Beauty and the Monster - 11. fejezet - Psy flörtje

Psy flörtje

Cím: Beauty and the Monster

Alcím: Psy flörtje

Rész: 11

Párosítás: Jin & Rap Monster

Szemszög: Jin

Korhatár: 12

Warning: Helyenként trágár beszéd előfordulhat.

Összefoglaló: Hogy lehet egy nap teljesen ugyan az, mint az előző? Abban a pillanatban, amikor ezt gondolod, történik valami váratlan, de még is csak annyi a zavaró az egészben, hogy kizökkentett a jól megérdemelt telefonozásodból a suli helyett. Ha már gengszter vagy és nem mész suliba, legalább pihensz egy jót, egy kellemes, túlságosan is nem mai technológiás lakásban. De mit teszel, ha megszólal a csengő?

               Abban az esetben, ha nem tudnám, hogy nem vagyok teljesen fogyatékos, akkor valószínűleg azt hinném, hogy a napok ismétlődnek egymás után – nem, nem úgy. Nyilván tudom, hogy hétfő után egyszer megint hétfő lesz, de nem így értem. Hanem, hogy egy bizonyos nap ismétlődik újra és újra…

               Minden teljesen ugyan úgy kezdődött, mint előtte való nap. Egy franciaágyban keltem. Először megijedtem, hogy mi ez, és hogy kerülök ide. Lassan rájöttem, hogy megint Namjoonál vagyok. Lementem a konyhába, kaptam egy kakaót, Ő sietve elrohant, stb. Minden… mintha megismétlődött volna. Annyi az egész, hogy csak jobban rázott a hideg attól, hogy a házban egyedül kell lennem. Magam sem tudom pontosan miért, de ma jobban féltem a gondolattól.  
               Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy „Jin… Te még is mi a rákért vagy itt még hétfő délelőtt, miért nem takarodsz suliba és MIÉRT ALSZOL MÁSODSZORRA A MAGYARTANÁROD ÁGYÁBAN?”
A válasz egyszerűbb, mint az ember az gondolná…

Nem tudom.

               Na jó, ebben volt egy apró költői túlzás. Nem sok, de valójában volt. Az igazat megvallva nem hazudok sokat, hogy ha csak most hirtelen rágondolok az egészre, magam sem értem a helyzetet, hogy miért vagyok még mindig itt és miért aludtam vele újra. Egy kívülálló szemében ez valószínűleg egy olyan dolog, hogy sosem érti meg, most viszont megkísérlem a lehetetlent. Megpróbálom elmagyarázni.
               Az alvás része a dolognak rendkívül egyszerűen zajlott. Mintha csak egy filmben lettünk volna. Amint Namjoon anyukája elhagyta a lakást, Namjoon leült dogákat javítani én pedig az asztalnál telefonoztam – Nem, nem ez volt a filmbeli része, nyugodj meg. Eléggé eltelt az idő, így már régen este volt, de egyikünk sem volt valami álmos, főleg az – egymástól független, ne képzelj ide semmit – forró zuhany után. Néztünk egy filmet, majd ahogy a stáblistát bámultuk az utolsó eldugott kis popcorn szemeket zabálva ki a tálból, miközben én azon agyaltam, hogy mennyire rohadtul nem akarok visszamenni a Wifi-monster-es szobába, Namjoon felszólalt, mint mennyből az angyal; „Gondolom, nem akarsz a vendégszobában aludni.”. Mivel totál meglepődtem és némileg csodálkoztam azon is, hogy nem volt szükségem pelenkacserére, így nem reagáltam hirtelen a mondatkájára. Egyből azonosította ezt a csendet egy „Nem”-mel, ami következtében felküldött a szobájába, hogy rendezkedjek el, mindjárt jön.         
               És jött is. Befeküdt az ágyba mellém én pedig mint egy kis ártatlan lélek, próbáltam a lehető legkevesebb helyet elfoglalni. Természetesen ekkor nem maradhatott ki az a bizonyos „Tegnap majdnem lerúgtál az ágyról, tehát nyugodtan gyere közelebb.” mondat sem, így már nem volt elég zavarba ejtő maga a tény, hogy a tanárom ágyában alszom – akit soha többé nem szeretnék így megemlíteni, mert kezd szörnyű érzéssel eltölteni -, azzal a ténnyel is meg kellett, hogy birkózzak, hogy tegnap még az idepofátlankodásom után, majdnem lerúgtam az ágyról, nem is egyszer. Csodálatos alvótárs lehetek.      
               Mindezek ellenére, még is kicsit közelebb húzódtam az ágyon, de némileg tartottam a távolságot, mert még is csak, na. Bármi is uralkodik mostanában az elmémben, jobb, ha azt megtartom magamnak. Mellesleg úgy éreztem, hogy bármikor, amikor közelebb kerülök hozzá, a szívverésem fordítottan arányos a köztünk lévő távolsággal. Tehát eléggé esélyesnek tartom azt, hogy ha esetleg hozzá is érnék az éjszaka folyamán – úgy, hogy tudatomnál vagyok és nem legmélyebb álmomban fogok be épp medúzákat, lyukas lepkehálóval, ahogy azt spongyabob is tette – akkor a szívem olyan mértékre felgyorsulna, hogy felrobbanna a mellkasomban. Csak úgy spontán.

               Igen, tudom, hogy ennyire furcsán lazán beszélek erről a dologról, de volt időm arra, hogy kiidegeskedjem már magamat. Meg amúgy is. A srácokkal is aludtam együtt. Úgy, hogy Ők is tudták, hogy nem a nők érdekelnek. De nem vagyok valami perverz barom, aki éjszaka elkezdi őket taperolni vagy lerángatni róluk a ruhát. Meg amúgy is, mi rossz van ebben. Barátok alhatnak együtt, vagy nem?          
               Szokás szerint a gondolataim megint Hawaii-on járnak, tehát térjünk vissza a tárgyra. Azaz annak másik felére. Miért is nem koptatom épp a sulipadot? Miután tegnap Namjoon anyukája elment én elmentem a mosdóba. Ez mind szép és jó, csak a visszafelé vezető út nem ment ilyen simán. Csak úgy… összeestem. Nem, nem elestem a saját lábamban – pedig erre képes vagyok egyébként -, hirtelen baromi nagyot szédültem és összeestem. Rap Monster kapart fel a padlóról és itatott velem minden cukrosat, meg fogalmam sincs micsodát, minden esetre hamar jobban lettem. Nem tudom, hogy minek köszönhető, de valószínűleg annak a két dolognak az együtt állasának következménye, hogy szétidegeskedtem magamat az utóbbi időben, na meg hát… a kórház óta még nem lettem teljesen jól.
               Egy szó, mint száz, Rapmon rám parancsolt, hogy ma kényszerpihenő és itt kell elraktároznom a pici kis seggemet, ebben a házban, megint, amíg „haza” nem ér. Csodálatos.

               Az a bizonyos telefonozás. Magam sem tudom miért ragadtam az ebédlőasztalnál, de ott volt a legkényelmesebb. A fiúknak megírtam a közös csoportunkban, hogy ne aggódjanak, nem megyek suliba mert még nem vagyok teljesen jól és annál a bizonyos „ismerősömnél” vagyok, akit beadtam nekik a múltkor. Ohh te szent baby jesus, mit fogok nekik mondani, ha a koliban megkérdezik, hogy pontosan ki is Ő.      
               Az a bizonyos kísértetiesen hasonlító nap továbbra is megtartotta azt, amit tegnap, csak némi sorrendkülönbséggel. Szólt a csengő. Hahó, Mr. or Mrs. Day bioritmus, elrontottad. Előbb Namjoon, aztán csengő. Rémlik? Rossz a sorrend!          
               Az ajtó felé néztem, de már valami akkor gyanús volt. Nem volt autó hang. Mivel az egyetlen, akire gondolni tudtam az Namjoon anyukája, valószínűleg Ó ma sem sétált volna, hanem autóval iderobogott volna, viszont nem hallottam azt a tipikus kocsi által generált zajt. Saját megnyugtatásom végett szerencsére eszembe bejutott egy sokkal logikusabb ötlet, ami pedig az volt, hogy akkor postát. Halkan fel is lélegeztem, hogy nem valami random idegen. De ha postás nem nyitom ki, majd bedobja a leveleket, amiket akar. Amúgy is pizsiben vagyok, nem volt kedvem felöltözni, még is csak… fél 10 van basszus. Hát hova rohanjak? Olyan délután egykor majd elég lesz.  
               Láttam az alakot az ajtó előtt. Nem mozdult. Újra csengetett. Ekkor már ajkamba haraptam, de az az opció, hogy kinyissam, távoltról sem kacsintott bele az elmémbe. Kvázi egy idegen lakásban vagyok. Nem fogok ajtót nyitni senkinek. Kije vagyok én Namjoonnak, hogy kinyissam egy haverjának/szomszédjának/ismerősének/kitudja kicsodájának az ajtót? A végén még bajba kerül, hogy miért vagyok csak úgy én itt, még is mi a frászt keres nála egy „gyerek”.

               Próbáltam nem foglalkozni a dologgal, csak jobban a telefonomba mélyedni, hogy oké, nyugi, majd elmegy, csak pár másodperc és megunja. Sarkon fordul, majd pedig itt is hagy a kérdőjellel a fejem felett, mivel nem tudom, hogy ki volt Ő. Talán tényleg a postás, csak alá kellene írni a dolgot és azért ilyen kitartó? Nem tudom. Minden esetre amúgy sem írhatok alá Namjoon helyett, nem aggódom.           
               Gondoltam ezt én.         
Ekkor pedig egy hang ütötte meg a fülemet.      
               - Láttam, hogy ég a villany, nyisd már ki. – mérges sóhajtás volt ez, egy női tüdő legmélyéről. A szemeim kipattantak és hatalmasra tágultak az alsó és felső szemhéjam közti rész, ahogy az ajtó felé néztem. A hang mintha csak egy – minden rasszizmus nélkül – néger női tüdőből származott volna. Bár nem is teljesen. Csak azért feltételeztem ezt, mert kicsit mélyebb volt a hangja, mint a megszokott Ázsiai lányoknak, akik álltalában csak cincognak és/vagy vinnyognak. Bár így belegondolva annyira nem is volt négeres. Hm, nem tudom eldönteni.         
               - Baszki, nem hiszem el, hogy szórakozol velem. Komolyan elő kell kaparnom a kulcsom, elegem van… - morgott az egyértelműen hölgytől származó hang, nekem pedig most már nem csak a szemeim nyíltak nagyra, hanem az állam is leesett. Aha, szóval kulcsa is van? Még is ki a jó isten ez? Azaz… Ő? De van egy jobb kérdésem. Én mi az istent csináljak?         
               Felkeltem a székről, de csak a szokásos balfék Jinnyi megmozdulást voltam képes tenni. Léptem kettőt előre, egyet hátra. El kéne, hogy bújjak? Oda kéne mennem? Mosolyognom kellene rá? Mit mondjak, ki vagyok, ha kérdezi? Tényleg el kellene tűnnöm. Jézusom, mit csináljak? Oh, adja az isten, hogy Namjoon változott lánnyá – egy ingerült lánnyá – és próbál bejönni az ajtón. Kérve könyörgöm.

               Nyílt az ajtó, majd pedig a leges legelső dolog amit képes voltam felfogni az immáron
               Gondolkodásomat a hangja zavarta meg, ami immáron kicsit sem hatott négeresnek – még mindig nem vagyok rasszista, vétó -, sokkal inkább egy kicsit mélyebb ázsiai hölgy hangjának adott otthont a torka. Bár a mélységé lehet a hangulatából adódott csak. Minden esetre arról érdeklődött nagyon kedvesen, amiről én gondolkodtam az imént, csak fordított polaritásban.   
               - Te meg ki a frász vagy? – pislogott rám, felettébb kedves szemekkel.   
               - Én, Öaahh… Jin… Ő… Kim Seok Jin… - próbáltam illedelmes lenni és bemutatkozni, de hát igen, bizonyára erre szeretett volna rákérdezni a hölgyemény, hogy mi a nevem, nem arra, hogy még is mi a jó életet keresek én mint idegen, Namjoon lakásában. Hm, ez egyébként már engem is érdekel. Veled kapcsolatban, kedves kabátos lány.      
               - Mi az isten, Namjoon már most idehozta az egyik kurváját?! Komolyan, te komolyan, hogy, mi, kije vagy te, hmm?! Gratulálok, komolyan mondom. Ahogy látom kifejezetten otthon érzed magad, tehát borzasztó boldog vagyok, hogy a „kedves”, ennyire felelőtlen, istenem, 25 éves vagy, te szerencsétlen… - hadarta morogva maga elé, félig hozzám szólva, félig magához, félig pedig Namjoonhoz, aki itt sem volt. Nem is értettem. Mi baja van, miért beszél így róla, és miért nyomkodja a telefonját közben? Jesszus, csak ne a rendőrséget hívd.        
               - Nem vagyok ku-           
               - A kurva életbe, miért nem tudod felvenni a retkes telefonodat?! – vágta ketté mondatomat, amiben – esélytelenül – próbáltam megjegyezni, hogy nem vagyok sarkon álló, de nem is értem, ez most, hogy a rákba jött ide.     
               - Mondjuk, mert órája va-          
               - Faszom, vedd már fel! – mintha itt se lennék. Komolyan. Levegő vagyok. Szia, Jin vagyok, az oxigén. Szívj már el. 
               Kezdem úgy érezni, hogy mindjárt eljön az a pillanat, hogy nem leszek kedves. Rendben van, hogy nem ismer és látszólag Ő Namjoont nagyon is ismeri, de akkor is, milyen jogon hord el egy ágyasnak, kérdezősködik, amikor pedig válaszolnék, folyamat a szavamba vág káromkodva?
               - Kedves hölgy, megtudhatnám, hogy kit tisztelhetek benned, ha már betop-     
               - Na végre, baszki tizedszerre hívlak! – nem tudom, hogy mi cseszte fel az agyamat jobban; az, hogy megint belevágott egy egyébként kedvesen megszerkesztett mondatomba, vagy az, hogy „picikét” túlzott azzal, hogy hányadszorra nyomta meg a hívás gombot, mert ez testvérek közt is csak kettő volt.

megbizonyosodott női nemmel rendelkező személyről, az a barna hajzuhatag, másodsorban a mérges arckifejezés, de ekkor sokkal inkább meglepődött volt már – értem ezt akkorra, amikor meglátott engem -, majd pedig a kabát. Igen, a kabát. Ez a kabát, tökéletesen biztos, hogy az a kabát, ami itt volt még tegnap… tegnap előtt este. És most itt van, ezen a… hölgyön. De most már valóban érdekel, hogy ki is lehet.    

               - Nem hallottam, órám volt.- Na gratulálok, egy újabb olyan hölgy, aki szereti, ha az egész város hallja azt, amit telefonál. Sosem értettem miért jó ennyire hangosra állítani a telefont, ez kvázi már kihangosítás. De hát semmi jónak nem állok útjába, most már igazán kíváncsi vagyok a beszélgetésükre – Mit tehetek érted? – folytatta Namjoon, kifejezetten nyugodtan, de érezhető iróniával a hangjában.
               - Mondjuk, hozhatnál nekem fánkot. Ah tényleg, hozzál már nekem fánkot… De nem ezért hívlak. Viszont ha nem hozol fánkot, eléggé durci-murci leszek. – vetette át a hangját nyálasba, majd következett az eddig „megszokott hangsúly” – Amúgy szólhattál volna, ha felhozod az egyik kis alanyodat a lakásba, mert eléggé meglepődtem… De tényleg még is mikor szedtél össze egy ilyen… valamit? – nézett végig rajtam, mire komolyan azt hittem, hogy kikaparom a szemét. Amúgy se tetszen neki ezek szerint, akkor ne nézzen. Mi a fasz van az élettel, hát hogy beszélhet így valakiről, akit nem is ismer?
               - Fogd vissza magad, azt sem tudod ki Ő. Az egyik diákom. Egyébként pedig miért vagy a lakásomon? Senki sem engedett be oda, gondolom Jin sem. Egyébként mi közöd is van hozzá, hogy kivel és mit csinálok?           Mellesleg mi a francért kellett volna szólnom?! 
               - Jó igazából magasról tojok rá, hogy mit magyarázol, a fánkon jár az agyam – pislogott a hatalmas szempilláival, utalva arra, hogy – ahogy engem – Namjoont-t sem hallotta meg beszéd közben. – Ide tolnád a hátsód?  
               - Amint elmondod, hogy hogy jutottál be… Talán.           
               - Van kulcsom.  
               - Tőlem aztán biztosan nem.      
               - Másoltattam magamnak, de ez most mit számít? Told ide a hátsód. Annyeonghi gaseyo! {Viszlát; amikor nem ’Te’ mész el valahonnan} – Ezek után pedig fogta, majd lecsapta a telefont.

               Nem hiszem, hogy nagy meglepetést kell okozzak azzal, ha azt mondom, nem sokat beszéltünk az idő alatt, amíg ketten voltunk. A hölgy kényelmesen leült, én pedig nem tudtam megszólalni. Nagyjából 73 kérdésem lett volna a lányhoz, és még kétszer ennyi, amit nem tudtam még megfogalmazni a fejemben. Ha most még is meglepőnek tartod azt, hogy egy idegennel, Namjoon lakásában ülök egy asztalnál, egy szó nélkül, akkor kérlek, képzeld magad a helyembe. Még is mi az istent mondanál ebben a helyzetben? Főleg úgy, hogy a csajt láthatóan egyáltalán nem érdekli, hogy mit mondasz, mert meg se hall.                   
               Meg kell, hogy mondjam, volt időm arra, hogy elemezzem az előttem ülő női nemű egyed kinézetét illetve némileg viselkedését is, bár az nem volt túl sok, hiszen abszolút nem zavartatva magát nyomkodta a telefonját, natúr színűre lakkozott körmeivel. Valahogy el tudtam volna képzelni róla egyébként, hogy 40 centis hegyes piros műkörmei vannak, de nem voltak. Meglepő egyébként, de én ennek csak örülök. Sötétbarna – láthatóan festett - haja halvány hullámokkal rendelkezve borult le vállaira, nagyjából a háta közepéig. Arcán elég nyilvánvalóan volt 4 kiló smink, de ezt a mai nőktől és lányoktól már teljes mértékben meg tudtam szokni, így nem kifejezetten érdekelt, hogy mi is ezt, te jó ég. Egyébként az öltözete nem volt visszataszító egyáltalán, ami eléggé meg is lepett, hiszen a viselkedésével ez egy elég nagy kontrasztot keltett. A pólója fehér volt és nyakig zárt, a kabátja pedig csak a játékos mintái miatt voltak kifejezetten lányosak. Nadrágból sem valami gusztustalant viselt, hanem egy sima, szürkéskék darabot, így szinte kezdtem volna megnyugodni, hogy lehet, hogy normális, csak én csesztem fel, vagy hasonló. De később ez az elgondolásom teljesen megdőlt…
               Még egy jó ideig pislogtam rá, amit Ő szerintem észre sem vett, hiszen teljesen figyelmen kívül hagyott, ekkor pedig hirtelen bevágott elmémbe, hogy miért is van az, hogy ennyire figyelem Őt és ennyire nem tudom hová tenni. Én már láttam valahol. Percekig gondolkodtam, hogy még is hol lehetett az a bizonyos találkozás a csodálatos kis arcberendezésével, de csak egy amolyan „jelenet” ugrott be, csak épp azt nem tudom, hogy honnan, vagy miből volt. Folyton ezt forgattam vissza a fejemben, de nem, nem jutottam többre.

               Eltelt ez a nagyjából 10-15 perc, de egy emberöltőnek tűnt, úgy ülve az ebédlőben. Idő közben rájöttem arra is, hogy az illat is az, amit a múltkor éreztem és a lány pedig borzasztóan karcsú és tele van sminkelve. Biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi dolgozok, avagy olyasmi a hivatása, amihez ez elengedhetetlen. Kinézetre lehetne akár 17 és, de 35 is, tehát megsaccolni sem tudom a korát, ami sajnálatos némileg, de nekem ez sosem ment valami jól.           
               - Megmondanád végre, Kim Hjona, hogy mi a jó fenéért másoltattad le az én, saját lakásom kulcsát, a te, saját használatodra?! – robbant be az ajtón a vár személy – végre.              Ugyan ezzel megszíktotta a gondolkodásomat annak irányába, hogy honnan ismerős az arca ennyire, valami narancsos hajjal párosítva, de nem igazán zavart, hogy nem jöttem rá. Majd... eszembe fog jut valamikor.
               - Már elnézést, de saját felhasználásra, ahogy azt te is mondtad. Saját pénzből stb, tehát azt csinálok, amit akarok. – emelte fel jobb keze mutatóujját a mellkasa elé, egy amolyan „Bitch, no” féle felállásban… Bármit is jelentsen ez, de Suga mindig ezt mondogatja, csak azért tudom. -  Ide adtad nekem még a múltkor, amikor a kutyádra vigyáztam, viseld a következményét. – Jut eszembe, hol van a kicsi Rapmon? Mióta itt vagyok nem is láttam… mi a fene, hová lett? – Amúgy pedig rühellem, ha így hívsz. HyunA vagyok…    
               - Már ne is haragudj, de ez az ÉN HÁZAM. Az jön be ide, akit ÉN BEENGEDEK. Te pedig lényegében illegálisan BETÖRTÉL ide, tehát –    
               - Tehát hoztál nekem fánkot? – szakította félbe a kedves rózsaszín kabátos kolléga Namjoont. Úgy tűnik ez a hobbija a lánynak.      
               - Aha, persze. Ha kimész a házamból és hazamész, megtalálod az asztalon. Csak igyekezz és kukkantsd meg.- fogta meg a fejét Rap Monster. Furcsa volt hallani ilyen „tiszteletlenül” beszélni, de abszolút nem éreztem úgy, hogy ez helytelen, vagy ne szabadna. Valójában teljesen megérdemelte a lány, tehát még azon sem csodálkoznék, vagy érezném hibának, ha ordibálna vele. Alapból borzasztóan gusztustalannak találom, ha egy nővel így viselkedik valaki, de ez most elég más helyzet.            
               - Beszélnünk kell. Szerinted miért vagyok itt?     
               - Ezt már megbeszéltük. Nincs miről beszélnünk, hagyd el a lakásomat, kérlek. Ja, és add vissza a kulcsot. Ha nem, zárt cseréletetek, nekem mindegy, nem tart az sem sokáig. – nyújtotta ki Namjoon a kezét, hogy a tenyerébe kéri a kulcsot.                    
               A hölgyemény – a legnagyobb meglepetésemre – nem kezdett el hisztérikus rohamban elhalálozni amiatt, hogy Rap Monster kéri a kulcsát, így el is kezdte leszedegetni a kulcskarikáról a 7 féle kulcstartót. Igen, a logika. Nem az egy kulcsot szedi le, hanem a hét féle díszt. Nem is értem, na mindegy. Bár… hűűű, nekem ez csak most esik le, ez a lány nem is olyan buta. Hát ameddig nincs kész a kulcs visszaadásával Namjoon nem fogja elküldeni… Okos, milyen kis ravasz. Tehát húzza az időt.
               - Igyekeznél? – kapott is egy kis sürgetést.          
               - Igyekszem, nem látod? Egyébként, ha már úgy is itt ülünk, meg is beszélhetnénk, hogy -
               - Nincs mit megbeszélnünk, nem hiszem el most már. – fújtatott Namjoon immár kissé mérgesen is. – Igyekezz és menj el a lakásomról. – nyomatékosította újra. Kicsit sajnos olyan érzésem lett, hogy a jelenlétem miatt sem akar megbeszélni semmit, ami igen csak rosszul esett.

               Meglepetésemre a lány – ugyan percek elteltével – de visszaadta a kulcsot Namjoonnak és fel is állt az asztaltól, majd a farmer színű converse-ével az ajtó felé kezdett el topogni.          
               - Nem végeztünk. Addig, amíg ezt nem beszéltük meg, úgy sem hagylak békén. Hah. Jó szórakozást a kis… öhm… ribiddel.          
               - Ha ezt még egyszer… - szorította össze a fogait, de a lány mögött már csapódott az ajtó, így teljesen felesleges volt befejezni a mondatot, így csak egy hangos morgásba torkollott az egész, ami Namjoon torkából szökött ki. Mérgesen ült le velem szemben az asztalhoz. Minden ennél az asztalnál fog történni, úgy érzem. Kicsit ijesztő, de még sem annyira negatív, azt hiszem. Vagy ki tudja.

               Percek teltek el úgy, hogy Namjoon a fejét fogva, vagy épp a tarkóját vakarászva kattogtatta a fogaskerekeit a fejében, én pedig csendben, szinte lélegzetvétel nélkül ültem vele szemben, várva a megváltásra. Namjoon, mindent el kell mondanod. Mindent. 
               Amikor már a csend is kissé kínossá vált, akkor emeltem fel a fejemet, hogy rá nézzek. A szemeibe szerettem volna, de nem nézett rám még ekkor. Ez ellen pedig tenni akartam.             
               - Namjoon…? – néztem felé, ezzel próbálva arra késztetni, hogy nézzen fel. Valószínűleg nagyon jól tudta, hogy mi fog következni.           
               - Sajnálom. Ezt az egészet. Nem értem, hogy lehet veled ennyire bunkó. Most mondanám, hogy megemlegeti, ahogy nevezett téged, de nem teszem, mert remélem, többé nem látom.       
               - Jaj engem az érdekel most a legkevésbé, hogy mit mondott rám… - ráztam meg a fejemet egy kicsit, majd pedig próbáltam a szemeibe nézni újra, de nem engedte. Folyamatosan más felé nézelődött. – Megtudhatom, hogy ki volt Ő?   
               - Nem kérsz egy kakaót? Kávéznom kell. – hagyta figyelmen kívül amit kérdeztem. Mi van, ennek a csajnak a viselkedése ragályos? Mindjárt elkezdtek hosszú barna hajat növeszteni és minden random embert lekurvázni aki nem szimpatikus. Gyönyörű. Namjoon, kávé? Azt hittem nem iszik, ha itt vagyok.
               - Nem kérek… - utasítottam vissza, nem feltétlenül egy kedves hanggal. Azt hiszem annyi jár nekem, hogy megtudjam, hogy Anglia királynője, vagy épp egy híd alatt lakó csöves hívott egy ágyasnak és miért. De hát ezek szerint nem, ennyit nem érek, ami felettébb kellemes érzéssel tölt el, meg kell, hogy mondjam. Főleg amiatt, hogy nem értem mi alapján jött le egy ismeretlentől ez a vélemény. Kezdem úgy érezni, hogy ez a futtatós téma, amit Ő viccből mondott nekem, annak van valami valóságalapja. Meglehet, hogy hülye vagyok, de ezek után mire gondoljak, de tényleg.       
               - Jobb lesz, ha visszamegyek… - utaltam arra, hogy a koleszban jobb helyem lenne jelen esetben. Mérges vagyok, még sem beszéltem indulatosan, sokkal inkább a csalódottság és a némi szomorúság vette át egyre jobban bennem a helyet.          
               - Most … Most mi? – fordult felém, mert már épp indult volna be a konyhába, hogy főzzön magának kávét, vagy ilyesmit. – Ne légy gyerekes.           
               - Én ne legyek gyerekes?!- pislogtam felemelt hangsúllyal immár, de nem, nem. Egy nagyobb sóhajtás után, visszavettem a hangom. Még is csak egy felnőttel beszélek. – Elnézést, hogy ezt mondom, de ezt pont te kéred tőlem? Nem tudom, ki nem hallotta meg az előbb a kérdésemet.
               - Tudod, van egy egészséges ignorálás, amit az emberek néha tanúsítanak, amikor kínos kérdést tesz fel nekik valaki és nem akar rá válaszolni, mert vagy bántó és sértő, vagy saját magának kellemetlen. – kezdett magyarázni.     
               - Azt hiszem ez pont nem az a helyzet, ahol ezt az „egészséges ignorálást” kellene alkalmaznod. Tudod épp rám törte egy lány a házad ajtaját, elhordott mindennek, majd pedig miután idejöttél láthatóan kiderült, hogy ismeritek egymást. Én nem a magánéletedben szeretnék turkálni, csak tu-
               - Pedig pont azt teszed.
               - …-dni akarom, hogy ki és milyen indokkal kurváz le… - fejeztem be a mondandóm. Oké. Egyre jobban úgy érzem, hogy ennek a nőszemélynek a jelenléte hatással van Rapmon idegrendszerére. De valami szörnyű hatással. Mióta megjelent borzasztó bunkó lett és semmibe vesz mindent, ami velem kapcsolatos. Hát jó. – Ha te ezt turkálásnak érzed, akkor sajnálom. Bár nem tudom, ezen az egészen miért kell így kiakadnod. Azt pedig végképp, hogy miért vagyok én gyerekes, mikor te nem hagyod, hogy végig mondjam amit akarok, kedves Tanár Úr. – szólítottam úgy, ahogy tudom, hogy Ő sem szereti és én sem. Legalább is ilyen keretek közt, semmiképpen sem. Ami azt hiszem érthető. Hiszen nem eshet neki a legjobban az a kontraszt, hogy gyerekesnek nevezem, utána pedig éles ellentéttel mellé vágom a hivatásának megnevezését. Látszólag kissé szíven is szúrta a dolog, mivel nem szólalt meg többször.

Sarkon fordultam és elindultam Namjoon szobája irányába. Borzasztóan zavar ez az egész. Hogy lehetennyire… Miért titkolózik? Mit tettem azért, hogy titkolózzon? Nem rám tartozik, de akkor is azt hiszem, ezek után érdemlek annyit, hogy megtudjam még is mi a fene folyik itt. Bár lehet nem, és én vagyok a hülye. Előfordul.            
               - Jin, most hova…? – hallottam meg a sikertelen próbálkozást a hátam mögött. De nem fordultam vissza. Miért tettem volna.    

Nem titkolom, hogy a szobába érve pakolni kezdtem, de hirtelen szinte kiesett a kezemből az a bizonyos fésű, amivel tegnap még szétrongáltam a saját hajamat az izgatottságomban. Ez a lány… Nem a csaj a PSY klippből?