Vihar előtti csend
[ Őrületbe kergetsz - 13. fejezet ]

     A húrok felett siklottak az ujjaim, ahogy behunyt szemmel ültem a kanapén. Körülöttem csend, egy lélek sem volt sehol – hosszú ideje először voltam végre újra egyedül. Eleinte görcsösen szorongattam a gitárom nyakát, de mostanra már ellazultak a kezeim. Azt sem tudom mikor játszottam ennyit utoljára egymást után... Érzem is, hogy nem mostanában. Az ujjaim kicsit fájnak már a húrok lefogása miatt, de egyáltalán nem zavar.
Ennek ellenére is átható örömmel szólaltattam meg a hangszert.

     Abszolút semmi tervem nem volt a zenéléssel most, azon kívül, hogy a lelkemnek jót tett (és amúgy sem árt, ha visszaszoktatom hozzá az ujjaim, a turnémon sokat fogok gitározni). Egy idő után a céltalan pengetéseim közben annyira rátaláltam egy dallamra, hogy fel kellett vegyem magamnak, hogy később is emlékezzek rá. Túlságosan beleragadt a fülembe, nagyon tetszett. És nagyon megszólította a lelkem.
Mondjuk most engedjük el azt a tényt, hogy nem épp csupán a kezeim gitározáshoz való szoktatásával kellene a szóló turnémra készüljek... De most egy kicsit csak... nem akarok. Imádom, szeretem és az egész egy mindent átható szerelemprojekt, de rengeteget dolgoztam az elmúlt néhány hétben. És egyébként is; előtte még ott van a Seoul-i koncertünk.

     A koncertről most az Army-k jutottak eszembe. Olyan rég adtam életjelet Nekik pont amiatt, mert nem voltam a legjobban... De most valahogy annyira megnyugtatott a gitározás... talán itt az ideje?
Végül nem gondoltam túl, csak felvettem a telefonomat, majd megnéztem magamat a visszatükröződő kijelzőben. Hm... egész kipihentnek tűnök? Megnyitottam a kamera alkalmazást, majd a hajamba túrtam bele néhányszor. Talán ma vállalható leszek.

     Nem zavartattam magam, nem akartam felkelni. Beleállítottam a telefonomat a nappali asztalán lévő telefontartóba, majd megnyitottam a Weverse alkalmazást. A dorm-ban vagyok, de annak köszönhetően, hogy a kanapé ezen sarkán ülök semmi sem látszik belőle, csak a világosszínű fal és a fekete anyag alattam. Nem akarok sokáig sem élőben lenni, de tudom az Army-k mennyire fognak örülni már annak is, ha csak beköszönök.

     Csak úgy a semmiből elindítottam a live-ot és megvártam az első kommenteket. Amint ezek megérkeztek – és ezzel tudatosult bennem és a rendszerben is, hogy a technikát illetőleg minden rendben van és rendben elindult az elő – beköszöntem. Néhány szóban elmondtam, hogy csak be akartam jelentkezni, mert nagyon rég adtam már életjelet és remélem, hogy mindenki rendben van. Nem sokáig beszéltem csak úgy a levegőbe, inkább újra pengetni kezdtem (de most direkt nem azt, amit az előbb rögzítettem magamnak). Teljesen random játszottam, csak az érzéseimnek megfelelően. Az érzéseimnek, amik most végre egész békések voltak és kivételesen nem háborogtak. Végre, hetek óta, először.

     Ahogy játszottam, azon gondolkodtam, hogy mik is történtek az elmúlt időszakban. Miután Jiminnél töltöttem egy estét, eléggé felgyorsultak az események... Próbák próbák hátán, én egyre növekvő gyakorisággal látogattam el terápiára (ahol a beszélgetések mindig sokkal hosszabbra kanyarodtak, mint eredetileg azt általában terveztük... de ezzel semmi baj, sőt). Persze ahogy arra számítani lehetett, egy szót sem beszéltem a beazonosíthatatlan érzéseimről és arról, hogy néha miért érzem olyan kellemesen, néha pedig miért olyan kellemetlenül magam valakinek a társaságában... De talán ezt azért is tudtam elkerülni, mert annyira sűrűek voltak a napjaim, hogy gondolkodni sem volt időm rajtuk. És egyébként is... Jiminnel is alig találkoztam – csak a közös próbáinkon.

     Emellett folyamatosan készültem a még hivatalosan be nem jelentett turnémra is és az albumomon dolgoztam. Már a legtöbb szám készen van, de van még mit tökéletesíteni rajtuk. Rég volt ilyen nyugodt és rohanásmentes napom, mint a mai. Bár... még csak délelőtt van, talán nem kellene ennyire elkiabáljam a dolgot...

     Úgy elméláztam, hogy szinte el is felejtettem, hogy élőben vagyok. Ezt realizálva néztem csak vissza újra a telefonom kijelzőjére, ahol a legtöbb üzenet egyszerű, lila színű szívecskévé vált. Nem igazán szoktam megilletődni már az ilyesmin, de most hirtelen nagyon jól esett. Szélesen elmosolyodtam, ahogy szünet nélkül pengettem a gitáromat. Nem mondtam még erre sem semmit, mert nem akartam megtörni ezt az élményt. Hát úgy tűnik még ennyi idő után is meg tudnak lepni.

     Talán 10-15 perc is eltelt így, amikoris megláttam egy kék buborékot a kommentek között, ami azt jelezte, hogy az egyik bandatag szólt hozzá az élőhöz. Már korábban beállítottam az appban, hogy mindig felül kitűzve mutassa a tagok üzeneteit (ha több millióan néznek egy live-ot elég nehéz lenne kiszúrni őket másképp...), így most sikerült elolvassam azt.

     JK: Yooonggiaaaahhh!! – kiabálta be a kommentek közé a legfiatalabb, én pedig csak újabbat mosolyogtam, de igyekeztem nem kiszakadni az átszellemült gitározásomból. Az üzenetek persze ekkor megteltek szivecskék helyett azzal, hogy örülnek Jungkook jelenlétének, de ez egyáltalán nem zavart. Csak játszottam, mintha nem lenne holnap. Egészen addig, amíg egy komment újra ki nem szakított a gondolataimból.

     Jin: Persze, azt hiszed el fogod tudni csábítani a szerenádoddal előlem az összes Army-t?
     Jin: Ez lehetetlen küldetés!!!
Jelent meg Jin is a kommentek között, mire most hangosan felnevettem pengetés közben.
     - Hyung, nem terveztem ilyesmit – válaszoltam, majd egy ismerősebb dallamot kezdtem el játszani. Egy régi, koreai klasszikus volt.
     JK: Jin Hyung!
     JK: Hogy vagy Hyung?
     Jin: Mindenem fáj. Az edzés utáni kötelező masszázs néha rosszabb, mint maga az edzés..
     JK: Szívesen eddzelek én Hyung!
     Jin: Na csak az kellene még nekem...
     Jin: SOHA.
Csak jókedélyűen olvasgattam a kommentjeiket, de különösebben nem reagáltam rájuk. Jó volt látni, ahogy beszélgetnek és azt is, hogy az Army-k mennyire örülnek ennek a helyzetnek. Kellemes érzéssel töltött el a tudat, hogy ennek most én adtam teret. Valahogy a mellkasomban is melegség sejlett fel, pedig mostanában ez kifejezetten ritka volt. Legalábbis... bizonyos körülményeket leszámítva.

     De ebbe most nem szeretnék belegondolni.
Az egyik klasszikus után jött a másik, ahol már énekeltem is. Tudtam, hogy nagyon ritkán fordul elő, hogy nem rappelek, így most ennek is lehetőséget adtam. Bár én sem szeretek annyira konkrétan énekelni – valahogy annyira nem az én világom, nincs is egy túl nagy hangterjedelmem – de most akkor is jól esett. Pff, mondjuk ezt pont most mondom, amikor a turnémon bőven lesz dallamos éneklés is a rap számok mellett, na mindegy.
A lényeg, hogy most tudtam; örülni fog neki az a sok ember is, aki épp a live-ot nézi.

     Úgy éreztem, hogy a hangomon is érezni, mennyire jó érzéssel énekeltem. Valahogy annyira felszabadult tudtam lenni és jókedélyű. Ritka az ilyen. De most mégis olyan jól esett csak egy kicsit nem gondolkodni semmin.

(Írói megjegyzés: A dal, amit Suga énekel... ♥ Végig ez a szülinapján énekelt dal járt a fejemben, szóval mindenképpen meg akartam osztani Veletek is.
A történetben is pont így képzeltem el az "előadását", csak kicsivel másabb helyszínen...^^
A videó nem az enyém, minden jog a feltöltőé. Na meg Yoongi-é. ♥)

     Csak a dal végeztével néztem rá újra a kommentekre. Most először hagytam abba a live kezdete óta a gitározást, így ezt kihasználna a telefonomhoz is nyúltam. Ott pedig a kitűzött, tehát a tagok által hagyott kommenteken pörgettem végig.

     Jin: Woaaahh, Yoongi ilyet is ritkán hallani Tőled
     Jin: Armyk, mit itattatok vele?
     Jin: Mivel vettétek rá?! Mennyi pénzt kért?!
Idáig elérve csak újra felnevettem, majd válaszoltam is Jinnek erre a korábbi üzenetére.
     - Semmit sem ittam, köszönöm. Még délelőtt van... - fordultam egy pillanatra az ablak felé, hogy az égre tekintsek. (Mondjuk így belegondolva... nem csak azért nem ittam még mert délelőtt van, milyen hülye kérdés volt ez...)
Tovább görgettem a kommentekben.
     JK: Kekeke
     JK: Nyomjad Hyung!!!
     JK: Szép, szép, hwaiting Hyung – bíztatott JK az egyik üzenetében.
     JK: A vocal line új tagjának debütálása kekeke
     Hobi: Wooaaah~ Hát itt meg mi történik?~

     Eléggé elképedtem, hogy mennyien összegyűltek a tagok közül a live-om alatt, pedig olyan sok ideje még nincs is bekapcsolva a kamera. Ha a gitározásomat az elejétől kezdve közvetítettem volna, akkor már vagy két órája tartana, de még csak most kezdtem. Ahogy tovább görgettem a többiek üzenetei között, leginkább dicsérő szavakat találtam, így azokra nem kifejezetten reagáltam, sosem tudok mit kezdeni a bókokkal.
Most az Army-kra figyeltem egy kicsit.

     - „Ez nagyon szép volt" – olvastam fel egyet – Köszönöm – válaszoltam, ahogy próbáltam egy újabb üzenetet elkapni. Nem akartam teljesen interakció nélkül hagyni Őket azért.
     - „Évek óta szeretnék megtanulni gitározni, de nincs rá lehetőségem"... Ne add fel a dolgot. Ha most nincs, ilyen vagy olyan oknál fogva, a zene mindig ott lesz. Ha 20 év múlva adódik a lehetőség, akkor akkor. Csak ne add fel a dolgot. Az is elég kezdésnek, ha kölcsönkéred egy ismerősöd egy épp nem használt hangszerét és tudás nélkül csak pengetsz rajta. -gondolkodtam el - Ami azt illeti, én is így kezdtem... - beszéltem, ahogy a telefonom kijelzőjét piszkáltam, hogy lelassítsam a fénysebességgel pörgő hozzászólásokat – Aaaa, nagyon gyorsak vagytok...

     Jin: Aaa, most is csak össze-vissza játszol rajta, ez nem változott! – írt Jin újra egy kommentet.
     Jin: Tessék elénekelni az Awake-et, nem kell itt a szemfényvesztés! Na az lenne valami! – utalt a saját szóló számára, mire elröhögtem magamat.
     - Hyung, azt egyszer bőven elég volt megpróbálni... És ahhoz egyébként is inkább zongoráznék – nevettem, majd újra sikerült elkapjam egy Army kommentjét.
     - „Hiányzik Jimin Oppa" Meg fogom mondani Neki, hogy Oppa-nak hívtad... - dorgáltam meg egy kicsit megrázva a fejemet, ahogy újra elöntötte a mellkasomat egy kisebb melegség. De próbátam róla nem tudomást venni. Nem akartam elkezdeni elemezni, hogy mégis miért volt ilyen érzés elolvasni ezt az üzenetet.

     JK: Yoongi Marry me!!!
     Jin: Marry me, marry me Yoongi, Yoongi marry me! – csatlakozott JK és Jin is a kommentek között mintegy parazitaként felsejlő házasságért kívánkozó üzenetek közé.
Minek nekem ellenség, ha vannak barátaim, nem?
Nem mondom, hogy túlságosan szeretem ezt a trendet (sőt), de próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mivel a kommentek a fiúk hatására (innen is nagyon köszi...) egyre inkább megteltek ezekkel az üzenetekkel, így újra csak a gitáromhoz fordultam megnyugvásért. Ha nagyon eltelik valamivel a chat, általában ez a reakcióm rá. Több millió embert elég nehéz kordában tartani, így ilyenkor várni szoktam, hogy leálljanak. Már, ha nem valami kifejezetten káros jelenik meg, akkor természetesen kifejezem a véleményem. De vagyok annyira higgadt (mégha mostanában ez annyira nem is látszik...), hogy ne kezdjek háborogni ezen az ártatlan belső poénon.

     JK, Jin és Hobi egészen aktívan írtak üzeneteket még ezek után is, de nem kifejezetten figyeltem már rájuk ekkor. De ez nem direkt volt, csak újra belefeledkeztem a zenébe, ami továbbra is igazán jót tett a lelkemnek. Annyira... békés vagyok. Ez az utóbbi időben egyáltalán nem jellemző rám. Már-már testen kívüli érzés volt megtapasztalni ezt az egész helyzetet.
De bevallom, még az a gondolat sem tudott kizökkenteni a kiegyensúlyozottságomból, hogy volt egy olyan érzésem; ez után valami igazán rossznak kellene történnie ahhoz, hogy visszaálljon a világ rendje. De ez szerencsére úgysem így működik.

     Hosszú-hosszú percek múlva meghallottam a bejárat felől valami mozgást. Ekkor rájöttem, hogy talán nem volt a legjobb ötlet a dorm nappalijának a közepén live-ot kezdeni – hisz bármelyik tag bejöhet úgy, hogy nem tudja mit csinálok és valami olyasmit tehet/mondhat, amit nem épp előnyös élőben közvetíteni – így kicsit aggódni kezdtem. Próbáltam jelezni a szituációt azzal, hogy felszólaltam.
     - Aahhh, valaki bejött... - jegyeztem meg az Army-knak elég szánalmasan tegyük hozzá, de nem volt jobb ötletem. Erre ők persze az eddiginél is hevesebben reagáltak és különböző, a tagokkal összeboronáló ship neveinket kezdték el bedobálni a chat-re, amire kissé furcsa grimasszal reagáltam. Direkt nem ragáltam erre sem szavakkal, mert jobbnak láttam így. Már megszoktam, de még mindig nem tetszik kifejezetten.

     - Annyeonghaseyo!~ - köszönt csilingelő hangon az ajtóban valaki, mire éreztem, hogy az eddiginél is jobban felderülök (már el is feledkeztem a shipnevek miatti „bosszúságomról").
     - Aaah, Jimin-ah! Army-k, itt van Jimin... - beszéltem, ahogy a nappali bejárata felé figyeltem, hogy mikor látom meg besétálni. Maga a kis mondatom is inkább csak Jiminnek szólt, hogy tudjon róla; élőben vagyok.
     - Azt hallottam, hogy „Army-k"?!- kiáltott fel, de hallottam, hogy épp lehajolva beszél, valószínűleg épp a cipőjét vette le.

     Ezután pedig alig másfél pislogásnyi idő múlva már be is robbant a nappaliba. Láttam, hogy a kamera elé akarja vetni magát, de megtorpant, amikor meglátta, hogy ott ücsörögtem a kanapén a gitárommal. Hirtelen nem tudtam, hogy csak nem akarja belevágni a fejét a hangszerembe, vagy sokkot kapott.
     - Hát Te Hyung? Gitározol? – pislogott rám, mint aki szellemet lát.
     - Hát igen, már egy pár éve... – vigyorogtam Rá, ahogy hátradőltem a kanapén, a hangszerrel az ölemben. Ő erre csak megrázta a fejét és elnevette magát kiszakadva a kissé sokkolt elmeállapotából.
     - Gyere inkább ide - intettem a fejemmel a telefonom felé – Köszönj az Army-knak. – néztem a képernyő irányába, ahol szinte egy emberként kezdte a chat-re írni mindenki Jimin nevét, jó nagy betűkkel, vagy hangulokkal.

     Jimin a tenyerével eltakarta az arcát egy kis ideig és úgy szólalt meg előttem ácsorogva.
     - De nincs rajtam smink... - gondolkodott el, mire félig felhúztam a szemöldököm.
     - Rajtam sincs – rántottam vállat, ahogy lefogtam egy két akkordot az ujjaimmal és pengettem néhányat. Nem akartam erőltetni, hisz ha nem szeretne, természetesen nem kell idejönnie. Én sosem szoktam az ilyesmit túlhúzni, mert én is utálom, amikor erre rá akarnak venni a többiek, ha amúgy semmi kedvem hozzá.

De Ő csak közelebb lépett.
     - Mi az, hogy nincs?! – förmedt rám egy kicsit, ahogy a kameraképből még kilógott testével, de kezével benyúlt, hogy megbökte az arcomat. Csak pislogtam rá, nem értve mit csinál – Hogy ilyen szép az arcod...
     - A Tiéd is pont ugyanilyen – néztem Rá fel értetlenül – Meg ne csinálj úgy, mintha nem látnál így minden nap... - legyintettem kissé megint elnevetve magam, ahogy kicsit elhúztam a fejemet, hogy ne bökdössön már, jesszus.
     - Hihetetlen... - vetette le magát mellém a kanapéra végül, majd a kamera irányába mélyen meghajolt, immáron mellettem ülve – Annyeonghaseyo...~ - köszönt újra, csak most az Army-knak.

     Beszélgettünk néhány mondatot, hogy mióta gitározgatok itt élőben, milyen napja volt, de elég ködösen fogalmazott. Tudtam miért, nyilván nem akart sokat elárulni élőben abból, amivel épp foglalatoskodik. Igaz ugyan, hogy Ő már bejelentette a szóló albumát, de nem akart még kiadni róla túl sok infót.
     - Oh, majd elfelejtettem... - mondtam, ahogy leálltam a lágy pengetéssel, amit a beszélgetésünk közben csináltam – Az előbb már hiányzott az Army-knak "Jimin Oppa", szóval jó is, hogy jöttél.
     - Oppa?! – nézett rám megrendülve – Mi az, hogy Oppa?!
     - Hát Jiminie öregszel, már simán lehetsz valakinek Oppa...
     - Hyung, ugye tudod, hogy idősebb vagy, mint én...? - lökte meg oldalról vállamat az övél szórakozottan, ahogy próbálta elfojtani a nevetését.
     - Az nem számít, mert én születésem óta 70 évesnek érzem magam... - ráztam a fejem, mire már nem bírta tovább és hangosan kiszakadt belőle a nevetés.

     Valójában... Nagyon jól éreztem most magamat. Amióta megérkezett és mellettem ül, különösen. Annyira jó látni, ahogy felszabadultan nevet, pedig tudom, hogy időnként mennyire frusztrálja, ha smink nélkül veszi fel egy kamera. Arról nem is beszélve, hogy látom rajta, hogy mostanában nincs túl jól - az evészavarának kiújulása legalábbis ezt támasztja alá (amiről nyíltan sajnos továbbra sem tudtam beszélni Vele). Most viszont... olyan felszabadult. Öröm ezt látni.

     Meg csak úgy szimplán Vele lenni egy kicsit. Nem tudom, ilyet nem igazán éreztem korábban, de mintha kifejezetten hiányzott volna a Vele együtt töltött idő az elmúlt pár hétben. Mármint... persze, találkoztunk. De csak futólag, leginkább reggelente, ha a dorm-ban aludtunk mind a ketten. Szóval igazából láttuk egymást, így nem is igazán logikus a reakcióm azt hiszem... Bár az utóbbi időben mikor volt úgy istenigazából logikus bármilyen reakcióm?
Még szerencse, hogy nem is volt időm ezen gondolkodni túl sokat ez idő alatt a turnéra készülésem miatt – de ahogy most mellettem ücsörög, érzem az eddigi kis tompa ürességet megtelni a mellkasomban. Mintha csak ez hiányzott volna ahhoz, hogy most... igazán jól érezzem magamat.

     Beszélgettünk még egy kicsit, majd az egyik Army a kommentek között leírta egy dalnak a címét, amit én is nagyon szerettem és fellelkesültem tőle. Így megpróbáltam felidézni azt, ahogy lassan pengetni kezdtem. Jimin néha meg-meg szólalt, de egy idő után teljesen elcsendesedett. Némán figyelte ahogy siklanak az ujjaim a húrok felett és életre kel egy dal a hangokból ujjaim alatt.

     Meg merem kockáztatni, hogy amíg játszottam meg sem mozdult – de még szerintem levegőt sem vett egyébként, annyira dermedt volt. Nem figyeltem Rá, mert túlságosan lekötött az, hogy koncentráljak; jó hangokat fogjak le, mert nem volt túlságosan kezemben még a dallam.
Csak akkor emeltem fel a fejemet, amikor végére értem. Reflexből nem is a kijelzőre néztem, hanem a mellettem ülőre, aki komolyan mondom, hogy olyan zavarba ejtően bámult, hogy hirtelen nem is tudtam hogy reagáljak.

(Írói megjegyzés: Egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a képbe... ㅠㅠ  ♥)

     Leginkább csak elnevettem magamat a helyzeten és inkább a live alatti kommentekhez fordultam vissza és azokat kezdtem el olvasgatni.
Amit... határozottan nem kellett volna, mert nem kifejezetten akartam látni a végtelen „Yoonmin!" jellegű felkiáltást. A gyomrom egyből görcsbe ugrott – ami kicsit megint fel is húzott, mert már az előbb is láttam a nevemet a többiekkel összekombinálva, de akkor semmi bajom nem volt (vagyis nem tetszett persze, de ilyen "tüneteket" nem produkáltam).

      Most pedig igen. De most épp ennél miért igen?

     Szinte villogni kezdett a fejem felett a vörös fény, hogy csináljak valamit. Mert ez így borzasztó kínos lesz mindjárt, ha sem Ő, sem én nem tudunk megmukkanni. Éreztem, hogy az arcomba is lassan elkezd felfutni a vér amiatt, mert hirtelen annyira zavarba jöttem, a helyzetet pedig mindenképp el kell tereljem valahová, mielőtt még ez túlságosan is észrevehető szintet ölt.
     - Ahh? Ez nem Namjoon-ah hangja? – kérdeztem az ajtó felé bámulva, teljesen ok nélkül.
Mert valójában egy árva hangot sem hallottam.

Tudom, én is tudom, hogy ez mennyire szánalmas próbálkozás, de nem volt jobb ötletem.
     - Hah? – zökkentette ki ez a mondat Jimin-t is és hasonlóan a nappali bejárata felé bámult el – Ő lenne? – kérdezte.
     - Szerintem megint nem vitt kulcsot... - ráztam meg a fejemet, ahogy a telefonomhoz értem a gitár felett átnyúlva az ölemben, mintha azt akartam volna megnézni, hogy kaptam-e Tőle üzenetet.
     - Na mondjuk ez Rá jellemző lenne, az tény... - reagált Jimin egyetértően.

     Én Oscar díjas alakítást megszégyenítően (enyhe túlzással...) eljátszottam, hogy igen, bizony kaptam egy üzenetet és, hogy most ezért mindenképp ki kell kapcsolnunk a live-ot, mert... fogalmam sincs, hadováltam valami értelmesnek tűnőt. Zavaromban nem igazán sikerült normális kifogást kitaláljak, de asszem egész valid indoknak hangzott végül, legalábbis egy külső szemlélő számára. De meg ne kérdezze senki, hogy mit mondtam, mert őszintén szólva már miután kimondtam sem emlékeztem rá...
Mindenesetre sikerült lezárjuk a live-ot, elköszöntünk, lekapcsoltam és a telefonomat az asztallapra helyeztem, elfektetve.
Majd csak megkönnyebbülve fújtatva egyet dőltem a kanapé háttámlájának, magamhoz ölelve egy kicsit a hangszeremet.

     Aztán... rájöttem, hogy Jimin attól még itt van mellettem...
     - Nem mész... ajtót nyitni? – kérdezte néhány hosszúra nyúlt másodperc múlva zavartan.
Nekem kinyíltak a szemeim, majd most már azon kezdtem gondolkodni, hogy hehe, csodálatos, az Army-kat lerendeztem ugyan, de Neki mégis mit mondjak.
     - Nem – döntöttem végül a kézenfekvő, egyszerű és őszinte megoldás mellett – Mert nincs itt – válaszoltam vállat vonva. Úgy döntöttem, hogy nem akarok hebegni-habogni, hazudni pedig úgy sem fogok.

     - Nincs? – pislogott rám meglepődve először, majd végül néhány másodperc múlva mintha leesett volna neki valami (fogalmam sincs mondjuk, hogy konkrétan micsoda, mert egy szót sem szólt ezzel kapcsolatban...) és ennek hatására csak girbe-gurbán kitekeredve, elnyúlt mellettem a kanapén. Néha olyan vicces kontrasztja van annak, hogy általában mennyire figyel a tartására és nagy ritkán mikor el tudja engedni magát, mennyire hülye pózokban tud ülni, vagy fetrengeni.– Ahh, oké. Azt hiszem értelek.

     Mondjuk fogalmam sincs mit sikerült megértenie, de örültem, hogy nem faggat. Én csak hátradöntöttem a fejemet a kanapé támlájának tetejére és élveztem a néhány másodperc síri csendet. Még levegőt is halkabban vettem, hogy egy kicsit el tudjon nyelni magába a nyugalom. Próbáltam kicsit visszatérni a valóságba és lezárni magamban az előző helyzetet.

     Talán már percek óta csendben voltunk, amikor végül Jimin kedves hangja törte meg a csendet.
     - Sajnálom, ha kínos helyzetbe hoztalak – szólalt meg kissé bűnbánóan, mire lassan felemeltem a fejemet és megráztam azt.
     - Te? – kérdeztem kicsit furcsállva a megnyilvánulását – Ha valaki kínos helyzetbe hozott, akkor azt inkább Ők tették.
     - Mire gondolsz? – tolta feljebb magát egy kicsit, hogy ne hasizomból kelljen tartania magát beszéd közben, így inkább a kanapé karfájának döntötte a hátát.
     - Eh... Nem tudom. Még ennyi idő után sem tudok túllendülni ezen shippelés dolgon – vontam vállat. Nem a teljes képet vázoltam fel, mert azért nem pontosan erről volt szó. Mármint... tényleg nem sikerült túllendüljek rajta soha, de el tudok tekinteni felette. Igazából csak most nem sikerült. És nem is azért, mert annyira zavart... Csak most furcsán zavarba ejtő volt.

     - Ah... értem... - reagált a mondatomra egy kicsit kurtán. Nem tudom, ez a reakció olyan... szokatlan volt. Azt vártam, hogy valami olyasmit fog mondani, hogy „Ah, igen, én sem szeretem", vagy valami bíztatót, hogy miért ne foglalkozzak vele, Neki hogy sikerült túllépnie ezen az évek alatt vagy valami, mert az lett volna olyan... Hát, Jimines. De... nem tette meg. Csak egy egyszerű „Értem"... Hm.

     Kicsit zavartan felé fordítottam a fejemet, hogy rendesen lássam az arcát. Épp az asztalt bámulta elmélyülten. Amint észrevette hogy Őt nézem, kizökkentve önmagát a gondolataiból megrázta a fejét és folytatta.
     - Ah, ne haragudj. - utalt arra, hogy elbambult, vagy bármi is volt, amit az előbb csinált - Szóval igen, értem. Én sem szeretem, amikor Kookie-val bármit csinálok egyből mindenki Jikook-ozni kezd. De valahogy én már... hozzászoktam ehhez? Talán az extrovertáltságomnak köszönhető, mert sokkal többet interaktálok fizikailag mindenkivel, így gyakrabban kapom ezeket... Szóval azt hiszem több időm és alkalmam volt hozzászokni, mint mondjuk Neked. – magyarázta túlontúl körül az előző reakcióját, de... nekem még mindig bűzlőtt (vagy lehet már csak pont ezért bűzlött még jobban). Az „Ah... értem..." számomra nem egyenlő az „Igen, megértelek, mert én is ezt éreztem a kezdetekben blah blah blah"-val. De lehet csak... túlgondolom. Mint mindig mindent.

Huh, kicsit most egy tinidrámázó gimnazistának érzem magam, hogy a másik ember kifejezésmódján lovaglok, te jó isten...
Emiatt végül pedig úgy döntöttem, hogy a kétségeimnek most nem adok hangot.

***

     - És három, kettő, egy! – számolt be J-hope, mi pedig mind egyszerre kezdtünk el mozogni a Run BTS refrénjének dallamára. Már zsinórban vagy ezredjére.
     - Állj! – kiabált újra az említett, néhány ütemmel a kezdés után – Jin Hyung, le vagy maradva. JK, majdnem Jimin nyakába ugrottál a kezdéskor, így meg fogtok sérülni. Jimin pedig; jól érzed Magad? Egyáltalán nem vagy benne az ütemben. Hol sietsz, hol késel. Srácok, mindjárt itt a koncert, ne most essünk szét. – beszélt J-hope kíméletlenül. Mindannyian tudjuk, hogyha koreográfiáról van szó, akkor nem finomkodik. De valahol ezzel semmi baj; ez teszi Őt, és minket is profivá.

     - Sajnálom Hyung – reagált a legfiatalabb kicsit meghajolva, miközben hátra túrta a haját. Jin csak hátul állva bólintva elfogadta a dorgálását – valószínűleg már rohadtul elege volt ebből a mondatból. Szerintem nincs olyan táncunk, ahol legalább egyszer ne kapta volna meg, hogy lassú. Mondjuk ezt én is átérzem, nekem is szokott ezzel lenni problémám bőven. Viszont Jimin semmit sem reagált, csak bámult előre bambán a tükörbe.
     - Jimin, minden rendben? – szólította meg újra Hobi, de most már merőben kedvesebben, mint az előbb – Szólj, ha gond van, vagy valami nem tiszta. Tudom, hogy kimerült vagy mostanában és tök oké, ha nincs meg a testedben minden mozdulat. Az ilyesmi előfordul. Csak szólj és elgyakorlom Veled külön – próbált megértően beszélni Hozzá. Érthető is, Jimin éjt nappallá téve énekel, táncol és forgat a hamarosan piacra dobódó albuma miatt, ezért is látjuk mostanában olyan ritkán. Hogy pontos legyek... eddig a próbáig én személy szerint nem is láttam a pár nappal ezelőtti közös live-unk óta. Mintha kicsit... felszívódott volna? De még ennek ellenére is pontosan látom rajta, hogy nem csak a kimerültségről van szó, mert a szemében ég valami. A mozgása nem összeegyeztethető a kimerültséggel, mert túl dinamikus és erőteljes. De ez nem az a jó fajta dinamikusság; túlzásba viszi, mintha ideges lenne – valószínűleg ezért is késik időnként, majd pedig néha siet. Én észrevettem – Hobi még nem. Nem is csoda, Neki mindenkire figyelnie kell. Én pedig csak Róla nem vagyok képes elszakítani a tekintetemet időről időre, már megint. De most ezt fogjuk rá arra, hogy azért, mert aggódom érte.
Mert látom, hogy valami nyomja a lelkét.

     - Még egyszer! – tapsolt néhányat J-hope – A refrént kérlek, elölről – intett az egyik staff tagnak illedelmesen, aki a zenét koordinálta a próbánk alatt. – Ha jók leszünk, akkor megyünk tovább a rap részeddel Suga, majd RM és így tovább – nézett rám a tükörből, majd a többiekre, én pedig bólintottam - És öt, hat, hét, nyolc! – kezdett bele újra a számolásba, mi pedig együtt mozogni kezdtünk a zene ritmusára. Igyekeztem csak a saját mozgásomra koncentrálni (amellett persze, hogy a többiekkel is összhangban legyek), de borzasztó nehezemre esett. Jimin ezen a részen előttem állt és ha ez még nem is lett volna elég, a tükörből a saját mozgásom is csak korlátozottan láttam emiatt, mert nyilván valamennyire kitakart.
Ha akartam, ha nem, láttam Őt.
És megint csak azt csinálta, amit az előbb. Annyira frusztráltnak tűnt és egyszerűen égett minden mozdulata. Most már biztos voltam benne, hogy ideges valami miatt. Olyan nagy íveket írt le karjával vagy mozdult lábaival, ami már teljesen szükségtelen volt, sőt még a pozícióján is rontott. Egy pillanatra Hobira kaptam a tekintetem, aki észrevette a dolgot, de most tudatosan nem fújta le a táncot. Végigtáncoltuk a részt, így az én rap betétem következett. Kifejezetten szeretem ezt a koreográfiában, így próbáltam csak kiélvezni és addig sem túlagyalni semmit.

     Utánam RM, majd Jin és Tae közös része következett, ezután pedig a második refrén, ahol újra mind a heten együtt voltunk. Itt Jimin és én is hátul álltunk, így egy újabb ideig el tudtam vonatkoztatni attól, hogy mit csinál. Eljött az a pillanat, amikor a második refrén alatt legelőre, középre kell pozíciót váltsak leghátulról, ami miatt Jimin és RM között kellett előrefussak. El is indultam és ahogy ezt már begyakoroltuk, arra vártam, hogy az első karlendítést az említett két személy kisebbre veszi, hogy el tudjak férni közöttük kényelmesen, gond nélkül. Namjoon így is tett, figyelt arra, hogy előre tudjak mozdulni... Jimin viszont egyáltalán nem, sőt. A túlzó, erőteljes és igen monumentális mozdulatai most sem hagytak alább, így ahogy elmentem mellette, a hátravágódó kezével épp a vállamba boxolt bele egy jókorát.

(Írói megjegyzés: A pillanat, amire célzok 2:07-nél van.
De természetesen a videóban nem történik semmi ilyesmi, csak Suga történetében...♥)

     Összerándultak a szemeim a fájdalomra, de nem foglalkoztam vele ezentúl. Eltáncoltam a refrén maradék részét, majd amikor J-hope rap betéte következett és rajta kívül mindannyian hátrafutottunk, akkor éreztem meg valójában, hogy valami nagyon nincs rendben.
Pokolian fájni kezdett a vállam.

     Oké, eddig is fájt, de csak most, hogy egy kicsit leálltam a mozgással tűnt fel ez igazán. Szépen lassan leesett a tantusz, hogy sikerült a bal vállamba beleütnie, amit még több, mint 10 évvel ezelőtt eltörtem egy balesetnek köszönhetően futárkodás közben... amikoris sikerült elütnie egy autónak. Abba a vállamba boxolt, amivel mióta idol vagyok rendszeresen problémáim vannak és amit azóta már számtalanszor orvosi kezelés alá kellett vetni. De most megint úgy elkezdett fájni, hogy hirtelen azt hittem képtelen leszek befejezni a koreográfiát.

     De nem, mert ilyet nem csinálok. Nevezhet bárki mazochistának, de valójában ez nem erről szól. Őszintén szólva hozzá vagyok szokva már ehhez, nem egyszer léptem fel ehhez hasonló fájdalmak között és valószínűleg nem is egyszer fogok még a jövőben sem. Így úgy döntöttem, hogy a saját magam további érzékenyítése miatt is, de ezt még legalább végig kell táncoljam.

     Így is tettem. A koreográfiának vége lett, mi pedig mindannyian kapkodtuk a levegőt a heves mozgás hatására. Taehyung fáradtan nyúlt ki a földön, Jin és RM vízért siettek, én pedig elfordultam a tükörtől és összeszorított szemekkel kaptam a vállamhoz a másik kezem a fallal szembefordulva. Az ujjaimmal éreztem, hogy valami bizony itt nagyon furcsa, ami azt illeti nem igazán tűnt egészségesnek a pozíciója. Nem sűrűn kerülget sírás, pláne nem fájdalomtól, de most úgy éreztem nem állok tőle túl messze.

     - Jól vagy? – hallottam meg magam mögött másodpercekkel később J-hope hangját, mire elengedtem a vállam és felé fordultam. Ekkor pedig az igencsak aggódó arcával találtam szembe magamat.
     - Csak megrántottam. - füllentettem, bármennyire is nem megszokott ez tőlem. Nem akartam Jimin-t bajba keverni - Semmi gond, majd megnézetem. – bólintottam, mert ettől jobbat hirtelen nem tudtam kitalálni. Elég nehezen működött az agyam a sajgó végtagom miatt.
Ő feszülten megrázta a fejét.
     - Egy frászt rántottad meg, láttam mi történt... – fordult el tőlem. Ouch. – Jimin, mi az isten van Veled? – rivallt rá a fiatalabbra – Azt még elfogadom, ha rossz napod van, mindannyiunkkal előfordul. De az nincs rendben, ha másvalaki megsérül miattad... – lépett Hozzá közelebb komoly hangon beszélve. Először még kihallatszott belőle a mély feszültség (már-már düh), de ekkorra leginkább csak igazán komoly volt.

     - Tessék? – nézett nagy szemekkel Jimin az idősebb felé fordulva, ahogy a tükör előtt állva épp egy törölközőt emelt el az arcától, amivel addig homlokát szárítgatta – Mi történt? – kérdezte értetlenül. Egyáltalán nem volt képben. Mintha itt sem lett volna az előző pár percben.
     - Hé – szóltam oda J-hope-nak – Hagyd. Nincs gond. – legyintettem egyet a jobb kezemmel, mert a balt megmozdítani sem akartam jelen pillanatban.
     - Nem hiszek Neked, de legyen. Akkor ezt rendezzétek le Ti. – fogadta el, mert érezte, hogy nem akarom, hogy túlságosan belefolyjon a dologba. Lekanyarodott Jimin mellől és Jin-hez ment oda – feltételezéseim szerint segíteni valamelyik lépéssel kapcsolatban, hogy hogyan tudná rövidebb idő alatt megcsinálni azt.

     Jimin csak bámult felém, teljesen megüresedett tekintettel. Ha nem ismertem volna, azt hihettem volna, hogy szimplán egyáltalán nem érdekli mi történt velem. De tudtam, hogy nem erről van szó, csak... nem érti. Nem vette észre, Neki egyáltalán nem tűnt fel, hogy történt volna bármi. Ami azért valljuk be... Úgy érzem nem a legjobb jel. Tekintve, hogy... akkora erővel vágódott az ökle a vállamba, hogy én megmozdítani nem tudom a bal oldalam, így ezt kétségtelenül Neki is éreznie kellett. Dehát... adrenalin, vagy micsoda.

     - Jól van, mára ennyi! – szólalt fel hangosan J-hope – Jin-nel még itt maradunk egy kicsit, de Ti menjetek nyugodtan – mondta, majd a mondandója végén egy kis ideig szemeimbe nézett. Ennek köszönhetően sikerült rájöjjek, hogy a próba vége jelenleg annak szól, hogy engem ne terheljen tovább jelen körülmények között. Ismert már annyira, hogy tudja; mondani bizony nem fogom, ha képtelen vagyok érdemben megmozdulni. Elfogadtam a pillantását, de nem ragáltam rá különösebben, mert nem akartam kifejezetten „hálás" lenni érte. Sosem szerettem gondot okozni, vagy keresztbe húzni mások számításait. Jól esett, de nem örültem. Mert nem akarom, hogy miattam ne gyakoroljunk tovább.
Bár jelenleg... akarom vagy sem, nem érzem úgy, hogy nagyon más opció állt volna előttem egyébként...

     Mire elengedett tekintete, Jimin már előttem ált.
     - Mi történt, megrúgtalak? – kérdezte kicsit kétségbeesetten és láttam a szemében, hogy ugyan aggódik, de annyira fogalma sincs mi történt, hogy abszolút nem érti mire szólt pontosan J-hope kiakadása. Még a testrészt sem sikerült eltalálnia. - Ne haragudj!
    - Ne aggódj a dolog miatt – tértem ki egy kicsit a kérdése alól, ahogy jobb kezemet a vállára raktam – Menj, pihenj le. Rád fér. – utaltam finoman arra, hogy látom, hogy valami problémával küzd.
De összesen ennyi telt tőlem. A vállam ekkorra már annyira sajgott, hogy képtelen voltam mélyebb lelki dolgokba belekezdeni. Még ezt a két értelmesnek tűnő mondatot is nehezemre esett megfogalmazni.

     Elengedtem Őt, majd a földről felvettem a pulcsimat és most nem húztam az időt ahogy a múltkor. Nem akartam sem zuhanyozni, sem megvárni a reggelt. Úgy, ahogy voltam, csatak izzadtan, nyíl egyenesen az orvosiba indultam.

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥
♥ (Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.) ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions