Lappangó rivális [ Őrületbe kergetsz - 19. fejezet ]

Lappangó rivális
[ Őrületbe kergetsz - 19. fejezet ]

         - Hogy a halálba vagy ennyire energikus egy ilyen próba után? - nyöszörögtem elnyúlva a konyhapultnál lévő széken, miközben a telefonomat szorongatva figyeltem a maknae-t az indokolatlan ugrándozása közben.

     - Micsoda? Nem is volt fárasztó a mai... - fordult döbbent arccal felém.
     - Na ezt meg ne halljam még egyszer!!! - fakadt ki magából Jin, aki épp valamilyen sült tésztát kavargatott a főzőlapon lévő edényben.
JK csak felvihogva folytatta.
     - Öregek vagytok! A cégnek már nyugdíjat kellene fizetnie Nektek, Hyungoknak...
     - Nekem elég lenne némi idegkárosodási pótlék is... Itt mindenki fiatalabb nálam, én ezt már nem bírom tovább... - válaszolt Jin.
     - Te beszélsz? Legalább olyan hangos vagy, mint a maknae, Hyungie... - nevettem fel, ahogy végül kiegyenesítettem a hátamat és feloldottam a képernyőzárat a telefonomon. Lehet nem kellett volna, mert egyből grimaszba is rándult az arcom, annyi értesítés gyűlt fel az elmúlt napokban. Nem tudom miért gondoltam, hogy a próba után jó ötlet lesz még ezzel is foglalkozni, de valamikor muszáj. Az előbbi 6 órás alvásommal úgyis messze túlszárnyaltam az elmúlt időszakot... Szóval annak ellenére, hogy éjjel van, itt az ideje egy kicsit rendbe szedni a dolgokat, amiket eddig teljesen ignoráltam az elmúlt időszakban.

     Úgy döntöttem, hogy először a tagok üzeneteivel kezdem, mert azok már tudtam, hogy mit tartalmaznak nagyjából. Az elmúlt napokban leginkább csak azért kerestek, hogy élek-e még, szóval most reakcióként a legkülönbözőbb macskás gifekkel válaszolgattam mindenkinek (oké, leginkább alvós macskás gifekkel... amivel jeleztem, hogy épp ez volt az a tevékenység, amit csináltam a telefonom figyelése helyett - annak ellenére, hogy ez nem volt igaz mondjuk). Egyszerűbb volt ez, mint a sok körmondatos magyarázkodás...
A cicás képek válogatása közben szimultán pedig élveztem az orromba vándorló étel illatát, amit épp Jin főzött - jelenleg csak magának és Jungkook-nak, mert mi nem akartunk tésztát enni. Meg... amúgy sem vártuk volna el, hogy hét emberre megfőzzön az éjszaka közepén, jézusom.

     - Hát ez nagyon aranyos - vetette le magát mellém érve Jimin kacarászva. Hirtelen nem tudtam, hogy mire gondol. Először azt hittem, hogy a telefonom kijelzőjére látott rá a hátam mögül és arra reagált. De végül, amikor felé néztem, láttam, hogy nem erről van szó. A Neki küldött gifemre nagyított rá a saját telefonján.

(Írói megjegyzés: A gif, amit Yoongi Jiminnek küldött... ˶ᵔ ᵕ ᵔ˶)

     - Nekem is tetszett - bólintottam elismerően, ahogy most már a közös csoportos üzeneteink között pörgettem végig gyorsan, hogy felületesen átfussam azt, mikről volt szó. De szerencsére semmi életbevágó nem történt, néhány születésnapkor kiposztolható szörnyű selfie alapanyagot leszámítva - amit én mondjuk nem szoktam csinálni, de Tae-nak mániája.

      - Uuu Hyung, nagyon jó illata van - pattant fel mellőlem Jimin (Hát Ő is ugrál, nem hiszem el, hogy van mindenkinek ennyi energiája rajtam kívül???), én pedig tovább vizslattam az értesítési sávomat. Miután nagy nehezen válaszoltam a bátyámnak és a szüleimnek is, hogy most már a napokban tényleg fel fogom Őket hívni (külön-külön), megláttam, hogy Halsey is írt nem is olyan rég. Nem volt semmi különös, csak küldött egy TikTok videót, amiben valami rendkívül vicces dologra lettem rávágva (imádja az ilyeneket és ezekkel kiidegelni is engem), de az utána lévő üzenete már sokkal jobban érdekelt. Néhány éve már elég jó barátok vagyunk, de az életmódunknak köszönhetően - ami főleg a munkánkban merül ki -, elég ritkán van lehetőségünk tartalmasabban beszélgetni, találkozni meg pláne. Ez leginkább csak a közös projektekkor valósul meg. Pláne, hogy Ő az USA-ban tevékenykedik énekesként, én pedig Dél-Koreában... Az időeltolódás miatt a kommunikáció sem a legkönnyebb így, a maga nagyjából 13 óra differenciájával. Meg valljuk be, az sem segít a helyzeten, hogy Ő nem tud koreaiul, én pedig úgy isten igazából angolul... Szóval igen, határozottan vicces egy barátság ez, de valahogy mégis, már-már testvéri szintre nőtte ki magát az évek alatt. Hát, úgy tűnik a körülmények ellenére van ilyen is.

     Egy szó, mint száz, valamivel kapcsolatban azt emlegette, hogy nagyon kíváncsi, mit fogok reagálni.
Ééés, hogy nyissam már meg az üzenetét.
Ééés, hogy válaszoljak már a menedzseremnek.
Ééés, hogy ne ignoráljam...
Apróságok.
Kicsit elnevettem magamam a dolgon (főleg a durcás selfie-n, amit küldött utolsó üzenetként), de Neki is csak a jól bevált macskás giffel válaszoltam, majd pedig angolul egy rövid bocsánatkéréssel - amiben nem taglaltam úgy isten igazából semmit. Csak elnézést kértem, hogy nem válaszoltam, mert tényleg elég rég írt már az általa emlegetett „projekttel" kapcsolatban és igazán izgatottnak tűnt. Tudtam, mert amúgy nem írt volna ennyi üzenetet - sosem zaklatjuk így egymást. Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy milyen kaotikus a másik élete.

     Az értesítési sáv további vizslatása közben az is feltűnt, hogy nem tudom, hogy nem rúgott még fel a menedzserem (és hogy nem talált meg ezzel még a D-day turné szervezésére rohangálások közben sem egyébként...), mert vagy ezer nem fogadott hívásom van Tőle. Hát, asszem nem most fogom ezt megtudni az éjszaka közepén.
Ellenben Halsey-ből lehet ki tudok szedni valamiféle információt, mert Ő pillanatokon belül válaszolt a macskás gifem után.
     00:47: You can't look at Jiminie: „FELTÁMADT! "- írta angolul.
Hagytam magamnak egy pillanatot, hogy megint elmélázzak a tényen, hogy mennyire elképesztően kreatív beceneveket tudok adni mindenkinek - jelenleg arra utalva, hogy a Boy With Luv forgatáson hányszor zavarba jött attól, hogyha Jiminre kellett néznie. Istenem, az egyik kedvenc forgatós élményem Vele kapcsolatban még mindig.
      00:47: Genius Twin: „Nem, még mindig halott vagyok" - válaszoltam szintén angolul.
Kaptam egy szolid szomorúfejes matricát, majd a következő üzenetet.
     00:48: You can't look at Jiminie: „Beszéltél a menedzsereddel?"
     00:48: Genius Twin: „Ah, itt hajnali egy óra van...😆"

      Halsey hamarosan kifejezte (egyébként egészen kedvesen, félreértés ne essék), hogy hát... rohadjak meg, mert már tűkön ül, de aztán hamarosan elszakadtunk a témakörtől. Ő nem volt hajlandó semmi konkrétat elmondani, mert „meglepetés", szóval elkanyarodtunk. Röviden és felületesen elbeszélgettünk arról, hogy kivel mi van, de semmi mélybe nem mentünk bele, csak az általános dolgok. Közben Jimin visszaült a mellettem lévő székre és most Ő nyúl el fáradtan a pulton. Én a hihetetlen agymunkámnak köszönhetően megszerkesztettem egy remélhetőleg nyelvtanilag legalább nagyjából helyes összetett angol mondatot, így úgy döntöttem, hogy most megérdemlem a pihenést. Lezártam a telefonom képernyőjét, majd én is eldőltem Jimin mellett a pulton.

     - Na, megnyugtató, hogy nem csak én vagyok ennyire fáradt - utaltam Jimin elnyúlására. Mondjuk abba nem gondoltam bele, hogy valószínűleg a kettőnk helyzete kicsit más, tekintve, hogy Ő nem igazán eszik, szóval energiája csoda, hogy egyáltalán bármennyi van. (Oké, hozzá van szokva sajnos, de ez sokat nem változtat a tényen.) Arról pedig nem is beszélve, hogy mentálisan is mennyire kimerült lehet most az a stressz miatt, amit én, és a bogyóim okoztak Neki - amiről azóta sem beszéltünk behatóbban egyébként...
Vagyis, gondolom leterheli a dolog. Én is ki lennék teljesen, ha Vele történt volna hasonló.
     - Hát nem. Szabályosan mindjárt meghalok. - nyöszörgött a pultba hajolva, ami kicsit szokatlan is volt, nem igazán szokott ilyesmit mondani, ez sokkal inkább az én szavajárásom.
     - Na és mit mondjunk mi, Jiminie, öregek vagyunk... - szólalt meg Jin, ahogy fáradtan elővett két tányért a konyhaszekrényből- JK, gyere enni! - kiabált ki a maknae-nak, aki szélsebességgel be is rohant a konyhába, majd Jinnel igyekeztek testvériesen elosztozkodni az ételen (persze végül egymás tányérjából kezdték ide-oda pakolászni a tésztát és vitatkoztak, ahogy az lenni szokott).

     Jimin a karján feküdve felém fordult, én pedig már eleve felé néztem, szóval szemben találtuk egymással magunkat. De nem voltunk túl közel, szóval nekem és a személyes teremnek sem volt kellemetlen a dolog. (Mondjuk megkérdőjelezhető, hogy más esetben az lett volna-e egyáltalán, ha Jiminről van szó az utóbbi időszakot tekintve...)
     - Hogy vagy? - kérdezte, de olyan randomnak éreztem a dolgot. Ezt jelenleg inkább én érzem úgy, hogy meg kellene kérdezzem Tőle, mert Ő látszólag nincs annyira jól.
     - A délutáni alvás után meseszerűen - reagáltam meglepően pozitívan, mert egyébként tényleg így volt, a próba utáni fáradtságot leszámítva. J-hope megint eléggé megdolgoztatott minket, de ez rendben is volt így.

     Láttam, hogy a szeme elugrott rólam egy pillanatra a pult egy másik pontjára, de hamar visszanézett rám. Ez után válaszolt csak.
     - Ennek örülök - mondta, majd addig csendben maradt, amíg a legidősebb és a legfiatalabb ki nem sétált a konyhából, hogy a tv előtt egyék meg az igen kései vacsorájukat. Abba ne menjünk bele, hogy mennyire nézhettünk ki furcsán, hogy egymással szembefordulva, felsőtesttel a pultra dőlve fetrengtünk Jiminnel... De egy dolog nyugtatott; ha ennél a kettőnél kajáról van szó, bármi történhet közben, akár még atomkatasztrófa is, nem fogják felfogni. Szóval próbáltam nem elképzelni magunkat kívülről és így már annyira nem is zavart a dolog...

     - És... Te hogy érzed Magad? - szóltam Hozzá és reméltem, hogy Ő tudja, hogy ez merőben mélyebben érdeklődő, mint amire általában használják az emberek a tipikus „Hogy vagy?" kérdést.
     - Jól... jól - reagált elég kurtán mégis, miután újra elugrott a szeme a pult egy másik pontjára majd vissza. Oké, tehát nem, nem jött rá, hogy a kérdésem nem csak formalitás volt. Bár a hangsúlyából ítélve, valószínűleg most csak szimplán nem akart válaszolni.

     Nem mondom, hogy ezen nem lepődtem meg, de igyekeztem elengedni a dolgot. Nem fogom erőltetni, ha nem akar beszélgetni. Bár enyhén szólva rossz érzésem lett ettől, mert ez sem volt túlságosan Rá jellemző.
Ő lassan kiegyenesítette a hátát és már nem feküdt ott tovább a pulton. Az egyik kezét a hasára tette egy rövid ideig, amíg behunyta a szemeit, de hamar le is vette onnan. Megrázta a fejét, majd lassan felkelt mellőlem.
     - Ne haragudj Hyung, elmegyek zuhanyozni - mondta, mire én természetesen bólintottam, nem is értettem igazán miért kért bocsánatot. Wow, hát ez... egyre furább.

     Nem tudtam, hogy most valóban zuhanyozni megy-e vagy ez csak egy hasonló kifogás, mint a múltkor, hogy bezárkózhasson a fürdőbe. De most mégis úgy éreztem, hogy jobb, ha nem megyek utána. Egyébként sem törhetek Rá minden alkalommal, mikor arra hivatkozik, hogy megy lefürdeni. Mondjuk...
Nem. Ezt a gondolatot most nem fogom befejezni. Szent ég, Suga ideje aludni, ha már ilyen idióta ötleteid vannak már megint.

      Fújtattam egyet erre. Bár mostanában már kezdek hozzászokni, nem mondom... Épp ezért is szerettem volna a délelőtt valami olyat csinálni a kis piruláimmal kettesben, amit nagyon nem szabadott volna. És amiben nagyon hálás vagyok, hogy tudtán kívül megakadályozott.

     Végül némi idő elteltével, amint JK és Jin a mosogatógépbe pakolta a tányérjait végezve az étkezéssel, én ültem ki a nappaliba néhány szem mandarinnal, hogy kikapcsolt aggyal bámuljam a tv-t és elfogyasszam ezen mennyei gyümölcsök képében a vacsorámat. A kanapén elücsörögve visszavettem a telefonomat a kezembe és még néhány üzenetet váltottam Halsey-vel, miközben fél szemmel a tv-t bámultam. Felhúzott lábakkal helyeztem magam kényelembe, amint pedig meghallottam nyílni a fürdő ajtaját letettem a mobilom és az egyik mandarin hámozásának álltam neki.

     A lépései alapján Jimin csoszogott át a folyosón (meglepően jól kitanultam már, hogy kinek hogy hangzanak a lépései egyébként, ezt nem tudom minden ember csinálja-e, vagy csak én vagyok ilyen elcseszett...), de hamar le is kanyarodott az egyik szobába. Azt hittem, hogy elment lefeküdni, viszont az ajtó újra kinyílt, a lépései pedig tovább közeledtek. Én addigra már egy meghámozott mandarin boldog tulajdonosa lettem, szóval az egyik gerezdet a számba dobva fordultam a nappali boltíve felé.

      Amin Ő épp akkor sétált be.
Egy fehér ujjatlanban és szürke alvós rövidnadrágban csoszogott befelé a tv felé emelve az arcát, miközben egy ásítást eltakarván a szája elé rakta a kezét. Végül a kanapék felé fordult és levetette magát mellém.
Nem tudok ma már hová meglepődni, szóval inkább átugrottam a fejemben ezt a dolgot. Úgy döntöttem, hogy én ma már semmin sem lepődök meg (de ez egy igencsak hiú ábránd volt az este hátralévő részét tekintve...). Látom rajta, hogy hulla fáradt, de mégsem ment el lefeküdni és olyan céltudatosan jött, mintha pontosan tudta volna, hogy engem talál majd itt és nem valaki mást. Legalábbis nekem ilyen érzésem volt a helyzettől, aztán lehet tökre csak túlgondolom, mint általában mindent. Mindegy. Nem értem, de nem baj.

     Annak viszont örülök, hogy nem volt a fürdőben extrém sokáig. Szóval talán... most tényleg csak zuhanyozni volt.
Néhányszor beletúrt mellettem ülve a törölközőszáraz hajába, majd felhúzta a lábait a kanapéra és törökülésben helyezkedett. Én újabb gerezdet dobtam a számba, ahogy figyeltem az épp futó, valamilyen sitcom szerű k-drama-t. Az agyam most már csak ezzel kompatibilis.
     - Ezt a részt még nem láttam - szólalt meg mellettem fáradtan, ahogy haját rázogatta az ujjaival, gondolom azért, hogy gyorsabban száradjon.
      - Szerintem még én sem - válaszoltam, majd egy újabb mandarinért akartam nyúlni, de Ő megelőzött.
      - Hagyd, majd én megpucolom. Állandóan panaszkodsz, hogy a körmöd alá megy a héja.

      Csak pislogtam. Mármint... ez tényleg igaz, de azért ezen hirtelen eléggé meglepődtem.
      - Köszönöm... - mondtam ugyan egy kicsit bizonytalanul, de semmi pénzért nem vettem volna ki a kezéből az ételt. Fogalmam sincs, hogy ma egyáltalán már jutott-e ennél szorosabb kapcsolatba bármi ehetővel.
Ő ráérősen és alaposan (sokkal alaposabban, mint én, mert én általában a kis fehér szálakkal nem foglalkozom, Ő viszont kifejezetten precíz volt) megpucolta, majd egy gerezdet odaadott a kezembe.

      Direkt már-már túlságosan nem figyeltem azt, hogy a többivel mit csinál. Mármint... feltűnően. Természetesen ennek ellenére minden létező érzékszervemet arra hegyeztem ki, hogy megfigyeljem; eszik-e belőle, vagy csak a kezében tartja. De erre messze nem akartam felhívni a figyelmet, mert úgy gondolom annak nem lenne jó vége.

      Így ücsörögtünk egy ideig, időnként adagolt nekem néhány szemet, aztán amint az elfogyott, gondosan megpucolt egy újabb mandarint. Kezdtem úgy érezni magamat, mint valami kisgyerek (vagy pont, hogy egy már túlontúl mozgásképtelen öregember, aki nem tudja ellátni magát... basszus, csak mondanunk kellett Jin-nel ezeket a hülyeségeket...). Aztán miután az általa második megpucolt gyümölcs is igen hamar eltűnt - én viszont alig csak pár gerezdet kaptam belőle - titkon elöntött a boldogság. Messze nem háborodtam fel azon, hogy megette a kajám egy részét, inkább örültem neki, hogy végre valamilyen ételt juttatott a szervezetébe.

      Meg amúgy is van még a konyhában.
Így hát fel is keltem, hogy hozzak még, mert én személy szerint továbbra is éhes voltam. Megszereztem az újabb gyümölcs adagot, de mire visszasétáltam a nappaliba, Jimin újra azzal a furcsán frusztrált tekintettel bámult maga elé, amivel az előbb a konyhában - és aminek azóta már nyoma sem volt. Nem értem, hogy megint mi lelte, de most kivételesen úgy éreztem, hogy nem az evéshez van köze.

      Mindenesetre leültem mellé és mivel most nem nyúlt az újabb adag mandarinhoz, ezért magamnak kezdtem el hámozgatni. Viszont még a végére sem értem, amikor észrevettem, hogy rázogatni kezdi a lábát törökülésben gubbasztva. Nem volt tudatos, de ösztönösen felé néztem, hogy mi a baj, viszont Ő erre nem igazán figyelt fel, csak a tv-t bámulta tovább. Egyre kevésbé értettem mi történik, de egyelőre még nem akartam felhívni erre a figyelmét. Egyértelműen észrevette, hogy érzékeltem a dolgot, mégsem néz rám, szóval gondolom nem akarja, hogy rákérdezzek. Ma valahogy... nem igazán akar velem beszélgetni. De mégis keresi a társaságom? Hát ez igencsak... különös.

      Viszont meglepetésemre, néhány másodperc múlva mégis megszólalt.
      - Nem válaszolsz? - kérdezte eléggé beazonosíthatatlan hangon, de hallhatóan erőfeszítést tett annak érdekében, hogy hangja a lehető legtermészetesebb maradjon. Hát kissé őőő... sikertelenül, maradjunk ennyiben.
      - Mármint... mire? - kérdeztem zavartan, felé fordítva a fejemet. Kérdezett valamit, amíg a konyhában voltam, csak nem hallottam?
      - Az üzenetekre - mondta tovább rázogatva a lábát egy kicsit, de még mindig nem nézett rám, csak a tv-t bámulta karba tett kézzel.
      - Milyen üzenetekre? - kérdeztem egyre jobban összezavarodva.

      Ő még most sem nézett rám, csak az asztalra vezette le a tekintetét, majd oda bökött a fejével, ahol most épp újra felvillant a mobilom kijelzője. Amit amúgy nem is tudom, hogy miért így raktam le, mert mindig kijelzővel lefelé szoktam, hisz rohadtul irritál, ahogy villog a bejövő értesítéssekkor. Most viszont amiatt, mert eddig Halsey-vel viszonylag aktívan beszélgettem, csak így tettem le az asztallapra.

     Ugyan ekkor már értettem, hogy mire gondol, de azt nem értettem, hogy miért, vagy pontosan mire is szól a kérdés. Miért kellene válaszoljak. Vagy miért néz így. Meg miért nem néz rám.
Semmit sem értek.
      - Nem - válaszoltam egyszerűen, visszatérve a „Nem válaszolsz?" kérdésére így már, hogy tudtam mire gondol.
Erre éreztem a kanapé rezgéséből, hogy meglepődik, mert még a lábát is megállította a rázogatásban. A fejét egy rövid ideig felém fordította meglepődésében, mire én is ránéztem, de erre meg Ő újra elfordult.

      Mi történik...?
Hát ez felettébb... érdekes. És egy kicsit talán kínos? Kezdem magam abban a sitcomban érezni, ami épp a tv-ben megy.
Lassan vissza is fordultam a tv felé, amit továbbra is csak alibiből figyeltem, majd egy újabb mandarin darabot dobtam be a számba. Valaki... aki kicsit értelmesebb, mint én... magyarázza már el, hogy mi történt az imént és mi ez a helyzet, mert én nem értem.
De meg merem kockáztatni, hogy Ő sem teljesen.

      Így már, hogy felhívta a figyelmemet a villogó kijelzőmre, engem is baromira zavarni kezdett, szóval hamarosan odanyúltam az asztalhoz és kijelzővel lefelé fordítottam azt. Lehet Neki is csak szimplán ennyi volt a problémája, hogy zavarta a periférikus látását. Bár... ha nekem nem tűnt fel, akkor Neki nem tudom, hogy hogy tűnt volna - főleg, hogy messzebb is ül tőle, mint én, de... mindegy. Maradjunk most... ennél a magyarázatnál.

      De nem, nem. Nem tudok ennél a magyarázatnál maradni, mert kezdett leesni a tantusz. Már a konyhában is csinált valamit, mert feltűnt, ahogy ugrál a tekintete. Ott is azt figyelte volna, hogy villog a telefonom? Mondjuk tény, hogy ez nem annyira megszokott. Egyrészt nemigen hagyom felfordítva, másrészt ritkán szoktam chat-elni, főleg más társaságában.

      Valahogy... ezzel tudom most összekötni.
Gyanakvóan hunyorogni kezdtem egy kicsit, ahogy a gyümölcsöt gyötörgettem az ujjaim között.
Ő most...?
Nem. Hát hogy? Dehogyis. Hogy lehetne? Nem. Miért lenne?
Esélytelen.
Az agyamra ment a k-drama és a fáradtság.

      Szemem sarkából újra felé néztem és legnagyobb meglepetésemre, most megint félig-meddig felém fordított fejjel figyelt engem. Ösztönösen újra ránéztem, akárcsak az előbb, de Ő újra elfordult.
Na jó, ez most már nagyon, nagyon érthetetlen.
      - Csak... ott van melletted a pléd. Ide tudnád adni? - mondta gyors kifogásként, mivel észlelte, hogy feltűnt nekem a dolog. Én szerintem még nála is zavarodottabb hangon válaszoltam, amint az utolsó gerezdet is bedobtam a számba.
      - Persze... - igyekeztem a hangomban nem tükrözni azt a zavarodottságot, amit a felfoghatatlan szituáció okozott. Elnyúltam a karfán gondosan összehajtogatva pihenő plédért, majd szétszedve azt a kezeim között helyeztem óvatosan az ölére.
      - Meg is lepődtem, hogy ennyire lazán vagy öltözve - mondtam, hisz én zuhanyzás után még egy pulcsit is felhúztam magamra, Ő viszont egy szál ujjatlanban ücsörög.
      - Ah, egyből aludni készül-...tem... igazából...- mondta, de éreztem, hogy a mondata végére már megbánta szavait.

      Most az előzőekből okulva nem fordítottam felé a fejemet, bár szívesen megtettem volna, mert megint enyhén szólva értetlen voltam.
Ha aludni készült...akkor mégis... miért jött ki ide mellém?
De mivel én nem kérdeztem, Ő nem volt mire válaszoljon, szóval erre nem kaphattam meg a megoldást. Bár volt egy olyan érzésem, hogy ha felteszem a kérdést sem kaptam volna meg, őszintén szólva.
Ő elhelyezte magán a plédet, vállait is tüzetesen betakargatva, így nagyjából úgy nézett ki, mint egy kicsit vizes hajú, szőke dumpling. Már ha egy gombóc lehet... szőke.

      A pléd átadása után a kezembe söpörtem az asztalra pakolászott mandarin héjakat, majd kisétáltam a konyhába és a konyhai komposztálóba dobtam bele azokat. Kezet mostam, aztán visszasétáltam a nappaliba, ahol Jimin már elég laposakat pislogott, miközben a méretes tv kijelzőt figyelte.
Újra mellé telepedtem és egy ideig gondolkodtam rajta, hogy megkérdezem, mégis miért nem megy be aludni a szobájába, ahogy a többiek is megtették már. De... több okból is megvétóztam a dolgot.

      Egyrészt... felnőtt ember. Majd, ha le akar feküdni aludni, akkor le fog. Nem kell anyáskodjak felette.
Másrészt... bennem volt az is, hogy annyira nem zavarna, ha még egy kicsit együtt tudnánk itt lenni. Még akkor sem, ha nem fogunk beszélgetni, mert félálomban van. És az sem zavart, hogy ma este olyan beazonosíthatatlan dolgokat csinál. Furcsa dolgokat mond és kérdez, érthetetlenül reagál dolgokra, de valahogy még ez sem tudott zavarni és messze nem gondoltam még ennek ellenére sem, hogy szeretném megszakítani a helyzetet.

      De még akkor sem, mikor pár perc múlva csak úgy a semmiből a vállamra ejtette a fejét.
Meglepődtem, bár számíthattam volna rá, hogy el fog aludni, tényleg nagyon kimerültnek tűnt. Mégsem volt valahogy a pakliban nálam, hogy pont rám fog dőlni.
Most már viszont talán fel kellett volna keltsem és javasolni Neki a vízszintes, pihentető szundikálást az ágyában... De... De nem akartam. Önző vagyok? Talán. De nem is vagyok abban biztos, hogy ez önzés. Hát Ő maga mondta, hogy aludni akart menni, ennek ellenére mégis úgy döntött, hogy inkább ide kiül. Amit ugyan nem tudok miért tett, de nem is kell nekem mindent tudni.
Mondjuk nem mondom, hogy nem érdekelne baromira...

      Ahogy az is, hogy miért tudott ilyen viszonylag lazán eszegetni mellettem az imént.
És az is, hogy mi a fene volt a baja pontosan a telefonommal.
Kifújtam a megrekedt levegőt a tüdőmből, ahogy én is lehunytam a szememet és egy kicsit próbáltam elengedni minden ehhez kapcsolódó gondolatot és csak megélni a pillanatot, ahogy a vállamon pihen és a kicsit nedves haja itt-ott a nyakamnak tapad. Sosem tudok megélni úgy isten igazából semmit. Most pedig nagyon szeretném.
De már megint nem értem, hogy mi van. Jelenleg mégis mi a fenéért érzem annyira fontosnak, hogy megéljem ezt a szituációt?
Az agyam egy kész káosz és a működése érthetetlen. Ahogy ez ezzel a helyzettel is így van.

      Meg a múltkorival is, ami még a stúdiómban történt. Azóta sem vagyok képes napirendre térni, hogy miért volt annyira baromira természetes mind a kettőnknek, hogy az ölemben ücsörög. Mármint... nem „direkt" került oda, tisztában vagyok vele én is, de... nem gondolom, hogy ez itt a lényeg. Miért nem szállt le rólam és én miért nem akartam, hogy kiszálljon az ölemből?

      És persze, nyilván ült már korábban is ott, de nem úgy, hogy a derekánál tartottam, miközben egymással szembefordulva beszélgettünk...
Esetleg háttal, de akkor is leginkább a helyhiány miatt. 7-en vagyunk, néha előfordul, hogy nem tudunk mindannyian leülni - akkor persze vannak ilyenek. De... erről ott messze nem volt szó.
Arról a gondolatról nem is beszélve, ami akkor ugrott a fejembe, amikor a nyakamba vetette magát, hogy megöleljen. Még mindig... nem vagyok képes megérteni, hogy miért hittem, hogy valami teljesen más fog történni.

      Igyekeztem nyugodtan tartani a légzésem, mert megint kezdtem túlságosan felpörgetni saját magamat. Szorult össze a torkom és az ujjaimat is önkénytelenül tördelni és kaparászni kezdtem már megint, de nagyon nem szerettem volna ma újra átélni egy pánikrohamot. Igyekeztem a lehető leggyorsabban lenyugtatni az agyam, ami egyre inkább nehezen ment, amint megint realizáltam, hogy mennyire rohadtul de nem normálisak ezek a gondolatok valakivel szemben, akit hosszú évek óta testvéremként szeretek.

      Talán tovább is ment volna a dolog, ha egy apró kis mozdulat ki nem szakít teljesen a gondolataim sűrű, átláthatatlan ködjéből. A mellettem ülő keze kinyúlt a dumplingot megszégyenítő becsomagolás alól, majd az egyik, épp az ujjaimat tördelő kezemet fogta meg óvatosan és a pléd alá húzta magával. Nem csinált vele semmit, csak a törökülésbe font egyik combjára fektette azt, a tenyeremmel felfelé, majd a saját ujjait adta a kezembe - utalva ezzel arra, hogy ha már nagyon szeretnék valamit piszkálni, akkor az övével tegyem ezt.
      - Ne csináld Hyung...- szólalt meg nagyon halkan, de értettem, amit mondott, mert elég közel volt hozzám a vállamon fekvése miatt.

       Művelete eléggé sikeresnek bizonyult, mert annyira kizökkentett, hogy nem csak a kényszeres cselekedeteimmel kapcsolatban állított meg, hanem a gondolataimból is teljesen kizökkentett. Most... mi, Ő ébren van? Eddig azt hittem, hogy alszik. Vagy én ébresztettem fel a mocorgásommal valahogy?
Hát, ezt talán sosem tudom meg.
Mindenesetre az ujjaim elernyedtek érintésére és kétségtelenül abbahagytam az önmagam gyalázását. Innentől másra nem is igazán tudtam figyelni, csak az ujjaira, amiket az enyémekre fektetett. Meg arra, hogy az agyam két másodpercenként elindított volna egy ösztönös folyamatot, hogy összekulcsoljam azokat és nekem minden második másodpercben ezt kényszeresen meg kellett akadályozzam.
Mert az már... fura lenne tőlem, nem?
De. Azt sem tudom az elmém miért akarja ezt ennyire. De min vagyok én már meglepődve, akart mostanában már ennél merőbben cifrább dolgokat is...

      Ezek után sem Ő, sem én nem mozdultunk, vagy szólaltunk meg. Én már nem merem azt mondani, hogy a vállamon aludt az előzőekből kiindulva, de mindenesetre úgy tűnt. Egy ideig még biztosan csak ott ücsörögtem és visszatértem a fél szemmel tv bámuláshoz, mert a gondolkodás nemigen vezetett sehová. Nem is terveztem egyébként elaludni, csak... félnyugodtan lenni a helyzeten. Nekem az is elég volt már ekkor.

      De... meglepetésemre nem így lett. Nem is tudom hogyan, de egy idő után engem is elnyomott az álom. Pedig a délutáni, hozzám képest meglepően hosszú alvásom (és a már amúgy is hatszázszor felborult bioritmusom) mellett szinte biztos voltam benne, hogy este erre nem igazán leszek képes. De mégis úgy tűnik, hogy igen. És ez nem máshogy tűnt fel, mint úgy, hogy egyszer csak ülésből elzuhantam a kanapén vízszintes pozícióba. Mivel a ball vállamra érkeztem, természetesen sikerült felébredjek a kisebb fájdalom miatt - mondjuk erre a zuttyanásra nagy eséllyel amúgy is magamhoz tértem volna. Így már egyből mocorogtam volna át valahogy máshogy, de...
Hát nem voltam egyedül. Az, hogy én eldőltem, eredményezte, hogy Jimin is dőlt velem.
Vagyis inkább...puffant.

      Ő erőtlenül esett az oldalamnak (Háh, tehát akkor ezen a ponton már biztosak lehetünk benne, hogy tényleg aludt!), majd ennek az ütődésnek hatására, elég morcosan és összezavarodott tekintettel emelte fel a fejét.
Elnyomtam magamban egy nevetést az arckifejezésére, mert kicsit láttam önmagam Benne. Így képzelem el magamat kívülről, amikor valaki próbál felkelteni. Kicsit bénán feltolta magát és még mindig csak próbálta felfogni azt, hogy mégis mi történik a világban körülötte, ránézésre elég sikertelenül. Én a felemelkedését kihasználva átfordultam a hátamra, hogy ne a fájó vállamon feküdjek, de felkelni nem tudtam, hiszen még mindig félig rajtam (főleg a lábaimon) feküdt.

      Aaaaztán már nem csak félig. Mert úgy döntött, hogy Ő most innen bizony nem fog felkelni.
Szóval morcosan visszaejtette a fejét - most már - a mellkasom és a hasam közötti sávra és a szuszogásából ítélve nagyjából ugyanebben a pillanatban már vissza is aludt.
Hát... ha az elmúlt időszakban valamit sikerült megállapítsak Jiminről, az az, hogy félálomban abszolút nem tudja felmérni, hogy miket csinál.
És amit magamról sikerül konstatáljak ezzel kapcsolatban az nem más, mint hogy én ezt valamiért halál elragadónak találom. Bármennyire is nincs kedvem bevallani magamnak.

      És jelenleg én és a félálomban lévő agyam szerencsére nem is pörgött ezen sokat. Már... kezdem megszokni, hogy együtt alszom vele, asszem...
Így, mivel nem igazán tudtam mit kezdeni a kezeimmel és egyébként is gyakran alszom így, csak keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaim és lehunytam a szemeimet. Akaratomon kívül is a mellkasa emelkedését és süllyedését figyeltem, ami a medencecsontomnak és az egyik combomnak simult és ennek köszönhetően igen hamar újra elnyomott az álom.

      Azon túl, hogy a reggel közeledtével, amint világosodott a fényt eltakarva a szemeim elől a kanapé támlája felé fordítottam a fejem, meg sem moccantam egész éjszaka. Mondjuk ez nem túl meglepő, mert sosem mocorgok túl sokat - ha meg valaki rajtam fekszik, akkor úgy tűnik pláne.
Mert Ő sem tűnt el ám az éjszaka során. Elég éber alvó vagyok, de nem keltem fel egyszer sem arra, hogy mocorogna. Valószínűleg Ő sem igazán változtatta meg a helyzetét. Úgy tűnt, hogy igencsak komfortosan érzi magát.

      Ellenben a reggel ténylegese eljövetelével - tekintve, hogy a nappaliban aludtunk el, ami egy közös tér - hamar elkezdtem hallani néhány lépéshangot. Fülem botját sem mozdítottam meg rá mondjuk, de félálomig felébredtem legalábbis. Viszont az agyam annyira nem bootolt be, hogy átgondoljam a tényt, hogy lehet nem kellene így maradni akkor, ha a többiek erre elsétálnak, mert... hát nem tudom. Azért ez a látvány érdekes lehet külső szemlélőként, nem?
Mert... belső szemlélőként is érdekes. Hát akkor még milyen kívülről...

      Deee ezzel nemes egyszerűséggel nem foglalkoztam, mert túlságosan aludni akartam még. És kiélvezni ezt a kellemes helyzetet már megint. Oké, ha valamit fel kellene hozzak, amiben Jimin rossz hatással van rám, az határozottan az, hogy hogyha Vele alszom, akkor az átlagostól is kevésbé vagyok képes kikelni az ágyból. Ha tehetném amúgy sem kelnék ki nagyjából soha, de ha Ő is ott van, akkor erre még a minimálisnál is kevesebb motivációt találok. Tessék, most már senki sem mondhatja, hogy elfogult vagyok Vele kapcsolatban!
...Ja, nem, hát tökre nem.

      A reggel csak telt, a többiek lassan ébredeztek, de egyelőre mindenki csupán a fürdőkig mászott el a hangok alapján. És igen; ha én már ezt ennyire be tudtam kategorizálni, az feltételezte, hogy én is egyre inkább ébren voltam. Lassan még a szemeimet is kinyitottam, de nem mozdultam meg azon túl, hogy a fejemet visszahajtottam a fény előli kanapéba bújás helyett egyenesbe. Egy ideig csak hunyorogva szoktattam hozzá a szememet a fényhez, majd amint ez sikerült, a plafont kezdtem el bámulni és a lépések hangjait figyeltem a folyosón.

     Viszont most már egyre nagyobb kényszer jött rám azzal kapcsolatban, hogy hát bizony... ideje lenne kezdeni valamit ezzel a helyzettel. Mert ugyan túl meghökkentő nem lenne, fél percen túl senki nem gondolkodna azon, hogy mi az istenért alszunk egymáson fetrengve a nappaliban ahelyett, hogy a saját, kényelmes ágyunkban tennénk meg azt... de kicsit pont különös lenne annyira, hogy ez a fél perces gondolkodás megtörténjen. És én vagyok annyira szorongó típus, hogy ezt a fél percet is szeretném kikerülni, már amennyiben lehetséges.

     Így hát úgy döntöttem, hogy első körben lecsekkolom, hogy mi is a helyzet a rajtam fetrengővel. Deee nem pont azt láttam, mint amire számítottam.
Tekintve, hogy hasonlóan nyitott szemmel és fáradtan pislogott, ahogy én. Annyira meg sem moccant, hogy biztos voltam benne, hogy még alszik, de mégsem tette. Csak fáradtan pislogott maga elé a bordáim alsó része környékén pihenve, karjával és a pléddel takarva a fényt szemei elől.

      Egy kis ideig csak kicsit talán túlságosan szentimentálisan figyeltem, ahogy pislog maga elé (azon gondolkodva, hogy vajon Ő milyen okból nem kezdett még engem keltegetni), majd úgy döntöttem, hogy sajnos egyrészt túlságosan stalkernek érzem magam attól, hogy így figyelem, másrészt újra elöntött a szorongás, miszerint nem akarom, hogy a többiek így találjanak ránk. Pláne nem úgy, hogy már ébren vagyunk és mégis úgy döntöttünk, hogy még így fekszünk egy darabig...

      Így hát a saját fegyverét használtam ellene; elemeltem az egyik karomat, ami mióta elaludtam összefonva pihent a mellkasomon, majd lenyúltam az arcához és az arccsontja alatt megböktem.
Erre úgy meglepődött, hogy hirtelen felemelte a fejét, mire a vágott arckifejezésére el kellett nevessem magamat. Hát... ha azt akarta volna játszani, hogy Ő még bizony eddig nem volt ébren, ezzel enyhén szólva lebuktatta magát.

      Szerintem erre Ő is hamar rájött, mert nyüsszenve egyet húzta a fejére a pokrócot. Nem akartam kínos helyzetbe hozni, de ennek ellenére határozottan sikerült zavarba jönnie valamiért. Ami megint kicsit fura volt, mert annyira nem volt rá oka. Vagy de? Én nem tudom már szubjektíven megítélni a szituációnkat ezen a ponton.

     Mindenesetre én nem moccantam meg, hagytam Neki, hogy visszatérjen a valóságba és megélje a számára talán kicsit kínos szituációt, aminek azzal vetett véget, hogy ülésbe húzta magát, én pedig felhúztam a lábaim, hogy ezt kényelmesen meg tudja tenni. Újra a pokrócba burkolózott, ahogy az éjjel az alvó módtól leállt tv üres képernyőjére pislogott és a hajába túrt néhányszor - amire rá lehetett volna fogni, hogy csak meg akarta igazítani, de szerintem szimplán pótcselekvés volt, mert zavarában nem tudott mit kezdeni magával.

      Ahogy amúgy hirtelen én sem, de nagyon igyekeztem.
Mivel háton fekve nem igazán tudtam kényelmesen felhúzott lábakkal feküdni, ezért én is felültem, majd miután kiropogtattam a hátamat, lassan feláltam a kanapéról.
     - Kérsz egy kávét? - kérdeztem meg, mintha a lehető legtermészetesebb reggelünk lenne a mai, a szokásosnál is rekedtebb reggeli hangomon valamiért.
Ő egy ideig nem válaszolt, sőt, a hangomat meghallva mintha csak még jobban elnyelte volna a zavara. Csak bámult maga elé, aztán kicsit tétován felnézett rám és bólintott.
      - Igen, köszönöm.

      Én pedig kiindultam a konyhába, hogy lefőzzek mind a kettőnknek egy-egy adag kávét, miközben próbáltam úrrá lenni a furcsán izgatott érzésen, ami a gyomromban és az izgatottan reszkető kezeimben jelent meg. Hm...

***

      - Ááááh még mindig nem hiszem el, annyira örülök, hogy elfogadtad! - örvendezett Halsey a telefonban, de már így is vagy háromszor leállítottam, hogy beszéljen lassabban, mert ha így hadar, képtelen vagyok felfogni a szavait. Ennyire azért nem tudok jól angolul.
      - Én is örülök neki. Meg annak is, hogy nem lett még elegük belőlem, amiért eddig tartott, hogy válaszoljak... - nevettem fel egy kicsit a dolgon. Meglepően szabadan beszéltem most, annak ellenére is, hogy biztos voltam benne, hogy vagy ezer nyelvtani hibát ejtettem már az elmúlt percekben.
      - Ahh, lüke, tudnád mennyit áradozott a Diablo csapata Rólad. Szerintem a játék megjelenési idejét is kitolták volna, ha ezen múlik...
      - Lüke? - kérdeztem vissza, mert életemben nem hallottam még ezt a szót, bár a szövegkörnyezetből sejtettem, hogy valószínűleg csak szimplán lehülyézett.
      - Bolond. Mindegy. Szóval alig várom a forgatást. - lelkendezett tovább, miközben én lazán hátradőltem a székemben. Hát... videójáték zenével kapcsolatban sem kerestek még fel eddig, azt hiszem ezt is kihúzhatom a bakancslistámról.

      - Én is, én is. És azt is, hogy legyen időm játszani... - nevettem el magam.
      - Ezek után muszáj leszel! - lelkendezett, ahogy hallottam, hogy valamit épp pakolászik - Bocsi, csak Ender nem bír magával - utalt a valószínűleg épp a lába körül rohangáló gyerkőcre.
      - Semmi gond - válaszoltam kicsit elmélázva azon, hogy amikor utoljára láttam, szerintem alig volt pár hónapos.
      - Viszont most mennem kell, de nagyon örülök, hogy végre tudtunk beszélni - hallottam ki a kedves melegséget a hangjából, hogy tényleg őszintén így gondolja.
      - Én is - mosolyogtam a kezemben forgatva egy tollat, amit az asztalomról vettem fel.
      - Akkor találkozunk a felvételen. Remélem már várod! - lelkendezett tovább. Hihetetlen, mennyire hiperaktív most, általában ennyire azért nem ilyen. Látszik rajta, hogy nagyon feldobta a válaszom.
      - Azt, hogy találkozzunk? - nevettem fel, kissé kiforgatva a szavait.
      - Jézusom - jajdult fel a nagyszerű poénomon - A forgatást, Te nem-normális.
      - Igen, azt alig várom - vigyorogtam egy kicsit. Hiányoztak már ezek a beszélgetések. Jó lesz újra egy projekten dolgozni Vele, főleg egy ilyenen, amiért mind a ketten ennyire lelkesedünk.
      - Na szép, persze, csak azt... - puffogott kicsit mű-sértődötten - Na jó, ezért még megkapod a magadét. De most tényleg megyek. Akkor hamarosan!
      - Így van. Szia. - köszöntem el.
     - Szia! - majd ezzel letette a telefont.

      Sóhajtottam egy halkat az angol beszédtől felgyülemlett feszültségét kiadva magamból, majd az asztal lapjára helyeztem a telefonomat és a tollat a kezemből, majd ujjaimmal izgatottan doboltam néhányat. Valahogy ez a hír most... nagyon feldobott.

      Viszont még magamhoz sem tértem normálisan a beszélgetést befejezvén, amikor valami furcsa hang sejlett a fülembe magam mögül, ami mintha a stúdióm ajtaja felől jött volna.
Megfordultam a székemmel, de nem láttam semmit és senkit. Az üvegen keresztül sem igazán észleltem, hogy valaki épp szeretett volna betörni, úgyhogy még néhány zavart pillantás után visszafordultam az asztalomhoz.

      Különös.

      Túllendülve ezen, végül csak előkerestem a szövegkönyvet, amit idő közben átküldtek nekem a Halsey-vel közös projekttel kapcsolatban, majd behatóan tanulmányozni kezdtem, hogy a lehető legfelkészültebben érkezhessek majd a forgatásra.
Ez... izgalmas lesz.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥

♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions