Fény a vaksötétben 2.
[ Őrületbe kergetsz - 12. fejezet ]

Jimin pityergése most nem tartott sokáig – valószínűleg az ájulásközeli fáradtsága miatt, de talán amiatt is, mert most nem szomorúságból itatta az egereket. Akárhogy is, ahogy lágyan a mellkasomba bújva szipogott, elég hamar álomba sírta magát. És így volt ez most velem is. Még hallottam megnyugodni és egyenletessé válni a légzését, de sokkal többre nem emlékszem. Borzasztó fáradt voltam én is, elég könnyen elnyomott az álom.

     És ugyan amennyire könnyen elnyomott az álom, annyira nem is tartott sokáig. Még bőven éjszaka volt, korom sötét, amikor is a szokásos rituálé szerint magamra hagyott a szokásos kis álommanóm és ugyan a szemeim nem nyitottam ki, de már bőven éber voltam. Így is tudtam, hogy nincs még reggel, hisz a szemeimet nem zavarta semmilyen fény a behunyt szemhéjaimon keresztül sem. Bár... az is igaz, hogy nem figyeltem meg, hogy Jimin szobája be van-e és ha igen, hogyan sötétítve. Mindenesetre a testemben éreztem, hogy még nagyon nem pihentem eleget.

     Egyszer beszélgettünk erről a pszichiáteremmel; hogy állandóan fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Időnként 3 óráig is eltart, hogy egyáltalán elaludjak, máskor pedig hajnalok hajnalán felkelek és képtelen vagyok visszakerülni álomországba. Néha mind a kettő. Igazán megnyugtató módon közölte velem a panaszkodásom után, hogy az előbbi a szorongás, az utóbbi a depresszió jele.

     Milyen jó, hogy mostanában sem elaludni nem tudok, sem pedig nem hajnalok hajnalán megébredni. Yeah. Ez egy tök jó jel.

     Meg az is, hogy megint ezen gondolkodom és kezdem felhúzni magamat. Mármint... oké, én ezt már rég elfogadtam. Meg nem is kell hatalmas önismereti utazásokat tegyek ahhoz, hogy ez egyértelművé váljon... Bőven volt az elmúlt hónapokban problémám mind a szorongással, mind a depresszióval (enyhébb, vagy kevésbé enyhébb verzióban, még nem döntöttem ez minek számított). De amint ennek testi tünetei lesznek... Azért az teszi fel az embernél az i-re a pontot és realizálja valójában, hogy mennyire komoly is a helyzet.

     Morcosan (de igazán halkan) fújtattam egyet, ahogy kinyitottam a szemeim dacolva a saját szervezetemmel, ezzel üzenve neki, hogy oké, akkor ne aludjunk. Ha nem akarsz, ne aludjunk. Kapbd be. Én nem is akarok. Rohadjálmegakkor.
A szemeim kinyitottam ugyan, de továbbra sem láttam semmit. Ugyanolyan korom sötét volt, mintha még mindig becsukva lennének. Király. Tekintve, hogy milyen későn kerültünk az ágyba, azt hiszem most sem aludtam halálra magamat.

     Kerül...tünk.
Ekkor realizálódott bennem, hogy nem otthon vagyok (se nem egyedül). Ami bevallom, nem tudom, hogy hogy lehet, mert nem volt elhanyagolható jelenség az, hogy valaki épp a mellkasomba szuszog. Hm. Meg sem mozdult, mióta elaludt? Én pedig szintén nem tettem ezt meg. Most pedig már nem is tenném meg, semmi pénzért.

     Karjaim továbbra is hátát ölelték, de igencsak lazán, azért nyilván elernyedtek alvás közben. De ezt leszámítva, sejtre pontosan ugyanúgy feküdtünk, mint amikor elnyomott minket az álom. Rám ez jellemző is, sosem moccanok meg alvás közben. Nem tudom ez miért van, mindenesetre már megfigyeltem magamon. Bár ez nem mindig egy jó tulajdonság, mert ha rossz pózban alszom el, akkor reggelre könnyen úgy tud fájni a hátam, hogy azt nem köszönöm meg magamnak.

     De most... Messze nem vettem rossz néven, hogy meg sem moccantam, mióta elaludtam.
Továbbra sem láttam semmit, ezért csak a többi érzékszervemre támaszkodva tudtam Őt figyelni. Amit... nem is tudom miért tettem. Miért figyelek Rá? A normális reakcióm csak az lenne, hogy vagy kimozdulok a helyzetből, mert túlságosan belelóg a másik ember a személyes terembe, vagy csak szimplán leszarom és nem veszek róla tudomást. Most viszont akaratomon kívül is elkezdtem figyelmesen hallgatni az egyenletes, ritmusos légzését és aktív figyelmet szentelni mellkasának emelkedésére és süllyedésére - amit azért éreztem, mert épp a hasamnak nyomódott a felsőteste.
Olyan nyugodt volt. Olyan békés.
Egész nap nem láttam ilyennek.

     A szemeimen kívül egyik részemet sem mozdítottam meg, messze nem szeretném felébreszteni. Attól, hogy én nem tudok aludni, Neki nem kell felkelnie. Fogalmam sincs mennyi ideig figyeltem csupán azt, ahogy lágyan a pólóm anyagába fújja a levegőjét és ahogy fel-le mozog a mellkasa. Nem tudom, őszintén nem tudom mennyi idő telhetett el, de baromira nem két perc.

     És ez a felismerés egy ponton túl kezdett igencsak szorongatóvá válni.
És nem, kivételesen nem az szorongat, hogy introvertált létemre valaki az előbb említett módon zavarja a kis magán szférámat. Hanem az, hogy ez nekem miért tetszik ennyire. Hogy mennyire megszállottan figyelem hosszú percek óta egy másik ember légzését alvás közben... Basszus, ez így kimondva csak még borzalmasabb és creepy-bb. Jó isten.
Eléggé belém hasított a felismerés és úgy éreztem, hogy nem, nem. Bármennyire is jó volt ez eddig, immáron annyira kezdett égető érzést kiváltani belőlem a helyzet. Mit csinálok. Már megint mégis mi az istent csinálok?

     A lehető legóvatosabban és a csigalassúságnak gyökketőszeresével emeltem le oldaláról a karomat és kezdtem nyaka alól is kibújtatni a másikat, hogy lassan eltávolodjak Tőle. Ki kell mennem a mosdóba, azonnal ki kell mennem ebből a szobából.
És nem csak amiatt, mert hú, de nagyon zavarni kezdett az, mennyire ijesztően viselkedek. Hanem azért is, mert kezdtem egyre nehezebben lélegezni.
Kiszabadítottam a karjaimat, majd mintegy ninja módjára másztam ki mellőle a takaró alól. Úgy tűnt, hogy nem ébresztettem fel.

     Nem kezdtem el keresni a nekem adott papucsot a sötétben, csak mezítláb és már kifejezetten kapkodva a levegőt a légszomjamtól (bár igyekeztem ezt is hang nélkül tenni – mit ne mondjak, igazán egyszerű feladat volt) siettem a lehető leghalkabb lépteimmel az ajtó felé, magam előtt úgy kapálózva, mintha legalábbis pókhálókat próbálnék eltakarítani a saját utamból – ennek létjogosultsága csak annyi volt, hogy féltem, nekimegyek valaminek és kerestem mennyire van tőlem távol az ajtó.

     Amint megtaláltam, a folyosóra kiérve megnyugodva konstatáltam, hogy egy kellemes meleg hangulatfény ég a közlekedőben, így nem kell vaksötétben rohangáljak. A térdeim reszkettek, de ekkor már észrevettem, hogy a kezeim is. Istenem, nem hiszem el.
Bebotorkáltam a fürdőbe, amit már jól ismertem az előzőek miatt és a sarokkád szélére ültem le. (A másik legjobb dolog a nyomornegyedből való kikerülésemben a törölközőszárító után, hogy megtudtam milyen olyan helyeken élni, ahol zuhanyzó ÉS kád is van egy lakásban. Ahhh...)

     A térdemen támasztottam meg az alkarjaimmal, ahogy a reszkető kézfejeimre néztem.
     - Ne most kapj már pánikrohamot, te idióta... -szidtam magamat, ahogy éreztem, hogy a testemen végigfut a hideg forróság – bármennyire is hülyén hangzik ez.

     Reszketve felkeltem és a mosdókagylóhoz léptem, ahol is a lehető leghidegebb vizet engedtem meg a csapból és a csuklóim belső felét dugtam a vízsugár alá. Még mindig borzasztóan kapkodom a levegőt.
     - Idióta, idióta, idióta... - suttogtam magamnak és a vízcsapnak, ahogy a lábamat ráztam idegesen, miközben próbáltam a hideg vízzel egy kicsit segíteni magamon. De nem is kell mondjam, elég kontraproduktív volt önmagam mocskos módon való szidása, miközben épp arra is törekednék, hogy megnyugodjak. Kissé ellentmondásos.
     - Mi a faszt csinálsz, mégis mi a faszt képzelsz magadról... - suttogtam tovább, ahogy az egyik csuklóm helyett már a tenyeremet nyomtam a csap alá, hogy azzal utána a tarkómat hűtsem le – Nem csinálhatod ezt, nem lehet. Nem... Mit csinálsz egyáltalán? Idióta. – folyamatosan szidtam magam.
Borzasztó mérges voltam.

     Mérges voltam magamra, a gondolataimra, a reakcióimra, az érzéseimre; egyszóval az egész lényemre. Nem is csoda, hogy rosszul lettem azok után, hogy így elöntöttek az érzések. Mi az istenért csinálom ezt. Mi bajom van. Miért figyelem Jimin minden rezdülését az utóbbi időben ekkora áhitattal... nem, nem is érdekel, nem. Meg se akarom érteni. Csak fejezzem már be. A rohadt életbe, csak... csak hagyjam már végre abba.

     A tarkómról a víz végifolyt a hátamon, ami miatt a felsőm egy kicsit vizes lett, de nem foglalkoztam vele. Az arcomat is megmostam és így már nagyjából lehűtöttem magamat, de ez sem volt elég. Az ablakhoz léptem, amit sarkig kinyitottam, hogy egy kis friss levegőhöz jussak, majd újra visszazuhantam a kád szélére. De túl nehezemre esett tartani magamat még így is a remegő térdeimmel, így inkább tovább csúsztam a hideg padlóra – jól is esett ott ülni igazából.

     A hideg, tavaszi szellőtől, a kevés alvástól, a végtelensok furcsa érzéstől lefáradt agyamtól, a pánik miatti leterhelt szervezetemtől, illetve a vizes hajamtól és felsőmtől egy idő után csak egyre jobban és jobban reszkettem. De ez kicsit mégis megnyugtatott. Mert ez a fajta reszketés már nem az a remegés volt, ami előtte. Ez most attól volt, hogy fáztam. És ez rendben van. Még... jól is esett. A figyelmemet átvette az, hogy rettenetesen fázom és nem tudtam másra koncentrálni.

     A szemeimet behunytam és hallgattam az utca halk zaját a hideg márványlapon ücsörögve. Semmi másra nem figyeltem ezek után csak a kellemes hidegre, ami átjárt és a légzésemre. Az ujjaimban dobogó szívemre és az érzésre, hogy élek.
Rendben. Minden... rendben van.

     Megint eléggé elvesztettem az időérzékemet, kicsit olyan érzésem is volt, mintha félig el is aludtam volna ott reszketegen ülve a fürdőszoba padlóján. De amint visszatértem a realitásba, nagy nehezen feltápászkodtam. A szervezetemet a nagy sokk hatására, ami a kezdetleges pánikrohamnak volt köszönhető, elhagyta minden gondolat és semmi másra nem tudtam figyelni csak arra, hogy iszonyatosan fázom és, hogy pillanatokon belül el fogok aludni a kimerültségtől. Amúgy sem aludtam ki magamat ezzel az alig pár órával az imént, még sötét is van kint, de az ilyen rohamok egyébként is mocskosul leterhelik a szervezetet. Hisz az egész rendszer túlélő üzemmódba vált, minden sejtem megfeszül és azon igyekszik, hogy valahogy életben tartson – hisz elfog a halálfélelem. Nem csak az elmémben uralkodik el, hanem a testem minden szeglete rettegni kezd és dolgozni azon, hogy valahogy megakadályozza, hogy ez megtörténjen – bármennyire is veszélytelen ez a fenyegetés. Pánikrohamba nem fogok belehalni, de hát ez az egész sajnos nem a valós veszélyektől való rettegésről szól.

     Még mindig vizes felsővel és némileg hajjal csoszogtam vissza Jimin hálószobája felé, ahová a lehető leghalkabban nyitottam be. Próbáltam emlékezni az útra, amit kifelé megtettem és azon járni visszafelé is. Kezeimmel kitapogattam az ágy szélét, majd a lehető legóvatosabban bújtam be újra a takaró alá.
Az első, amit észrevettem az az volt, hogy Jimin már nem úgy feküdt, mint eddig. Ezt nemes egyszerűséggel a takaró megfeszüléséből tudtam. Éreztem, hogy a testén már nem úgy áll, mint amikor kimásztam mellőle.

     A második pedig az volt, hogy a szoba eddigi kellemes meleg levegője most friss, hideg, tavaszi illattal telt meg. Nem csapott meg a kissé fülledt, kellemes hálószobameleg, hanem egy hűvös, friss levegővel teli helyiségbe léptem. Hm.
Elhelyezkedtem a hátamon fekve a párnán, majd a plafont kezdtem el bámulni – a plafont, amit nem láttam, mert továbbra is vaksötét volt. Élveztem a friss levegő nyújtotta komfortot, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy reálisan átgondoljam azt, ez mégis hogyan lehetséges.

     Folyamatosan figyeltem a légzésemet, majd lassan a szemeim önkénytelenül lecsukódtak. Egy jól eső sóhaj hagyta el a tüdőm, mintha minden gondot kifújtam volna ezzel magamból. A problémáim elszálltak, mintha teljesen megszűnt volna a körülöttem lévő világ. Furcsa eufória ez egy olyan élmény után, ami közben attól rettegsz, hogy meg fogsz halni, nemde? Hm. Kellően groteszk. Illik hozzám ez az érzés.

     Egyszer csak egy óvatos moccanást hallottam meg magam mellett. Nem is tudnám mással jellemezni csak azzal, hogy tényleg; baromi óvatos volt. Lágy, halk... egy ideig azt hittem csak rosszul hallottam. De már tényleg az álomvilág peremén voltam ekkorra.
A takaró is megmoccant mellettem, így megéreztem azt is, mintha a mellettem lévő pozíciót váltana.
A valóság viszont az volt, hogy közelebb csúszott, de ezt akkor nem fogtam fel.

     Egy végtelenül óvatos érintést éreztem meg a homlokomnál, annál is inkább a hajamnál. Nem ijedtem meg (pedig belegondolva jogos lett volna; miért kezd el valami élőlény piszkálni az éjszaka közepén, haló), de annyira átjárt a kimerültség, hogy még erre sem volt kapacitásom. A lágy érintés néhány hajtincsemet tapogatta meg a homlokomnál, majd pedig mintha kézfejével az arcomat törölgette volna meg, végig tapogatva azon. Én is éreztem, hogy folyik le a hajamról a víz, ami még az arcom megmosása miatt került oda, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. A gondoskodó érintés viszont kezelésbe vette a helyzetet.

     Miután gondosan eltüntette a nedvességet a homlokomról és a halántékomról, óvatosan vállamhoz ért, ahol is a felsőm vizes részét vizsgálta meg – csak azért tudtam, mert éreztem, hogy hideg. Ezzel nem csinált semmit, de a takaró egyik pillanatról a másikra feljebb került rajtam, egészen a nyakamig. Végül pedig egy fáradt, biztonságot nyújtó kéz talált helyet magának a mellkasom közepén és valaki, egészen közel mellém furakodott. Újra megéreztem egy ütemes légzés kellemes érzetét bőrömön.

     De messze túlságosan eltűntem már a valóságból ahhoz, hogy ezeket úgy ténylegesen felfogjam. Az agyam fogadta az információt, de reagálni nem tudott rá sem szavakkal, sem tettekkel, de még gondolatokkal sem. De ez is csak eddig tartott - ez után már fel sem fogta a történéseket, már ha volt még bármi más. Ekkorra végleg édes álomba szenderültem.
Legalábbis... ha az eddigi nem egy édes álom volt csupán. Őszintén szólva, az érzést tekintve, ami átjárt ezeknek a gyengéd érintések hatására, igencsak nehéz lenne megkülönböztetni a kettőt.

     A következő amire emlékszem már csak annyi, hogy valami bántja a szemeimet.
Nem igazán bootolt még be az agyam ekkorra, így nem tudtam mi az, csak abban voltam biztos, hogy baromira zavar. Olyannyira, hogy elérte nálam, hogy felemeljem a karomat és morcosat nyögve a fejemre ejtsem azt – én pedig tudtam, hogy innen nincs visszaút. Ha egyszer megmozdulok, akkor ott már alvás nem lesz.

     Néhány percig ezután még mozdulatlanul feküdtem, ahogy fokozatosan ébredezni kezdtem. Lassan felfogtam, hogy hol vagyok, miért is vagyok itt és kezdtek visszapörögni az események az agyamban. A tegnapi pszichiáterrel való beszélgetés, a Like crazy forgatás, a kiborulásom, Jimin rosszulléte, a tegnapi nap hullajtott végtelen könnye... Ennek egy részére nem is igazán szerettem volna emlékezni.
Aztán lassan az is eszembe jutott, hogy hajnalok hajnalán ki kellett menjek a szobából, mert légszomjam lett. Na erre sem akartam emlékezni.

     Ezért úgy döntöttem, hogy kizökkentem magamat a gondolataimból. Lassan kinyitottam a karom takarásában lévő szemeimet és még onnan is jól be tudtam azonosítani, hogy a szobában lévő fényre keltem fel. Nem volt hihetetlen világosság, de sötét sem.
Próbáltam szoktatni a szemeimet így még félig eltakarva a fényt előlük, ahogy akaratomon kívül is visszazökkentem gondolataimba. Lassan emlékezni kezdtem az érzésre, ami történt, miután visszaérkeztem a fürdőből... A gyengéd érintés a hajamon és a homlokomon, a takaró felhúzása a nyakamig, majd pedig a gondoskodó kéz a mellkasomon való pihenése...

     Waoh....
Hirtelen olyan hiányérzetem lett.
Elvettem a karomat az arcom elől és a fénytől hunyorogva emeltem fel a fejemet. Jimin szobájában fekszem, a fény pedig az ablak felől jön, amin egy szövet sötétítő van ugyan, de nem oldotta meg a nap sugarainak teljes elzárását. A fény konstatálása után a környezetet vizslattam körbe magam körül – oké, mégis miért kerülgetem a témát.
Valójában egyből a mellettem lévőt kerestem.

     Aki nem volt ott.
Lassan felültem az ágyon és a szemeimet kezdtem el dörzsölgetni, ahogy iszonyú gusztusos módon a csipákat törölgettem ki belőle. Ah... Ah...?? Miért nem fáradtak a szemeim?
- Hah...? – lepődtem meg hangot is adva a dolognak, majd pedig az ablak felé néztem. Várj, hát... hát mennyi az idő, hogy így süt a nap? Nem 8 körül kellett volna kelnem?
A telefonomat kerestem, de nem találtam. Oh, valószínűleg este a konyhában hagytam.

     Nagy nehezen felkeltem az ágyról, majd pedig belebújtam a vendégpapucsomba. Megráztam magamon a túlméretezett fekete felsőm és a kosaras nadrágomat is megigazgattam, majd az ajtó felé kezdtem el csoszogni.
Hm... Miért nem keltett fel?

     Tovább haladva az ajtó felé minden lépéssel egyre több dolgot realizáltam.
Dehát éjszaka, miután visszajöttem a szobába... Ő takart be. Már ha az valóság volt és nem álmodtam... Vizes volt az arcom és a felsőm... Félt, hogy megfázom? Ezért fel is itatta a vizet a halántékomról. De... Akkor Ő ébren volt. Valószínűleg nem álmában csinálta ezt, valljuk be.
És... amikor beértem a szobába, friss levegő volt bent. Valamiért kiszellőztetett volna amíg kint voltam?

     A kilincset elérték az ujjaim, majd kicsit megtorpantam.
Wow.
Pontosan ugyanazt csinálta, amit én a „vacsoránk" közben. Nem hívtam fel a figyelmet a problémájára, de segítettem Neki. Ő sem csinált mást. Gondolom hallotta, hogy kimegyek, talán még utánam is jött, hogy megnézze mi van velem. Hallotta, hogy engedem a fürdőben a vizet, még talán azt is, ahogy morgok... Tudta miről van szó. Nem először látott már így (még akkor is, ha most a szó szoros értelmében véve nem „látott"), tudta, hogy mire van szükségem. Friss levegőt engedett be a fülledt meleg helyett és amikor visszaértem gondoskodott róla, hogy ne fázzak meg azután, hogy teljesen lehűtöttem a testem.

     Lassan a homlokom az ajtónak támasztottam és újra behunytam a szemeim.
     - Basszus – suttogtam. Vajon... ezt most csak a reggeli, rendkívül kreatív elmém találta ki, vagy tényleg így történhetett?
Több, mint valószínű, hogy igazam van. Ismerem Őt. És ez a lehető legJiminesebb dolog, amit csak el tudok képzelni. Mert az Ő képe áll a „gondoskodás" szó alatt a szótárban.

     A mellkasomból kiindulva egy kellemes melegség futott végig a testemen és még azt is észrevettem pár másodperc múlva, hogy önkénytelenül mosolygok.
Hihetetlen. Ő egyszerűen csak... Hihetetlen.

     Aztán hirtelen felemeltem a fejemet és grimaszba torzult arccal kezdtem meredni magam elé az ajtóra. Oké, hogy jól esik, hogy egy másik emberi lény törődik velem. Ez tök normális. De azt hiszem ez a boldogság egy kicsit... túlzás. Már megint.
     - Faszom – sóhajtottam gondterhelten, ahogy hirtelen lenyomtam a kilincset és kinyitottam a hálószobaajtót, majd ugyanezzel a lendülettel kissé felhúzva magamat léptem is előre. Már megint felidegesítettem saját magam. A saját elmém, a saját gondolataim húznak fel. Most már őszintén szeretnék egy agyátültetést, vagy valamit... Elegem van.

     Éééés nagyjából eddig jutottam el a fejemben, mert pontosan egy egészet tudtam lépni, mert baromira belecsapódtam valamibe.
Vagy... valakibe.
     - Jesszusom! – hallottam meg a felkiáltást onnan, ahová épp belecsapódtam – Hyung, de megijesztettél! – hüldezett előttem Jimin, ahogy félig a szemben lévő falnak támaszkodott kezével, hogy megtartsa az egyensúlyát és ne essen össze. Félig pedig... az én oldalamat fogta meg, hogy én se boruljak a földre az ütközés hatására.
     - Uuhff – reagáltam megint rendkívül értelmesen, miközben próbáltam visszaszerezni az egyensúlyom. Amint ezt sikerült, normálisan megálltam előtte – Elnézést – nyögtem ki végül.
     - Semmi baj – mondta, ahogy kicsit kiegyenesedett, de engem nem eresztett el – Kialudtad Magad? – tette fel a kérdést. De én nem igazán tudtam erre figyelni...mert még mindig fogta az oldalamat.
     - Grrhh... - nyögtem ki. Ennyi telt tőlem. A valódi válasz az „Igen" lett volna, de az agyam megint túlterhelődött a rám szabaduló gondolatoktól az elmúlt percekben. Azt sem tudom jelenleg, hogy hol vagyok már megint. Felhúztam magam. Nem értek semmit. Elegem van. És ezen az sem segít, hogy nem bírok elvonatkoztatni a kellemes érintéstől az oldalamon. Mintha... csikizne? Pedig meg sem mozdulnak az ujjai, nem értem. Ezt sem értem. Valahogy van egy kellemes, csiklandozó érzésem attól, ahogy hozzámér. Mi ez egyáltalán? Olyan... nem is értem. Nem. Nem is akarom érteni. Nem foglalkozom ezzel. Nem akarok.

     Jimin fél vállát a falnak döntötte – ha már így is félig nekilöktem véletlenül a harckocsit megszégyenítő kirontásommal, majd elmélázva a gondolataiban szólalt meg újra.
     - Remélem legalább nagyjából sikerült kipihend Magad ~ - beszélt kedvesen.

     De én eddig bírtam. A semmiből csak úgy... robbantam.
Kifordultam érintése alól és a telefonom – vagy tök minegy, egy óra – után kajtatva indultam a nappalival egybekötött konyha helyiségbe. Szinte hallottam, ahogy hatalmasokat pislog a faképnél hagyásom miatt.
     - Mennyi az idő? – kérdeztem frusztráltan. De ez megint nem neki szólt. Hanem saját magamnak.
     - Hah...? Nem tudom, talán 10 körül... - beszélt bizonytalanul, de nem az idő miatt, hanem a furcsa és elég lelketlen cselekedetem miatt.
     - Miért nem keltettél fel? – fordultam most vissza felé a folyosón, vizslatva Őt, ahogy ott a falnak dőlve ácsorgott eléggé értetlenül.
     - Hát, gondoltam... hát... - kezdett el hebegni. Sejtésem szerint nem akarta felhívni a figyelmem arra, hogy észrevette az éjszakai fürdőszobai látogatásom, így nem tudta mit mondjon – Szerettem volna, ha kipihened magad és...
     - Jimin, nekem is ez a munkám – beszéltem szigorúan – Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy kimaradjak. A többiek mégis mit szóltak ehhez? – kérdeztem az arcát figyelve, amire egyre jobban és jobban kiült a szégyenkezés. Így most pont úgy festett, mint valami kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre és épp az anyja dorgálja érte. Miért ilyen elragadó még most is és miért nem tudom ezt még akkor is nem észrevenni, amikor ideges vagyok?!
     - Semmit, mondtam nekik mi a helyzet... - éreztem, hogy füllent. Bármit is mondott nekik, nem a teljes igazat mondta, ez biztos. Mert nem tette volna azt meg az engedélyem nélkül.
     - Mit mondtál? – beszéltem hozzá ingerülten - Hogy képtelen vagyok ellátni az alapvető feladataimat? Képtelen vagyok részt venni egy táncpróbán, mert helyette inkább alszom? – borzasztó ingerült voltam.

     Hálásnak kellene legyek ezért is és azért is, amit éjszaka tett értem. Én is tudom. És egy igazi faszfejként viselkedek. Ezzel is tisztában vagyok. De nem tudok mit csinálni, képtelen vagyok kontrollálni magamat. A feszültség kezd széttépni belülről. Érzem, hogy minden porcikám fel akar robbanni. Nincs attól rosszabb, mint amikor valaki nem ért valamit. Én pedig hónapok óta így élek. Ez sokkal borzalmasabb, mintha valaki mást, vagy valami mást nem értenék.

     De én a saját, bizonytalanságtól fullasztó világomba zártam magamat. Saját magamat nem vagyok képes kielemezni és megfejteni. A gondolataim őrjítenek meg napról napra, óráról órára, percről percre. Miért figyeltem ennyire megszállottan az éjszaka? Mégis miért voltam ennyire zavarban a közös alvás gondolatától? Miért kaptam pánikrohamot egy alapvetően abszolút kellemes helyzetben, az éjszaka közepén? Néha miért nem tudok Ránézni, néha pedig miért vagyok képtelen elszakítani Róla a tekintetem? Miért vigyorgok az egyik pillanatban és kezdek idegesen csapongani a másikban? Mi történik velem?!

     Reflexből ökölbe szorultak a kezeim és rossz beidegződésemhez híven újra hüvelykujjam szélét kezdtem kapargatni körmeimmel idegességemben. Szinte kiszakadtam a testemből, annyira elmerültem a frusztrált gondolataimban. Megint alig észleltem a körülöttem lévő világot, ahogy mostanában legtöbbször a kirohanásaim közben.
Még annál is kevésbé észleltem, mint hittem. Mert észre sem vettem, ahogy elém sétált.
     - Ne haragudj, Hyung. Igazad van. – beszélt hozzám komolyan és elképesztően higgadt hangon – Nem szabadott volna egy ilyen döntést meghozzak helyetted. Akkor sem, ha csak jót akartam. Legközelebb nem teszek így. Elnézést kérek.

     Ha lehet, ez csak még jobban felhúzott.
Mégis miért ennyire nyugodt? Miért érti meg?! Ne érts meg! Én sem tudom megérteni magamat, Te mégis miért vagy ennyire megértő?! Épp egy idióta elmebetegként, félig kiabálok Veled a saját lakásodban, ahová befogadtál! Ahol éjszaka mindent megtettél azért, hogy kényelmes és kellemes környezetben lehessek és miután random pánikrohamot kaptam, totál jól lekezelted a helyzetet, mindent úgy csináltál, ahogy a nagy könyvben meg van írva és figyeltél rá, hogy ne fázzak meg! Mindezt miután felébresztettelek, Te pedig kiszellőztettél mert tudtad, hogy ez fog megnyugtatni! Majd, ha ez még nem lenne elég, reggel lemondtad helyettem a próbát, hogy ki tudjam pihenni magamat, ahelyett, hogy hagytad volna, hogy pár óra alvással végig szenvedjem a fizikailag is megterhelő napot!
Elegem van Belőled Park Jimin! Elegem van abból, hogy ennyire jó ember vagy! Legyél már legalább egy kicsit mérges rám, az istenért!

     A fogaim összeszorultak és a szemeimet is lehunytam, ahogy törögettem a saját ujjaimat. A monológ csak a fejemben zajlott le, egy szót sem mondtam ki belőle.
De nem is kellett.

     Mert azonnal kámforrá vált az összes szó, gondolat és indulat, ahogy vékony karjait az oldalam köré fonta és a fejét a vállamra hajtva magához ölelt.

     A mellkasom egy kicsit fájni kezdett, mintha benne meg is remegett volna valami... de mérges már egyáltalán nem voltam. Tényleg: mintha minden elillant volna – valószínűleg ez azért is volt, mert Rá valójában eddig sem voltam mérges; sőt.
Minden düh csak és kizárólag saját magamra irányult.
Annál is jobban a belső világomra és működésemre.
     - Elegem van belőled. Utálj már... – morogtam, ahogy most én ejtettem az Ő vállára a fejem, így azon támaszkodott meg a homlokom.
     - Semmi baj Hyung – dülöngélt velem ide-oda egy kicsit – Minden rendben van.

     Ember nincs még egy, aki ezt reagálta volna arra, ha azt mondom neki, hogy elegem van belőle... Pontosan tudta mire van szükségem és ezért le tudta rázni magáról azt, amit épp leműveltem. Ahogy leszidtam és ahogy beszéltem vele... Még azt is elengedte, hogy a Hyung-ja vagyok és lehet, hogy nem ez a „legtisztelettudóbb" Tőle, hogy a szőnyeg alá söpri a leszidásomat ezzel az öleléssel.
Azzal sem foglalkozott, hogy akarom-e engedni Neki ezt a mérgem ellenére.
Nem foglalkozott vele, mert nagyon jól tudta, hogy szükségem van rá.

     Sőt, mi több; csak erre volt szükségem.

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥
♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions