szépítsem; be van állva, de amint kiengedtek a kamerák elől és kisétáltam a szettből (erősen koncentrálva, hogy a lehető legemberibben lépkedjek és ne akadjanak össze a lábaim), akkor újra elkaptam Jimin-t egy ilyen rohanás közben. Viszont most épp visszatért és nem eltűnt, egy kicsit csapzottan, sápadtan és nedves arccal, ami miatt egy sminkes azonnal rá is ugrott a púderével (egyébként kissé frusztráltan, mintha már vagy ezredjére csinálná ma ezt).

     És valószínűleg így is volt. Mert a jelekből igencsak erős gyanúm lett azzal kapcsolatban, hogy mit csinált és ez baromira nem tetszett nekem. Nem először fotózunk, vagy forgatunk itt, tudom merre vannak a mosdók és Ő bizony abból az irányból jött. És kétlem, hogy azért sápadt ennyire és van olyan erős mentolos rágó a szájában, hogy még két méterre Tőle is érzem az illatát - mert csak kiment megmosni az arcát.

     - Hé, Taehyung – lépkedtem oda a tőlem kicsit messzebb, az egyik asztal mellett ácsorgóhoz.
     - Hah? – emelte fel a fejét, mert épp a karkötőivel babrált valamit.
     - Ebédeltetek már? – kérdeztem, ahogy egy órát kerestem valahol, mintha próbálnék rájönni mennyi az idő.
     - Oh, igen Hyung. De ha éhes vagy bőven maradt még kaja, a szokásos helyen van kirakva – intett egy irányba, ahogy visszatért a karkötői bizergálásához.

     De engem messze nem érdeket jelenleg az, hogy egyek (fujj, kajára gondolni sem vagyok képes most). Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy valószínűleg Jimin tényleg nem véletlenül rohangál ki a mosdóba – mert ez alapján abban is biztos lehettem, hogy nem sokkal azelőtt ettek, hogy ideértem. És így már megértettem azt is, hogy miért a maknae hívott fel. Azért, mert Jimin nem tudott, hiszen épp mással volt elfoglalva. Azzal, hogy megint felülkerekedett rajta az evészavara a stressztől, ami érte.

     A stressztől, ami miattam érte.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥ (Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.) ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Wattpad - Lulusfictions - https://www.wattpad.com/user/Lulusfictions