The Last
[ Őrületbe kergetsz - 18. fejezet ]

      Idegesen ráztam fel-alá az egyik lábamat, ahogy épp a velem szemben ülőt hallgattam, miközben beszélt. Mintha az elmúlt két percben semmit sem mondott volna. Jönnek ki a szavak a száján, de semmit sem mond velük. Mármint... valamit biztos. Valakinek. Csak épp nem nekem.

- ...ebben az esetben ez pedig teljesen rendben van. - kerekítette le a mondatát a keményborítású jegyzetfüzetét tartogatva kinyitva az ujjai között, ahogy végül rám nézett a körmondatait befejezvén.

     Gondolom várt volna valami visszaigazolást, de tekintve, hogy egy kukkot sem fogtam fel abból, amit magyarázott, nem igazán tudtam reagálni sem szavaira.
     - Szeretne beszélni arról, hogy mi jár a fejében? - kérdezte meg, hiszen pszichiáterként nyilvánvalóan nem hülye és hamar leesett Neki, hogy rohadtul nem figyelek Rá. Hogy is tudnék. Mégis hogy a fenébe tudnék.
     - Valójában... Nem tudom mit válaszoljak erre a kérdésre - vallottam be az őszintét egy kis idő után, de semmi rosszindulat nem volt mondatom mögött. Csak... fogalmam sem volt mit mondhatnék erre. Szeretnék? Talán. De képtelen vagyok.
Folyamatosan a lábamat rángattam fel-le a puha fotelben ücsörögve. Fogalmam sincs mit válaszoljak. Akarok, de nem tudok. Képtelen vagyok rá.
Nem megy.
     - El tudja mondani, hogy miért nem tud válaszolni? Mi akadályozza meg ebben? - tette fel az újabb kérdést.
     - Valószínűleg a körülmények - válaszoltam néhány másodpercnyi gondolkodás után, de már ekkor hallottam a fejemben a következő kérdést. "Miféle körülmények?".

     A kérdés el is hangzott, én pedig úgy éreztem, hogy meg fogok bolondulni, ha ma még egy ilyen baromságot kérdez tőlem. Ami egyébként egyértelműen nem volt baromság – csak én éreztem akkor annak.
Sóhajtottam egyet, ahogy igyekeztem koncentrálni arra, hogy ne kezdjem el újra szétkaparászni az ujjaimat, a jó öreg berögződésemhez híven. Az istenit már.
     - Elnézést, de ma nekem ez nem megy – sóhajtottam feladva mindent, ahogy óvatosan rácsaptam a térdeimre - Nagyon köszönöm a segítségét. De most... képtelen vagyok erre. Esetleg folytassuk jövő héten.

     Gondolkodtam azon, hogy valamit hazudok - de minek. Úgyis átlát rajtam – annak ellenére, hogy egy mentálhigiéniás dolgozó sem egy hazugságvizsgáló gép, Ő már ismer engem ennyire. Nem fogom azt mondani, hogy "Most kaptam a fülemre az infót, hogy mennem kell", mégis hogy. Eh. Nem. Csak... Nem.
Alig telt el 15 perc az ülésből, de én már most nem bírom tovább. Csak... hadd menjek ki innen. Csak... kérlek, végre egy kicsit ne kelljen gondolkodjak semmin.
Ő bólintott és láttam rajta, hogy igyekszik a lehető legprofesszionálisabban lereagálni a helyzetet.

     - Az Ön döntése, hogy mi fog történni, hisz ezért vagyunk itt. Én mindenképp a rendelőmben tartózkodom, innentől Magán múlik a mai beszélgetés kimenetele. Ha jobbnak érzi, nyugodtan menjen el, de az én szempontomból akár az időjárásról is beszélhetünk. – válaszolt kellő professzionalistással, próbálva titkon rávenni, hogy ugyan nem lenne rossz, ha maradnék.
Én csupán kibámultam az ablakon és már megint csak félig hallottam a szavakat, amiket kiejtett a száján - mert bevallom, most se nem érdekelt, se nem figyelni nem tudtam rá. Csak egy valamire voltam képes gondolni.
     - Kimehetek egy pillanatra? - kérdeztem, mire természetesen bólintott.
     - Csak tessék - intett az ajtó felé, én pedig olyan gyorsasággal pattantam fel, mintha ágyúból lőttek volna ki.

     A testőrök a közelben ácsorogtak, de nem közvetlenül az ajtónál, mindenesetre természetesen kiszúrták, hogy kijöttem, hisz ez a dolguk. Intettem Nekik, hogy maradjanak nyugodtan, én pedig csak a közeli loggia-ra sétáltam ki (vagy mi a tököm ez, nem terasz, de nem is erkély, mert bele van építve az épületbe, viszont az egyik fele mégis nyitott... nem értek hozzá...). Ide elvileg páciensként is ki szabad menni - vagy nem, mit tudom én, amikor egyszer megkérdeztem nekem megengedték, csak ebben voltam biztos.
Láttam, hogy nem maradtak teljesen a helyükön, kicsit közelebb húzódtak az üvegajtóhoz, de tiszteletben tartották a kérésem és nem jöttek utánam. Gondolom azért figyelni akartak, nehogy találkozzak ott valakivel, aki majd... nem tudom, ki akar dobni a tizedikről, vagy hányadikon vagyunk.
Mondjuk jelenleg – ez a személy én vagyok.

     Kisétáltam a tolóajtón és teleszívtam a tüdőmet friss levegővel. Talán pár másodpercig meg is nyugtatott, de ez messze nem volt elég ekkor már. Őszintén szólva felkészültem erre az eshetőségre még mielőtt elindultam volna, így hát éltem is a lehetőséggel.
A bőrdzsekim zsebébe nyúltam, ahonnan kivettem a cigisdobozomat, amit a fiókomból kapartam elő – ha már a múltkor úgyis véletlenül megtaláltam. Bár legalább nem kellett valamelyik testőrt kiugrasszam érte boltba (engem úgy sem engedtek volna be érte egyedül Seoul közepén).
Kivettem egy szálat a félig teli dobozból, majd az öngyújtómat is. Ajkaim közé vettem az apró kis rudat, majd a lánggal meggyújtottam a végét, miközben beleszívtam.

     Hát... fogalmam sincs mikor dohányoztam utoljára, de eljött ez a pillanat is úgy tűnik.
Mélyre szívtam a füstöt a tüdőmbe majd kifújtam. Azt vártam, hogy ezzel majd minden létező problémámat füst formájában vissza fogom tudni adni a természetnek, de... nem.
Semmi sem változott.
Csalódottan döntöttem a fejemet az eget bámulva a mellettem lévő falnak, ahogy a hüvelykujjammal a bűzölgő rúd végét pöckölgettem, hogy a hamut leütögessem róla. Néhányszor még beleszívtam az elkövetkezendő pár percben, de annyira elméláztam, hogy szinte minden alkalommal újra kellett gyújtsam, mert elaludt a kezemben.

      Egyszerre volt tele az egész agyam mindennel, miközben nem volt benne igazából... semmi. Ami a múltkor a stúdióban történt... és amilyen tévképzetem lett Jimin hirtelen mozdulata miatt... Az agyam azóta mintha teljesen kikapcsolt volna. De ez nem az a jó és megnyugtató érzés, amikor csak... nem érdekel semmi. Sokkal inkább olyan, mint amikor egy számítógép kékhalált kap.
Ismerős az érzés, amikor annyi mindenen tudnál agyalni, hogy hirtelen képtelen leszel gondolkodni? Hogy annyi minden szakad a nyakadba, hogy egyszerűen leáll az agyad működése és csak a fájdalmasan kongó üresség marad utána? De mégsem igazán üres, mert minden ott van, ugyanúgy. Csak nem tudod hogyan állj neki a megoldás kereséséhez. Fogalmad sincs semmiről. Lehet azért, mert még bevallani sem akarod magadnak a dolgokat.
Vagy csak szimplán... nem akarsz foglalkozni velük.

     A felhőkbe feledkezve ácsorogtam már percek óta, amikor elhúzódott mögöttem az üvegajtó. Enyhén oldalra néztem és láttam, hogy Dr. Lee lépett át a küszöbön. Hm. Őt ismerve valószínűleg nem két perc telt el, ha már így utánam sétált...
Az egyik testőr megállt mögötte az ajtóban, várva, hogy ez most engem zavar-e és, hogy tessékelje-e ki az urat, de csak intettem Neki, hogy nem szükséges.

     Baszki, ilyenkor úgy érzem magamat, mint valami rohadt maffia vezér. Itt állok egy gazdag negyedben, egy igen modern épület gyönyörűen kiépített erkélyszerűségén, egy szál cigivel a kezemben magányosan, majd amikor valaki utánam jön, a testőröm azonnal ki akarja dobni az emeletről (ahogy pár perce én magamat), hogy ne zavarjon meg. Blöah, rosszul vagyok ettől. Valójában jobban hasonlítok egy unalmas hétköznapi emberre, mint egy maffiavezérre, de... hát ilyenkor a körülményeket tekintve épp nem úgy tűnik.

     A testőr visszalépett az ajtóból becsukva mögöttünk azt, majd gondolom arrébb sétált, de belátható távolságon belül maradva figyelt minket az üvegen keresztül, ha tippelnem kellene. Nem néztem hátra, de tudtam már, hogy hogy megy ez.
A doktor viszont csak nyugodtan leült az egyik fonatos ülőalkalmatosságra és némán bámulta velem a felhőket. Most nem hozta magával a füzetét sem, ahogy láttam.

     Hosszú percekig csendben voltunk mind a ketten, ahogy én már vagy negyedjére gyújtottam meg ugyanazt a nyamvadt szálat a kezemben és szívtam bele újra és újra. Utoljára kifújtam a füstöt, majd a fejemet megint a falnak döntve szólaltam meg – most már indokolatlanul sok idő után először.
     - Sajnálom, hogy ennyire képtelen vagyok ma erre.
Tipikus. Elnézést kérek valakitől, azért, mert „gondot okozok", akinek az a dolga, hogy „gondot okozzak" Neki.
     - Ön is tudja, hogy nincs miért elnézést kérnie - mondta nyugodtan és ha jól láttam a szemem sarkából, továbbra is a felhőket figyelte velem.

     Újabb csend állt be, majd kicsivel később megint én törtem meg azt. Úgy éreztem, hogy Ő most egyébként sem tenné meg a helyzetre való tekintettel. Mégiscsak egyedüllétet kértem és utánam jött. Szerintem azt is sikernek könyveli el, hogy nem küldtem el, nem, hogy még kérdezgessen is.
     - Nem tudom mi van velem - nyögtem ki nehezen. Sok szempontból értheti ezt, akár úgy is, hogy sosem voltam ennyire passzív a beszélgetéseink alkalmával. Mindig pozitívan fordultam a dolog felé, mert tudtam, hogy segít és önszántamból jöttem. Akkor is, ha a hátam közepére nem kívántam aznap azt, hogy a mentális problémáimról beszéljek. Akkor is tudtam úgy fordulni a dologhoz, hogy hosszútávon ez jót fog tenni és az adott alkalom csak egy nehéz nap miatt lesz kellemetlenebb.

     De most nem erről van szó. Úgy érzem ez a passzív érzés jelenleg nem fog elmúlni és csak egyre feszültebb és feszültebb vagyok emiatt.
     - Mindannyian érezzük így magunkat néha - válaszolt, mire kicsit megrándult a szám sarka felfelé. Hiszen észrevettem a taktikáját, miszerint most nem tett fel kérdést, mivel az előbb attól sokaltam be.
     - Ebben biztos vagyok - bólintottam, ahogy alkarjaimmal a korlátra támaszkodtam és úgy pöckölgettem a hamut a már igencsak lerövidült rudacska végéről - Viszont én hónapok óta nem értem mi van velem. Nem értem mit miért csinálok és gondolok. És ez csak egyre rosszabb és rosszabb. Mintha... a gondolataim és a tetteim...nem a sajátjaim lennének.

      Megértő csend állt be néhány rövid másodpercre, majd újra Ő szólalt meg.
     - Úgy gondolom gondolkodott már azon, hogy honnan eredhetnek ezek a bizonyos gondolatok - megint kikerülte a kérdés feltételét. Zseniális ez az ember.
     - Mást sem csinálok – sóhajtottam, ahogy frusztráltan elnyomtam a korlát fém felületén a cigicsikket és innentől annak a gyalázásával kezdtem el szórakozni - De nem jutok semerre.
     - Egyedül nem jutott semmire. Viszont másnak sem szeretne beszéni róla, ha jól sejtem. – jegyezte meg, ami nem is volt meglepő, tekintve, hogy Őt is információk nélkül hagytam egyelőre.
     - Nem, mert még magamnak sem merek „beszélni" erről.
     - Rendben van, ha az embernek vannak titkai, viszont ez egy biztonságos hely. Itt senki sem ítélkezik. – próbált rávilágítani arra, hogy talán ez a legideálisabb hely és helyzet arra, hogy beszélni kezdjek róla.
     - Ön valószínűleg tényleg nem ítélkezik – fordultam el a korlát felől, majd a doktor előtti dohányzóasztalhoz léptem, ahol is a hamutartóba dobtam a csikkemet - De én igen.

***

     Ha azt mondom, hogy az elmúlt két hétben fulladásig a munkába temetkeztem, akkor azt szó szerint értem. Annyira szó szerint és túlzás nélkül, hogy éjjel-nappal csak dolgoztam. Az albumommal foglalatoskodtam, folyamatosan meetingekre járkáltam a turnéval kapcsolatban, különböző ehhez kötődő elemek design-ját terveztük a grafikusokkal, a fennmaradó időben pedig edzettem, vagy különböző gyakorlatokkal a hangomat erősítettem, hogy mind a fizikumom, mind pedig a hangom elég erős legyen az elkövetkezendő időszakhoz. Végtelensok időt és energiát fektettem bele, már-már embertelen mennyiségűt. Voltak napok, amikor le sem feküdtem aludni (ezzel igencsak eltoltam az alvás-ébrenlét ciklusomat, így a többieket is sikerült elkerüljem, bár ez nem volt kifejezetten tudatos - vagyis nem mindig), de amikor végül elnyomott az álom, akkor is örültem, ha 3-4 órákat aludtam – hiszen, ha már egésznap elnyomtam a gondolataimat, akkor éjszaka jöttek elő – mert ez ilyen. Ha valami máshol nem tud kijönni, akkor az alvás közben fog.

     És ezek a gondolatok igencsak egy témakör köré épültek. Vagyis – leginkább képek. És egyszerűen képtelen voltam értelmezni őket. De őszintén – nem is akartam. Amikor bevillant valami, a lehető leggyorsabban csak eltereltem róla a figyelmemet. Ez pedig... messze nem egészséges. És nem is volt rám jó hatással.

     Ilyen volt ez a délelőtt is. Ahogy említettem, az alvás – ébrenlét ciklusom teljesen eltolódott, így nekem ez volt az az időszak, amikor „aludni" mentem. Vagyis mentem volna. De ahogy a stúdiómban feküdtem a kanapén (mivel a dorm-ba nem voltam hajlandó bemenni a többiekhez a jelenlegi nappal alszom – éjjel vagyok aktív életstílusommal, haza a lakásomba pedig megint csak nem megyek, mert ha felkelek dolgozni akarok és nem időt húzni az utazással), újra csak nem jött álom a szememre. De nem, hogy nem jött álom a szememre, a képek egyre jobban zaklattak fel, amik álmok helyett már a valóságban ugráltak bele az elmémbe a kimerültségtől.

     Ahogy a hűtő előtt állok, miközben Ő előttem arra vár, hogy moccanjak már el onnan.
Ahogy ezután csak úgy elájulok a semmitől.
Ahogy képtelen vagyok vacsorázni a többiekkel egy asztalnál, mert félek, hogy észrevesznek rajtam valami furcsát.
Ahogy nem vagyok képes Rá nézni, aztán később Ő sem tud rám.
Ahogy csak úgy a semmiből felhív telefonon, hogy tudtán kívül kirángasson abból a helyzetből, hogy bemenjek azon a bizonyos ajtón.
Ahogy az éjszaka közepén a játszótéren csak úgy megölel a semmiből, mert tudja, hogy szükségem van rá.
Ahogy a jelenléte annyira megnyugtat, hogy elalszom miközben live-ol és ami közben... valami olyat álmodok, amit még leírni is képtelen vagyok.
Ahogy látom a forgatáson egy lány közelébe kerülni és ami miatt annyira elöntenek az érzések, hogy egy egész stábbal kezdek el üvöltözni.
Ahogy a mosdóban találom magamat Vele, mellette a padlón ülve és a haját fogva.
Ahogy kétszer is képes volt segíteni nekem, amikor nem voltam magamnál.
És ahogy Vele aludtam úgy, mint azelőtt még sosem.

     És ezek még csak azok a képek, amik tükrözik a valóságot. Az én elmém viszont telis-tele volt olyanokkal is, amik nem teszik ezt. A legutóbbi beszélgetésünkkor ebben a stúdiómban a székemben ücsörögve, az a tévképzet, ahogy ölelés helyet máshogy hajol oda hozzám. Vagy az a fejemből kiverhetetlen kép, ahogy az ágyam mellett, előttem térdel és-

     És itt lett már megint rohadtul elegem.
Olyan hirtelen ültem fel, majd pattantam állásba a vízszintes pozíciómból, hogy megszédültem. De ez sem érdekelt. Úgy rontottam ki a stúdióm ajtaján, mintha legalábbis minden az ajtó hibája lett volna. A lift helyett most a lépcsőkhöz fordultam mert úgy éreztem, hogy még ez is jobb, mintha akár egy másodpercig egyhelyben kellene most álljak.

     Nem bírom tovább.
Én nem vagyok ilyen. Ezek a gondolatok... Ez nem én vagyok.
Meg kell tőlük szabaduljak. Képtelen vagyok tovább elviselni ezt.

     Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, amíg a dorm emeletére el nem értem és be nem léptem az ajtón. Reméltem, hogy nem találkozom senkivel – de délelőtt révén (és abból kiindulva, hogy nem volt bezárva a bejárat) ebben nem voltam túl magabiztos. Mindenesetre nem érdekelt. Most rohadtul nem érdekelt.
Berontottam a Jinnel közös szobánkba, ahol is egy körülnézés, köszönés, vagy bárminemű gondolkodás nélkül célirányosan fordultam az íróasztalom felé.
És húztam ki a fiókot.

     - Suga? – szólalt meg mögöttem egy hang, amit most a hátam közepére sem kívántam, de ha lehet még a világ másik felére sem. És nem azért, mert Jinről volt szó, Vele semmi bajom.
Csak és kizárólag magammal van.
     - Mhm – reagáltam a szokásomhoz híven némi mormogással Neki háttal, ahogy épp a fiókom túrtam fel fejvesztve.
     - Öhm, minden rendben van...? – kérdezte gyanakvóan, ahogy hallottam, hogy megmozdul mögöttem. Eddig talán az asztalánál ült, most mintha felállt volna.
     - Persze – válaszoltam kissé frusztráltan (bármennyire is próbáltam elrejteni), ahogy túrtam fel az említett fiókot. Miért van itt ennyi szar?
Amint viszont a kezeim közé került, amit kerestem, máris szétáradt ereimben egy bizonyos fokú a nyugalom. A tenyerembe rejtettem a kis henger alakú gyógyszeresdobozt, majd úgy csúsztattam azt a melegítőm zsebébe, hogy Ő ne nagyon lásson belőle semmit. Másik kezemmel tovább túrtam a fiókomat alibi érdekében, majd végül az egyik jegyzetfüzetemet vettem ki, amit viszont már nem rejtettem el egyáltalán.

     - He...? Azt kerested ennyire? – vonta össze a szemöldökét gyanakodva, ahogy megfordultam kezemben a füzettel.
     - Igen...? – fordultam meg álértetlen tekintettel. Mintha nem lenne tök egyértelmű, hogy enyhén szólva kicsit furcsa, hogy nem találtam meg egyből egy ekkora fiókban egy A/5-ös füzetet. De ettől jobb ötletem most nem volt, nem tudok mit csinálni. Most már ezzel kell dolgozzak.

     - Hát csak... mindegy. Minden rendben van Veled? Napok óta nem válaszolsz az üzenetekre. Tudom, hogy sok a dolgod, de-
     - A turnémat tervezem, azt sem tudom hol áll a fejem. Néha még azt sem, hogy milyen nap van...– sóhajtottam, ahogy már indultam is az ajtó felé, félbehagyva a témát. Nekem ehhez most sajnos egyáltalán nincs türelmem. Én lélekben ekkor már rég a stúdiómban voltam és enyhén szólva mással foglalatoskodtam.
     - ...de a Seoul-i koncertet sem felejtetted el remélem. – fejezte be a mondatát kissé frusztráltan a tiszteletlenségem miatt, mert a mondata közepébe vágtam az imént.

     Oh a picsába, dehogynem...
     - Persze, hogy nem – válaszoltam mégis, mintha most bármennyire is érdekelt volna a koncert, majd pedig a kilincsre raktam a kezemet, hogy kinyissam az ajtót.
     - Ennek örülök, mert ma este megint próbálunk, csak nem tudtunk róla sehogy sem értesíteni. – beszélt most kissé szigorúan.
     - Rendben – mondtam, ahogy kinyitottam az ajtót, azon már fenn sem akadva, hogy annyira azért nem lett volna nehéz feljönni a stúdiómba, ha tényleg akartak valamit. Mármint... oké, lehet nem tudták, hogy itt vagyok. És oké, lehet nem nyitottam volna ajtót. És... És oké, az is lehet, hogy nem vettem fel a telefont és nem reagáltam üzenetekre és... oké, végül is akkor voltam ébren, amikor Ők aludtak, és akkor „aludtam", amikor Ők voltak ébren...
Végülis... így már egészen érthető, hogy miért nem tudtak elérni...

     Tudtam, hogy Jin még beszélgetne, de most nem érdekelt. Az sem érdekelt, hogy este próba lesz, valójában meg merem kockáztatni, hogy az agyam fel se fogta, mert nem tudtam gondolkodni. Másra sem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy mikor fogok végre visszaérni a stúdiómba és vethetek véget egy kis ideig a szenvedéseimnek.

     Most sem lifttel mentem, csak robogtam lefelé a lépcsőkön.
Semmire sem tudtam gondolni. Elöntötte az agyamat a vágy és valamiféle boldogsághormon abból fakadóan, hogy tudtam; végre egy kicsit kikapcsolhatom az agyamat.
Végre nem fogok emlékképek között úszni.
Végre abbamaradnak a valós és vélt jelenetek végtelen pörgése az elmémben.
Végre... végre nem lesz a fejemben semmi.
Végre nem gondolok majd Jiminre.

     Leérve a megfelelő emeletre olyan gyorsan kapkodtam a lépteim, hogy már-már futottam. A stúdióm ajtajánál bepötyögtem a beléptető kódot (amit egyszer el is rontottam a kapkodás miatt), majd csak ezután toltam be az ajtót a jobb vállammal. Becsapódtam a helyiségbe, majd pedig már nyúltam is a zsebembe. Istenem. Vége.
Végre vége.

     Amint beléptem, a kanapéhoz fordultam, ami mellett a vizesüvegem volt. Félkézzel lenyúltam érte a földre, a másikkal pedig már pattintottam is le a tetejét a kis műanyag tégelynek, hogy végre-valahára egy kis ideig tényleg véget vethessek a szenvedéseimnek.
Boldog voltam. Hosszú idő után először töltötte el mellkasomat az öröm meleg érzése, csupán attól a ténytől, hogy ettől a néhány szem bogyótól végre képes leszek funkcionáló emberként működni.
Vagyis... nem. De kevésbé jól működő emberré sem fogok válni, mint amilyen most vagyok.
Legalább... pár óráig... nyugodt leszek.

     - ...Hyung? – hallottam meg tőlem nem messze, mire még a vér is belém fagyott. Megdermedtem, mint aki egy szoborrá vált. A hang kicsit oldalról és mögülem jött, én pedig biztos voltam benne, hogy ez a teljes megbolondulásom első (vagy sokadik...) jele. Fogalmam sincs mióta nem aludtam és ha becsukom a szemeim, mindenféle képeket látok magam előtt, amik vagy megtörténtek, vagy nem... de ez egy dolog. Viszont most már hangokat is hallok?

     Ahogy ott dermedten álltam (de tényleg, mintha egy macskát kaptak volna rajta, ahogy épp direkt le akar verni valami a polcról), szörnyen megijedtem. A markomban szorongattam a megváltásom utolsó reménysugarait és őszintén reméltem, hogy ez a hang az előbb meg sem történt. Csak... a padló nyikorgását hallottam ilyen furcsán, vagy... tényleg, bármi legyen. De nem, én azt képtelen lennék elviselni, hogy annyira megbolondultam, hogy már hangokat is halljak. Ez... Egyáltalán nincs rendben.

     - Yoongi...? - hallottam meg újra magam mögül, ami egyszerre ijesztett meg csak még inkább bizonyos szempontból, miközben mégis kezdett legördülni rólam egy hatalmas szikla.
Gyorsan a melegítőm zsebébe csúsztattam vissza az apró kis pirulákat a tégelyükkel együtt, ahogy lassan megfordultam.
És ekkor megláttam, hogy Jimin ott ült az íróasztalom előtt, a székemben.

     A szikla tovább gördült le rólam és szinte hallottam, ahogy hatalmasat zuhanva az emeletről puffan a földszinten. Talán sosem voltam még egyszerre frusztrált és boldog attól, hogy megláttam valakit. Mert szimultán lettem feszült a ténytől, hogy keresztbe húzta az összes létező számításomat, csak úgy kérdés nélkül bejött a stúdiómba és halálra ijesztett, miközben voltam boldog attól, hogy nem hallucináltam be a hangját és attól is, hogy... n-nem tudom. Egyszerűen csak éreztem a végtagjaimba áradni azt a kellemes meleg érzést, amit akkor érzel, ha meglátsz valakit, aki fontos neked.

     Láttam, hogy szólásra nyitná a száját, de annyira ledöbbent valamitől, hogy csak egy meglepődést kifejező hangot tudott kiadni Magából.
     - Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem én végül, mert láttam, hogy Ő nem igazán tudja mivel kezdje a mondandóját.
     - Téged vártalak... De... Hyung, jól vagy? - nézett rám gyanakodva. Valószínűleg a sok kavargó érzelem és gondolat miatt olyan beazonosíthatatlan fejet vághattam az előbb (vagy vághatok még mindig), hogy jogosnak tűnhet a kérdés.
    - Aha, persze – zártam rövidre, majd most nekem rándult gyanakvóan össze a szemöldököm - De pontosan mit is csinálsz Te itt, egyedül a stúdiómban?

     - Csak... fogalmunk sem volt már, hogy mi van Veled. Este próba, de nem tudunk értesíteni, mert nem reagáltál semmire... Aggódtunk. Én tudom egyedül a kódod és biztos voltam benne, hogy ide fogsz jönni előbb-utóbb. - kezdett bele a magyarázatba, ahogy egyik térdét felhúzta a székemben és azt ölelte át beszéd közben - Sejtettem, hogy nem fogsz örülni annak, hogy csak így betörtem és sajnálom. De... őszintén már nem volt jobb ötletünk... ötletem. - javította ki magát vagy azért, hogy a többiekre ne legyek mérges, hanem csak Rá, vagy azért, mert tényleg Ő találta ki a dolgot - De nem nyúltam semmihez! - emelte fel a kezeit védekezően. Nem, mintha ezt feltételeztem volna. Tudtam, hogy nem. Ő viszont azzal volt tisztában, hogy ha valamit utálok ezen a világon igazán, az az, ha valaki a személyes terembe tolakodik. Amit azért valljunk be... kissé sértett már az is, hogy csak így bejött ide. De kivételesen volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne szúrjam le ezért; mert emlékeztem, mit mondtam a múltkor. Hogy bármikor keressen, ha beszélgetni szeretne.

      Bólintottam, majd leültem a kanapéra, ahova lustán egy vastag pléd volt feldobva - ezt használtam takaróként alváskor.
Fáradtan ejtettem hátra a fejemet a kanapé fejtámlájára, szokásomhoz híven.
     - Igazából pont elkerültük egymást - reagáltam kis idő múlva behunyt szemekkel, ahogy a zsebembe dugtam a másik kezemet is, és az egyik tenyerembe öntött pirulákkal szórakoztam az egyik tenyeremben. A kísértés azóta sem múlt el, hogy megláttam Őt, csupán kizökkentett - Az előbb voltam a dorm-ban.
     - Igen? - hallottam a hangján, hogy meglepődik.
     - Mhm - reagáltam fáradtan - Nem tudom hogy tudtál abban a kb. 5 percben idejönni, amíg pont nem voltam itt.
     - Na mondjuk ez tényleg érdekes - gondolkodott el egy rövid ideig, majd újra megszólalt - De mit csináltál most mégis fent? Napok óta nem láttunk.

     Hát na igen, erre a kérdésre nem számítottam.
Megint ez a bajom. Hazudni nem vagyok hajlandó, de az igazat sem akarom mondani. Mert valljuk be, nem hangzott volna túl jól, ha kifejezem felé, hogy; hát Jimin, annyira elharapództak a gondolatok a fejemben Rólad, hogy képtelen vagyok aludni vagy akár ébren lenni. A munkába menekülök és úgy döntöttem visszahozom a régi jó szokásomat, a szerhasználatot, hogy kicsit megszabaduljak ettől. Hisz a múltkor már véletlenül úgyis begyógyszereztem magam, nem mindegy? És azóta amúgy sem tudok másra gondolni csak arra az önfeledt eufórikus érzésre, amikor Veled feküdtem az ágyban aznap reggel, valójában mit sem tudva arról, hogy nem vagyok magamnál.
Van egy olyan tévképzetem, hogy... talán az volt az eddigi egyik legbékésebb pillanat az életemben.

     Szóval... igen. Azt hiszem ezt így elmondani nem lett volna jó ötlet, nyilvánvaló okokból... Szóval csak lerendeztem annyival, hogy:
     - Csak fel kellett szaladjak valamiért - mondtam vállat vonva. A füzet, amit a dormból hoztam amúgy is ezt az alibit szolgálta, szóval... még rá is foghatom arra, ha tovább kíváncsiskodik.

     Érdekes. Az előbb Jinnel szemben még tomboltam. Most pedig ahhoz képest... nyugodtan ülök a kanapémon. És ez nem hiszem, hogy azért van, mert a markomban gurítgatva szórakozom az apró kis tablettákkal...
Én nem értem. Jimin kisugárzása valami olyasmit csinál velem, ami nem emberi. Már-már tényleg természetfeletti.
     - Értem - mondta, a hangjából egyértelműen kiolvasható „Nem értem" hangsúllyal.
De nem reagáltam és Ő sem kezdett el faggatni. Ahogy ott, behunyt szemekkel pihentem a tenyeremben a kis kör alakú szemekkel, hirtelen az eddiginél is nagyobb fáradtság telepedett rám. Mintha most szakadt volna rám az elmúlt időszak álmatlansága és úgy éreztem, hogy pillanatokon belül el tudnék aludni.

     És csak ezt a gondolatot realizálva jöttem rá, hogy ez az érzés azért tört most fel bennem, mert messze nem zsibog annyira a fejem, mint korábban.
Jimin tényleg csinál velem valamit.
Kicsit frusztráltan fújtam ki a levegőt a tüdőmből az értetlenség miatt, de nagyjából eddig is tartott az „idegességem", mert ezzel el is párolgott. A fáradtság egy meleg takaróként ölelt magához, majd az egyik pillanatban éreztem, hogy a hátradöntött fejem egy kicsit oldalra bicsaklik, mert elveszítettem az erőt, amivel tartottam azt. Majdnem elaludtam. El sem hiszem. Csak így. Ilyen könnyen és egyszerűen. Amikor eddig napokig képtelen voltam ennek még csak a közelébe is eljutni...

     Erre a mozdulatra persze magamhoz tértem és fáradtan hunyogorva nyitottam ki a szemeimet. Jimin továbbra is az egyik térdét ölelve üldögélt a székemben, olyan nagyokat pislogva, mint valami jóképű, szőke ponty.

     - Mm...mikor aludtál utoljára? – kérdezte egészen halkan és lágy hangon beszélve, ahogy lassan feltolta magát állásba a székemből. Majd pedig halk léptekkel a kanapéhoz lépkedett.
     - Nem t'om... tegnap, gondolom. – ásítottam egyet. Tényleg nem emlékeztem, mert annyira össze-vissza voltam fent mostanában.
Ő nem válaszolt, csak hümmögött egyet, ezzel jelezve, hogy tudatosult benne az információ. Felvette a plédemet a kanapéról és a helyére ült, de ahelyett, hogy elrakta volna a vastag anyagot, óvatosan rám helyezte azt.
     - Akkor, mit szólnál, ha... pihennél egyet még a próba előtt? Van még pár órád aludni.

     Lehet, hogy alapesetben vitatkozni kezdtem volna, hogy nekem ugyan ne mondja meg senki, hogy mikor aludjak, de annyira fáradt voltam, hogy tök mindegy volt. Félig már újra aludtam ekkorra. Csak arra volt lélekjelenlétem, hogy oldalra döntsem a testem és egy krumpliszsákot megszégyenítően lepuffanjak a kanapé párnáira és összegömbölyödjek... Aminek az egyik oka az volt, hogy ott ült mellettem és nem volt túl sok helyem, a másik pedig az, hogy amúgy is így volt kényelmes.

     És... hát, kb. ennyire emlékszem. Tényleg mintha csak elájultam volna.
Aztán pedig érzésre nagyjából 5 perc múlva lágyan keltegetni is kezdett valaki. Én viszont nem voltam hajlandó erre reagálni, így meg sem moccantam. Úgy döntöttem, hogyha úgy teszek, mint akit nem lehet felkelteni, akkor egy idő után békén fognak hagyni. Micsoda ördögi terv.
De... nem. Az engem keltegető ördögibb volt, mint én és az arcomat kezdte el bökdösni – már megint.

     Felfújtam magamat és megpróbáltam elfordítani a fejemet, de csak nem hagyta abba.
     - Hyung~ - keltegetett kedves hangon. Pfff, ha nem Ő lett volna, szerintem már rég bokán rúgtam volna... meeeg, ha nem lettem volna ilyen fáradt.
     - Nyrrgh... - ennyi telt tőlem. Legalábbis egy ideig. Egy idő után annyira idegesített már, hogy az arccsontom alatt bökdösnek, hogy mérgesen, de kinyitottam a szemeimet. Minek mondta, hogy aludjak, ha miután elalszom, egyből felkelt?
     - Gyere, nemsokára kezdődik a próba – mondta a kanapé előtt ácsorgó Jimin, aki látszólag igen jól szórakozott azon, hogy az arcomat bökdösheti.
     - ...próba? – morogtam – De még dél sincs...
     - Délután 5 óra van – javított ki megrázva a fejét.

     Pfh, hát jól beájultam. Nem tudom hogy repült el így az idő, de...
Na várj. Ha én most jól számolom, akkor aludtam vagy HAT ÓRÁT? Jézusom... Ez több, mint az elmúlt... hát, három napban összesen. Kiengedtem a mellkasom előtt összefont karjaimat, majd pedig ülésbe toltam magam, ahogy fáradtan megdörzsölgettem a szemeim.
     - Remélem nem ültél itt egész nap... - beszéltem az alvástól berekedt hangon.
Ő megrázta a fejét.
     - Nem, miután elaludtál nem sokkal elmentem dolgozni. De tudtam, hogy Magadtól nem fogsz felkelni, ezért visszajöttem. – mondta, ahogy ellépett most már tőlem, mert látta, hogy ezek után semmi szükség nincs a varázslatos bökdöső ujjaira. Az íróasztalomnak dőlt a fenekével és a kezeit szintén annak szélén támasztotta meg.

     Megvárta, amíg fájdalmas nehézséggel lekínlódom magamról a meleg takarót, majd pedig még lassabban és még ennél is fájdalmasabban szenvedem magamat állásba. Örülök, hogy egy kicsit előbb keltett, mert így legalább lesz időm felébredni normálisan – meg átöltözni valami tánc kompatibilisbe.
     - Köszönöm... - mondtam végül arra utalva, hogy felébresztett. Bár valójában... nem csak ezt köszöntem meg Neki. Hanem azt is, hogy végre Miatta képes voltam aludni.
De erről Ő úgysem tudott. Nekem most elég volt, hogy én tisztában vagyok azzal, mire is gondolok pontosan.

     Milyen groteszk ez nem? Miatta vagyok képtelen elaludni, aztán közben pedig Ő az egyetlen, aki tud segíteni abban, hogy végül mégis képes legyek rá. Kész agyfasz.
Felvettem a papucsom és az ajtó felé kezdtem el benne csoszogni, miközben Ő lassan követett engem. Kinyitottam a stúdió ajtaját, majd a folyosón lévő fénytől hunyorogva indultam el, ahogy a zsebembe csúsztattam a kezeimet. Kicsit fel is kellett húzzam a vállaimat a hűvös levegőtől.
Ő szolidan nevetgélve szaladt utánam néhány lépést, majd a hajamhoz ért. Gondolom a „frizurám" enyhén szólva Einstein-t megszégyenítővé avanzsálódott így alvás közben.

     És valahol itt sokkoltam le saját magamat. A kezeim a zsebemben voltak, de... semmi mást nem találtam bennük. Hirtelen megtorpantam, mire Ő majdnem belém ütközött hátulról a sétálás közben. Emlékszem, hogy karba tett kézzel ébredtem fel és arra is, hogy a kis dobozkát és a pár szem pirulát szorongatva aludtam el.
Valószínűleg kiesett a zsebemből és most ott hever a kanapén.
- Uffh... pillanat – mondtam, ahogy megfordultam és Őt kikerülve lépkedtem vissza a stúdióhoz elég gyorsan szedve a lábaim. Heves mozdulatokkal bepötyögtem az ajtómhoz tartozó kódot, majd benyitottam. Jimin nem kérdezett semmit és nem is jött utánam.

     Beléptem a helyiségbe, majd a plédet a vállamra hajítva (mert a földre még sem fogom ledobni) kezdtem el keresgélni a kis tégelyt, viszont sehol sem találtam azt. A párnák közé is betúrtam, de semmi. Kiegyenesítettem a hátamat, ahogy pörgettem a fejemben, hogy mégis mi az isten történhetett, amikor is valami kis narancssárga szín felsejlett a szemem sarkában. Az asztalom felé fordultam, ahol is ott csücsült sértetlenül a kis tégely és a három szem pirula, amit még korábban a tenyerembe öntöttem, katonás sorba rendezve.
A vér megfagyott bennem, ahogy a plédet visszaejtettem a kanapé párnáira.

     Tudja.

     Csak meredten bámultam a kis tégelyre és próbáltam valami magyarázatot keresni, ami nem ez, de nem voltam képes rá. Elég egyszerű volt a megfejtése annak, hogy mi történhetett.
Alvás közben kiesett, vagy kihúztam a kezemmel a zsebeimből, Ő pedig észrevette.
Meglátta és lerakta az asztalomra.
Ennyi.

     Tehát tudja, hogy mire készültem.
És azt is tudja, hogy semmit, de semmit az ég világon nem ér el azzal, ha most elveszi tőlem, kidobja, vagy eldugja. Egy függőt ezzel nem segítesz. Csak rontasz a helyzeten.
Nem úgy, mint egy ilyen cselekedetével. Ezzel nem tett mást, csak annyit, hogy jelezte felém; tisztában van a dologgal. Hogy látta, észrevette; tud róla és azzal, hogy ennyire egy egyszerű helyre letette és nem rejtette el, azt is, hogy ért engem. Hogy tisztában van azzal, hogy min megyek keresztül és azzal is, hogy ezt természetesen kell kezelnie. És ez messze nem azt jelenti, hogy természetesen; tehát rendben van. Nem, egyáltalán nincs. De nem szabad egetrengető felhajtást csapnia, mert azzal semmit sem segít. Sőt, csak elijeszt attól, hogy erről bátran beszélhetek Neki, ha szeretnék.
Legalábbis nálam ez a helyzet. Fogalmam sincs, hogyha nem rólam lett volna szó, akkor mi volna a megfelelő reakció egy ehhez hasonló helyzetben. De abban biztos vagyok, hogy Ő amiatt, mert ilyen jól ismer, pontosan tudta, hogy ez a legjobb, amit jelenleg tehet.

     És az, hogy nem szólt erről egy árva szót sem, megmutatta, hogy nem haragszik rám.
Pedig biztos vagyok benne, hogy lesokkolta. És most a lehető legkevésbé sem boldog és te jó ég, messze nem nyugodt. De nagyon jól tudja; semmit nem ért volna el azzal, ha fejvesztve kifaggat erről, esetleg veszekedni kezd, vagy eltünteti. Mert akkor szerzek mást. Máshonnan. És csak eljátssza a bizalmam, amit így épp, hogy felépített bennem. Hogy fordulhatok Hozzá, ha beszélni akarok arról, hogy mire készültem. Mert nem fog kiakadni.

     Felocsúdva a sokkból az asztalomhoz léptem, ahol visszadobtam a három kis szemet a tégelybe, majd bezártam azt és az asztalomba rejtettem a dobozkát.
Végül megfordultam és kisétáltam a stúdiómból. A folyosón Jimin hasonlóan ácsorgott, mint az előbb az íróasztalomnál, csak most egy radiátoron támaszkodott és a padlót vizslatta maga előtt, miközben látszólag a gondolataiba mélyedt.
Valószínűleg tökéletesen tisztában volt azzal, hogy miért mentem vissza.

     Odasétáltam Hozzá, majd Ő csak a lépteim közeledésére – majd megállására – emelte fel a fejét. Arcára nem igazán ült ki semmi némi aggodalmon kívül, inkább csak a szemei pásztázták az én arckifejezésemet, hogy vajon nekem mi járhat most a fejemben.

     És nekem semmi más nem járt benne, csak az, hogy borzasztó hálás vagyok. Viszont szavakkal ezt képtelen lettem volna kifejezni. Még nem. Úgy éreztem, hogy nincs ennek itt az ideje és a helye sem.
     - Minden oké? – kérdezte végül, miután egyikünk sem igazán tudott megmukkanni egy kis ideig.
     - Tökéletesen – bólintottam, majd az egyik kezemmel óvatosan megérintettem hátát, ezzel arra sarkallva, hogy moccanjon el a radiátortól – Gyere, menjünk próbára.

     Nehezen tudtam volna elrejteni azt a kis mosolyt, ami bujkált a szám szélén ettől az egésztől, végül pedig úgy döntöttem, hogy nem is erőlködöm tovább. De nem az a fajta mosoly volt ez, ami akkor ül ki az arcodra, amikor valami vicces történik. Nem, sokkal inkább az, ami ahhoz a testedben szétáramló meleg érzéshez köthető, ami akkor önt el, amikor úgy érzed, hogy valakinek tényleg fontos vagy. Amikor valaki igazán megért. Amikor tudod, hogy valakire igenis számíthatsz.

     Rajta láttam, hogy igazán megkönnyebbült ettől a kis arcomon megjelenő boldogságszerű görbülettől. Így végül ellökte magát és mellém lépve, szintén elég sokatmondóan, kicsit ugyan szomorúan, de viszonozta a mosolyomat. Szomorú volt, persze. Mert aggódott. De abban is biztos vagyok, hogy a pozitív reakciómtól nem kicsit meg is könnyebbült.
Végül átvetette az egyik karját a vállaimon, majd pedig elindultunk táncpróbára.

     Ha valaki Rajta kívül a történelem során valaha reagált már egy mosollyal arra, hogy a másik fél épp be akarta gyógyszerezni magát, hát, azon erősen meglepődnék. De valahol bármilyen szörnyen is hangzik ez; ez most teljesen oké volt. Mert már tudta, hogy miről van szó. Látott már korábban ilyen helyzetben is és pontosan tisztában volt vele, hogy miről szól ez az egész. És abban is biztos voltam, hogy ebben a mosolygásban benne volt, hogy most végül nem tettem meg.

    És az is, hogy ez csak és kizárólag miatta történhetett akkor így.
Amit ugyan fogalmam sincs, hogy Ő tudott-e már ekkor, vagy sem – de igazából... abban a pillanatban ez nem is volt lényeges.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions