Kábulatban
[ Őrületbe kergetsz - 15. fejezet ]

     Nagyon szaggatottan aludtam, folyamatosan felébredtem a fájdalmaim miatt. Ennek ellenére Jimin nyugalmat sugárzó közelsége valahogy mindig visszarángatott álomországba... de még ez sem tudott a végtelenségig így menni. Csak órákkal később jutott eszembe, hogy érdemes lenne bevegyek egy fájdalomcsillapítót, de nem akartam felkelni. Tudtam, hogyha megteszem megint annyira ki fogok zökkenni az alvásból, hogy csak akkor tudok majd újra elaludni, ha be is altatózom magamat...
Meg... jelenleg túl jól esik itt feküdni. És nagyon szeretném bemagyarázni magamnak, hogy nem a társaság miatt.

     De akárhogy is, egy idő után annyira elviselhetetlen lett a helyzet, hogy nem bírtam tovább.
Szabad kezemmel óvatosan megfogtam Jimin engem ölelő karját és magam mellé helyeztem – miközben olyan érzésem volt, mintha épp egy darabot szakítanék ki saját magamból. Szent ég, miért ilyen rossz érzés ez? Mintha visszautasítanám az ölelését, pedig eszemben sincs ezt megtenni. Most majdnem elkezdtem fejtegetni, hogy „azt soha nem tenném meg", de valószínűleg már jó néhányszor előfordult az évek alatt. Tekintve, hogy mennyire nem vagyok ölelgetős típus – Ő pedig mennyire az velem ellentétben, ahogy ezt már említettem.
De most ennek ellenére is... Hát szabályosan fájdalmas érzés volt. De mégis miért? Vagy ezerszer megölelt már életében...

     - Yoongi-ah...? – nyöszörgött fel a mellettem fekvő, miközben én lassan felültem. Na, félálomban már semmi Hyung?
     - Aludj csak – suttogtam halkan, hiszen nem szerettem volna felébreszteni Hobit, sem Őt kizökkenteni még ennél is jobban.
     - Hah...? – nyújtotta ki felém a kezét, de alig láttam belőle valamit a sötét miatt – Hova mész Hyung-ah...? Baj van? – kérdezte aggódva, ahogy próbálta ülésbe feltolni magát, de mivel még bőven félálomban volt, nem igazán sikerült neki.
     - Nem, mindjárt jövök – suttogtam, majd pedig lassan felkeltem az ágyról. Hallottam, ahogy nyüsszenve elnyúl, valószínűleg keresztbe-kasul a végtagjaival a párnák között, majd a takarójából nagy nehezen felemelt fejjel újra megszólal.
     - Siess vissza...

     Pfffftthah. Ha eddig nem is akartam volna, most már biztosan sietnék.
Halványan elmosolyodtam az apró kis megnyilvánulására, amit ha nem félálomban lett volna, nem is vagyok biztos, hogy így kimondott volna... és ha én sem lettem volna ilyen kimerült, valószínűleg én sem mosolyogtam volna a semmin önkénytelenül. Lassan kiléptem az ajtón és a Jin-nel közös szobánk felé vettem az irányt.
De... Igazából le is tojhatta volna, hogy mit csinálok. Erre fel nem, hogy aggódni kezdett, még azt is kifejezte, hogy vár vissza.

     Megráztam a fejemet kizökkentve magam a gondolatból - mondván, hogy már megint mi az isten történik az agyamban -, majd mezítláb becaplattam a hideg, üres szobába. Felkapcsoltam a villanyt – amire istentelenül hunyorogni kezdtem - és kinyitottam az íróasztalom fiókját. A vállamra kapott fájdalomcsillapítómat kerestem, amit még valamikor korábban írt fel az orvos ilyen esetekre. Ahogy söpörtem jobbra ballra az összehányt dolgokat a fiókomban (miközben majd megfagytam, hát nagyon jó ötlet volt papucs nélkül, félmeztelenül bejönni egy fűtetlen helységbe, gondolom mennyire nem fog ez a hideg most totálisan felébreszteni...) a kezem beleakadt egy dobozba. Azt hittem a gyógyszeresdobozom az, de nem. Egy cigisdobozt találtam.

     Hirtelen minden az agyamba villant, hogy mikorról maradt ez meg. Úgy dobtam vissza a fiókom mélyére, mintha tűz égette volna a kezemet. Na nem, ezt most biztos, hogy nem.
     - Nem volt elég bajom eddig is... - morogtam csak úgy magamnak és az elmémbe ugró gondolatoknak, ahogy végül csak megtaláltam amit kerestem. Kiszedtem egy szem gyógyszert a kis hengeralakú műanyag tégelyből, majd újra visszahánytam a maradékot a fiókomba. Eh, valamikor rendet kéne rakjak, de ha ahhoz a cigisdobozhoz hasonló meglepetésekben lesz még itt részem, akkor inkább el sem gondolkodom ezen...
Mondjuk az is rejtély, hogy ezt a fiókot hogy nem túrtam fel már időtlen idők óta.
Gondolom például tudat alatt pont emiatt.

     Kisétáltam a szobából halkan becsukva magam mögött az ajtót, majd a sötét folyosón át besétáltam a konyhába, miközben egy hatalmasat ásítottam. Kitöltöttem magamnak egy pohár vizet, majd a annak a segítségével lenyeltem az apró pirulát. De csoda, hogy nem akadt a torkomon, mert annyira megijedtem attól, hogy valaki a hátamhoz ért.

     Ijedtségemben káromkodva kiabáltam fel suttogva - már ha lehet ilyet egyáltalán - és kicsit meg is ugrottam. Jézusom, mi az istenért áll mögém a sötétben valaki az éjszaka közepén és kezd el tapogatni...?!
     - Hyung...~ - döntötte nekem a fejét az illető álmosan, ahogy hátamról hasam elé csúsztak a karjai és az előtt fonta össze őket végül.
     - Te mit csinálsz itt? - álltam meg mozdulatlanul Jimin előtt, ahogy kicsit megpróbáltam lelassítani a pulzusom az ijedtség hatására. A szívbajt hozta rám. Mikor jött ide egyáltalán? Úgy megijedtem, hogy az ölelésen már fenn sem akadtam. Pedig valójában; lett volna miért. Ez még Tőle is szokatlan volt.
     - Ne haragudj... - beszélt, de mintha félig még mindig aludt volna. És ezt az is alátámasztotta, hogy olyan kényelmesen „feküdt el" a csupasz hátamon, mint aki azonnal állva elalszik.
     - Gyere, menjünk vissza... - próbáltam óvatosan megfordulni vagy kifordulni az öleléséből, hogy visszasétáljunk a szobába, de nem igazán engedett el.
Pontosabban, hát... egyáltalán nem.

     - De most miattam fáj a vállad. Nem akarom, hogy miattam fájjon a vállad. Nem akarom, hogy fájjon bármid, bármi miatt... - mormogott a hátamba, kicsit nyafogva.
Szerintem azt sem tudja miket beszél.
     - Jól van Kicsi. Gyere. – veregettem meg óvatosan a hasam előtt lévő egyik kezét, mire indokolatlanul felnevetgélt és a hátamba fúrta az arcát.
Én tényleg nem értem mi történik most.
     - Még mindig egymagasak vagyunk~ - eresztette le az egyik karját óvatosan, de a másikkal még mindig ölelt.
     - Nem is azért hívlak így – ráztam meg a fejem, majd így már sikerült kiszabaduljak az ölelése rabságából és csak önkénytelen vigyorral a fejemen szambáztam vissza Vele a szobába, miközben Ő a fáradtságtól csoszogva követett - ha tippelnem kellene behunyt szemekkel.

     De istentelenül ver a szívem már megint.

     Azon egyszerű oknál fogva, hogy én sétáltam be előbb az ajtón, ezért most én is helyezkedtem el az ágy belső felén. A hátammal a falnak fordultam, hogy ne a sérülésemen feküdjek, de azt hiszem jól is tettem, mert Jimin úgy zakózott be az ágyba, mintha épp kihúzták volna a lába alól a talajt. Oké, persze tudtam, hogy direkt csinálta és nem csak random összeesett, de akkor is olyan hatást keltett. Még magán sem volt képes normálisan elhelyezni a takaróját vagy úgy bármit, csak minden tetején fúrta bele arcát fáradtan a valamelyik puha anyagba.

     - Hé, így meg fogsz fázni... - szóltam rá, de tenni nem igazán tudtam ellene semmit, mert még magamat is nehezen takartam be félkézzel, nem hogy még Őt.
     - Nygh... - nyögött egyet, majd a semmiből lendületett véve magán átgurult az oldalán, előttem megállva testével, háttal felém fordulva. Én zavartan pislogtam csak egy kis ideig, mert halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy hogyan oldja meg a megfázás problémáját az, hogy nekem tolat. Pont addig pislogtam így, amíg újabb alkalommal erőt nem vett magán, hogy így már egy lusta mozdulattal az én testemről az övére lökje át a takaró egyik felét.

     Na, hát így aztán pláne sok értelme volt két ágyneműt iderakni. Nem, hogy nem a saját párnáján fekszik, most még a takaróm is kell.

     Visszafogtam a már-már visszafoghatatlan vigyorgást, ami az arcomra akart kiülni és behunytam a szememet, miközben mozdulatlanul feküdtem mögötte. Ennyi idő alatt biztosan nem hatott a fájdalomcsillapító, de mégis olyan, mintha kicsit kevésbé fájna most a vállam. Valószínűleg csak Ő terelte el róla a figyelmem.
Miután kellemesen felmelegedtem a takaró alatt, éreztem, hogy álomország lassan kezd visszacsábítani. Talán el is aludtam volna néhány pillanaton belül, ha most nem moccan meg újra.

     Lustán felém fordult, mire kinyitottam a szemeim. Egyik karját oldalamon vetette át hanyagul, majd lábát is a kicsit felhúzott térdeimen, ezzel közrefogva engem. Ha kívülről láttam volna magunkat, valószínűleg olyan érzésem lett volna, mintha egy szerencsétlen faág lennék, Ő meg valami kis... koala, vagy én nem is tudom.
Nem mondom, meglepődtem a dolgon, bár nem tudom miért. Mindig is szeretett másokat ölelgetve aludni, szóval ez messze nem volt meglepő. Azok után meg pláne nem, hogy utánam jött a konyhába és már ott is kifejezte a szeretethiányát... Meg amúgy is tudtam, hogy már nincs ébren és egyáltalán nincs tudatában ennek. Szóval kár is lett volna szólni érte – és amúgy sem zavart. Amíg nem csapkodja meg a vállam, addig felőlem kedvére összeverhet-rugdoshat álmában.

     Milyen érdekes, hogy erre a következtetésre jutottam... Tekintve, hogy szeretném újra kiemelni, hogy !én ezt igazából nem szeretem !... Nem tudom hova ragozzam már, hogy mennyire furcsa, hogy ez engem ennyire, de ennyire nem zavar.
Túlságosan nem zavar. Sőt, már-már... elfogadhatóan kellemes...?
Nem, túl hiú vagyok, hogy azt mondjam tetszik. Nem... nem, ezt nem mondom. Maradjunk az elfogadhatóan kellemes kifejezésnél.

     Újra lehunytam a szemeim és ekkor tűnt fel, hogy most megint érzem szuszogását bőrömön, aminek köszönhetően egy eufórikus nyugalom járt át és ellazult a testem. Woah, na mondjuk ez sem pont az, amire csak így random számítottam én személy szerint, de már megint hulla fáradt vagyok és ezen a ponton az agyam sem hajlandó pörgetni magát ezzel kapcsolatban. 

     Talán a fájdalomcsillapító is beütött lassanként, nem tudom, de az eurófia úgy áradt szét bennem, mintha egyre kevésbé és kevésbé lettem volna magamnál. Ellazult a testem ahogy légzését figyeltem és bőröm is bizseregni kezdett néhány helyen. Mondjuk az... lehet inkább azért volt, mert kissé korlátozott mennyiségű ruházatban simult egymásnak néhány helyen a testünk...
Nem. Nem, inkább csak amiatt, mert... Mert mit tudom én, hideg volt.
(Nem volt hideg...)

     És ez a bizsergés közel sem távozott el belőlem, amikor újra megébredtem. Sőt. Fogalmam sem volt mennyi az idő, hol vagyok, mi van, ki vagyok, egyáltalán hogy mi a nevem, csak azt tudtam, hogy aki vagy ami most meg akarja szakítani ezt az érzést, azt nagy eséllyel meg fogom ölni.

     A szemeimet kezdte bántani a fény, így biztos voltam benne, hogy már vagy reggel van, vagy hajnalodik. Azt is tudtam, hogy be van sötétítve, de a szemem mindig is borzasztó érzékeny volt mindenféle fényre – bár most különösen így volt.

     Halkan morogtam egyet, ahogy az előttem lévő, kellemesen meleg test felé közelítettem a homlokom. El akartam bújni a fény elől és amúgy is annyira hívogató volt. Ahogy lejjebb hajtottam a fejem, mintha csak nekem lett volna az a hely kihagyva. Talán az előttem fekvő vállához hajolhattam, de nem tudom... csak abban voltam biztos, hogy ezután még mérgesebb leszek, ha ezt a csodával határos pozíciót és helyzetet valaki meg meri zavarni.

     És meg is zavarta, hogy rohadjon meg.
Épp, amikor már majdnem visszazuhantam álomországba, akkor kezdett el rikácsolni valami pokolból származó hang. Oké – Jimin ébresztője volt az. És oké, semmi rikácsolás vagy pokoli nem volt benne, mert a lehető legkedvesebb és legnyugalmasabb dallamot állította be ébresztőnek, amit csak el lehet képzelni. De komolyan - még madárcsivitelés is volt benne. Nekem viszont mégis úgy karcolgatta a dobhártyámat, hogy majdnem az egész éjjeliszekrénnyel együtt ledobtam az emeletről - már, ha lett volna kedvem megmozdulni. (Vagy karom, amivel meg tudok emelni valamit.) De a pokolinak tűnő hang csak nem szűnt meg és addig-addig akart az életemre törni, hogy már reflexből nyúltam volna az éjjeliszekrény felé, hogy Hulk-ként szétverjem az egészet és megsemmisítsem az eszközt, de... Nem tudtam. Mert a kezem, amivel elértem volna nem volt működőképes, a másik pedig...

...a másikon pedig Jimin feküdt...? Na jó, ezzel több probléma is van, hadd vázoljam fel. Egyrészt: ezt mikor csináltuk? Hogyan? Egyáltalán hogy nem törtem ki a karomat ebben a pozícióban és hogy nem zsibbadt még le az egész? Mert nem ám olyan egyszerű módon feküdt rajta, hogy a fejét pihentette karomon, vagy valami... Nem-nem. Valahogy a dereka alá került és onnan felkanyarodva ölelte át testét.
Mikor? Hogy?
Nem tudom - de mondjuk most ez annyira nem is érdekelt.

     Főleg akkor nem, amikor az előttem fekvő mocorogni kezdett. Nyűgösen nyöszörgött egyet és már fordult volna el tőlem, hogy a telefonjáért nyúljon, de én (és mentségemre szóljon, abszolút nem volt tudatos... ha ez mentség még ezen a ponton, fogalmam sincs...) nem hagytam neki. A karom, amit az oldala alatt sikerült valahogy éjszaka átvezessek és ami lustán a vékony derekát ölelte át kicsit megfeszült és nem hagyta, hogy megmozduljon. Újabbat morogtam vállába, csupán azt jelezve ezzel, hogy ezt a pozíciót én most nem törném meg a helyében, mert az egész univerzum bánni fogja, hiszen hamarosan mészárlásba kezdek. Még csak nem is Jimin-re akartam morogni hanem tényleg; a világra. Csak... hagyjon. Hagyjon békén a világ. Csak... hadd aludjak már egy kicsit nyugodtan végre.
Olyan jó most így.

     Az előttem fekvő megtorpant attól, hogy így nem engedtem megmozdulni és pár másodpercig gondolom Ő is csak feldolgozta a helyzetet félálomban, hogy mégis mi történik... meg hogyan is fekszünk mi pontosan. Végtagjai (Neki is) a lehető legfurcsább pozíciókban tekeredtek testem köré - de mondjuk erre számítottam abból adódóan, hogy hogyan aludtunk el. Mindenesetre szerintem se Ő sem én nem jöttünk rá, hogy mi van, kinek a mije van pontosan hol meg hogyan, de szerencsére nem is kellett. Mert egyszer csak az ébresztő zaja megszűnt és újra angyali csend és a nyugalom szigete telepedett ránk. Talán még hallottam ezután valami puha kis zajt, de fogalmam sincs erről biztosan, annyira nem tudtam koncentrálni semmire sem. (Napokkal később derült csak ki egyébként, hogy Hobi volt az, aki kinyomta az ébresztőt, majd halkan távozott a szobából. Viszont még akkor sem pontosan értettem egy jó ideig, hogy miért hagyott minket ennyire aludni, mikor kelnünk kellett volna.)

     Már-már kezdett kicsit túl gyanús, vagy furcsa lenni az, hogy ennyire el vagyok lazulva. De... egyáltalán nem akartam ezzel foglalkozni, mert annyira jól éreztem így magamat. Meg hát valljuk be... úgy éreztem, hogy nem is tudtam volna mit csinálni ez a lazaság. De nem is akartam.
Jimin a megilletődése után hamarosan megjelenő csendre és nyugalomra lassan újra ellazult, már nem akart mocorogni, csak pihegve feküdt mellettem. Derekát valamiért továbbra sem engedte el a bénán ölelő karom, de hát én ezen már nem lepődök meg, ha sikerült még aludni is így aludjak (mondom ezt úgy, mintha nem tudnám befolyásolni a végtagjaim mozgását, na mindegy...). Nyugodtan szuszogtam vállába, aztán pedig éreztem, hogy egy kis súly nehezedik a fejemre, ami alapján arra következtettem, hogy talán nekem döntötte az övét.

     Újabb képszakadás, majd a következő amire emlékszem az az, hogy halkan szólongatni kezdenek.
     - Yoongi... - suttogta halkan valaki a nevemet, de én képtelen voltam reagálni. Visszaaludtam megint. Aztán újra hallottam, újra és újra. Erre már felhúztam magam és jelezni akartam az engem szólongatónak, hogy igazán ideje lenne békénhagynia.
     - Rggh... - megint csak ennyi jött ki belőlem. Csak morgok. Lassan inkább kutyaként kellene rám hivatkozni macska helyett. Vagy pont ettől a fújtatástól lettem csak még inkább egy macska? Nem tudom...
     - Yoonnggiii...~ - éreztem, ahogy az arcomhoz ér valami. Amikor jobban magamhoz tértem rájöttem, hogy valaki bökdös az arccsontom alatt.
     - Mi az...- morogtam nehezen, de meg se moccantam.
     - Most már tényleg fel kellene kelnünk... - olyan halk és édes hang szólt hozzám, hogy majdnem fogtam magam és megkerestem a gazdáját, hogy felzabáljam. Mondjuk nem kellett volna messzire menni, mert ott feküdt a karjaim között. (Vagyis csak az egyik között, részletkérdés...)

     - Nemmmkell... - reagáltam ahogy a kellemesen meleg bőrébe fúrtam az arcomat. Annyira... puha... És miért van mindig ilyen jó illata? Nem tudom én hány óra alvás után is olyan, mint aki két perce zuhanyzott. Fogalmam sincs mit csinál, de ez messze irreális és egyáltalán nem emberi. Mutass már Magadból valami tökéletlenséget egyszer, Park Jimin.
     - Jézusom, Neked miért ilyen forró a homlokod...? – kérdezte meglepődve, de még mindig nagyon halkan beszélt. Egy egész picit hátrébb húzódott tőlem vállával, majd pedig a homlokomra rakta néhány ujját. – ...Jól érzed Magad? - kérdezte egy kis szünet után.
     - Mhh... - nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Csak aludni akartam. Holnaputánig. És nem elengedni Őt. Ennyi volt az összes, amit szerettem volna. Úgy éreztem, hogy az egész élettől csak ennyit szerettem volna azon a ponton.
     - Hyung, rosszul érzed Magad? – kérdezte most már kicsivel több aggódással a hangjában.
     - Nem... miért érezném? – válaszoltam fáradtan és elnyomott hangon, ahogy kicsit feszültebbé váltam. Elhúztam a fejemet aprónyit, jelezve, hogy engedje el kezével a homlokomat. Csak... hagyjon aludni. Csak maradjunk így és aludjunk örökre.

     - Mert... olyan... furcsa vagy. - jegyezte meg, ami így utólag visszanézve messze nem volt meglepő a viselkedésemet tekintve - És mintha lázas lennél... - mondta és a kezét ugyan elvette a fejemtől a jelzésemre, de nem távolodott el tőlem.
Én visszaejtettem a fejem a párnára.
     - Csak fáradt vagyok – beszéltem alig érthetően. Még szavakat formálni sincs erőm.
Csend állt be. Kicsit olyan volt, mintha Jimin próbált volna rájönni valamire. De ez az apró csend pont arra volt elég, hogy újra elaludjak.

     ... Vagyis majdnem. Mert megint megszólalt és nem hagyott. Erre pedig csak újra felhúztam magamat.
     - Hyung, rám tudnál nézni kérlek? – a hangja még mindig nagyon kedves volt. Nem moccant el mellőlem továbbra sem, de mintha most teste egy kicsit befeszült volna. Nem feküdt már annyira lazán, mint eddig.
     - Mi, minek... - morogtam tovább - Hagyj aludni...~
     - Csak egy pillanat az egész – beszélt most már kicsit kevésbé nyugodtan. De nem ideges volt, inkább mintha a szorongás ült volna ki a hangjára. Most miért feszült be hirtelen a semmitől?

     Kicsit aggódni kezdtem érte, bár még mindig nagyon értetlen voltam. Borzasztó nehezen épphogy csak felemeltem a fejemet és résnyire kinyitottam a szemeim, de a fény annyira zavart, hogy képtelen voltam nyitva tartani őket. Ő aggódó szemekkel pislogott rám a szőke, kócos hajával, de ennél többet nem igazán tudtam megállapítani belőle.

     Erőtlenül ejtettem vissza a fejemet a párnára újra, ekkor már nyöszörögve egyet és szívtam magamba az illatát megint, ami az elmúlt nagyjából két másodpercben annyira hiányzott, hogy már szabályosan fájni kezdett a mellkasom tőle. Whoah, na már ilyet is csinálok? Kirrrály.
     - Hyung, Te beszedtél valamit? – tette fel a kérdést most már elég komoly hangon és kevésbé lágyan, mint eddig. Még mindig kedves volt, de azt hiszem ekkorra már túlságosan kezdték elönteni a különböző érzelmek, így nem tudott teljesen megmaradni az eddigi higgadt hangjánál.
     - Igen? - szuszogtam, majd úgy 48 órával később folytattam – A vállamra... De Te is tudod... Hogy jön ez ide...
     - És mit vettél be a válladra? – kérdezte most már kifejezetten félve, mintha tudna valamit. Mintha tudna valamit, amit én nem tudok, de szerintem Ő úgy hiszi, hogy igen.
     - Fájdalomcsillapítót...? – válaszoltam és egy kicsit elhúzódtam Tőle. Próbáltam ránézni, de képtelen voltam nyitva tartani a szemeim a fény miatt – De miért faggatsz most erről?
     - Mert akkorák a pupilláid, hogy mást se látok a szemeidből.

     Mi van?...
A szemöldökeim összerándultak a homlokomon és csak értetlenül pislogtam néhányat – az egyébként is csak félig nyitva lévő szemeimmel.
A hátamra fordultam, mintha szó szerint ki akarnék hátrálni a helyzetből, de így meg pláne majd megvakultam a fénytől. Úr isten, mi történik, egy reflektort raktak a fejünk fölé, vagy milyen izzót tettek a mennyezeti lámpába és mégis ki az isten kapcsolata fel?!
     - Suga, még csak ki sincs húzva a függöny és nem tudod nyitva tartani a szemeid... Komolyan kérdeztem. Mit szedtél be? – most már egész határozottan beszélt hozzám és még a formalitásokat is mellőzte beszédében. Hallottam, ahogy óvatosan felkönyököl mellettem az ágyon, így végtagjai is lecsavarodtak rólam.

     - Miről beszélsz... - morogtam, ahogy lassan kiszedtem én is karomat oldala alól és irtó nehezen ülésbe toltam fel magamat valahogy úgy, hogy a meztelen hátamat a hideg falnak döntöttem. Szabad kezemmel a szemeimből próbáltam kitörölni a könnyeket, amik a fényérzékenység miatt keletkeztek bennük. Hunyorogva próbáltam az ablak felé nézni és vagy egy teljes percig igyekeztem magamat látásra bírni. Ekkor sikerült felfogjam, hogy ténylegesen sem lámpa nincs felkapcsolva, sem a függöny nincs kihúzva, csak az amellett beszűrődő fény zavar ennyire. Tényleg igaza volt.
     - Mi a... - törölgettem meg újra a szemeim a felismerés után – Mi a fasz...

     Miközben a takaró nélküli felsőtestemet átjárta a szoba most meglepően hidegnek tűnő levegője (na meg gondolom a hideg falnak dőlés sem segített ezen) érzékeltem, ahogy Jimin is mocorogni kezd. Felült az ágyon és odahúzódott elém. Óvatosan az egyik karomra rakta a kezét és újra beszélni kezdett.
     - El tudod mondani, hogy mit vettél be? – most újra ellágyult a hangja. Mintha észlelte volna a kiakadásomon, hogy legalább annyira össze vagyok zavarodva, mint Ő.
     - Hát... nem tudom a nevét, de a vállamra kaptam még amiko-... - és itt megszakadt a mondatom. Hirtelen kifutott belőlem a vér és mintha teljesen kihűlt volna az egész testem egy pillanat alatt – Ne... ne...ne, ne, ne... - temettem egyik tenyerembe az arcomat.

     Jimin közelebb húzódott hozzám és oldalról átölelte a vállaim óvatosan, de nagyon vigyázva a baloldalira.
     - Nem fájdalomcsillapító volt, ugye...? - most már csak erőtlenül suttogott ahogy a fejét a hajamnak döntötte óvatosan és nem is igazán kérdés volt, amit megfogalmazott.
Hát nem. Kurvára nem az volt. Most már emlékszem. Most már emlékszem, hogy elfogyott az összes, mert egy húzódás után rendkívül fájt a vállam, de a dobozát megtartottam, hogy tudjam mi volt a neve. Aztán... aztán később nem épp azzal töltöttem fel egy nem túl vidám időszakomban.

     - Basszameg, basszameg... - csak a szemeimet dörzsölgettem, mintha ki akarnám magamból szedni a kábaságot – Én ezt... nem akartam. Ezt nagyon nem... Ez nagyon... Ez nagyon nagy baj...- dadogtam már össze-vissza ezen a ponton.
     - Hé, hé, shh... - csitítgatott a mellettem ülő, miközben óvatosan dülöngélni is kezdett velem (ahogy azt mindig szokta, amikor vigasztalni próbál valakit), fejét továbbra is az enyémre hajtva.      – Minden rendben lesz. Hallod? Minden oké lesz. Megoldjuk. – a hangja olyan megnyugtató volt még ebben az elképesztően nem nyugodt helyzetben is, hogy tudtam; ha nem minden csőstül zúdult volna a nyakamba, ettől valószínűleg hamarosan tényleg megnyugodnék.
De most képtelen voltam. És tudtam, hogy valójában Ő sem ilyen higgadt. Nagyon nem.
      - Nem, Jimin, ez most rohadtul nincs rendben. Ez egy hatalmas baj, e-ez egy kibaszott nagy baj... - kezdtem már kicsit hadarni is. Nem tudok beszélni, az előbb dadogtam, most már hadarok... Ez nagyon nem jó.
Nekem ezt most... nagyon nem szabadott volna. De nagyon nem.

     - Megoldjuk. Most is megoldjuk. – ringatott, ahogy egyik kezével a hajamnál fogva szorított óvatosan oda magához. Kicsit olyan volt, mint egy anyuka, bármennyire is furcsán groteszk a hasonlat.
     - De... én ezt egyáltalán nem akartam - beszéltem erőtlenül és éreztem, hogy kezd összeszorulni a torkom - Nem volt szándékos, én... nem terveztem...
     - Tudom – suttogta már-már hangtalanul a fülem mellett, ahogy folyamatosan próbált megnyugtatni az érintéseivel.
Tudta? Vajon tényleg tudta volna, hogy most igazat mondok?
     - Kérlek hidd el, hogy én ezt nem akartam... - kezdtem újra dörzsölgetni a szemeimet és már nem tudtam, hogy a fény miatt könnyezek-e, vagy ezek most már máshonnan jönnek.
     - Nem kell elhiggyem, mert tudom Yoongi. De megoldjuk, jó? Minden rendben lesz... - fordította a fejét egy kicsit felém, ahogy a hajamba fúrta az arcát a halántékomnál – Most is minden rendben lesz.

     Most is. Ha csak fele annyira lesz „minden rendben", mint a legutóbb, akkor azt hiszem itt az ideje új álláslehetőség után nézzek.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥ (Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.) ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Wattpad - Lulusfictions - https://www.wattpad.com/user/Lulusfictions