Rémálom (18+!)

Rémálom

Cím: Rémálom

Rész: 1/1

Párosítás: Yoonmin / Suga x Jimin / Yoongi x Jimin

Műfaj: Angst / Yaoi / Slash / Smut (Erőszak, Derpresszió, Öngyilkosság, Fájdalom, Félelem, Halál, Brutalitás, BDSM)

Szemszög: Jimin

Korhatár: 18+ !!!

Warning: Trágár beszéd és erős szexuális tartalom, erőszak!

Köszönöm szépen a képet Wendynek <3

               Egy kellemes séta, finom természettel összehangolható illatokkal. Gyönyörű látvány, sehol egy ember. Senki. Csak a szerelmem és én. Másra szükségem sincs. Yoongival szerelmes pillantásokkal sétáltunk a nagy, zöld lombú fák között. Nem tudom, hol lehettünk. Nem is volt ismerős, csak végelláthatatlan farengeteg egy egyenes úton. Mintha a mi utunk lett volna. Egyenes és egyértelmű. Még is, kicsit sem unalmas. Sőt, sokkal inkább ellazító és megnyugtató.
               Boldogan sétáltam kéz a kézben az egyetlen emberrel, akit úgy érzem, hogy megért engem és tiszta szívemből át tudom adni neki magam. Teljesen, a lelkem minden porcikáját. Szerelmes vagyok belé. Borzasztóan.     
               Még is hirtelen éles kontraszt. Mintha az út sötétedne, és már nem érzem keze melegét az enyémen. Csak jég hideg érintés. Tekintem oda kaptam, mire eltorzult, sötétbe áthajló arca a nevemet mondja. Mintha éreznék valami mozgást. Az út kanyarodik én pedig figyelmetlenül, véletlenül letértem róla. Mi – mi történik? Rettegve éreztem meg, ahogy a talaj kicsúszik a lábam alól és zuhanni kezdek. Suga hangja egyre csak erősödött.

               - Jimin kelj már fel! – rázta a vállamat, illetve egy egészen más fajtaérzést is megéreztem ekkor, azon kívül, hogy rázogat. – Hah, nem hiszem el. Dugni akarok, te pedig alszol… Háhh, gyerünk már. – folytatta vállaim mozgatását.    
               Lassan fogtam fel, hogy mi a fene történik. Az a „másfajta” mozgás bizony nem volt más, mint a csípőmön terjeszkedő szerelmem, aki a vállaimat rázogatva ingatja a derekát, így engem ingerelve. Éjszaka velem is megesik néha – mint minden más férfival -, hogy csak úgy áll a cövek, mert why not, bár jelenleg nem tudtam hová tenni ezt a dolgot. Nemvoltam biztos benne, hogy Ő húzta fel ennyire a kis barátom, vagy az álmomban való boldogság és kellemes érzet, vagy épp stressz, amit a végén éreztem.  
               A következő, amit felfogtam az az volt, hogy késő este van. Főleg, mert korom sötét volt a szobában, azért is, mert egy árva más hangot sem hallok magunkon kívül, végül pedig azért, mert a szemeim még borzasztó álmosak. Ilyenek akkor, hogy ha felkelt, mert rosszat álmodott. Ki nem nézné belőle az ember de igen, Suga, a nagyszájú kemény gyerek, igen is tesz ilyeneket. Senkinek, sosem vallaná be, de igen is tesz. Fél az álmaitól, hiszen rengetegszer gyötrik rémálmok, amiket meg is oszt velem általában. Sosem bánom. Mert tudom, hogy jobb lesz utána, főleg, ha elmondja, tudja, hogy már nem valóság. Biztosan tudja. Én pedig szeretem neki ezt bizonyítani, amennyire csak tudom.

               Most viszont én éreztem magam egy rossz álomból kiszakadó lidércnyomásban. A sötét út, kanyarodás, zuhanás, ami az álmom végén ért, még teljesen magukkal ragadt, így fel se fogtam teljesen mire kérlelt. Dugni akar? Nem is értem. Sosem fogalmazza így meg, csak ha már teljesen felajzott állapotban van. Na jó, de, hogy ha csak beszél valakivel ilyesmiről, akkor használja így. De ha ténylegesen a szeretkezésről van szó, méghozzá velem, akkor sosem teszi ezt.       
               Lassan képes voltam felébredni annyira, hogy rekedtes, fáradt hangon megszólaljak.
               - Mih? – ennyi telt tőlem a félig még a rémálmomban járó állapotomban.

               - Faszom, nem hiszem el! – morgott már szinte idegesen – Mondom, dugni akarok! Nem foglak megerőszakolni miközben alszol. Istenem. Mit nem lehet ezen érteni? – hajolt le oda hozzám. Ingerült volt. Félelmetesen ingerült én pedig nem értettem, hogy mi zaklatja ennyire. Sosem szokott így beszélni velem. Hirtelen nyakamhoz hajolt, majd ajkaival végig szántott vékony bőrömön, tudva, hogy mennyire érzékeny az. A testemen végig futott a jól eső hideg, ahogy ajkai tovább vándoroltak, keresve azt az eret, amit olyankor szokott csócsálni, amikor már rég mindennek a közepében vagyunk.   
               Mivel jelenleg nem voltunk semmi közepében, az ér sem dülledt ki a nyakamon, amit olyannyira szeretet kényeztetni ajkaival és ízlelőszervével egy heves aktus közben, így csak egy morgást kaptam, illetve egy erőteljes csapást a fejem mellé a párnára.  
               - Elegem van! Mi a franc van veled, még csak erre se vagy képes?!          
           Teljesen leblokkoltam. Hogy beszél velem? Hogy beszélhet velem így, ha szeret? Miért mondja ezt, mit tettem? A félelem kedélyállapota átjárta minden ízemet, de nem csak szavaitól, hanem erőteljes ütésétől, ami a párnában végeztetett. Féltem, hogy legközelebb engem talál el, bár sose legyen legközelebb.     
               - Yoongi, te ittál? – csapta meg hirtelen az orromat a szag, amit teljesen a kedvenc Whisky-jének tudok be. Utálom azt a piát. Olyan borzasztó büdös és az íze is szörnyű. Gyűlölöm. Gyűlölöm azt is, ha iszik.

               - Mi bajod van? Nem kurva mindegy? Úgy se dughatlak meg. Nananana. Várj. Egy faszt. Azt csinálok, amit akarok, nem? De. – gondolkodott el, ezzel meggyőzve magát arról, hogy mivel a párja vagyok, akkor és ott reszel ketté, úgy, ahogy akar. A szemeim elkerekedtek, főleg, amikor erős szorítást éreztem meg az egyik csuklómon. – Meg foglak baszni. Nem is dugni foglak. Meg foglak baszni, rendben? Sikítani fogsz. És ne felejts el Daddy-nek hívni. Ha még is sikerül, lehet jobban fog fájni, mint terveztem… - villantotta ki fogait, amolyan farkasvigyorral, sőt sokkal inkább vicsorgással.      

               Yoongi elkezdte rólam letépkedni a nadrágom, amiben eddig aludtam, ezt persze szinte két másodperc alatt sikerült is véghezvinnie, majd pedig a pólómat is feltúrta, majd hajolt volna mellkasom és a felsőtestem további részeinek kényeztetésére, mire az immár szabaddá vált kezemmel, erősen hátra nyomtam a vállát. – Suga, állj meg! – utasítottam markánsan.  
               - Szeretem, ha tiltakozol, te is tudod… Gyerünk, csináld még. – harapta be alsó ajkát.    
               - Mi van? Nem! Én tényleg nem akarom! Suga állj le és ne kényszeríts. Most nincs kedvem, nem szeretném… Késő van, holnap koncert, aludnunk kell. Főleg neked. Full bekattantál a piától, érzem, hogy ittál. Gyere, aludj mellettem… - paskoltam meg végül a mellettem lévő üresedést az ágyon.

               - Egy nagy büdös szart! – kaptam a trágár és kellemetlen megjegyzést – Felejtsd el. Szexelni fogunk, ha akarod, ha nem. Akkor is megkaparintalak, ha nem akarod. Gyerünk. Ellenkezz. Az se érdekel, ha sikítasz, legalább a többiek is megtudják, hogy kié vagy. – beszélt mérgesen, majd a sötétben, valami mérgesen őrült csillanás villant szemébe - …és, hogy ki is valójában a gazdád.       
           - Tessék?! Suga, könyörgöm, ne mondj ilyet… - gyűltek hirtelen könnyek a szemembe. Elkezdtem rettegni. A szerelmemtől rettegtem. Az őrület a szemében kivédhetetlen volt és elkerülhetetlenül ott is maradt, egy cseppet sem változott meg. Éreztem, ahogy birtokolni akar, jobban, mint bármikor – pedig eddig sem volt arról híres, hogy olyannyira ne mutatná ki, hogy nem az övé vagyok. A noonák előszeretettel üdvözlik az édesanyját mentálisan, amikor a hetedik lila foltot tűntetik épp el a nyakamon vagy vállaimon. Hogy van ott egyáltalán ennyi hely?

               Bárhogy kérleltem, vagy könnyeztem, csak őrült lihegést és morgásokat idéztem elő tőle. Persze, amikor a pólóm is leszaggatta rólam, csak még inkább ijedt voltam. Rúgkapáltam, igen, le akartam rúgni magamról azt az embert, akit szeretek. Akibe szerelmes vagyok. Akiért bármit megtennék. Akiért még azt is megtenném, hogy éjszaka, ha hajnali 3-kor felkelt, hogy szeretkezni akar, lefeküdnék vele. De Ő… most nem Suga. Azaz de, de valaki teljesen más irányítja. A lelke és az elmélye mintha megbomlott volna, és a Rossz vezérelné. Sosem tenne ilyet velem. Szeret engem. Tudom, hogy szeret…
               De még sem hagyott. Ahogy kapálóztam, már szinte kezdtem örülni, amikor is lemászott rólam. Egy pillanatra fellélegeztem és elhittem azt, hogy igen, el fog menni. Hagyni fog és nem vetkőztet tovább… De nem. Nem ez történt.      
               Két vastag kötél került elő. Felhajolt hozzám. Combjaimba térdelt, majd kezeimet erősen az ágy támlájához kötözte, lábaimmal pedig ugyanezt tette meg, csak az ágy végére irányítva azokat. Láttam rajta, hogy ekkor egy pillanatig gondolkodott, hogy ez így nem jó, így sokkal inkább, kioldozta őket másodpercek múltán. Megint reméltem. Reméltem, hogy rájött a sírásomból, ijedt lihegésemből, hogy valami baj van és nem jó. De nem tette meg. Ködös elmélye teljesen átvette az uralmat teste felett.
               - Fordulj meg… Azt akarom, hogy a kutyám legyél… - morgott nemtörődömséggel rávágva egyet a hátsó felemre, ahogy megforgatott. Persze a kezemre így jobban csavarodott a kötél, örültem, hogy nem törte el őket a fájdalmas anyag.          
            - Ez fáj… ez fáj, engedj el, én ezt nem akarom… Suga enged– AHH!!- fulladt nyögésbe kérlelésem, ahogy valami fájdalmat éreztem meg a hátsómnál. Újabbat csapott az előző tárggyal, tehát a szadista kötéllel a nemesebbik felemre, de sokkal erősebben. Immáron négykézlábra kényszerített és így élvezte látványomat. – Kérlek, ne csináld… Suga, nem akarom… Yoongi szeretlek… Ha szeretsz, nem csinálod ezt… - ejtettem a fejemet a kezeimre, folyó könnyei, társaságában.     

               De nem. Mit sem segít bármi féle próbálkozás, ha valamit eldönt. Ha valamit eldönt, akkor az úgy van, úgy lesz, és a múltba visszagondolva; úgy is volt. Borzasztó megalázónak éltem meg az egész helyzetet, a könnyeim nem apadtak, ahogy a kérlelésem sem, főleg az után, amikor lekerült rólam az utolsó ruhadarab is. Próbáltam szabadulni, mocorogni, de minden pillanatban csak sokkal inkább erősködött és jobban játszadozott velem. – Ne ficánkolj. Miért sírsz? Érzem, hogy élvezed. Áll a farkad. – morgott újabb fájó nemtörődömségével a hangjával. Áll? Hol áll? Mesélj már, mert én nem érzem.
            Úgy is volt, ahogy mondtam. Cseppet sem az volt, ahogy Ő azt gondolta, hiszen egyáltalán nem élveztem. Kérleltem, sírtam, zokogtam, kiabáltam, csináltam mindent, de csak tovább játszadozott velem és ütögette a hátsóm. A végére már annyira fájt, hogy szinte elviselhetetlenné vált, hogy tovább bírjam így tartani magam. Legalább csak… csak dugna meg és lenne vége mindennek – a kapcsolatunknak is. Ennek ellenére szétver. Boldog voltam. Szerettem. Miért teszi ezt velem?

               Amikor már azt hittem, hogy legalább az fog történni, amire „vágyok”, hogy végre belém ereszti magát és vége ennek a szörnyű rémálomnak, akkor kiderült, hogy… nem. Ez sem. Ma semmi sem teljesül, amit kitalálok. Megéreztem, hogy a feszes izomgyűrűmet masszírozgatni kezdi, majd pedig egy síkos anyaggal keni be. Végre. Legalább ennyivel foglalkozik. Bármennyire is furcsának hangzik, arra „vágytam”, hogy a férfiassága jusson belém. Csak legyünk ezen túl. Legyen kielégült és végeztünk. Végeztünk egymással. Soha többé nem akarom látni. Egy részeg disznó, akinek csak erre kellek, mint látszik. Sosem hittem volna... Én szerelmes vagyok belé. Szörnyen szeretem. De nem. Ő nem. Ő ezt teszi velem. 

               Ahogy már készültem volna fel, a hatalmas forró test fogadására, alkarjaimmal arcomat törölgetve, hogy legalább ne marja szét azt is a könnyzuhatagom, teljesen mást kaptam. Valami kúpszerű alakot éreztem meg és valami szőröset ezután. Fujj mi a fene ez? Te jó ég, ez gusztustalan érzés.
               Hátra kaptam a fejemet, majd pedig megláttam, hogy egy kutyafarkinca indul ki fenekemből, mire csak még jobban felzokogtam. Eddig is csináltunk ilyesmit, hisz imád velem játszani és én is élvezem, betegebb napjaimon. De nem így és nem ezt. Borzasztó érzés az, hogy most meg se kérdezte, meg se beszéltünk egy amolyan „jelszót”, amit ha kimondok, azonnal abbahagyja az egészet, még csak azt sem, hogy egyáltalán lenne kedvem hozzá. Egy bábu vagyok. Egy darab baba, amit úgy forgat, ahogy akar.

               A farok után csatlakozott még a testemre egy póráz, majd pedig még a hajamba is aggatott két darab kutyafület, mire már talán jobban zokogni sem tudtam volna.            
            - Ne sírj kicsi kutyám. Itt van a gazdi… - kezdte el a borzalmasan eső szerepjátékát ily módon.
              - Nem vagy a gazdám… És nem vagyok a kutyád. A párod vagyok… - beszéltem ingerülten, majd újra felsírva.   
               - Jaj ne rinyálj annyit. Gyere.- markolt a hajamba, majd pedig felrántotta a fejemet, mire egy nyögés szakadt ki torkomból. Ez fájt.            
               Yoongi elém térdelt, kis terpeszben mindezt. A fejemet a borzasztó nagyságra duzzadt férfiasságához irányította, de persze elhajtottam a fejem. Nem fogom hagyni magamat egy borzalmas szexrobottá varázsolni.          
               Nem akartam. Még is sikerült.   
               Nem érdekelte kifejezetten, hogy mit teszek vagy mit nem, erősen rángatott a hajamnál fogva és akaratom ellenére húzta a fejemet magára mélyen. Mindenhogy ellenkeztem, ahogy csak tudtam. Próbáltam megharapni, de erre is kitalált valamit, persze. Nem is Ő lett volna, ha nem egy karnyújtásnyira van tőle a szájpecek, amit kellemetlenül vöröslő párnáim közé operált, mondván, így már nem haraphatom meg. Erősen hatolt újra torkomig, majd pedig mereven tartva fejemet használta ki gátlástalanul a kiszolgáltatott ajkaimat.

               Nem volt elég persze ez sem. Nem volt elég jó neki annyi, hogy kutyaként – ugyan akaratom ellenére – de próbálok neki élvezetet okozni. Továbbra sem engedett szabadon. Amikor határára ért, elengedte fejemet, mire köhögve ejtettem előre azt. Csoda, hogy nem fulladtam meg, ettől a hatalmas farkától, amit erőszakosan nyomott le a torkomon. Mesebeli, hogy egyáltalán még lélegzek.    Kapkodtam a levegőt és alkarjaimra rogytam, de nem hagyott sokáig. Mögém araszolt, majd kivette a számból a feszítő átékszerét. Hirtelen a játék-farkat kivéve a még mindig feszes izomgyűrűmből, bármi féle felkészítés nélkül hatolt belém.

               Borzasztó volt. Az az ember, akit tiszta szívemből szeretek, mindenféle érzelem nélkül erőszakol meg. Szeretem… Szerettem. Nem is a fizikai fájdalom az, ami a legjobban megvisel most. Hanem az, hogy minden mozdulatával, darabokat hasít le a lelkemből és tiporja azt a lehető legmélyebbre, a föld középpontja felé. Hongosan zokogtam, de egy pillanatig sem próbált megállítani ebben, vagy csak lejjebb adni kielégülési vágyából amiatt, mert én nem élvezem a hangok alapján, egyértelműen.

               - Jézusom, te idióta! – hallottam meg magam mögött a borzasztó mérges hangot, majd pedig hirtelen elhagyta testemet. A hang gazdája egészen biztosan nem Suga volt, de nem tudtam feldolgozni, hogy akkor ki másé lehet. Erőtlenül estem össze és gyűrtem magam alá kezeimet.           
               - Faszfej! Hogy merészelsz bejönni a szobába akkor, amikor épp ennek a közepén járunk! Takarodj ki innen! Pofátlan!      
               - Hogy beszélsz velem?! És még is mit művelsz?! Az egész dorm attól zeng, ahogy Jimin kérlel, hogy hagyd békén, normális vagy?!- jöttem rá lassan, hogy a leader az, aki bejött, hiszen ki másnak lett volna ekkora határozott jelleme, hogy megállítsa a felbőszült ördögöt.    
            - A Hyungod vagyok, TE hogy beszélsz VELEM?!- kiabált, mint egy őrült – Játszunk! Élvezi! Ez a lényege!
               - Te tényleg ennyire idióta vagy?! Szerinted miért üvöltözik bőgve, mert élvezi?! – rángatta ki a szobából, majd a továbbiakban fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Csak összegömbölyödve engedtem továbbra is utat a könnyeinek, ahogy a karjaimat erőtlen rángatásokkal próbáltam kiszabadítani, hogy legalább a kinézetem ne legyen egyenlő egy kiszolgáltatott senkiével, ha már a lelkületem teljes mértékben megegyezik vele.

               Nem tudom mennyi idő telhetett el. Lehet, hogy percek, lehet, hogy órák. Minden esetre a leader segítőkészsége miatt, sokkal inkább tippelnék az előbbire, mint sem az utóbbira. Lassan halk lépteket hallottam magam mögött, mire félve rezzentem össze.      
               - Nyugodj meg Jimin, csak én vagyok – hallottam meg Namjoon hangját, ahogy lassan oda lépkedett hozzám, majd pedig próbált hozzám érni, de hátrébb rántottam magamat, hogy ne tegye – Nem bántalak. Kioldozlak. Rendben? Csak eleresztelek. – csitítgatott, ahogy újra próbált a kezeim felé nyúlni. Végül hagytam neki, hiszen valószínűleg igaza volt és nem hazudott, hisz miért tette volna? Segíteni akart. Biztosan…

               Kioldotta a kezeimet, amiket elhúztam az ágy támlájától és fájdalmasan nyüszítve próbáltam őket életképes mozgásra bírni. Borzasztóan fájtak és mintha vöröslő zúzódásnyomokat leltem volna fel rajtuk. Ahogy a háton fekvésből hanyattra tekert meg még a kis művelete közben ez az ördögi lény, az tett be valószínűleg igazán. Namjoon leguggolt az ágy elé, majd maga elé húzta a kezeimet.    
               - Sejtettem, hogy így fog kinézni – sóhajtotta kissé aggódva, majd erre a megállapításra – mintha csak eme borzasztó a látványra készült volna – vett elő valahonnan maga mögül kötszert és zúzódásos sebesülésekre való kenőcsöt. Bekente a kezeim, majd be is kötötte őket, ez után még némileg végig vizsgált, de kifejezett sérülést, amivel tudott is volna kezdeni valamit, nem talált rajtam.
          - Bent van a szobájában. „Alszik”. Bár kicsit segítettem neki. – jelentette ki a leader, hiszen gondolhatta, hogy a következő kérdésem az lenne, hogy mit csinált vele. Gondolom kicsit… kiütötte. De egy cseppet sem bántam.

***

Teltek a napok, a hetek. Szeretném azt mondani, hogy lassan minden jóra fordult, Suga megváltozott, soha többé nem tett ilyet, de… Nem tehetem. Ugyan az eset után egy nappal, a bocsánatomért esedezett, kereste a társaságom, de még csak arra sem voltam képes, hogy kinyissam az ajtót. Rettegtem tőle. Ahogy a banda napjai egyre folytak tovább, csak próbáltam túlélni és a lehető legkevesebbszer egyedül maradni, nyitott ajtók mögött. Amint pedig volt lehetőségem magamra zárni bármit, meg is tettem. Szörnyen éreztem magamat. A lelkem lassan felemésztette magát. Rengetegszer sírtam amiatt, mert fel akartam kelni, ebből a szörnyű álomból. Nem akartam így élni. Nem akartam tovább csinálni. Hogy mit? Azt, hogy valahányszor a többiek nem figyeltek újra leitta magát és az éjszaka megismétlődött. Gusztustalannál gusztustalanabb és fájdalmasnál fájdalmasabb dolgokat csinált velem, amikor a többiek nem vehették észre. Ügyes volt. Minden éjszakát azzal kezdte, hogy beragasztotta a számat. Nem tudom kiabálni vagy segítséget hívni. Magamra maradtam. Ha szóltam volna… Akkor is mit tettek volna? Nem tudtak volna semmit. Ahogy az első után, a többi után sem.

Csak egy utat láttam az egész történet végének. Azt, hogy ha pontot teszek a mondat befejezésére. A szerelmem ezt tette velem. És tudtam, hogy sosem fogja abbahagyni, ha nem teszek valamit. Talán így… Rá fog döbbeni mit tett. És senkinek nem kell azt átélnie többé, amit nekem.
               Csak egy döntés. Csak egy lépés, egy ugrás egy magas helyről. A dorm tetejéről. A rémálomnak vége szakad… vége szakadt. Azon a délutánon szabadnapot kértem a srácoktól, rosszullétre hivatkozva. Suga asztalára egy papírt tettem, amin a következő állt: „Egy rémálomnak vége. Ébredj fel végre.”