A védelmező
[ Őrületbe kergetsz - 10. fejezet ]

     A ténytől, hogy a féltékenység, akár csupán mint gondolat is eszembe jutott a szituáció megmagyarázására, megint „testen kívüli" állapotig aggódtam magam - már ha van ilyen kifejezés egyáltalán. Csak annak sikerült visszazökkentenie újra a valóságba, hogy Jimin nem, hogy nem kezdett megnyugodni, de ha lehet még az eddiginél is keservesebben és hangosabban zokogott. És ez már-már kezdett ijesztő méreteket ölteni. A szívem ekkorra már majd' kiszakadt a helyéről, úgy sajnáltam Őt. Egyszerűen nem bírom, ha sír. Valahogy... kevés ettől fájdalmasabbat tudok elképzelni, mint azt, hogy Ő valami miatt ennyire keservesen zokogjon.
Úgy döntöttem, hogy egy pillanatig még hanyagolom az önmagam ostorozását azzal kapcsolatban, hogy itt van a karjaimban és még így is képtelen vagyok megvigasztalni, mert képtelen vagyok a saját problémáimat legalább egy kis ideig magam mögött hagyni és csak Vele foglalkozni. De hát ilyen ez az rohadt, égetnivaló szorongás... mindenesetre igyekeztem valahogy menteni a menthetőt és a saját agyamat legalább egy kicsit bekussoltatni végre. De nem a saját, önös érdekemből. Van itt valaki más, akinek most rohadt nagy szüksége lenne rám.

     - Ssss – próbáltam csitítgatni, ahogy szorosabbra húztam a karjaimat körülötte és most már abbahagyták ujjaim a hátán való járkálást, mert látszólag semmit sem segített (de ebben lehet az is benne volt, hogy én nem tudtam eddig eléggé Rá koncentrálni a folyamatosan zakatoló gondolataim miatt...).
De nem. Jimin egyre csak szipogott és sírt, kezeibe temetve az arcát, azt pedig az én kulcscsontomba. Tipikus Ő. Az arca elé rakja a kezét, hogy egyrészt véletlen se lássam (mert elmondása szerint borzalmasan csúnya, amikor sír) és Őt ismerve mindemellett még azért is, hogy nehogy összekönnyezze a felsőmet, ezzel nekem „gondot okozva".
Túl jól ismerem már, mit miért csinál.

     Túl jól ismerem Őt is és magamat is.
Mert nekem is ez járna a fejemben.

     - Jimin... - mondtam ki halkan a nevét, ahogy most már kicsit lazítottam az ölelésen, végül elengedtem és a vállait ragadtam meg. Nagyon finoman megfogtam azokat és próbáltam megtudni, hogy el tudom-e annyira tolni magamtól, hogy arcára tudjak nézni (vagyis a kezeire, arca előtt). Ugyan olyan volt, mint egy erőtlen kőszobor, nem ellenkezett, de éreztem, hogy baromira nem szeretné ezt – így nem erőltettem a dolgot. Elengedtem vállait és hagytam, hogy a vállgödrömbe fúrva az arcát maradjon, amíg csak szeretne. Szerintem a legnagyobb baromság, amit egy síró emberrel tenni lehet az az, hogy erőlteted, hogy rád nézzen, amikor nem akar. Legalábbis én ezt gyűlölöm (nem mintha annyit sírnék más emberek előtt).
Szóval Vele miért tenném meg.

     Egyik kezemmel eleresztettem hátát, majd a zsemembe túrtam zsebkendőért. Hát persze, hogy ilyenkor nincs nálam egy sem. Körbetekintettem a szobán, majd legnagyobb szerencsémre a kanapé melletti kisasztalon a zsugor vizek mellett volt egy dobozzal.
Szuper.
A karomat kinyújtva pont elértem addig, így kiszedtem néhány darabot, majd visszafordulva Hozzá elkezdtem letörölgetni arca azon részeit, amit elértem a tenyere takarásán kívülről.
Ez mintha kicsit kizökkentette volna, egy pillanatra alább is hagyott sírása és óvatosan szétnyitotta ujjait. Láttam, ahogy kitekint közülük. De ezt is olyan óvatosan tette, hogy továbbra se lássak Belőle semmit, csak épphogy a könnyektől csillogó szemeit.

     Nyilván elkapta a tekintetem – hiszen Ő is engem figyelt -, ami hatására újra összezárta ujjait és folytatta a pár másodpercig szüneteltetett keserves sírását.
- Jajj Kicsi... - szakadt ki belőlem fájdalmasan és újra magamhoz szorítottam mind a két karommal és még egy kicsit ringatni is kezdtem.

     Kicsi... Néha hívtam már így régebben is, de igazán ritkán. Nem is tudom, hogy mihez tudnám kötni pontosan... Hm. Valahogy akkor jött ez ki belőlem időnként, amikor vagy valami mély lelki dologról volt szó (Például mikor a feloszláson gondolkodtunk 2018-ban és Őt ez borzalmasan megviselte. Egyik este beszélgettünk, kifakadt és valamiért így szólítottam meg.)... Vagy akkor, amikor valahogy csak annyira...hát, szó szerint „kicsi" volt. Ilyen, vagy olyan szempontból; érzelmileg, lelkileg... néha nem tudom, csak annyira sebezhető. Amikor így hívtam, az mindig olyan természetesen jött.
De ennek ellenére borzasztóan ritka, hogy így szólítottam meg.
Viszont most ez is egy ilyen alkalom volt.

     Hát... én nem tudtam, hogy ettől lehet keservesebben sírni... de úgy tűnik mégis. Ha az előbb azt mondtam, hogy kezd ijesztő méreteket ölteni a helyzet, akkor most nem tudom mit mondjak. Egyik kezét még az arcától is elvette és öklével a mellkasom kezdte ütögetni patakokban folyó könnyekkel, mintha épp azt akarná jelezni, hogy valamit fejezzek be. Nem igazán tudtam dekódolni mit szeretne (pontosabban mit nem...), de igazából időm sem volt rá.
Egy idő után már annyira kapkodta a levegőt, hogy köhögni kezdett annak hiányától. Majd pedig hirtelen felugrott a kanapéról és kirongyolt a helyiségből.

     A hűlt, hideg csendben találtam magam egyedül egy pillanatra és úgy meglepődtem (na meg meg is ijedtem), hogy moccanni sem tudtam. De ez alig tartott egy szempillantásnyi ideig. Amint kiért az ajtón és futó lépteit kezdtem hallani, már pattantam is fel, hogy utána iramodjak. A szorongásaim és a pánikrohamaim ellenére az ilyen krízishelyzetekben meglepően jól reagálok... ez is ilyen traumaválasz, vagy minek mondják.
Fogalmam sem volt merre megy, de azt tudtam, hogy most nem fogom egyedül hagyni.

     Kiszaladtam az ajtón és láttam imbolygó alakját, ahogy a mosdókra vezető folyosóra ront be, ott pedig kicsap egy újabb ajtót. Utánaszaladtam, a folyosóról pedig oda tovább, ahol hallottam a mozgását. A férfimosdók irányából fedeztem fel egy kisebb puffanást, így oda fordultam be. Az egyik fülke ajtaja kicsapódva mozgott ide-oda még a nyitás hatására, én pedig odasiettem. Ekkora Ő már a kagyló előtt térdelt és az ülőkét markolta.

     Összerántottam a szemöldököm értetlenül, de nem gondolkodtam egy másodpercet sem, egyből mellé térdeltem – már amennyire elfértünk ott ezen a kis helyen. Konstatálva a helyzetet a hajához értem, hogy elfogjam azt az arcából, mire ő egyik kezével felém kezdett mutogatni, jelezve, hogy távolodjak el Tőle.
     - Menj ki ... - nyöszörgött elhaló hangon, félig sírva, félig pedig hallatva a hangján is, hogy Ő bizony most nagyon nincs jól.
     - Dehogy megyek – mondtam nyugodtan és a parókáját vettem le Róla (biztos voltam benne, hogy ha rosszul van, nem épp segít a helyzeten, ha valami még melegíti is a fejét) és kócosan előbukkanó, szőke hajának felső harmadát fogtam el az arcából egyik kezemmel.

     Láttam rajta, hogy még akadékoskodna, de már nem tudta megtenni, mert ezután már nem igazán volt képes beszélni. Viszont azt is tudtam, hogy nem azt nem szerette volna, hogy itt legyek. Azt nem akarta, hogy így lássam. Márpedig én már láttam mindenhogy, a jelenlegi helyzet engem messze nem érdekel. Csak a szívem ne sajogna ennyire az aggodalomtól.

     Vagy fél óráig ücsörögtünk ott a földön, én pedig folyamatos tűrögettem a haját és simogattam kocsonyaként reszkető karját, amivel a kagylón támaszkodott. Arra is figyeltem, hogy el tudjam kapni, ha esetleg elájulna – mert volt egy olyan érzésem, hogy túl messze nem jár tőle.
Sok eredménye nem lett a rosszullétének egyébként, a folyadékot épp, ha sikerült visszaadnia a természetnek... mást nem. Ezzel pedig a korábbi feltételezéseimet be is igazolta; ma még tényleg nem evett semmit. És ezzel ezt jobban be sem bizonyíthatta volna. Valószínűleg ezért sem képes megkönnyebbülni és ücsörgünk már itt legalább 30 perce.

     - Hogy érzed, fel tudsz kelni? – kérdeztem, amikor már pár perce nem jött rá újabb hullám és a remegése egy egész kicsit, mintha alábbhagyott volna.
     - Mhh... - reagált, ahogy próbálta lábaival feltolni magát. Nem lepett meg, hogy egyedül nem sikerült, nem is ezt vártam Tőle. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy hánynia kell-e még – csak nem akartam szóbahozni. Pszichológiailag ilyenkor ez nem tesz túl jót, ha jól sejtem.

     Mivel láttam Rajta az akaratot a felkeléssel kapcsolatban, tettem a dolgom. Óvatosan elengedtem haját, ami így az izzadtságtól csillogó homlokához tapadt, majd pedig vállainál és oldalánál fogva felsegítettem. Ő egyből elhajtotta az arcát Tőlem a lehető legmesszebbre, én pedig ekkor azonnal rászóltam.
     - Egyáltalán nem érdekel, hogy nézel ki, tartsd egyenesen a fejed kérlek. Rád se nézek, ha nem akarod. De a saját érdekedben; ne tartsd így a fejed most. – szintén nem akartam mondani, hogy ha a földet fogja bámulni ilyen kitekert nyakkal, akkor másodperceken belül újra visszaülhetünk a földre.

     Eleget tettem a saját mondatomnak és egyáltalán nem néztem arcára. Nem is kerültem feltűnően persze, de nem is néztem Rá. A márványlapot bámultam magunk előtt, mert pontosan tudtam, mennyire szorong ezen. Sokan hihetnék róla, hogy mennyi önbizalma van (főleg a fellépéseit tekintve), de talán Neki van a legkevesebb mindannyiunk közül. És ez az ilyen helyzetekben a lehető legnegatívabban mutatkozik meg.
Nem mintha engem bármennyire is érdekelne jelenleg, hogy mennyire „csúnya". Mert tudom, hogy nem az. Még most sem. Mert Ő sosem az.
Soha életében nem volt még az.
Viszont még véletlenül sem fosztanám meg a biztonságérzetétől egy ilyen helyzetben.
Sem most, sem soha máskor.

     Ő hitt nekem. Óvatosan felemelte a fejét, láttam, hogy az arcom felé is fordul egy pillanatra – ellenőrizve, hogy biztosan nem arcát figyelem-e -, majd pedig a vállaimon vetette át az egyik karját. Én kisegítettem a mosdókagylókig, ahol is megengedtem a vizet az egyik csapból.

     Még a tükörbe se néztem bele, csak a vízcsobogást pásztáztam a szemeimmel. Tudom, hogy ettől fog megnyugodni, ha most nem fogok arcára nézni és én nem fogom ettől a biztonságérzetétől megfosztani. A kezemet a csap alá tettem, majd tarkójára helyeztem a hideg, vizes kezem, mire felszisszent, de tudtam, hogy ez valójában nem rossz dolog.
     - Mosd meg az arcod... - beszéltem, de csinálta Ő nélkülem is. Kiöblítette még néhány(száz)szor a száját és az arcát is megmosta. Én addig is tarkóját hűtöttem csak és tartottam, nehogy összeessen.

     Amint nagyjából összeszedte Magát, helyettem Ő nézett bele a tükörbe.
     - Úristen... - nyögött fel őszinte fájdalommal a hangjában és lehajtotta a fejét. Tudtam, hogy nem látott magán semmi borzalmat, hiszen egy boszorkány sem varázsolta el hirtelen kicserélve az arcát valami rettenet ronda trolléval... De Ő valószínűleg a felpuffadt szemeit és a lefolyt sminkét pont elegendően undorítónak és visszataszítónak tartotta.
     - Tudsz állni egy pillanatig? – kérdeztem, bár már rég nem én tartottam súlyát, csak a biztonság kedvéért fogtam. Ő bólintott.

     Elengedtem, majd elléptem Tőle és a fülkébe mentem, ahol az elmúlt fél órában ücsörögtünk. Gyorsan eltüntettem a pusztításunkat, lehúztam a wc-t, majd pedig visszatértem Jiminhez. Kezet mostam a mellette lévő csapnál, majd pedig a telefonomhoz nyúltam. És igen; továbbra sem néztem arcára. Tartottam magam a szavamhoz.

     Gyorsan intézni akartam egy telefont, hogy mihamarabb vissza tudjunk menni a dromba. De megállított, mielőtt a fülemhez emeltem volna azt.
     - Ne – szólt rám, én pedig megállítottam az ujjam, mielőtt a „Hívás" gombot elértem volna. Nem várta meg, amíg megkérdezem, hogy miért, folytatta is Magától – Én így nem tudok kocsiba ülni – nyögte, én pedig rájöttem, hogy igaza van és nem tudom, hogy erre hogy nem gondoltam.
     - Igazad van, sajnálom – dugtam vissza a zsebembe a telefonom kissé szégyellve is magam, de megtorpantam félúton – De akkor hogy megyünk el? Ilyen állapotban kétlem, hogy tudsz ennyit sétálni. Meg amúgy sem túl jó ötlet... - utaltam arra, hogy most igazán nem kellene, hogy képek készüljenek Róla. Mindenki csak halálra aggódná magát.

     Erőtlenül nevetett egyet, mire eléggé meglepődtem, de nagyon jól esett hallani a végre a nem-síró hangját. Annyira megzavarodtam ettől, hogy majdnem még azt is elfelejtettem, hogy nem nézhetek Rá.
     - Te, meg a tájékozódási képességed... - kuncogott maga elé rekedtes hangon (gondolom a gyomorsava nem tett jót a hangszálainak) – Menjünk vissza az öltözőbe. Innék egy kortyot... Kicsit összerántottam a szemöldököm, mire hozzátette – Vizet.
Megnyugodtam. Nem kérdeztem meg miért nem iszik innen, hisz tudtam, hogy nem iszik csapról.

     Újra átvettem karját a vállaimon és besegítettem a gyengeségtől teljes testében remegő lényét az öltözőbe. Ott leültettem a kanapéra és a kezébe adtam egy a hűtőből kivett vizet. Jólesően szorongatta alkarjához és mellkasához a hideg üveget, miközben én szüntelenül azon gondolkodtam, hogy hova a fenébe akar menni, meg mi baja van a tájékozódási képességeimmel. Na meg, azon, milyen furcsa, hogy egyik staff sem jött utánunk, miután kirohantunk...

     Bár így belegondolva, amekkora jelenetet rendeztem... nem is annyira fura. Gondolom nem akartak konfrontálódni.

     - Uff – szakadt ki belőlem, mire láttam, hogy az eddigitől jobban megrezzen. Felém fordította az arcát, majd konstatálta, hogy csak a falat bámulom magam előtt, így hamar alább is hagyott ez az állapot szerencsére. (Később elmondta, hogy itt azért ijedt meg ennyire, mert félt, hogy a kinézetétől rettentem meg... ami már kezd egy totális nonsense szintet felvenni. Ah, időnként teljesen belesajdul a lelkem, hogy mennyire torzul látja önmagát, pedig mennyire, de rohadtul nincs semmi oka rá. De ez bárcsak így működne...)
     - Mi az? – kérdezte miután megnyugodott engem figyelve, ahogy letekerte az üveg tetejét.
     - Óvatosan – böktem az üveg felé a kezében. Teljesen üres a gyomra és a víz is hideg. Nem akarom sem azt, hogy megfázzon, sem azt, hogy újra rosszul legyen.
     - Jól van Nagypapi – szólított ma már másodjára így, mire megint ráncos burgonya arcot vághattam, mert elnevette magát. Jó ég. Az elmúlt kb. egy órában úgy éreztem, hogy ezt sosem fogom hallani többé... Most pedig szépen lassan jár át a melegség, ahogy újra nevetni hallom. Erőtlenül, de nevetni. Ez iszonyatosan hiányzott – mintha hetek teltek volna el azóta, hogy jókedvűen táncolt a statiszták között.

     - Szóval mi az? – kérdezte újra, miután nagy nehezen leküzdött egy korty hideg vizet a torkán. Legyintve nagyjából felvázoltam, hogy csak kellemetlenül érzem magam a kiakadásom miatt és, hogy most nem igazán szeretnék erről mélyebben beszélni, mert még túl friss az élmény. Ő minden gond nélkül el tudta ezt fogadni és meg is értette, legalábbis úgy tűnt. Újabb korty hideg víz és még kb. 20 perc ücsörgés következett, amikor is mélyen meghajolva bejött a helyiségbe egy férfi - kopogás után természetesen. A szemei szorosan össze voltak szorítva és a hajlásból sem egyenesedett fel az istenért sem.

     Vagy 12-szer mélységes elnézést kért mindenki nevében, elmondta, hogy mennyire igazam volt és, hogy intézkedni fognak annak az ügyében, hogy ilyen soha többé ne forduljon elő. Elmondta azt is, hogy a részletekről hamarosan tájékoztatni fognak engem is, de elsősorban Jimin-t, mert a projekt az Ő neve alatt fut természetesen (amiről eddig nem vettek kellő mértékben tudomást és ezt is nagyon sajnálják). Miután leállítottam a hajlongással és a bocsánatkéréssel kapcsolatban (pedig még biztos vagyok benne, hogy folytatta volna vagy fél órán keresztül...) elmondta, hogy már csak mi és a biztonságiak vagyunk az épületben, szóval nemsokára zárnának. De maradjunk csak, amíg akarunk természetesen, bla bla...

     Oké, tehát magyarul; menjünk már a fenébe innen. De ezek után nyilván nem fogja ezt mondani nekünk. Főleg mert ránézésre úgy retteg tőlem a történtek után, hogy a küszöbön sem volt hajlandó belépni rendesen.
Aish, istenem.
Hát ezt jó lesz majd valahogy lemosni magamról...

     Megköszöntük a tájékoztatást, majd közöltük, hogy tessék megnyugodni, pár percen belül indulunk.
     - De most akkor hová is? – kérdeztem Jimintől újra, mire megint csak nevetgélt. Idő közben vagy ezerszer áttörölte az arcát sminklemosó kendőkkel, így bőre végre tisztán tudott lélegezni – ami nem volt hátrány a jelenlegi helyzetében. Felvette a maszkját és a sapkáját is, így már csak a szemei látszódtak. Tekintetén ekkor már éreztem, hogy hívogat – és a maszk miatt úgy is éreztem, hogy már Ő is rendben van azzal, ha Ránézek. Így pedig fel is néztem szemeibe.

     Alig láttam belőlük valamit, mert leárnyékolta a bucket hat-je, de annyit sikerült kiszűrjek, hogy még mindig csillognak a sírás után, pirosak és kicsit fel vannak puffadva – ami nem is meglepő. De nem túl váratlan módon; ettől sem lett egyáltalán visszataszító.

     Miután megkérdezte tőlem, hogy emlékszem-e milyen címet írt még a chat-en, amikor idehívott, én rávágtam, hogy nem. Ekkor konstatálta, hogy így már érti miért nem értem mire gondolt az előbb. Végül kiderült, hogy elég közel vagyunk a lakásához (ahogy már korábban említettem, a Seoul-on belül mindannyiunknak van külön lakása is, nem csak a dorm-ban van életterünk), így simán, gyalogszerrel is el tudunk jutni odáig. A környék is biztonságos, mi pedig inkognitóban vagyunk a hajnalok hajnalán – nem lesz gond.

     Oh igen, ha már inkognitó. Ő ugyan nem öltözött át, csak a csillogós farmerdzsekije helyett egy hatalmas, fekete pulcsiba burkolózott, szóval a nadrágja továbbra is egy kicsit feltűnőbb – de a sötétben egyáltalán nem fog látszani, szóval rendben leszünk. Én pedig alapból úgy jöttem, mint egy jobban szituált csöves; szóval jók leszünk így.

     Azzal a gondolattal a fejemben sétáltam mellette a hideg utcán, hogy ha odaérünk Hozzá, majd boldogan felébresztek a telefoncsörgésemmel egy staff tagot, hogy ugyan engem vigyen már haza – mert én onnan gyalog biztos nem megyek sehova. Menjek taxival? Eh. Nem tudom. Be akarom én ezt vállalni...? Kétlem, hogy jó ötlet lenne.
De nem csak ezen gondolkodtam.
Folyamatosan figyeltem a mellettem sétálóra, nehogy összeessen. Rendkívül gyenge és fáradt, mind fizikailag, mind mentálisan. Az egésznapos forgatás, a nem-evés, a stressz, az alkohol, a rosszullét... Nem lepődnék meg, ha csak úgy hirtelen összeesne. Amikor egy hídon sétáltunk át, olyan készenlétben voltam, mint még soha. Rettegtem, hogy véletlenül megszédül... Bevallom, nagyon féltettem Őt, de próbáltam megnyugtatni magam, hogy legalább nincs egyedül. Tudok figyelni Rá és ez a lényeg.

     A lakása felé sétálva beszélgettünk, de semmi mélyről. Nem kérdezte miért kezdtem több, mint száz ember előtt mocskos módon üvöltözni és elhordani mindenkit az anyjába és én sem kérdeztem, hogy miért zokogott úgy a mellkasomban, mintha nem lenne holnap. De arra sem kérdeztem rá miért lett rosszul, vagy mennyit (nem) evett ma. Azt hiszem mind a ketten úgy éreztük, hogy ezekről nem kell beszélnünk. Nem most. Nem ma. Nem hajnalok hajnalán, egy ilyen nap után – és pláne nem ilyen állapotban.

     - Joeun jeonyeogimnida~ - hajolt meg Jimin igen tisztelettudóan „Jó estét" köszönve a fáradt tekintetű portásnak. Már sétált is át a férfi előtt, viszont én megtorpantam még a porta ajtajánál, ahol az imént Ő még a kártyáját csipogtatta le. (Szerencsére egy nagyon jól őrzött tömb egy lakásának tulajdonosa lehet, de így van ez mindannyiunknál. Máshogy nem is tudnánk élni valószínűleg...)
     - Hm? – fordult meg az irányomba értetlenül.
     - Szeretnéd, hogy felkísérjelek? – kérdeztem aggódva. Messze nem szeretném, ha összeesne a lépcsőházban, de az elmúlt pár percben annyira magabiztosan sétált már, hogy nem láttam jelét annak, hogy szükséges lenne a liftben is figyeljek Rá. Onnan pedig már alig pár lépés van csak az ajtajáig... De ha szeretné, minden gond nélkül elkísérem addig, természetesen. Tekintetéből most amúgy is azt látom, hogy teljesen egyértelműnek tartotta, hogy el fogom kísérni. Bevallom, kicsit el is fogott a rossz érzés a gondatlanságom miatt.– Elnézést, azt hittem már nincs szükséged a testőr szolgálataimra. – vicceltem kicsit - Gyere, menjünk. – indultam, hogy akkor bizony én most felkísérem.
     - Várj, nem nem. Tényleg nincs. – mondta maga elé tartva a kezeit, védekező pozícióban – Jobban vagyok, nagyon jót tett a friss levegő, köszönöm. Nem azért...

     Most megint megtorpantam. Ezt nem értem.
Már nem az utcán beszéltünk, hanem a portán túlsétálva, a lift előtti előtérben, miközben reeeeendkívül hülye fejjel pislogtunk egymásra. Nem tudom én nézhettem-e értetlenebbül Őt, vagy Ő engem.
Én vártam a magyarázatra, miközben Jimin is. Itt valami elcsúszott a kommunikációban és egyikünk sem érette, hogy pontosan micsoda. Végül egy idő után mind a ketten csak elnevettük magunkat.
     - Na várj, úgy értem, hogy vagy... hajnali fél 3 biztos van. Ha Te most még sofőrt és kocsit akarsz keríteni aztán pedig innen még haza, vagy a dorm-ba menni, akkor... hát nem tudom, lesz vagy hajnali 4, fél 5?... Szóval... van hely nálam. Én alapból úgy értettem, hogy itt alszol. – magyarázta meg a dolgot.

     Ekkor pedig én nagyon örültem, hogy maszkban vagyok.
Teljesen váratlanul, hirtelen kezdtem el érezni, ahogy kalapálni kezd a mellkasomban a szívem és az arcomba felszalad a vér. He. He. Heeeeeee???
Én tudtomon kívül beleegyeztem, hogy a lakásán fogok aludni?
...Mármint...
Ezzel semmi baj, hát... amúgy is egy lakásban alszunk, ha a dorm-ban vagyunk. Nagy cucc, évek óta együtt alszunk mindenhol a tagokkal. Együtt utazunk, együtt nyaralunk, van, hogy többen egy ágyban is vagyunk éjszaka... Az is előfordult már természetesen, hogy a másik lakásán szunyáltunk, mert épp úgy jött ki a lépés. Ez tökre rendben van és megszokott. De ez most annyira váratlanul ért... Szerintem úgy, hogy kettesben voltunk még sosem aludtam Nála. Sőt, biztos nem, arra emlékeznék. És... és ez most valamiért nagyon meglepő érzéseket váltott ki belőlem. Számomra totál érthetetlen és meglepő érzéseket... De azt hiszem ezt már kezdhetném megszokni...

     Úgy értem... ha valakivel 10 éve együtt élsz... ismétlem TÍZ éve együtt ÉLSZ... Akkor mégis mi a lépfenéért lennél ilyen izgatott, ha felhív magához aludni, hogy neked ne kelljen hajnalok hajnalán fuvart keresni, utána pedig még utazgatni fene tudja mennyi ideig?
Nem tűnik logikusnak az érzés. Egyáltalán nem.
Ez az izgatottság már megint egy olyan dolog, ami tökre nem logikus, de megtörtént. A mellkasomban a szívem úgy dübörgött, mintha legalábbis valami metálkoncerten érezné magát és csak reméltem, hogy ebben a gyér fényben az a kevés, ami látszik az arcomból nem árulja el, hogy mennyire zavarba jöttem.

     Nem logikus a reakcióm. Most sem az és akkor sem volt, amikor kiakadtam a forgatáson.
Az sem lenne logikus, ha az éjszaka közepén sofőrt hívnék és még egy, vagy másfél órát tekeregnék Seoul utcáin, nem igaz...? Akkor legalább most csináljak már valamit észszerűen...

     Így hát Jiminnek igazat adva és hálásan megköszönve a segítségét, indultam el oldalamon Vele a lift felé, ami felvitt minket a megfelelő emeletre.
     ... Hogy együtt töltsük az éjszakát... kettesben, a lakásán.

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥
♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions