Beauty and the Monster - 10. fejezet - Ne félj a következményektől. Még látjuk egymást.

Ne félj a következményektől. Még látjuk egymást.

Cím: Beauty and the Monster

Alcím: Ne félj a következményektől. Még látjuk egymást.

Rész: 10

Párosítás: Jin & Rap Monster

Szemszög: Jin

Korhatár: 12

Warning: Helyenként trágár beszéd előfordulhat.

Összefoglaló: Egy félelmetes éjszaka után, Jin egyedül marad azzal a bizonyos félelmetes házzal, kettesben. Amikor már kicsit örülne, hogy a ház gazdája hazatolta a formás kis hátsóját, jön a bejelentés; látogatójuk lesz. A látogató személye, pedig Jint igen csak nagy izgalommal tölti el, maga sem tudja, hogy miért.

Megjegyzés: Elég hosszúra sikeredett, ha valakit ez zavar, akkor elnézést, nyugodtan olvassátok el két részben. Viszont feldarabolni nem akartam, mert minden szorosan kapcsolódik egymáshoz. Kicsit más féle képpen írtam illetve szerkesztettem ezt a fejezetet, kíváncsian várom, hogy ez mennyire tűnik fel nektek és, hogy mennyire tetszik, vagy nem tetszik :D Megjegyzéseket továbbra is nagy-nagy szeretettel várom, jó olvasást! J

               Nem tudom, hogy hova volt ez a sietség így vasárnap "hajnali" kilenckor, minden esetre Namjoon rettentően igyekezett valahova, amit nem mesélt el nekem kifejezetten, hogy hová. A nagy sietségben így reggel, csak annyit mondott, hogy sietnie kell, mert valami sulis dolog és nem fog odaérni. Elmondta akkor még nagyjából negyvenszer, hogy "Úristen, el fogok késni", illetve sokszor volt még a "Basszameg" is terítéken. Ezen kívül pedig egy kellemes, kakós reggellel indult a vasárnapi napom.

               Ez a bizonyos kakaós reggel nagyon jó volt. Ugyan elég furcsa volt reggel hirtelenjében realizálni, hogy még is ki az istennek az ágyában fekszem, és hogy miért, de lassan sikerült. Mondjuk mire felkeltem már senki sem volt mellettem, ami némileg kiábrándító, némileg pedig valószínűleg a reggeli énemnek nyugtató érzés volt, hogy nem kapott szívrohamot, hogy még is ki az aki teszem fel, a nyakába szuszog. Egy szépséghibája volt az egész napnak, az pedig az, hogy egy ideigen házban, tele magas technológiás kütyükkel, egyedül lettem hagyva... Hát nem volt a világ legmegnyugtatóbb dolga, maradjunk ennyiben. Főleg, hogy a fele cuccot még irányítani sem tudtam, vagy... vezérelni, vagy mi a fenét kell ezekkel csinálni. Mindegy, a lényeg annyi, hogy féltem. Meg még is, akkora pofátlanságnak éreztem, hogy el kell foglalnom magamat a saját magyartanárom házában, egyedül. Hajh, te jó ég.

Az a bizonyos elfoglalás pedig nem, nem Mr. HagyjunkEgyIdegentASajátLakásombanTökEgyedül ötletei közül kerültek ki. Próbáljam ki a jakuzziját, menjek le a kertben lévő közepes nagyságú medencéjébe úszni (fürdőcuccom nincs nyilván, tehát még legyek pucér is), nézzem meg az éppen nem futtatott fiúkat, akik a pincében laknak... Meg ilyesmi. Hát nem akartam igénybe venni kifejezetten a házát, tehát maradt az a bizonyos "fekszem az ágyban és telefonozok" téma.

               Ami az illeti, ez a dolog nekem kifejezetten jól megy. Bármikor, bármeddig tudnám csinálni szerintem. Ilyenkor feltalálok youtube-ra és megnézegetem az aktuális felhypeolt dolgokat, mint például a csodálatosan értelmes slime készítő, és fidget spinneres videók (Várjunk, ötletem támadt. Ha nem jönne be az énekes/táncos, azaz remélhetőleg idol karrier, akkor ki fogok fejleszteni egy fidget spinnerező slime-ot, és több milliárdos megtekintésem lesz, dől majd a pénz, én leszek az új Pewdiepie. Még a hajam is szőke (jelenleg). Tökéletes ötlet. Srácok, ezt az ötletet el ne lopjátok. Komolyan mondom, börtönbe csukatom, aki lelövi Jin Hyung ötletét. Ne merészeld, ne, ne guglizz! Nem! Tudom, hogy nem akarod tudni, hogy kell életre kelteni egy slime-ot! Nem vagy te Frankeinstein. Ne, ne nézz így, nem vagyok műveletlen. Most guglizz. A tévhitekkel ellentétben Frankeinstein nem a nagy, hullákból összetákolt életre kelő lény volt, hanem annak teremtője, a tudós. Nézd meg, ha nem hiszel nekem, muhaha. Egyébként olvasd el a könyvet, ha nem hiszed. Csak tessék, menj könyvtárba, ne légy kulturálatlan. Hm, olvasnom kéne ahelyett, hogy fidget spinnerező slime-okon gondolkodok. Whatever. Hol is tartottam?). Szóval igen, ilyen csodálatosan értelmes és abszolút nem "csak az idő eltelítésére jó" dolgokat csinálok ilyenkor. Sajnálom, de ma eléggé életképtelen vagyok. Ilyen az élet, ha egyszer átalszol több mint 24 órát. Azután egy hétig fel leszel pörögve.

               Tehát igen, az élet szép, a Föld kerek, a fidget spinner pörög, most pedig végre rászántam magam, hogy kpop-os fanficeket olvassak. Istenem, mi ez a tekintet már megint? Mondtam már, hogy meleg vagyok. Nem szeretem ennyire hirdetni, hajh. Ne nézz már így könyörgöm. Ki mondta, hogy van benne "olyan" rész? Jelenleg csak és kizárólag arra vágyom, hogy valami csodálatos, más világba legyek, ami tele van romantikával, rózsaszín felhőkkel. Arra, hogy a főszereplő megtalálja élete szerelmét úgy, hogy (mint minden klisés történetben,) sétál az utcán, beleszalad, elejti a könyveit, a másik fél a főszereplőnk elnézéséért esedezve felveszi a könyveit, ahogy felemelkedik, összefejelnek, első látásra szerelem, még aznap házasság, gyerekek, ásó, kapa, nagy harang, és még a sírjukon is egy tőből fakadó, két gyönyöröd rózsabimbó sarjadozik. Mindenki sír, mindenki olyan rohadtul romantikus, aztán rájössz, hogy veled soha nem fog ilyen történni, immáron ezért sírsz, aztán pedig fogod magad és leugrasz egy felhőkarcoló tetejéről. Los Angelesben. Mert miért ne ott. Mert Swag vagy, és te vagy Suga.
Huh, tökéletes, megint elkalandoztam. Azt sem tudom, hogy hol tartottam a ficben.

Nem is volt, valami hű de sok időm visszatérni a jelenbe, azaz a jelenből a ficbe, hiszen megint megzavart valami. Az pedig nem volt más, mint a bejárati ajtó. Felkeltem Namjoon ágyából, majd pedig le is battyogtam (sokkal inkább ugráltam) egyesével a lépcsőkön.  
               - Sziaaa! - köszöntem vidáman - Hát te már "itthon"? - kérdeztem. Itthon, mintha csak én is itt laknék, te jó ég.
               - Szép jó... reggelt? Te még mindig pizsamában vagy? – nevett. 
        - Hát továbbra sincs nálam másik ruha... Mellesleg eléggé korán van még szerintem. - nyújtózkodtam meg, ami közben erre gondoltam, egyből ásítanom is kellett. Jobb kezemet jobbra fel kinyújtottam a másikat pedig ökölbe szorítva tettem a szám elé, így valami furcsa tartásban ugyan, de kinyújtóztam, illetve ki is ásítottam magamat.

               - Hát... délután fél három van, de te tudod. Nem tudom, Gwacheonban [Kvacshonban] más ideig számítják a reggelt? Az rendben van, hogy az angoloknál "Good morning" van délig, de hát már dél sincs, drága Jin. - gondolkodott el kedves Namjoon a hülyeségemen. Ehh. Furcsa vagyok, ezt sosem titkoltam.
               - Micsoda? Már annyi az idő? - lepődtem meg teljesen. 
           - Igen, de figyelj, van itt valami fontosabb... - nézett rám jelentőségteljesen - Mármint jézusom, ne pislogj rám ilyen ijedten, csak mondanom kéne valamit... - vakarta meg a tarkóját.
               - Terhes vagy?  
               - Igen   
            - Tudtam - fújtattam egyet, majd pedig lerogytam az ebédlőasztalhoz, mint gondterhelt apuka, aki nem tudja, hogy mit csináljon az újonnan „kiderült” gyerekével.         
             - Édes drága Jin, nem tudom, hogy mennyit ittál, amíg nem voltam itt, de imádom, hogy ennyire fel vagy pörögve - nevetett fel Namjoon, majd oda lépett elém. Pontosabban lépett, aztán leguggolt. Felemeltem a játékosan tenyerembe temetett fejemet. - Ezt most vedd komolyan, oké?
               - Basszus, tényleg megijesztesz, mondd már - pislogtam kérlelő szemekkel.
        - Jó, de nincs baj, na. Annyi az egész, hogy ugye én nem tudtam, hogy te úgymond „látógatóban” leszel nálam, így gyanútlanul, amikor anyukám mondta, hogy meg akar látogatni, mondtam neki, hogy jöjjön nyugodtan, szabad vagyok és ráérek. Na most, Ő pedig háromra fog idejönni. Elnézést, hogy eddig nem szóltam, de reggel teljesen kiment a fejemből, eddig pedig még a világomat sem tudtam, annyira rohantam minden hova, tehát nem volt lehetőségem sem szólni neked kedves. Sajnálom.

Figyelmesen pislogtam rá, mint egy jótanuló kisfiú a tanárára (haha, milyen ironikus), majd pedig bólogattam szorgalmasan.         
               - Értem. De nekem pontosan mi is a teendőm?
            - Semmi. Azt teszel, amit szeretnél. Ha neked valami oknál fogva ez kínos - mind tudjuk miért - akkor fennmaradsz a szobámban. Ha pedig szeretnél, lejöhetsz és beszélgethetsz velünk. Félúton vissza is mehetsz. Ahogy kedved tartja. Csak jobbnak láttam szólni, mint kész helyzet elé állítani.

               - De... Namjoon...  Az nem bunkóság, ha nem jövök ki? - erre egy gondolkodó pillantást kaptam, meg két oldalra húzott ajkat.   

Na kösz Namjoon. Ennyit arról, hogy nem állítasz kész helyzet elé. Mintha azt mondtad volna, hogy "Figyi, fél órád van, hogy valamit kezdj magaddal, mert bemutatlak anyámnak, mint jövendőbeli férjem!". Ahh, olyan furcsa vagyok mostanában, random ilyen "érdekes" gondolatok kavarodnak fel az agyamban. Na várj, akkor most az anyósommal találkoznék? Mindegy. Eddig is ilyen jól állt neki a fekete ing? ÚR ISTEN. CHRISTIAN GREY. ÚR ISTEN. Volt valaha Christian Greyen fekete ing...? Oké, nem igazán érdekel. Minden esetre, amikor ezt realizáltam, a szívem majd kiugrott a helyéről.

               - Rendben, akkor ennek fejében azt hiszem, hogy én most megyek és csinálok magamnak valami fejet... Meg se fésülködtem még ma... - ugrottam fel a székből, de ezt sikerült olyan lendülettel megejtenem, hogy az előttem guggoló lábában megbotlottam. Már szinte éreztem, és láttam lelki szemeim előtt, ahogy az agyam szétloccsan a csodálatosan FÉNYES parkettán, de nem... Valami superhero megmentett engem (Nem, nem Super Craig a South Parkból. Bár ami azt illeti, imádom a yaoi fanartokat Craigről és Tweekről. Annyira aranyosak. Nem, a sorozatot sosem néztem. El akartam kezdeni még régen, de Suga elküldött a világ másik felére, hogy addig, amíg azt sem tudom mi az az orális, meg ne merjem nyitni a videó lejátszót. Hát... utólag már, amiket hallottam és kisebb részeket láttam belőle... meg is értem, hogy ezt mondta. És áldom az eget, hogy megmentett ettől a... furcsa rajzfilmtől.). Tehát nem, nem Super Craig volt az a bizonyos, aki megmentett a biztos haláltól, sokkal inkább az a bizonyos ember, akibe belebotlottam az imént. A derekamat megfogva tartott meg, hogy egyrészt ne essek el, másrészt pedig, hogy ne essek rá teljesen, bár félig így is sikerült, hisz az egyik térdem a vállának támaszkodott.

               - Most már elmondhatom magamról, hogy belém estél? - vigyorgott szélesen rám. Hogy micsoda? Az arcomba futott az összes létező vér, ami épp nem ott volt eredetileg és vöröslő arccal figyeltem, ahogy a vigyora egyre inkább eltorzul a látványomtól. - Izé, nem úgy értettem... - próbálta menteni a menthetőt ezzel a túlságosan egyszerű és semmit sem érő mondattal. Hát lehet, hogy nem úgy értetted, de úgy sikerült.  
Megráztam a fejem, imitálva, mint egy "Semmi baj", majd pedig kibújtam a kezei alól és felszaladtam újra a szobájába. Leültem az ágyra, majd pár nagyobb levegő vétel után rájöttem, hogy mekkora idióta vagyok. Ezen miért akadtam ki ennyire? A „Terhes vagy?” 'poénom' ettől sokkal rosszabb volt. Te jó ég, olyan vagyok, mint valami kislány.

               Kissé elterelve a gondolataimat kerestem meg a fésűmet, majd a szobában lévő tükörhöz léptem oda és a hajamat kezdtem el megfésülni és eligazgatni. Szerintem vagy tíz percig csináltam ezt és emésztettem, ami történt. Már megint idióta vagyok. Mi is történt pontosan? Semmi. Majdnem ráestem és elsütött egy poént, ami kicsit sem különbözött a többitől, amit eddig valaha elsütött velem kapcsolatban. Vagy talán még is...? Nem értek én már semmit. Olyan furcsa érzés ez az egész. Mióta csak megjelent, olyan rózsaszín színnel tudnám jellemezni a magyaróráim és a vele töltött időmet. Igen, vizuális vagyok, fogadj el így. Rózsaszín... Ebből olyan sok minden kiderül. Nem hiszed igaz? Akkor megmutatom.

Rózsaszín a kedvenc színem. Rózsaszín egy olyan szó, amelyet Lucretius alkalmazott a gyönyörű hajnal pírjának leírására. Az 1920-as években a rózsaszín a férfiasság szimbóluma volt, színként... Egyes furcsa sztereotípiák szerint a nők azért vonzódnak a rózsaszín színhez, mert az egészséges arcbőrt, tehát az egészséget, erőteljességet juttatják eszükbe, s mint azt tudni illik, nem vagyok valami ízig vérig férfias férfi... Imádom berektelni magamat, mondtam már? Amit a rózsaszín színről még szintén tudni érdemes, az az a bizonyos "rózsaszín köd". A szerelem szimbóluma, avagy metaforája. Így már érthetőbb egy kicsit? Nem, még mindig túl bonyolult lennék?

Magamnak is fáj bevallani, de amit az imént ide leírtam, mind azonosítható Namjoonal, és nem véletlen, hogy annyira minden rózsaszín az elmémben, vele kapcsolatban.
Lucretius, egy mai szóval élve, romantikus napfelkeltét próbált leírni a "roseus", tehát rózsaszínű szóval.
A férfiasság szimbóluma, ami egyértelműen Namjoonra is húzható.        
Csodálatos a kívülről belülről is úgy férfias, hogy megmarad az embersége. Kemény, még is barátságos. Megtalálta a tökéletes összhangot a férfiség és a lágyság között, ami annyira tökéletessé teszi az egészet.
A nők vonzódnak a rózsaszín színhez... Namjoonban tombol az erő és az egészség. Buzgó, a legjobb akar lenni, mindig tudja, mit akar, összetörhetetlen és igen, valóban vonzó.       
Az a bizonyos rózsaszín köd... Ellepi az elmém, akárhányszor csak szorosabb, fontosabb diskurálásba kezdek vele, vagy csak egy gyenge pillanatomban meglátom és megjelenik a folyosón. Szerelem jelkép, ki tudja?        
És a végül, hát... a rózsaszín a kedvenc színem. Egy számomra kedves embert szimbolizálhatok csak, ezzel a színnel. Most már lassan érthető lesz, hogy miért is minden annyira egy szín köré összpontosul vele kapcsolatban?

Annyit gondolkodtam ezen az egészen, hogy a hajam, ha nem lenne ennyire erős, valószínűleg már kihullott volna teljesen, annyiszor áthúztam rajta a fésűt most. Letettem az említett gubanctalanító eszközt az asztalra, majd sóhajtva ültem le az ágy szélére és tenyereimbe temettem az arcomat.
Én ezt az egészet nem akarom. És nem, nem azt, hogy találkozzak Namjoon anyukájával, mert biztos egy tündéri hölgy, ha ilyen gyereket hozott a világra... Na tessék, már megint ez történik. Csak gondolkodom magamban, "nyugodtan" és ezt csinálom. Ilyeneket gondolok. Még is miért? Ezt nem szabad. Jin, nagyon gyorsan verd ki ezt az egészet a fejedből, a rózsaszínű marhasággal együtt. Nem lehetne a fekete? A gyász színe. Vagy fehér, mint a tisztaság? Nem? Neked rózsaszín kell, ami annyi mindennel azonosítható... Mindennel ami Namjoon.       
Hajh, újra, meg újra. Mindig ilyen furcsa dolgok jutnak az eszembe. De nem tudom kontrolálni a gondolataimat. Minden annyira egyértelmű, még is annyira zavaros. Nem akarom elhinni azt, ami az elmémben történik, hisz egyszerűen nem szeretném. Nem akarom ezt az egészet. Csak bajt hozok a saját fejemre. Jin, hét év van köztetek. Még a bátyád és közted is csak két év van, így sem értitek meg egymást, akkor mi van vele?            
Egy erős, felelősségteljes férfi, aki mellett labdába sem rúghatsz. Akinek csak egy kis kölyök vagy. Akinek egy úgyszintén életerős, lelkiismeretes hölgyre van szüksége és nem a te kis gyermeteg lelkedre.
Egy lányra, aki gyerekeket tud neki szülni és boldoggá teheti, mint család, nem úgy, mint te. Ha észre is venne, akkor mit tennél? Kiderülne, hogy mi zajlik le benned, holott még te sem tudod pontosan... Most is mit csinálsz? Össze-vissza gondolkodsz. Ha ez kiderülne? Mi lenne utána?   
Nézzük pozitívan. Ha Ő is hasonlóan érezne, ami egyenlő a lehetetlennel... akkor is, mi lenne? Két hét múlva kirúgnák a suliból és ha az még nem lenne elég, hogy elveszti miattad az állását, lecsuknák pedofíliáért. Bár 18 vagyok… De ettől függetlenül miért ne csukhatnák le? Halott ügy ez az egész. Rohadtul össze vagyok zavarodva, de még sem akarok elmenni innen. Kötődöm hozzá. Mintha egy selyem szalag lenne a lelkemre kötve, ami folyamatosan erősebben szorít, ahogy messzebbre akarok menni. Nem mehetek, mert nem enged, nem tudok.

Szörnyű, kételyekkel és csomó-csomó érzelemmel teli gondolkodásomat az zavarta meg, hogy hallottam, hogy megáll egy kocsi a ház előtt. Basszus, te jó ég, még fel sem öltöztem.              
Idő közben észrevettem, hogy a kis heverőn fekszik a kimosott, vasalt ruhám, amiben még a kórházba vittek, tehát hála égnek az fel tudom venni. Beöltöztem szépen, végig simítva magamon a ruházatomat. Átlagosan nézek ki. Valamiért még is izgulok, és még jobban akarok kinézni illetve teljesíteni, mint az alapból egy tanárom anyukájánál kéne. Basszus, került már valaha valaki ilyen helyzetbe rajtam kívül? Ilyenkor mit illik? Ő a tanárom anyukája lesz... Mi a frász, mi közöm nekem ehhez? Jin, megint mibe keveredtél?

Gondterhelten túltam fel egyik oldalt a hajamat, halkan nyögve egyet. Sosem kavargott bennem ennyi gondolat és érzelem egyszerre. A szívem hevesen dobogott, mert izgatott voltam. Fújtam magamra némi illatanyagot, amit egyből meg is bántam. Basszus, most ezt meg fogják érezni. Igen, Jin, álltalanná azért szokták magukra fújni az emberek, hogy megérezzék. Jaj Jin, de te nem érted ezt! Ez azt jelenti, hogy érezni fogják, hogy ki akartam tenni magamért. Hogy miért? Azért, mert meglátogatja a magyartanáromat az anyukája? Ohh te jó ég, érti ezt valaki?...

               Újra egy hang zavarta meg az elmélkedésem. Ohh, ha nem lennének a környezetemben amolyan „zavaró tényezők”, valószínűleg örökkön örökké a saját gondolataim fogságában maradnék és egy idő után már csak előre hátra dülöngélve ülnék a sarokban, a térdeimet átkarolva, azt mondogatva, hogy „hagyjatok békén”.

               - Jin! - hallottam a meg a nevemet, mire egyből az ajtó felé is fordultam és kimentem rajta. A hang, a konyha irányából jött, így oda is indultam. Meg is találtam, akiket kerestem, bár egyelőre még csak a kávéscsészék csörrenése miatt sejtettem, hogy jó helyen járok. Na már megint az a bűzlötty. Khm. Na Jin, húzd ki magad. Nagy levegő, majd kifúj. Nem esel el a saját lábadban, minden a legnagyobb rendben lesz. Nem, nem fogsz hasra esni, de tényleg. Igen, ez így lesz. Magabiztosan fogsz oda menni, bemutatkozni, és mosolyogsz. Oké? Oké.

               A konyhába belépve, némileg próbálva magabiztosabban, mint egy átlagos Jin, megpillantottam egy rövid, barna hajú, középkorúnak tűnő hölgyet, akin egy számomra szembetűnő, olívazöld ing volt, világos farmer színű szövetnadrággal párosítva. Namjoon épp a kabátját segítette le, majd terítette oda, az egyik székre, amire valószínűleg tervezte, hogy majd az anyukája helyet foglal.

               - Anyu, Ő itt Jin, a diákom, Jin, Ő itt Anyu, az anyukám. - kuncogta el Rap Monster a dolgot, ahogy bemutatott minket egymásnak. Illedelmesen meghajoltam a hölgy előtt, majd rá mosolyogtam.
               - Kim Seok Jin vagyok - mutatkoztam be, a teljes nevemmel, mire kaptam egy elismerő mosolyt és Ő is megtette ugyan ezt - Elnézést, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon tetszik az ingje... - pislogok, valóban eléggé elképedve, hiszen basszus ez a nő, női cuccokban férfiasan nőiesebb, mint én. Na ebből szülj ki valamit. Jó mondjuk sokat segítene, ha én jelenleg nem egy babakék inget viselnék, egy hasonló világossággal rendelkező farmerrel, de ez most tök mindegy, kifejezetten férfias vagyok így is. Van rózsaszín ingem is, oké? Azt imádom. Annyira szép...

               - Jajj, köszönöm szépen - kaptam egy széles és őszinte mosolyt a dicséretemre, amit azért tudtam, hogy az, mert egy az egyben olyan, mintha Namjoon mosolygott volna rám vissza, csak lágyabb arcvonásokkal. Te jó ég. Mennyire... Mennyire hasonlítanak... A mosolyuk egy az egyben ugyan az... Ott vannak a kis gödröcskéi is, jaj de aranyos..... Igen, ilyenkor jön a felismerés, hogy amúgy Namjoont én már ennyire megfigyeltem? Nem vagyok ám beteges.

         - Üljetek le, na, ne ott ácsorogjatok. Jin, tudom, hogy te nem kérsz kávét, de azért megkérdezlek. Szeretnék valamit inni? - fordult felém a konyhában pakolászó.
               - Nem, köszönöm szépen.           
               - Tehát kérsz egy kakaót, értem - bólintott - Csinálom is.             
Csak néztem rá értetlenül, mire az anyukája édes nevetése törte meg ezt a dolgot.
               - Ne törődj vele, Ő ilyen. Imád adni, mint látod. Ha valamit felajánl, és nem fogadod el, akkor is elfogadod. Anyja fia. - rázta a fejét, majd le is ült a székre. Ohh tényleg, a leülés elmaradt. A hölggyel szemközti helyre ültem le, mivel feltételeztem, hogy Namjoon szeretne mellé ülni és nem akartam elfoglalni tőle a helyet, emiatt így találtam a legjobbnak a dolgot.

               - Szóval, Monie drága egyik diákja vagy. Hányadikos is vagy? - kezdődött a tipikus csevej, amitől különbre nem kellett számítani. 
               - 11.-es vagyok. - válaszoltam magabiztosan. Ezt talán nem rontom el.  
               - Tehát akkor 17 vagy? Netalántán 16? Bár nem annyinak tűnsz.              
             - Évvesztes vagyok, most töltöttem be a 18. életévemet - beszélek továbbra is, bár már sokkal inkább vagyok zavarban, így az asztalon található vékony kis terítő anyagát kezdem el gyűrögetni. Jin, ne kezdj gondolkodni, ne, nem szabad. Ne agyalj hülyeségeken. Ne zökkenj ki, gyerünk, jó vagy.
            - Oh, milyen szépen fogalmazol. Akkor ezért fogadott be téged ide az én nagy fiam... Bizonyára jó vagy magyarból.

               És ekkor jött el az a pont, hogy nem tudtam, mit válaszoljak. A jó, számomra 4,5-ös átlagnál kezdődik, de jó, legyen 4,25, de ez a minimum. A jó, szerintem nem az, hogy az első órán kapok egy egyest, aztán még egyet, mert szar az a házi, amit csináltam, utána pedig egy négyest. Baszki, akkor is, ha az első egyesem ki lett húzva, ez testvérek között is kettes átlag. Jézusom, te jó ég, ha a szüleim ezt megtudják... Azaz már bizonyára tudják. Alig várom a legközelebbi lecseszést. A digitális napló csodái... Előbb tudják, hogy hányas lett a dolgozatom, amit még meg sem írtam, mint, hogy én megtudom azt, hogy egyáltalán lesz dolgozat.

               - Jajj Anya, ne kérdezz tőle ilyeneket. De természetesen nagyon jó magyarból. Nagyon szép verset írt a múltkor a feladatra, amit kiadtam az osztálynak és nagyon sokat fejlődött már az első próbálkozása óta. De ne beszéljünk már a suliról, brr, ezt gyerekkoromban is utáltam.- tolta az édesanyja elé a kávét az éppen megérkező, majd pedig elém a kakaót. Hálás pillantást vetek Namjoonra, aki le is ült, de nem oda, ahol elmémben elképzeltem, hanem mellém. Érdekes. Bár én vagyok a hülye. Miért akarna az anyja mellé ülni? Akkor nem lesz vele szembe, a hajának oldalról meg gondolom, hogy nem akar beszélni, és kis sem szeretné törni sem a saját, sem az anyja gerincét. Hülye Jin. Nagyon hülye Jin. Már megint nagyon hülye vagy.

               - Ohh igen, régen sem szerettél túlságosan a suliról beszélni, főleg azért, mert utáltad azt, amikor megkérdeztem, hogy már megint miért van figyelmeztetés a naplóban... Huh, fiam, te nem iszol kávét?

               - Nem, most nem - válaszolt az ifjú Kim, mire az anyukája kifejezetten meglepett szemekkel pislogott rá. Meg is értem. Akármikor eddig találkoztam vele, szinte mindig kávézott, vagy akkora épp megitta, vagy épp kávézást tervezte. Érdekes, minden esetre. Mi van ha... ha...? Nem Jin, ez már megint hülyeség. Valamiért bevillant az agyamba, hogy azért nem teszi, mert tudja, hogy én utálom. Még a szagát is, nem még azt, hogy egy olyan emberrel kell beszélnem, akinek kávé szagú a szája. Mellesleg egészségtelen és áhh, nem szeretem és kész. Mi van, ha tényleg ezért nem iszik? És miért van az, hogy ezt tartom a legvalószínűbbnek az összes létező indok közül a világon, pedig ez a legnagyobb baromság...?

Némi hatásszünet után és meglepett pislogás után, Namjoon anyukája újra mosolyt húzott ajkaira és úgy folytatta.
               - Szóval igen, azok a bizonyos figyelmeztetők... 
            - Micsoda...? - szóltam bele halkan a dologba, bár nem akartam kifejezetten belefolyni a beszélgetésbe, én még is csak az értelmetlen harmadik vagyok jelenleg. De még is csak… Én úgy tudom, hogy pedáns diák volt.         
               - Igen, hát... kitűnő tanuló voltam végig, de voltak gondjaim...   
             - Na, ez butaság, ez így félreérthető. Szegény Seokjin azt fogja hinni, hogy a magatartásoddal voltak gondok, vagy verekedtél. - dorgálta meg a fiát Mrs. Kim.            
               - Hát miért? Most már kíváncsi vagyok... - pillantottam hol anyjára, hol fiára. Az anyuka pedig a fiára nézett, hogy na, kezdjen bele Ő a mesélésbe, amíg Ő eliszogatja ezt a csésze kávét.              
               - Tudod Jin, nekem azon kívül, hogy mindig is tanítani szerettem volna, volt és van egy nagy álmom. Mióta az eszemet tudom, szeretnék Rapper lenni.              
               - Ne ezt ne így mondd. Úgy, ahogy azt nekem mondat régen.     
               - Jó, ne siettess Anya, mindjárt. - mutatott nevetve nyugit az anyukájának, majd újra vissza nézett rám. Namjoon, mi van a szemeiddel...? - Tehát szerettem volna Rapper lenni. A suliban, amikor nem érdekelt egy óra, vagy valami miatt ihletet kaptam, akár mérges lettem a tanárra, hogy mekkora paraszt vagy bunkó, fogtam egy cetlit és elkezdtem írni rá, ami jött belőlem. Leírtam az érzéseim, gondolataim, miközben a fejemben kitaláltam hozzá egy ritmust és egy alapot. Ezt rengetegszer csináltam és egy időben rengetegszer elkaptak érte. Persze természetesen a jegyeim nem romlottam le, csak egyszerűen nem figyeltem annyira az órán, mint amennyire kellett volna.
               - Nem úgy mint Jin, ahogy érzem... - beszélt bele halkan a középkorú hölgy.       
               - Jól érzed - mosolygott vissza a szülőjére a fiú, majd folytatta - Szóval sokszor elkaptak és az itt látható édes drága jó Anyám, sokszor le is szidott a sok figyelmeztetés és óra utáni büntetés miatt, de mindig kérdezte, hogy mi ez, miért kapom. Egyszer leültünk, hogy ezt az egészet komolyan megbeszéljük. Elmondtam neki, hogy szeretnék rapper lenni. Amellett szeretnék rapper lenni, amellett az 5000 ember mellett, aki felettem állt akkor a ranglétrán. Szerettem volna az első lenni. Én akartam lenni a legjobb. Tudtam, hogy valahol ez a rapperkedés eléggé egy "gengszter" szakma és anyám nem fog keblére ölelni a dolog miatt. És ekkor mit mondott? - nézett ekkor az anyukája felé.

               - "Kövesd az álmaid. Én mindenhogy szeretni foglak."   
            - Így van - helyeselt Namjoon, széles mosollyal az arcán, ami levakarhatatlan volt - Talán emiatt is tartok ott, ahol ma. Zenélek, amellett, hogy taníthatok. És talán, esély van rá, hogy valahol betölthessem azt a pozíciót, amire mindig is vágytam... hogy egy rapper leader lehessek... - tekintett vissza rám fél szemmel, nekem pedig csak ekkor esett le, mekkora paraszt vagyok. Napokkal ezelőtt beszéltünk erről és azóta sem voltam képes megemlíteni ezt a többieknek és semmi követ, sziklát, vagy Mont Everestet megmozgatni az ügy érdekében. Lelkiismeretfurdalás miatti kellemetlen érzés fogott el és alsó ajkamba haraptam. Mekkora paraszt vagyok. Bár azt hiszem, ennél szebben nem tudott volna emlékeztetni arra, hogy az aranyhalmemóriámat sajnos nem tudom elfelejteni. Haha, pedig milyen vicces is lenne.

               - Hmm ezt még nem is mesélted fiam... Nagyon örülök. - villantott őszinte mosolyt a fiára, majd pedig rám nézett Namjoon anyukája - És Te, Seokjin? Mi az álmod, mi az, amit szeretnél véghezvinni akkor, ha senkinek a véleménye nem befolyásol, és csak te számítasz?     
Az aranyos kérdésre, aranyos választ akartam adni, de Namjoon közbeszólt a dologba, miszerint ne hívjon Seokjinnek mert nem szeretem, inkább csak simán használja a Jint. Az anyuka tudatosította magában, megköszönte a fiától az információt, majd visszatért az én tekintetemhez.

               - Az én álmom is hasonló, bár én nem szeretnék tanítani. Egy bandában szeretnék játszani a barátaimmal. Így is írunk dalokat, van sok számunk, táncolunk, gyakran próbálunk, de amíg középiskolások vagyunk, nem tudjuk elkezdeni ezt az egészet komolyan. Ha mindannyian végzünk, szeretnénk idolsuliba menni. Ugyan félek, mert a mozgásom kissé baltával faragott, de szeretem, amit csinálok. És ha tényleg nem érdekelne senkinek a véleménye és csak saját magam számítana, ez az, amit szeretnék. – fejeztem ki magamat úgy, ahogy még sosem. Hú te jó ég, eddig ezt még sosem tudtam így elmondani senkinek. Pacsit Jin! Önpacsit!            
             - Javítsatok ki ha tévedek, de idol iskolába nem csak végzett középiskolások jelentkezhetnek, nem? - gondolkodott el Mrs. Kim.        
          - Nem, valóban nem. Ők is mehetnek, akár én is mehetnék még, de középiskolások is mehetnek. Csak bonyolultabb sokkal, mert nehéz az idolnak tanulást és az álltalános tanulást összeegyeztetni időben és gondolom, nem akarják magukat túlterhelni, érthető módon. – válaszolt Namjoon.
               - Oh így már értem, kedves Jin. De ha engem kérdezel és van bennetek elég kurázsi, akkor akár már el is kezdhetnétek.

Jelen esetben nem tettem mást, mint bólintottam, mert nem szerettem volna belekezdeni, hogy ennek az egésznek mennyi, de mennyi akadályozó tényező van. Kezdve a szüleinktől, keresztül azon, hogy pénzünk sincs rá, egészen addig, hogy nincs leaderünk. Ez az egész történet annyrira bonyolult és nehezen megoldható. Szeretném megoldani, de egyedül nem tudom. A többiek is kellenek hozzá, mi így vagyunk egyek.

               Az nap további része kellemesen telt. Rengeteget beszélgettünk, talán órákig is eltartott a dolog. Kellemesen összeismerkedtem Namjoon anyukájával és Namjoonról is sok új dolgot tudtam meg. A kellemes beszélgetés közben (ami immár sütizésbe torkollott) egy aranyos kis félmondat hagyta el az egyetlen nőnemű ajkait, amitől még most sem tudok észhez térni; „Olyan aranyosak vagytok együtt”. A mondat a nő szájának elhagyási körülményeit tekintve akkor történt, amikor háromszor egymás után beleszóltunk egymás mondandójába, és a végére mind a ketten elcsendesedtünk Namjoonnal, hogy várjuk, hogy most akkor mondja a másikunk amit akar. Másodpercekig pislogtunk egymásra, hogy „na most mondjad”, erre pedig az anyuka összecsapta a két tenyerét és ez a mondat hagyta el a száját. Nem sokat reagált rá egyikünk sem, mert nevetett is hozzá, így vele nevettünk a helyzeten, de bennem azóta is annyira motoszkál, magam sem tudom miért. Ezt egy kutyára és gazdájára is lehet mondani nem? „Olyan aranyosak vagytok együtt”. Miért ne mondhatnám? Ugyan az. Tanár és diákja. Mi ezzel a gond?

               A konverzáció teljes végét az jelentette, hogy a hölgyemény az órájára nézve jutott arra a megállapításra, hogy te jó ég mennyire eltelt az idő, mennie kell, most azonnal, hú de késésben van valahonnan. Talán ez egy amolyan Kim családban maradó szokás (legalább is az övéjükben, én is Kim vagyok, de én sosem rohanok), mert a fia is folyton siet és nem lehet lelőni sem.

Namjoonal elkísértük az ajtóig, ahol Rapmon ráadta a kis kabátját, majd pedig a hölgy egy édes mosolyt villantott rám, amikor tőlem készült búcsúzkodni.       
             - Aztán minden jót Jin. Bár van egy érzésem, hogy még látjuk egymást... - kacsintott rám sejtelmesen - Csak kicsit más körökben, sejtéseim szerint.          
               - Anya...? - pislogott Namjoon.  
               - Jaj, ne hallgatózz, most Jinnel beszélek! Szóval kedves Jin, valósítsd meg az álmaidat. Ne félj, mert látom, hogy rengeteg gátlásod van. Hidd el, hogy meg tudod tenni, bármi is legyen az. Légy bátor és ne félj mindig a következményektől. - nézett végig a szemembe. De nem, nem úgy, mint a gyilkos az áldozatáéba. Kedvesen, tényleg bíztatóan. A mondataibóll, mintha kiderült volna, hogy a vesémbe lát és tökéletesen tudná, hogy mi miatt is vívódtam még órákkal ezelőtt. Valahogy úgy éreztem, hogy nem a táncra mondta feltétlenül ezt az egészet. De úgy is lehet érteni, ki tudja? Lehet, hogy még is csak arra utalt.

               - Rendben. Köszönöm szépen. - köszötem meg őszintén. - Önnek is minden jó, Mrs Kim.
               - Jaj, milyen aranyos megszólítás. - nevette el a dolgot, majd pedig még pár aranyos szócska után, a Namjoonos mosolyával elhagyta a lakást.

Az ajtóban mi ketten álltunk a fia és én, úgy integettünk neki. Ekkor tűnt fel valami; a kabátja. És szerettem volna megnyugodni, de nem tehettem meg. Ez nem az a kabát, ami tegnap este még a fogason volt. Tehát nem lehet, hogy az övé volt és most így belegondolva, még csak az illata sem hasonlított a tegnapi kabáton lévő parfümre. Az egyetlen, akire gondolni tudtam, az Ő volt. De ha nem az övé volt az a ruhadarab... Akkor ki másé?