Intuíció
[ Őrületbe kergetsz - 17. fejezet ]

     Meglepően könnyen el tudok vonatkoztatni a problémáimtól, ha igazán nagy a baj. Talán már említettem, hogy ha jól emlékszem ez egyfajta traumaválasz, vagy csak az alapvetően szorongó típusú emberekre jellemző – nem emlékszem már pontosan. Lényeg a lényeg, kivételesen nem érzem emiatt magamat totál elfuseráltnak, mert tisztában vagyok vele, hogy sok hozzám hasonló ember működik még így.

     De nekem most különösen szükségem volt erre a képességemre. Nem tudtam kattogni a – lassan ugyan már teljesen kiürülő – ismeretlen szerről a szervezetemben, az sem kötött most le igazán, hogy elemezzem tovább a Jiminnel kapcsolatos öltöztetős – térdelős szituációhoz kötődő gondolataim (mennyivel rosszabbul hangzott volna, ha „vetkőztetős – térdelős szituáció"-ként hivatkozok rá...?), de az sem érdekelt, hogy a többiek képtelenek voltak leakadni a témáról, miszerint mégis honnan szedtem össze ezt a betegséget, és Nekik miért nincs semmi bajuk.

      - Nem minden betegség fertőz ugyanúgy... Meg az is lehet, hogy bennünk még csak lappang – vont vállat a kocsiban átlósan előttem helyet foglaló Jin, ahogy Taehyung-nak válaszolt. (Mindig egy kész agyrém egyébként, hogy mekkora kocsikat küldenek értünk, hogy mind a heten beleférjünk, plusz még a személyzet néhány tagja is...)
     - Majd több vitamint szedünk, amíg Suga meg nem gyógyul. Ne parázzatok rá ennyire. – legyintett a leader a sofőr mögötti ülésről, Tae mellől.
     - Pontosan erről lehet szó. Én nem szedek vitaminokat, Ti is tudjátok. – szólaltam meg próbálva lezárni a témát a leghátsó hármas ülés széléről, J-hope és Jungkook mellől. Épp a rögzítőmet igazgattam meg, mert a fotózáshoz le kellett vegyem és mivel már siettünk visszafelé, valahogy sikerült olyan kényelmetlenül vissza szenvedjem magamra, hogy mindenhol nyom. Ezzel is csak a baj van...

     De ahogy említettem; ha igazán nagy a baj, az ilyenek eltörpülnek. Nekem pedig az igazán nagy baj kategóriába jelenleg az tartozott, hogy az előttem ülő olyan idegesen rázta a lábát fel-le, hogy még az ülés is beleremegett előttem. A többiek gondolom vagy nem vették észre, vagy nem tudták hogyan szóljanak Jiminhez, ezért nem igazán erőlködtek a dologgal kivételesen. Nem volt ez cserbenhagyás, messziről sem; csak ismertük már egymást annyira, hogy tudjuk, mikor kell a másikat pesztrálni és mikor jobb inkább békén hagyni.
Ez pedig az utóbbi kategória volt.

     Vagyis... a számukra. De én erre nem voltam így, ebben a formában hajlandó.
Mivel nem volt túl nehéz dolgom azzal kapcsolatban, hogy rájöjjek miért rohangált ki a forgatásról evés után, tudtam min megy keresztül. Vagyis... természetesen érezni nem éreztem azt, amit Ő. Sosem fogom valószínűleg. De tudatában voltam annak, hogy mi a problémája és láttam már így. Tisztában vagyok vele, hogy mi járhat a fejében.

     Tudtam, hogy most sem képes másra gondolni csak arra, hogy mikor szállhat ki végre a kocsiból és zárkózhat be újra a mosdóba, hátha még maradt valami minimálisnak sem mondható étel a gyomrában.
Szörnyen aggódtam. Nem akartam, hogy ezt kelljen átélnie. Nem akartam így látni.
És ez az egy tény most felülírta én összes problémámat.

     Nem akartam ott mindenki előtt elkezdeni beszélni Hozzá – meg amúgy sem lett volna jó ötlet szerintem. Aki ilyesmivel küzd, annak... nehéz beszélni. És ezt még csak nem is úgy értem, hogy nehéz beszélni velük erről a dologról. Mert általában azt szabályosan lehetetlen. De akik hasonló problémával küzdenek másra sem képesek gondolni, csak az ételre. És nem, nem arra, hogy mikor vehetnek magukhoz végre újra valamit... Pont ennek ellenkezője.
És nem véletlen ilyen ideges most Ő sem. Mert nem bír elszakadni ettől. Szóval már csupán emiatt sem akartam csak úgy elkezdeni beszélni hozzá, mert valószínűleg szimplán jobban felhúztam volna azzal, ha megpróbálom elterelni a figyelmét. Így a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás választottam.

     A fel nem kötött kezemet kinyújtottam és az ülése „válla" felett elvezetve raktam a kezem az egyik vállcsontjára. És... ennyi. Csak hozzáértem.

     Éreztem is, hogy kizökken, mert az ülése rázkódása megállt a meglepettsége miatt, mert messze nem számított rá, hogyha ennyire ideges, akkor valaki hozzá fog érni. Megszólítani is alapvetően bátor dolog lett volna, nem, hogy megérinteni.

     Na nem mintha egy idegbeteg vadállat lenne, hát Jimin minden, csak nem az. Nagyon távol áll ettől. De ki akarna hozzáérni egy emberhez, akinek épp pattanásig feszülnek az idegei.
Hát... én. Úgy tűnik.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azt vártam, hogy majd ettől varázsütésre minden megjavul. Megnyugszik, elmúlnak a negatív gondolatai, az evészavara is megszűnik és még a rák ellenszerére is rájön, mert isteni erővel rendelkezek és mindezt csak úgy szimplán átsugalmaztam a bőrén keresztül... Nem, nem vártam ezt. De nekem már az is bőven elég volt, hogy Ő egy kicsit kizökkent és meglepően hosszú másodpercekkel később vettem csupán észre, hogy ülése újra egy kicsit rázkódni kezd attól, hogy lábait rázogatja. De már sokkal kevésbé intenzíven, mint az előbb.
Jelenleg úgy gondolom ez is megteszi.

     Hisz csupán tudatni akartam vele, hogy itt vagyok és figyelek Rá.
Amit azután sem hagytam abba, hogy felértünk a dormba (meglepően sokszor alszunk mostanában itt, azt sem tudom én személy szerint mikor voltam utoljára otthon...).
Felérve mindenki nyugodtan ment a dolgára a szokásos rituálét elintézni. Szerencsére így hetünkre két fürdőhelység is ki lett alakítva (nem is tudom mi lenne velünk, ha ez nem így lett volna amúgy... valószínűleg minden napunk arról szólna, hogy kirugdossuk egymást a vizesblokkból, bár... őszintén szólva így is arról szól...), szóval mindenki végezhette a kis arclemosós rutinját.

     De nekem természetesen nem ez volt a fő fókuszom most. A kontaktlencséimet kivehettem volna, de őszintén – még nem igazán mertem. Ugyan sokkal jobban voltam már, meg merem kockáztatni, hogy teljesen jól, de nem mertem volna csak úgy kivenni őket, hátha a szemeim még nem erről árulkodnak.
De... kifogásnak legalább jó volt, hogy a már legalább 15 perce fürdőbe zárkózott Jiminre „rúgjam az ajtót". (Na jó, a valóságban csupán igazán halkan kopogtam egyet. De valószínűleg Ő nem így érezte a dolgot abban a helyzetben.)
     - Taehyung, attól, hogy másfél percenként megzavarsz, nem fogok előbb kijönni... - sóhajtotta kicsit feszülten, miközben ahogy halottam, megnyitotta a csapot.
     - Jól van Jimin-ssi – próbáltam kicsit Tae hangján megszólalni és direkt azt a fajta formális megszólítást használtam, amit Tae szokott Vele kapcsolatban.
     - Hyung? – szólalt meg, ahogy elzárta a vizet. Ugyan messze nem én vagyok itt az egyetlen Hyung-ja, de tudtam, hogy felismerte a hangom és beazonosított.
     - Igen, az egyik. – szórakoztam ennek ellenére – Ne haragudj, de bejöhetek?

    Egy kicsit most csendben maradtam, szinte az ajtón keresztül is hallottam, ahogy mérlegel és kattognak a fogaskerekei. De ismertem már annyira, hogy tudjam végül a reggeli állapotom győzte meg. Valószínűleg félt, hogy rosszul vagyok.
     - Gyere – mondta, majd újra megnyitotta a csapot, hogy enyhítsen a zavarán és elfoglalja magát.

     Résnyire nyitottam az ajtót és úgy slisszantam be rajta, majd halkan be is csuktam magam mögött, mielőtt Tae megneszeli, hogy egyáltalán az bármikor is kinyílt volna. A fürdőt pára lengte be, először azt hittem Jimin zuhanyzott le, de hamar rájöttem, hogy nem. Még ugyanabban a ruhában volt, amiben eddig és épp az arcáról öblítette le a csapnál a puha habot, amivel a bőrét szokta megtisztítani.
Bőven elég nagy volt a tükör a mosdókagyló felett ahhoz, hogy oda tudjak állni mellé, úgy, hogy ne zavarjam. Ugyan az előbb eldöntöttem, hogy nem veszem ki a kontaktlencséim, most mégis úgy ítéltem meg, hogy legalább megnézem mi a helyzet. Bár őszintén... ez sem volt más, csak pótcselekvés. Valójában csak... be akartam jönni.

     Hát, ha én azt mondtam, hogy befelé egy szenvedés volt berakni az apró kis lencsét, akkor ez most nem tudom mi. Embert nem láttam még, aki egykézzel próbálta volna meg kikaparni valahogy a szeméből ezt a szart... Nekem általában három kéz is kevés lenne hozzá.
Ezt pedig a mellettem lévő is hamar realizálta is, amint megszárította az arcát a törölközőjével és felnézett rám.
     - Jézusom, hagy abba – szólt rám és a hangján is hallható volt, hogy annyira továbbra sincs jó kedve – Ezt még nézni is rossz Hyung... - mondta, ahogy a jó vállamnál fogva megtolt óvatosan, hogy üljek le a kád szélére – Segítek, csak ne mocorogj és kérlek nézz egyenesen.

    Én az ölembe ejtettem a kezem és eleget tettem szavainak.
     - Kicsit nézz feljebb és kérlek ne pislogj... - próbált utasítgatni óvatosan, ahogy igyekezett segíteni rajtam.
     - Baahh könnyen beszélsz, nem Neked nyúlkálnak az agyadba a szemeden keresztül.
     - Micsoda költői túlzás...~
Tényleg az volt, mert egyáltalán nem éreztem semmit abból, amit csinált, az arcomon támaszkodó ujjait kivéve.

     Miután megfelelően tudtam koncentrálni a mozdulatlanságra, egy rutinos mozdulattal kiszedte a szememből a lencsét, majd már nyúlt is volna a másikhoz.
    - Várj egy kicsit – legyintettem le, Ő pedig kissé furcsán pislogott rám, de hamar elengedte a témát és a tartót kezdte el keresni, ahová le tudja tenni az apró kis domború üveget.
    - Ott van a polcon, jobb oldalt – segítettem Neki, ahogy felkeltem és a tükörbe néztem. Hát... én nagyon nem tudom eldönteni, hogy a szemeim vállalhatóak-e így.

    Megvártam, amíg visszafordul, majd úgy pislogtam rá.
     - Milyen a szemem? – kérdeztem arra utalva, hogy most ez az a szint, ami már mondható normálisnak, vagy még inkább ne erőltessem a többiek közé lépést színes kontaktlencse nélkül.
     - Felemás? – vonta fel a szemöldökét félig.
     - Nem, aa--... Jézusom Jimin – nevettem fel, ahogy kicsit homlokon csaptam magamat – Tudod mire gondolok... - komolyodott el a hangom végül.
     - Ahh... Nyugi, szép a szemed – mondta olyan természetesen a maga nem túl jó kedvével, mintha ez lett volna a leghétköznapibb dolog, amit valaki egy átlagos csütörtök délután csak kimondhat. Ennek ellenére én kezdtem bánni, hogy a tizenkét réteg vakolat már nincs a fejemen, mert megint olyan érzésem volt, hogy vészesen gyorsan kezdek zavarba jönni ettől.
    - Rendben – válaszoltam, ahogy visszaültem a kád szélére, várva, hogy a másikkal is segítsen egy kicsit. Hogy tud... hogy tudja ilyen átlagosan kimondani, hogy „szép a szemed"? Hogy...
Mármint tudom, hogy arra értette, hogy már nem úgy nézek ki, mint egy macska, aki épp alutasakos kajacsörgést hall, de... bahh.

     Ő visszalépett hozzám, majd a másik szememből is egy egyszerű mozdulattal kiügyeskedte a lencsét és azt is a tartóba tette. Kicserélte a kontaktlencsefolyadékot, majd visszatette a polcra és megmosta a kezét.
    - Köszönöm – mondtam Neki, majd újra a tükörbe néztem, hogy megfigyeljem egy kicsit a vonásaimat. Oké, azt hiszem tényleg rendben vannak a szemeim.

     A vizsgálódásom alatt a mellettem lévő feltűnően nem szólt semmit. És ezt most nem úgy értem, hogy mintha haragudott volna valamiért, csak... nem gyakran van csendben ilyen helyzetekben. És eddig is kifejezetten szűkszavú és komoly volt. Arról nem is beszélve, hogy most vagyunk reggel óta először kettesben és nem kezdett el faggatni arról, hogy hogy vagyok és hogy bírtam a délelőttöt a dormban, egyedül, beállva, mint a gerely. (Nem mintha erre a faggatásra vágynék, jesszusom. Nagyon nem. Mindenesetre erre számítanék, ha nem készültem volna fel arra, milyen állapotban van most.)

     Próbáltam nem túl feltűnően ezen gondolkodni, szóval csak szimplán nekikezdtem az arcom megtisztításához én is. Aztán egyik pillanatról a másikra feltűnően megállt egyhelyben nekem háttal és idegesen gyűrögetni kezdte a kezében lévő arcmaszkos tasakját.
     - Mennyi idő, mire végzel? – kérdezte, óvatosan visszacsúsztatva a polcra a kis tasakot, remélve, hogy nem vettem észre, hogy az a kezében volt.
     - Mindjárt – mondtam, ahogy bevallom, direkt ráérősen oszlattam el az arcomon a hidratálót – Miért?
     - Csak... le szeretnék zuhanyozni – mondta, de a hangján most már kifejezetten kihallottam, hogy kezd összeszorulni. De nem úgy, mint amikor valaki mindjárt elsírja magát. Ez most más volt.

     Persze, azért fogdosott az előbb a kezében egy arcmaszkot és azért nincs itt bent váltásruha Nála, mert fürdeni szeretne.
Pontosan tudtam, hogy mit akar csinálni.
Eloszlattam az arcomon a maradék krémet, majd ezután kissé tiltakozóan leültem a kád szélére.

     Mérlegeltem, hogy mi lenne most a legjobb döntés, de... hirtelen csak erre jutottam.
Nem vagyok hajlandó kimenni. Nem fogom így itt hagyni egyedül.
     - Hyung...? Le szeretnék zuhanyozni.
     - Tudom, hogy nem – mondtam, ahogy intettem a fejemmel az üres felületre, ahol a váltásruhájának kellene lennie.
Ő felfújta az arcát és idegesen tördelni kezdte az ujjait.
     - Csak... elfelejtettem behozni. Van törölközőm. Menj ki. – Kezdett egyre rövidebb mondatokban beszélni és én pontosan tudtam, hogy miért.

     És pont ezért álltam fel és léptem oda Hozzá.
     - Ez már a múltkor sem jött be... - sóhajtottam kicsit szomorúan, emlékeztetve, hogy a Like crazy forgatásán, ugyanebben a helyzetben, nagyjából ugyanígy szeretett volna kiküldeni a mosdóból.

     De Ő már ekkor nem ácsorgott sokáig mellettem. Térdeire zuttyant és ahogy annak a bizonyos forgatásnak a napján is, ugyanúgy markolta meg a wc ülőkét és kezdett el köhögni.
Én pedig pont úgy, ahogy akkor, elfogtam a haját az arcából és mellé telepedtem a földre. Most csak nyugodtan ültem mellette a hideg kövön és simogattam ki folyamatosan az arcába hulló tincseket, ahogy egyre jobban és jobban fájt a lelkem a jelenetet nézve.

     Fogalmam sincs, hogy hogy bírom. Általában totál átragad rám, ha valaki rosszul van mellettem, állítom, hogy kicsit fóbiámmá is vált ez az egész. De múltkor sem és most sem hatott meg különösebben ebből a szempontból. A testemben nem éreztem rosszullétet, csak véget nem érő aggodalmat. Sajnáltam, hogy ezeket az érzéseket kell átélnie. Hogy foggal-körömmel ragaszkodnia „kell" ahhoz, hogy erről nem szabad szólnia senkinek, nem szabad segítséget kérnie, titkolnia kell, mert addig is Nála van a kontroll.

     Mert az evészavar nem szól másról, csak erről. Meg persze igen, esetenként ideig-óráig arról is, hogy valaki fogyni akar és vékonyabb lenni. De egy ponton túl már messze nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ez egy olyan dolog, amit végre Te irányítasz a saját életedben. Egy olyan szegleted, amibe végső soron senki a világon nem szólhat bele, mert nem tud helyetted enni és nem is tudja azt visszaadni a természetnek, ha Te úgy döntesz.
Ez a Te kezedben van. Ha más nincs is; legalább ez biztosan.

     De... úgy érzem, hogy itt most ez kicsit már túlment ezen a határon is. Mert ez egy idő után kényszeressé válik és Ő ma nagyon sokszor eljátszotta ezt a rohangálást. Arról nem is beszélve, hogy most épp akkor jött rá, amikor... szabályosan mellette álltam. Ha valaki... bulimiás (már, ha Jiminnél erről beszélünk, nem vagyok szakember), akkor arra csak úgy nem jön rá a hányinger egy ilyen helyzetben, nem? Vagy súlyos esetben igen? Fogalmam sincs.

     Ez, és még ezernyi másik kérdés is felmerült bennem, amire ott, a fürdő padlóján ülve úgy éreztem egy ideig még nem fogok választ kapni. Szörnyű volt így látni Őt, főleg, mert láttam rajta, hogy most már igazán szenved. A gyomrában már órákkal ezelőtt sem volt semmi, a teste mégis meg akart szabadulni tőle és ez szörnyen leterhelte fizikailag. Nem is tudom meddig ültünk ott, egyhelyben.

     Egy kopogás szakította csak meg Jimin véget nem érő szenvedését, mert erre ijedten összerezzent és kizökkentette magát, testének megálljt parancsolt valahogy.
Arcára próbáltam nézni, hogy mit szeretne. Szólaljak meg én, vagy képes rá Ő, mert nem feltétlenül tartottam jó ötletnek azt, hogy felfedjük; mint a ketten itt vagyunk.

     De a mellettem térdelő a lehető legkevésbé sem szeretett volna rám nézni. Egyáltalán nem akarta, hogy lássam az arcát – pont ahogy a múltkor sem.
Így hát úgy döntöttem cselekedek.
Mivel a kopogásra válasz másodpercekig nem érkezett, az ajtó lassan nyílni kezdett, mire én nemes egyszerűséggel visszarúgtam azt (nem kell aggódni, csak ha fél centit nyílt ki, senkinek sem törtem el az orrát) és ezután megtámasztottam a lábammal.
     - Mi a f – hallottam meg az ajtóban.
     - Faszom, várj már még egy kicsit – szólaltam meg, mintha jogos lenne az egyébként teljesen jogtalan felháborodásom. Hah, nekem kéne színész pályára lépnem az utóbbi időben alakított csodás szerepeim miatt, nem is Taehyung-nak.
     - Jesszusom, az istenért nem szólalsz meg, ha itt vagy – sóhajtotta a hangja alapján Namjoon.
Én nem válaszoltam csak morogtam egyet, mintha hú, de nagyon felhúztam volna magam, de a valóságban ez szintén csak az eltereléshez kellett. Hah, Oscar díjat nekem.

     Ő elsétált, nem zavart tovább, Jimin pedig erőtlenül döntötte fejét a hideg falnak.
Óvatosan eleresztettem tincseit, majd az egyik tiszta kéztörlő törölközőt fogtam meg és nyomtam a csap alá. Bevizeztem, kicsavartam (félkézzel ezt is nagyszerű volt), majd ezzel kezdtem el a tarkóját és az arcát lehűteni egy kicsit.
Egy pillanatra megint ellenkezni akart, még valami hangot is kiadott magából és a kezét is egy kicsit felemelte, hogy eltoljon, de végül képtelen volt rá, annyira elfáradt. Behunyt szemekkel hagyta nekem, hogy csináljak, amit akarok. De arcát továbbra sem fordította felém, sőt a lehető leginkább próbálta magát úgy pozícionálni, hogy véletlen se lássam. Én tiszteletben tartottam ezt; ahogy múltkor is megígértem Neki, most sem kezdtem kényszeresen bámulni a vonásait. Láttam, hogy mennyire nem szeretné.

     Az egyik fogmosópohárba töltöttem vizet, hogy ki tudja öblíteni a száját – amit szerintem ma már vagy ezredjére csinálhatott meg, mert annyira lustán nyúlt a pohárhoz, mintha legalábbis mást se csinált volna egész nap.
Lenyomtam a porceláncsésze lehúzó gombját, majd visszatelepedtem mellé ahogy a tarkójára helyeztem a törölközőt. Láttam, hogy most egy ideig még esélytelen, hogy felkeljen innen, így nem is akartam erőltetni. Én szívesen ücsörgök itt vele napestig.

     - Vicces nem? – szólalt meg erőtlenül, rekedt hangon egy kis idővel később, mire felemeltem a fejemet – Reggel még én csináltam ugyanezt Veled... - értette ezt úgy, hogy akkor még Ő pátyolgatott engem, most pedig fordult a kocka. Nem akartam kifejezni felé, hogy van egy olyan sejtésem, hogy a jelenlegi helyzet a számára pont emiatt a stressz miatt alakult így részben... De egyelőre úgy döntöttem nem szeretném ilyen kijelentésekkel terhelni.
Nem most.
     - Legalább megvan az egyensúly – vontam vállat – És még egyszer köszönöm. – nekem pedig csak ekkor esett le, hogy vissza se írtam az SMS-ére, amit azután írt, hogy elmentek a dorm-ból.
     - Komolyan? – kuncogott fel egy kicsit továbbra is a csempének dőlve mozdulatlanul – Ezt komolyan ezek után mondod? – emelte fel a reszkető kezét, hogy megdörzsölje az egyik szemét.
     - Miért, történt valami? – kérdeztem, ahogy óvatosan meglöktem a vállát, úgy téve, mintha az elmúlt fél-egy óra a lehető leghétköznapibb és legunalmasabb dolgokkal telt volna el.

     Ő megrázta a fejét, én pedig tudtam, hogy mosolyog.

***

     - Hyung, segítened kell! – törték rám a stúdió ajtaját a fürdős incidens után néhány nappal az egyik nyugodtan tűnő délután, mire azt hittem, hogy vagy ég az egész épület, de legalábbis valaki haldoklik. (Pont, mint abban a részben a Shrek 3-ban, amikor kedvenc zöld ogrénk felhúzza magát azon, hogy állandóan megzavarják, majd elkiabálja magát, hogy „Remélem valaki haldoklik!" ...ééés kiderült, hogy igen. Na, a gondolataim ellenére azért igencsak reméltem, hogy itt nem valami ilyen groteszk poén van készülőben.)
     - Egy; hogy az istenbe derült már ki megint a stúdióm beléptető kódja és miért csak én felejtem el mindig? Kettő; miért nem kopogsz előbb: és ha épp videót nézek arról, hogy embereket darabolnak? – kezdtem lassan megfordulni a székemmel - Három; mégis mi ilye-- Szia Jimin.

     A hanglejtésem hirtelen változására az említett úgy elkezdett nevetni, hogy majd összeesett ott, az ajtóban ácsorogva, mire én csak a tenyerembe támasztottam a homlokomat. Jó isten, ha nem nevetne ilyen jót, most biztosan szörnyen kínosan érezném magamat.
     - Micsoda privilégiumom van kérem szépen – nevetett becsukva maga mögött az ajtót, majd jókedélyűen lehuppant a kanapémra. Igen, én is pont ezt akartam megfogalmazni magamnak. Milyen privilégiumod van, hogy Téged nem cseszlek le azért, hogy RÁM RÚGOD a saját szentélyem ajtaját. Tudnám, hogy mégis miért vagyok ilyen elnéző...~

     - Oké, mivel nagyon jót nevetgélsz úgy látom Namjoon sem az épületet nem gyújtotta fel, sem önmagát, szóval ezt egy jó hírnek könyvelem el. Akkor mégis miért kell ennyire a segítségem? – kérdeztem, ahogy a forgószékemmel a kanapé felé fordultam.
     - Uhhh, min dolgozol?~ – figyelt fel a monitoromra csillogó szemekkel, mire én oda se nézve, de a billentyűzetemhez nyúlva olyan gyorsan Alt+tab-oltam ki a programból, mint még soha életemben. Nem igazán voltam felkészülve vendég fogadására és azt, amin jelenleg dolgozom semmi pénzért nem mutatnám meg senkinek. Legalábbis... egyelőre biztosan nem.
     - Szóval; miben kell sürgősen segítsek? – nyomtam meg a sürgős szót, utalva arra, hogy a berontás miatt úgy látom, hogy saaajnos nincs időnk az én munkámról beszélni, hiszen nagyon kell sietni. Sajnos. Sajnos~...
     - Ünneprontó vagy Hyung – fújta fel egy kicsit az arcát, majd pedig a telefonját vette elő – Átdobok Neked egy fájlt. Sürgősen meg kell tanítsd rap-elni.

     A szemeim akkorára gúvadtak, hogy nem csak azok estek ki majdnem a koponyámból, de szinte az egész testem majd kifordult rajtuk keresztül. (Gusztusos.)
     - Hogy tessék?
     - Ne nézz már így, jézusom! Tanultam rap-elni régen, ennyire azért nem meglepő!
Oké, ez igaz. És amikor én ezt meghallottam, a céget sürgősen leállítottam, hogy ne próbáljanak rapert csinálni belőle, mert abból katasztrófa lesz (nem mintha olyan halálosan béna lenne benne egyébként, de határozottan nem azt kellett választani főprofilnak); ellenben ideje lenne énekeltetni, mert olyan egyedi vokál hangja van, hogy háromfelé áll majd mindenkinek tőle a füle. És tessék; így is lett. Újabb genius move Min Yoongi-tól.
     - Hát én emlékszem rá, még együtt is rap-eltünk valamennyit. De arra is, hogy mennyire nem szeretted.
     - Igen, viszont most az albumomon néhány számban van egy-két rap-esebb rész és... egyszerűen nem tetszik, ahogy előadom.

     Ah, igen. A szóló albuma.
Visszafordultam a gépemhez és megnyitottam a fájlt, amit átküldött nekem.
     - Set me free? Ah, oké. Így már tudom mire gondolsz.
     - Tudod? – pislogott rám most Ő nagy szemekkel.
     - Szerinted nem hallottam már vagy ezerszer, ahogy a legrandomabb helyeken és szituációkban próbáltad kigyakorolni a sorokat? – ráztam a fejem kicsit felnevetve, majd pedig elindítottam a számot. Az egész majdnem késznek tűnt (néhány helyen kihallottam, hogy még dolgozni kell az autotune-on és a keverésen, de ezen túl közel tökéletesnek tűnt első hallásra).
     - Jó isten... hát ez rohadt jó - fordultam felé leesett állal, miután első hangtól az utolsóig meghallgattam, amit Ő türelmesen végigült. Tudta, hogy amíg nem hallom az egészet egyben, nem fogunk tudni dolgozni rajta.
     - Dehogy jó – ejtette hátra a fejét és láttam, hogy kicsit zavarban is van – Pörgess vissza 1:50-hez.
     - Oh jó ég, ez már rég rossz, ha ennyire tudod hová kell visszatekerjek...– jegyeztem meg, majd meg is tettem, de még nem indítottam el.
     - Szerinted hányszor próbáltam újra felvenni? – kuncogott, majd közelebb csúszott a kanapén ülve a gépemhez.

(Írói megjegyzés: Ahogy Jimin is mondta, 1:50-nél van a rész, amit ki szeretne gyakorolni... :3 ♥)

     Én elindítottam, majd pedig egy ponton rám szólt.
     - Itt! Hallod? „But I got no time to break soul, just let me flow", szörnyen hangzik. – nyögött fel, ahogy újra hátra ejtette a fejét.
     - Hát... először is szerintem nem, de elfogadom, ha Neked nem tetszik – mondtam, ahogy még egyszer meghallgattam az általa kiemelt részt, majd újra harmadjára is – Oké, szerintem azért nem jön ki jól, mert „soul" helyett „Seoul"-t akarsz énekelni reflexből. Nem Dél-korea fővárosát nem akarod összetörni, hanem lelkeket~ - hívtam fel a figyelmét a dologra, bár én sem vagyok egy túl nagy zseni az angol nyelvvel kapcsolatban - Ez pont egyel több hang, mint amit bele tudsz ide kényelmesen suvasztani. Szerintem azért esik nehezedre.
     - Tudom, de ahh, egyszerűen ez jön a számra, ha ilyen gyorsan kell kimondjam – fújtatott – Tudod hányszor próbáltam már el?! Hahh, kezdem úgy érezni, hogy sosem lesz jó...
     - Igen, pontosan tudom, az előbb mondtam – jegyeztem meg kicsit vigyorogva, mire óvatosan a karomra csapott egyet mű-sértődötten – Na várj egy percet.

     Gyorsan az első papíralapú dolgot megfogtam az asztalomon (ami az egyik jegyzetfüzetem volt egyébként) és tollat ragadva hangulokkal leírtam Neki szótagolva az angol szöveget. A dalból lenémítottam az ének sávot, hogy csak az alap maradjon és belassítottam 0,5x-szeres sebességre.
     - Próbáld meg így, én régen mindig ezt csináltam – fordítottam felé egy kicsit a monitorom – Ha még így is gyors az alap, lassítok rajta. Ne foglalkozz vele, ha kell két percesre lassítom ezt a 10 másodperces részt. Fokozatosan tanuld meg gyorsabban kimondani és menni fog.

     A következő kb. egy órában pedig ezzel szórakoztunk. Felváltva csináltam én, majd Ő, hogy lássa hol is van a gikszer, amin nem tud túljutni. Végül pedig azt hiszem egész jó eredményt értünk el.
      - Jézusom Hyung, fel tudjuk ezt most venni? Biztos elfelejtem és kijövök a lendületből, amíg leérek a stúdiómba.
     - Sajnos nem – ráztam meg a fejem, majd néhányat kattintgattam a gépemen, miközben Ő lesokkolva nézett rám. Végül rányomtam a lejátszás gombra. – Mert az utolsó 10 próbálkozásod már így is felvettem. Csak választanod kell.
     - Tessék? – pislogott rám, mellettem ácsorogva.
     - Szerinted miért kértem, hogy állj ide? - nevettem fel, a mikrofon felé intve a kezemmel - Nem volt gyanús a mikrofon, amit az arcodba toltam? – dőltem hátra a székemben vigyorogva, a ujjaimat a tarkóm mögött kulcsolva össze, miközben a dal elért a kérdéses részig, ahova is az imént illesztettem be Jimin legutolsó próbálkozását. Ugyan az autotune és a keverés természetesen nem volt kész, de ami konkrétan az Ő dolga volt, azt a fülem úgy érezte, hogy tökéletes.

     És a reakcióját tekintve, azt hiszem ezt Ő is így gondolta.
Tekintve, hogy gyakorlatilag már-már visítva vetette magát a nyakamba.
Ami... kifejezetten érdekes volt, mert egy gurulós-székben ültem. Szóval majdnem szívrohamot kaptunk mind a ketten, ahogy az elindult alattunk. Féltem, hogy emiatt lendületből a földre fog zuhanni, szóval reflexből utánakaptam. Ennek köszönhetően (és annak, hogy a vetődése miatt a karjai már alapból a vállaimat és a nyakamat ölelték) szerencsére sikerült biztonságosan elkapjam a derakát, így legalább nem a földre, hanem rám zuhant félig-meddig. Először csak ijedten huhogott valamit (velem együtt, tegyük hozzá), aztán már csak a vállamba borulva nevetett, miközben az egyik lábszárával a combomon támaszkodott meg, másik lábával pedig valahogy kitekeredve a padlón.

     - Jesszus, megvagy? – kérdeztem, bár azért mertem sejteni a nevetéséből.
     - Nem – válaszolt mégis, ahogy kicsit ugrándozott fél lábán, hogy visszatérítse gerincét valahogy egyenesbe a furcsa girbe-gurba pozíció helyett.
     - Várjááál, így megint el fogunk gurulni – nevettem most már újra én is, majd lábaimat szilárdan lehelyeztem a padlóra, hogy ezzel stabilitást nyerjünk – Oké – jeleztem, hogy most már felőlem ugrándozhat. Csak rá ne tolja a lábfejemre valamelyik kereket, mert akkor viszont én fogok visítani.

     Deee ekkor Ő már nem ugrált. Valahogy az egész helyzettől annyira nevetnie kellett (Jimin-től mondjuk ez nem volt túl meglepő), hogy olyan nevetőgörcs jött rá, hogy nem, hogy ugrándozni nem tudott, de már tartani sem volt képes magát. A padlón helyet találó lábának térde összecsuklott és szokás szerint hívta magához a gravitáció – mert ha Ő nevet, akkor valamiért mindig a padlón kell fetrengenie.

     De én most ezt nem engedtem, már csak azért sem, mert ha megtettem volna, biztosan össze-vissza beleüti magát a székembe, meg esélyes volt, hogy engem is ránt magával... főleg, mert ekkor még mindig félig a vállamba kapaszkodott. Szorosan fogtam a derekát és most már a hátát is amiatt, hogy ne zúgjon a padlóra végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Ennek, illetve összecsuklani vágyó testének hatására valahogy sikerült végül az ölemben végeznie.

     De ezzel akkor sem Ő, sem én nem tudtunk foglalkozni, mert annyira lekötötte Őt az, hogy valahogy képes legyen levegőt juttatni a nevetés mellett a tüdejébe, engem pedig az, hogy legalább ugyanennyire nevessek, csak épp azon, hogy Ő mit össze nem szenved. Vállamnál lévő keze a pólómba kapaszkodott és ekkor már leginkább a mellkasomban röhögött megállíthatatlanul, de úgy, hogy már a könnyei is folytak. Hát... elképesztő, hogy a semmitől milyen jóízűen tud nevetni. És az is elképesztő, hogy ezt az örömöt mennyire át tudja rám ragasztani.

     Csak a fejemet ráztam, ahogy mint valami béna, vigasztalni képtelen nagypapa, óvatosan paskolgatni kezdtem a hátát, hogy jól van, ugyan már, hagyd már abba, meg fogsz fulladni.
Nem tudom, hogy meddig nevetett így megállíthatatlanul, de mire abbahagyta már komolyan el kellett gondolkodjak azon, hogy egyáltalán miből indult el ez az egész szituáció.

     A könnyeit törölgette kicsit már lecsillapodva, ahogy az egyik térdét maga alá hajtva ült velem szemben lábaimon, én pedig tovább paskoltam csak a hátát, ahogy derekát lassan, de végül sikeresen elengedtem (és csak amint megtettem éreztem meg, hogy én ezt valójában mennyire rohadtul nem akartam megtenni).
     - Nhe ütögesd márh a hátam... - kapkodta még mindig a levegőt kicsit – Olyan érzésem van tőleh, mintha egy csecsemőt akarnál büfiztetnih...
     - Miért, nem így van? – próbáltam komoly fejjel nézni rá, mire újra vagy ezer decibellel felröhögött. Jézusom, a fülem. – Uram isten, ha szólsz, hogy új dobhártyát kell vegyek ezután az Ebay-en, nem nevettetlek tovább, sajnálom!
     - Hagydh abbahaha... - törölgette folyamatosan a könnyeit, ahogy újra elkapta a nevetőgörcs. De mivel most már nem kapaszkodott belém, éreztem, hogy hátrafelé kezd el dőlni ettől, mire megint el kellett kapjam és visszahúzzam, hogy lehetőleg ne zakózzunk el mind a ketten a székkel együtt. Asszem az... fájna.
     - Hát vigyázz már Magadra, istenem – ráztam a fejem folytatva a jókedélyű kacagást, de valahol titkon hálát adtam az égnek, hogy újra elvesztette az egyensúlyát. Hisz mivel újra el kellett kapjam, megszűnt az a furcsa hiányérzet, ami úrrá lett rajtam attól, hogy az imént elengedtem Őt.

     Szóval... Innentől nem tettem meg. Akkor sem, amikor nevetése lassan most már tényleg lecsillapodni látszott. A vállamnak dőlve szipogott, nekem pedig egyik kezem lustán a derekán maradt. Úgy döntöttem, hogy ezt nemes egyszerűséggel azzal magyarázom, hogy csak... a biztonság kedvéért. Ha megint úgy döntene, hogy le akar zuhanni. Nem szeretném, hogy baja essen...
Nyilván csak ennyi volt a dologban.

     - Hah... Jó ég... Ha eddig nem örültem volna annak ennyire, hogy nincs komoly baja a válladnak, akkor most hivatalosan is elképesztően örülök... - szipogott, én pedig szabad kezemmel hátra túrtam a kaotikus szituáció miatt az arcomba került tincseimet.
     - Na igen, mondjuk ez merőben máshogy is alakulhatott volna akkor – bólintottam, ahogy a hajamat birizgáltam a háttámlának dőlve, miközben Ő továbbra is velem szembefordulva ücsörgött az ölemben.
     - Ugye... nem rántottam meg vagy ilyesmi? – kérdezte kicsit megkomolyodva, ahogy felemelte a fejét.
     - Dehogyis – ráztam meg a fejemet – Meg amúgyis van még rajtam rögzítő, csak nem olyan, mint eddig. Meg hát csúnya lenne, ha már ennyitől is baja lenne – nyöszörögtem fel egy kicsit keserűen.
     - Örülök, hogy csak kiugrott és a röntgen sem mutatott mást – sóhajtott, ahogy az említett vállamnak döntötte a fejét kicsit „megpihenve" azon.
Hát még én mennyire örülök ennek.

     Meg annak, hogy ez az egész helyzet... mennyire furcsán természetes volt.
Nagyon... nagyon furcsán természetes. Ahogy ott ücsörgött az ölemben, a sérült vállamnak hajtva a fejét, miközben én az oldalán tartottam a kezemet... annyira... igazán nagy komfortot adott az egész. Egy-két másodpercig még a levegővétellel is megálltam – mert valamiért néha ezt szoktam csinálni. Ha a valóságba akarok visszatérni vagy pont, hogy ki akarok onnan szakadni... néha csak kifújom a levegőt és pár másodpercig csak vagyok, a kiürült tüdőmmel. Most is ezt csináltam, csak arra nem gondoltam, hogy ezt most valaki lehet, hogy észre fogja venni.

     Jimin elkezdte felemelni a fejét, de úgy döntött, hogy mégsem teszi meg és visszahelyezkedett. Azt hiszem rá akart kérdezni a dologra, de meggondolta magát – valószínűleg amiatt, mert lehet egy érzékeny témának érezte... vagy valami ilyesmi.
     - Ne foglalkozz vele. Ez is csak ilyen... kényszer dolog – mondtam behunyva a szemeimet, mire halkan hümmögött egyet.
     - OCD-s kényszer dolog? – kérdezte vállamban pihegve. Engem pedig jó érzéssel töltött el a meglepetés, hogy ennyire képben van az egyébként nem kifejezetten könnyen követhető mentális dolgaimmal - még annak ellenére is, hogy sosem titkoltam őket.
     - Talán. De fogalmam sincs így specifikusan, hogy mitől van. Csak... van.

     Lágyan bólintott egyet én pedig ekkor úgy éreztem, hogy talán most. Talán itt az ideje. Talán... Talán. Talán most tudnánk beszélni az Ő helyzetéről is.
De nem szerettem volna rákérdezni. Úgy éreztem, hogy ez nem egy olyan dolog, amire rászabad. Úgy gondoltam, hogy ez valami olyan, aminek Belőle kell kijönnie anélkül, hogy bárki bármit is kérdezne, mert ez addig csak egy újabb kényszerhelyzet, amiből majd szabadulni akar. Így úgy döntöttem nem szólalok meg, csak csendben ücsörgök és kiélvezem ezt az apró szeletnyi nyugalmat a rohanó életünkben.
Ezt az apró szeletnyi nyugalmat, Vele.

     De mintha megérezte volna. Nem tudom, hogy látnoki képességei vannak, vagy nagyon egyértelmű volt a beálló csend miatt, hogy ezen gondolkodom, de mindenesetre miután egy kis ideig mindenféle gond nélkül átéltük ezt a végtelen nyugalmat, halkan megszólalt.
     - Ami a múltkor... vagyis múltkor is a fürdőben történt...

     Nem tudtam, hogy mit mondjak. Az ösztönös reakcióm az lett volna, hogy megmondom Neki, nem kell megmagyaráznia. De valójában szerettem volna, ha mesél róla - és nem magam miatt. Emiatt tehát úgy döntöttem, hogyha Ő most ezt önként hozta fel, nem fogom leütni a motivációját ezzel kapcsolatban.
     - Mhm – csak hümmögtem egyet egyrészt ezzel jelezve, hogy tudom mire gondol, nem kell körmondatokban megfogalmaznia, másrészt pedig azt is tudtára szerettem volna adni ezzel, hogy figyelek Rá és hallgatom.
     - Csak... ah, tudom, hogy mostanában nagyon sokszor mondom ezt. De köszönöm, nagyon sokat jelentett, hogy nem hagytál egyedül. És sajnálom, hogy... bunkó voltam Veled akkor. Meg... a forgatáson is – szusszant egy nehezet, ki nem mozdulva a vállgödrömből – De ez az egész... Nem akartam, hogy bárki így lásson. Nem akartam, hogy Te így láss.
     - Egyáltalán nem voltál velem bunkó. És emlékszel, hogy Te milyen körülmények között is láttál engem az elmúlt 10 évben? – kérdeztem visszagondolva azokra az időszakokra, amikre egyébként sosem szívesen teszem. Maradjunk annyiban, hogy nem múltkor látott először valamilyen szer hatása alatt.
     - Hmm... értem mire gondolsz – kerülte ki a konkrét választ, mert valószínűleg nem akart feszélyezni egy egyszerű „Igen"-nel.
     - Szóval hidd el, ez egyáltalán nem olyasmi, amit szégyellned kell. Viszont tudom, hogy ez mennyire nehéz Neked. Mármint... persze nem tudom, hiszen nem élem át. De régebben meséltél már erről... és tisztában vagyok vele, hogy ez az egész messze nem annyiról szól, hogy... - kicsit elakadtam. Fogalmam sem volt, hogy hogy kerekítsem le a mondatomat úgy, hogy ne nevezzem meg a konkrétumot.
     - Hogy nem eszek semmit – fejezte be helyettem egy kicsit fájdalmas természetességgel, ahogy kezeivel kényszeresen el akart kezdeni babrálni valamit és az első, ami az ujjai közé akadt az pólóm alsó szegélye volt. Így ezt kezdte gyűrögetni, de engem ez egyáltalán nem zavart.

     Újabb csend állt be egy kis ideig, de most azt én törtem meg.
     - Ugye tudod, hogy ha szeretnél erről, vagy úgy bármiről bármikor beszélni, akkor itt vagyok? – kérdeztem kicsit felemelve a fejemet, hogy Rá tudjak nézni, annak ellenére is, ha így is csak a feje tetejét láttam – Látod, a stúdiót is rám rúghatod nyugodtan, nem igazán érdekel...
Erre felkuncogott.
     - Ja, mert privilégiumom van. „...Mégis mi ilye-- Szia Jimin."- utánozta a hangomat.
     - Pff, na jól van – ejtettem vissza a fejemet a székem fejtámlájára, mire egy kicsit elnevette magát újra. Jajj, istenem, hát ez... annyira kínos volt.
     - Tudom. És köszönöm. – tért vissza a tárgyra – Csak... Nem érzem úgy, hogy erre képes vagyok. Tudod... azt hiszem ez az egész kezd túlnőni rajtam – gyűrögette tovább pólóm alját.

     Csendben maradtam egy kicsit, mert úgy éreztem erre nem kell mondjak semmit. Tudtam, hogy folytatni fogja és így is tett.
     - Már meséltem Neked, hogy... ez az egész a kontrollról szól. De azt hiszem ezt már előtte is tudtad, mindegy is. És... ha itt meg is állunk, még így sem egészséges, messze nem. Viszont kezdem úgy érezni, hogy kezd kicsúszni a kezemből az irányítás. Már nincs úgy és akkora kontrollom efelett, mint korábban. És nem tudom mi lesz, ha már teljesen képtelen leszek irányítani. Én... én nem akarom megtudni Hyung. – a hangja kicsit remegni kezdett, nekem pedig fájdalmasan összeszorult a szívem szavaitól. Tudtam, hogy szenved, de valahol örültem, hogy végre képes volt erről beszélni úgy, amire eddig egyáltalán nem volt példa.

     Az oldalát tartó kezem kicsit hátrébb csúszott, ezzel a háta egyik felét érve el és óvatosan simogatni kezdtem azt. Huh, ha... ha nem épp valami ilyesmiről beszélnénk, azt hiszem épp itt lenne az ideje a felismerésnek, hogy percek óta úgy ücsörgök vele az ölemben, hogy Ő mellkasomhoz bújik, én pedig most már a hátát simogatom. Énénénén őszintén nem tudom mi az isten van, de... azt hiszem ezen a ponton most... ez nem is kifejezetten érdekel.
     - Nem fogod megtudni, rendben? – válaszoltam utolsó mondatára, ahogy ujjaim óvatosan cirógatták hátát – Mert van kiút ebből is.
     - Tudom. Vagyis az agyam tudja. De... mégsem érzem úgy. – szorult össze a torka egy kicsit és hangja is nehezebben szólt már ezután – Ez nem olyan, mint a filmekben. Nincs „6 hónappal később" felirat. Minden egyes reggel fel kell kelnem és megküzdeni ezekkel az érzésekkel és úgy érzem, hogy én ehhez... én ehhez borzasztó kevés vagyok.
     - Igenis van „6 hónappal később" felirat – ráztam meg a fejemet - És „2 évvel később" felirat is van, sőt, „10 évvel később" is van. Mert ez sem tart örökké. Lesz még hat hónap, két év és tíz évvel később is. Mert ahogy minden nap megküzdesz ezzel a sok szarral, újabb és újabb lépéseket teszel afelé, hogy ez eljöjjön. És egyszerre talán nem tűnik majd soknak. Sőt, talán semminek. És tudod mit? Néha még úgy is fogod érezni, hogy visszafelé lépkedsz. De ez teljesen rendben van. Mert ahogy egyre több és több idő telik majd el; ha ide, erre a pillanatra vissza fogsz nézni egyszer, látni fogod mekkora utat tettél meg – hunytam le a szemeimet, hisz valahol a saját példámból beszéltem.

     Ő egy kicsit csendben maradt és éreztem, hogy még ujjai is megálltak felsőm anyagának a gyűrögetésével. Hátán az ujjaim ugyanúgy járkáltak lassan fel-le, ahogy elméláztam a gondolataimban behunyt szemeimmel. Talán hosszú percekig így maradtam volna, ha Ő ki nem szakít ebből.

     Hirtelen megmoccant ölemben és felemelte a fejét. Én kinyitottam a szemeimet, Ő pedig most újra a nyakamba vetette magát és úgy bújtatta bele arcát most már a nyakamba, ahogy olyan szorosan ölelt magához, mint talán még soha korábban.
Miután összeszedtem magamat a meglepődöttségemből, karjaimat szorosan a háta mögött fontam át és öleltem magamhoz én is Őt.

     Miközben felfigyeltem rá, hogy a szívem megint annyira zakatol, hogy féltem; kiugrik a helyéről. De most sajnos vagy sem, de pontosan tudtam, hogy miért.
Behunytam a szemeimet és ahogy hátát öleltem szorosan, lassan a szemeim megteltek könnyekkel, annak ellenére, hogy nem engedtem utat nekik.
Pontosan annyira nem, mint annak a gondolatnak sem a fejemben, ami az imént mint egy süvítő szélviharként söpört végig az elmémben egyik pillanatról a másikra.

     Ami pedig nem volt más, mint, hogy hirtelen azt hittem, nem csak egy ölelés miatt hajolt így fel hozzám olyan hirtelen. 

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥ (Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.) ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Wattpad - Lulusfictions - https://www.wattpad.com/user/Lulusfictions