Fény a vaksötétben 1. [ Őrületbe kergetsz - 11. fejezet ]

Fény a vaksötétben 1.
[ Őrületbe kergetsz - 11. fejezet ]

  A liftbe beszállva megnyomta a megfelelő emelet gombját – amibe szintén csak a kártyája újabb lecsipogtatásával lehetett beszállni. A felfelé vezető út közben csak pár szót beszéltünk, de az inkább csak small talk volt. Kisétálva a liftből hamar a lakása ajtaja előtt találtuk magunkat, amihez szintén a kártyáját használta. Egy csippanás után a falon lévő panelhez nyúlt, amibe még egy kódot is beírt. Nem tudtam pontosan, hogy az a riasztóé, vagy csak egy újabb beléptetési rendszer, mindenesetre nem figyeltem túlzottan, már csak etikettből sem. Semmi közöm a kódjához.

     Kinyitotta a lakás bejáratát, majd előre engedett. Beléptem, de hamar meg is torpantam. A cipőmet kezdtem el levenni magamról a hyun-gwan területén belül még a sötétben, ahogy ezt a koreai kultúrában szokás. Furcsa lehet talán a külföldieknek, de mi sosem lépjük át ezt a kis küszöböt cipőben – szerintem még egyszer sem sétáltam át rajta úgy. Más lakásban már persze igen, főleg külföldön. De ahol látom a padlózat ezen kialakítását, eszembe nem jutna. Itt pedig tudtam, hogy így van, már jártam Jiminnél korábban – bár csak futólag és talán csak egyszer... Annyira egyébként sem lakik itt régóta.

     Ahogy Ő is beljebb lépett mögöttem, felnyomta a villanykapcsolót, ekkor pedig rám mosolygott a gyönyörűen csillogó-villogó világosbarna lamináltlap. Nagyon kifinomult a stílusa, alig látható fa erezettel. Igazán kellemes volt ránézni.
Jimin is csatlakozott hozzám, levette a cipőjét, majd pedig miután mind a ketten kiegyenesedtünk, felém nyújtott egy papucsot a reszkető kezeivel. Jó ég, még mindig elképesztően gyenge. Azt sem értem, hogy tudtunk eddig elsétálni.

     Elfogadtam a lábbelit és fel is vettem. Ő a saját magának már odakészítettbe bújtatta bele a lábait.

     - Aaaah... - sóhajtott fáradtan, ahogy a papucsában csoszogott befelé a folyosón, miközben próbálta kibújtatni alakját a hatalmas pulcsijából. A lakásban kellemesen meleg volt, így nem volt már rá szüksége. És nekem sem – így én is lehúztam magamról az enyémet.
     – Érezd otthon Magad. Őőő... - fordult meg a nappaliba beérve – Már ugyan voltál már itt, de nem baj; nappali, fürdő, mosdó, háló... - mutogatott körbe a releváns ajtókat és irányokat a számomra, majd reszkető térdekkel zuttyant le az egyik bárszékre, ami a konyhapult mellett ácsorgott. Minden bútora hófehér volt vagy pedig ezzel a kellemes, halvány barna színnel operált. Nagyon kifinomult, igazán illik Hozzá. De most nem néztem túlságosan körül, csak odaléptem mellé.

     Nagyon óvatosan próbáltam megközelíteni a témát, mert tudtam, hogy ez igencsak ingoványos talaj. Főleg így elnézve megint alakját, már a hatalmas pulcsi nélkül a fehér felsőjében... Csont és bőr. Oké, még mindig izmos, mert ennyi edzéssel nem lehet nem izmosnak lenni... De szörnyen le van fogyva.
     - Nem akarok illetlen lenni, de esetleg kérhetek valamit enni? Azt sem tudom mikor ettem utoljára... - nyögtem fel, ahogy a nemrégiben levett pulcsimat gondosan leterítettem a mellette lévő bárszék háttámlájára.
     - Oh, persze – már szállt volna le a székről.
     - Ne-ne, csak mondd. Alig állsz a lábadon. Megkeresem. – állítottam meg. Ő kivételesen nem ellenkezett, csak egy fáradt, titkon hálás mosolyt festett fel az ekkorra már maszk nélküli arcára. Emiatt sikerült rájöjjek, hogy én eddig elfelejtettem levenni, így az állam alá húztam azt. Néha annyira meg tudom szokni, hogy észre sem veszem, hogy rajtam van...

     - Válassz bármit a hűtőből. Fent jobbról a második kabinban pedig van mindenféle még... Kutakodj nyugodtan. – beszélt, ahogy fáradtan elfeküdt a hideg pulton.
Kinyitottam a hűtőjét. Hosszan elemezhettem volna, hogy mit látok és mit nem, de direkt nem akartam feltűnő lenni, így nem tettem. Kivettem néhány féle zöldséget, majd pedig a felső kabin ajtaját kinyitva egy mogyoróvajas üveget megpillantva azt is egyből a többihez csaptam – főleg amiatt mert tudom, mennyire imádja (de csak a darabosat). A szekrényben találtam még puffasztott rizst, így úgy döntöttem ez tökéletes lesz a tervezett kreációm alapjának.
     - Abban a fiókban vannak az evőeszközök – mutatott egy irányba még a kérdésem előtt, így ki is vettem egy kenőkést, majd letelepedtem mellé. Direkt nem hoztam magammal tányért. A taktikám része volt ez is.
Ha furcsán néz rám, majd a fáradtságra fogom a dolgot.

     Letelepedtem a mellette lévő székre és nagyjából a pult közepére pakoltam le mindent, hogy Hozzá is közel legyen, de ne túl közel. Megkentem egy puffasztott rizs szeletet vastagon mogyoróvajjal, majd pedig azt kezdtem rágcsálni a már előre gondosan leszeletelt zöldségek mellé. Valljuk be, elég proli kaja ez most így, de hát... hajnalok hajnalán nem fogok nekiállni semmit sem rendelni. Főzni meg pláne, pff.
Meg... amúgy sem én vagyok most a lényeg.

     - Holnapra beszéltünk meg valamit? Teljesen lyukas az agyam és nem néztem még meg, hogy írt-e Sejin menedzser – kezdtem bele a figyelemelterelő beszédembe. De már ekkor is láttam, hogy majd kiesnek a szemei (az egyébként elég csóró) mogyoróvajas kreálmányomat látva.
     - Ah... - szorította össze a szemeit egy pillanatra és próbált emlékezni – Bandaszinten közös? ... Ha jól emlékszem van délután egy próbánk. De meg nem mondom most ezt biztosra... Ahh, még alvás előtt meg kellene nézni, hogy mikor kell felkeljünk... - nyüszögött fetrengve a hideg márványlapon.
     - Jól van, majd megnézzük – zártam le a dolgot, ahogy újabbat haraptam a ropogós rizs szeletbe. Néhány mondatot még beszélgettünk, majd pedig az épp félig elrágcsált falatot a pultra helyeztem és felálltam egy pillanatra – Poharat merre találok? – kérdeztem. Amint elmondta, levettem két üvegpoharat a szekrényéből és a hűtőben lévő hideg, ásványvizes palackból töltöttem mind a kettőnknek. Ezzel kapcsolatban nem kérdeztem Őt, csak megcsináltam. Folyadékpótlásra van szüksége, nincs vita.

     Visszaültem mellé, majd elé toltam az egyik poharat, a másikba pedig beleittam. Kissé meglepődött, de hálásan fogta meg mind a két kezével a hideg üvegfelületet. Belekortyolt, majd megszólalt.
     - Most már nem térhetsz ki a téma elől; milyen volt a pszichiáterrel való beszélgetés? – kérdezte, én pedig a fáradtságom ellenére igyekeztem válaszolni, mert igencsak kapóra jött a téma. Nem mentem bele a mély dolgokba és a részletekbe, de elmondtam mi történt. Mi volt ma és mi lesz innentől rendszerszerűen. Láttam rajta, hogy örül és ennek én még jobban örültem. Miután már a harmadik pufirizses csóró-szendót csináltam és Ő továbbra is csak a szemein keresztül próbált jól lakni az én kajámból, megembereltem magam. Nem szóltam egy árva szót sem az étellel kapcsolatban, csak folyamatosan a pszichiáterről beszéltem. Meséltem az undorító zöld falakról, a csávó állandóan sztereotpipikusan-agyturkászos keresztbetett lábairól, mindenről, ami csak eszembe jutott és a témával kapcsolatos. Felhelyeztem néhány felcsíkozott répát a mogyoróvaj tetejére, majd letettem a pultra, kettőnk közé... viszont Hozzá láthatóan közelebb, mint hozzám.

     Majd nemes egyszerűséggel nekiálltam egy újabbnak.

     Nem néztem rá csak a kezemben lévő műveletre koncentráltam és meg se álltam a beszédben. Csak folytattam, figyelmet sem tulajdonítva annak, hogy elé került valami és, hogy mit csinál, vagy mit nem csinál vele.
     - ...összességében amúgy egész oké volt. Jól esett. Nem is tudom miért nem mentem vissza hamarabb. – kerekítettem le a mondandóm néhány gondolattal később, majd pedig beleharaptam az újabb saját magam számára elkészített pufirizsbe. Gyanúsan csendbe burkolózott az oldalamon lévő most, amíg meséltem, de nem hívtam rá fel a figyelmet. Néhány újabb harapás után néztem csak rá végül.

     A pultról eltűnt előle az általam elkészített „szendvics" és a szemei megint túlságosan csillogtak, mintha újra a sírással küzdene. De most ennek ellenére mosolygott.

     Nem kérdeztem rá miért küzd a sírással, mert pontosan tudtam. Jeleztem felé az aggodalmam, még sem voltam tolakodó. Egy ember, aki ilyen nehézségekkel küzd, ritkán találkozik ezzel. De hát valahol "érthető" a harsány reakció az emberektől; ha valaki ijesztően sovány, természetes módon mindenki megemlíti és tömni akarja belé a kaját.
De ez minden, csak nem segítség. Teljesen kontraproduktív.

     - Örülök, hogy most megtetted és segítséget kértél. Ez olyan... ijesztő. Bátor vagy Hyung. - mosolygott rám kissé elcsukló hangon (bár nagyon küzdött a dolog ellen). Újra pohara felé nyúlt és láttam, hogy a szájában vacakol valamivel – valószínűleg a szájpadlására ragadt mogyoróvajjal.
Valahogy olyan hirtelen öntötte el a mellkasomat egy kellemes, meleg érzés, hogy alig tudtam visszafogni az esztelen vigyorgásom. De végül csak sikerült.
Bevált a tervem.

     De nem adtam hangot neki; a legrosszabb amit tehetnék az az lenne, ha most felhívnám a figyelmét a dologra. Hogy észrevettem; evett.
Oké, nyilván tudja... De nem kell beszélnünk róla.
Még nem.

     Csak rámosolyogtam, majd bekaptam az utolsó falatomat is.
     - Ijesztő, igen – vallottam be, bólintva – De sokkal ijesztőbb egyedül ülni a kilátástalanság vaksötétjében. – fejeztem be a gondolatot a poharam után nyúlva, hogy igyak egyet.
Tudtam, hogy érti miről beszélek.
Mert pontosan tudja, hogy milyen is abban a bizonyos vaksötétben ülni.
Tekintve, hogy most épp Ő is ott van.

     A következő kb. húsz perc nyugodtan telt. Nem beszéltünk semmi mélyről, csak fáradtan ücsörögtünk egymás mellett. Végül Jimin törte meg a dolgot azzal a gondolattal, hogy Ő így aztán le nem fekszik, Neki le kell zuhanyoznia. Bólintottam, majd amint Ő magamra hagyott, a pulton lévő romjaim eltakarítása után a telefonom képernyőjébe bújtam bele. De nem volt ez más, csak pótcselekvés. Semmit sem fogtam fel a céltalan Instagram görgetésből.

     Talán újabb húsz perc múlva mászhatott ki a fürdőből, de ez egyáltalán nem tűnt soknak – főleg Hozzá képest. Nem mondom, azért figyeltem amíg bent volt, nem hallok-e puffanást... Még mindig rettegtem, hogy valamikor váratlanul csak úgy elájul.
De nem volt ilyesmiről szó. Kócos, vizes hajjal vánszorgott ki a fürdőszobájából, egy túlméretezett fehér pólóban és egy világosszürke melegítőnadrágban. A szája elé tette a kezét, miközben ásítva felém igyekezett – vagyis azt hittem. De váratlanul lekanyarodott az egyik szobába. Valójában időm sem volt nagyon agyalni, hogy mit csinál, már jött is ki, néhány ruhadarabbal a kezében.

     - Tessék, ha Te is lezuhanyoznál – lépett oda hozzám és az általam az imént letakarított pultra tette le a kis kupacot.
     - Köszönöm – mondtam hálásan, mert mindenképp szerettem volna. Nem szívesen bújtam volna az egésznapos „koszomban" az ágyneműje közé.
     - Gaah~ - ásított újra – Menj csak, raktam ki tiszta törölközőt is, a feketét használd nyugodtan. Én ledőlök addig... De nyugi, úgysem alszom még el. – legyintett, majd pedig erőtlen léptekkel belépkedett a hálója felé.

     Már miért aggódnek ezen...? Hm.

     Követtem a folyosón egy darabig, de végül a fürdőszobája ajtaján nyitottam be.
Levettem magamról a ruháimat, majd beléptem a zuhanykabinjába, ami olyan gyönyörűen csillogott-villogott, mintha nem is élne ebben a lakásban senki – vagyis legalábbis sosem zuhanyozna. Ez pedig nem épp Jiminre vall, szóval...
Hihetetlen, hogy lehet ekkora tisztaság nála mindenhol, én nem értem...
Végigfuttattam a tekintetem a sokféle tubuson, ahogy engedtem magamra az egyébként indokolatlanul forró vizet. Megtaláltam a tusfürdőt, a sampont és az arclemosót is, így ebben a sorrendben használatba is vettem őket. A tusfürdőt megillatozva észrevettem, hogy ugyanazt a típust használja, amit a drom-ban. Ez lehet a kedvence. Meg is értem, mert egyszerűen isteni az illata... Kicsit talán túl jó érzés is volt használnom. Valahol mélyen még bűntudatom is lett, hogy megszentségtelenítem ezt a csodálatos illatot.

     Kicsit talán sokáig szimatolgattam mindent össze-vissza, mert nem két perc telt el, mire kivánszorogtam a forró gőzzel megtelt zuhanykabinból. Levettem a fekete törölközőt a törölközőszárítóról (istenem, esküszöm, hogy az egyik legjobb dolog abban, hogy kikerültem a nyomornegyedből az az, hogy megtapasztalhattam milyen egy meleg törölközőbe törölközni... oh istenem, könnyek gyűlnek a szemembe a boldogságtól pillanatokon belül), majd amint sikerült megszárítkozzak, beletúrtam a Tőle kapott ruhakupacba. Egy fekete, nyomott mintás felső, szintén fekete kosaras rövidnadrág (Huh? Honnan van Neki kosaras nadrágja?)...
... És egy alsónadrág, amin egy kicsit meglepődtem.

     Bár nem tudom miért.
Ha még a címke nem is díszelgett volna rajta indokolatlanul feltűnően, hogy „Haló, engem még nem használt soha senki, nyugi!", akkor sem kellett volna, hogy furcsa legyen.
Mármint... Hét srác, együtt lakik EGY PICIKE szobában évekig... Szerintetek tudtuk követni kié melyik ruhadarab? Pff, fogalmunk sem volt. Nem mintha néhányunknak – köztük nekem is – ne lett volna erre igénye, amúgy...
De az már régen volt. Azóta saját ruhatárunk van.
Na jó, kinek próbálok hazudni... Nem, nincs, még mindig nincs. Túlságosan megszoktuk ezt a közösködést, gondolom. De mindenesetre már sokkal inkább jellemző a „saját ruha" fogalma, mint régebben. Már nem is lakunk olyan szorosan együtt, gondolom azért... Mindenesetre a boxeralsóink biztosan szeparáltak, ha más nem is...
A legtöbbször...

     Ahogy a példa is mutatja, most mondjuk épp nem.
Abbahagyva az agyalást, nagy nehezen leszenvedtem a címkét az említett ruhadarabról, majd felvettem magamra mindent, amit kaptam. Konstatáltam, hogy jól érzem bennük magam. A méret rendben volt, kényelmes is és tökéletesen alvás kompatibilis. Nem tudom tudatosan azért adott-e rövidnadrágot, mert tudta, hogy abban szeretek aludni vagy csak ráhibázott, mindenesetre tényleg tökéletes volt minden.

     A hajamat még áttöröltem néhányszor a törölközővel, majd kiléptem a fürdőszoba ajtaján.
De... nagyjából eddig is jutottam. Ugyanis fogalmam sem volt, merre van a vendégszoba.

     Egy ideig ácsorogtam, végignéztem a csukott ajtókon (és a résnyire nyitva lévőn, ahonnan valamennyi fény szűrődött ki), de úgy döntöttem nem fogok végigpróbálkozni az összessel, szóval inkább megkérdezem.

     Odaléptem ahhoz, amelyik ajtó nyitva volt, Jimint pedig bent találtam. Fáradt, ránézésre arckrémmel vastagon bekent arcát a telefonjának a fénye világította meg az ágyában fekve, de még bőven éberen pislogott.
     - Na, megérkezett Csipkerózsika – mondott egy teljesen indokolatlan hercegnőnevet.
     - Csipkerózsika tudommal évekig aludt – reagáltam értetlenül.
     - Igen, Te pedig évekig zuhanyoztál. Majdnem ugyanaz. – nevetett letéve a telefonját, de rájött, hogy így nem igen látom én sem Őt és Ő sem engem. Szóval felkapcsolta a melegfényű gömblámpáját az éjjeliszekrényen.

     Ejtettem a hercegnő témát, mert úgy éreztem ebben a beszélgetésben túl sok a potenciál még és nem akarok kiharcolni magamnak további titulusokat ezzel kapcsolatban (az kéne még, hogy valami ilyesmi rám ragadjon...), inkább a lényegre tértem.
     - El tudnád mondani melyik a vendégszoba ajtaja? Nem akartam végig próbálni az összeset, hátha a hullaraktárban találom magam és lebuktatlak – szivattam most én egy kicsit.

     De erre olyan hülyén nézett rám, mintha legalábbis spanyolul kezdtem volna beszélni. Nem tudtam, hogy most miért hatja meg ennyire a groteszk poénom, már igazán hozzászokhatott volna ennyi év alatt.
     - Nincs vendégszoba ebben a lakásban – nézett rám nagy szemekkel, ahogy felült az ágyán.

     Oh.
A gondosan összehajtott szennyesruháimat szorongattam a kezeimben, ahogy észrevettem, hogy két szett párna volt a franciaágyra helyezve, amiben Ő épp ücsörgött.
Oh.
Oooh.
Oooooh.

     - Gondoltam itt alszol – tette hozzá, de láttam rajta, hogy az értetlenségemtől hangyányit benne is zavar merül fel – De megágyazhatok a kanapén, ha akarod. Bár nem szívesen, én is aludtam már ott és másnapra mintha kettétörték volna a hátamat...
     - Miért aludtál a kanapén? – kérdeztem, mert leplezni akartam a zavarom és húzni az időt. Már megint éreztem, hogy olyan vörös lett a fejem, hogy csodáltam a tényt, miszerint még nem riasztott be a tűzjelző... neeeemm mintha az a lángvörös színre riasztana, na mindegy...
Megint csak az tudott megnyugtatni, hogy sötét van, a hangulatfényben úgy sem látja.
Asszem.
Remélem.

     - Volt egy méretes pók a sarokban... - vallotta be kicsit szégyenkezve, de felkuncogva.
Én kicsit elnevettem magam – ahogy azt normál esetben tenném, most viszont erőltettem, hogy leplezzem a zavarom. Végülis... Amikor beléptem és végigsorolta a lakás helyiségeit sem mondott vendégszobát. Hogy nem tűnt fel?...

     Hm. Hát ilyenkor most mi van.
Mármint... Hajh. Semmi, Suga basszus, semmi nincs. Ennek már megint annyira triviálisnak kellene lennie. 876-szor aludtunk már együtt ennyi év alatt, Vele is, a többiekkel is, akár még többen is együtt, most mi az istenért ilyen nehéz ez.

     Úgy döntöttem, hogy nem. Nem adok teret annak, hogy itt szétszorongjam magam a semmin és kínos helyzetbe hozzam Őt és magamat is azzal, hogy kikéreckedek a nappalijába, meg... miért is tenném. Aludtunk már együtt. Ketten is. Csak... az már elég rég volt. Annyira rég, hogy... nem is emlékszem rá... De volt ilyen, oké? Biztos volt. Nem ez az első eset. És amúgy is, hajnalok hajnala van. Nem fogunk mi még ágyazgatni kint... Meg mivel magyaráznám meg? Miért akarok kimenni oda? Ah, csak még kínosabb lenne. Nem. A-a. Nem. Engedjük el. 

     Gondosan letettem a kezemben lévő ruhakupacot a szobájában lévő egyik székre, majd pedig az ágy felé léptem.
     - Biztos renden van? – kérdezte aggódva, én pedig lerúgtam a lábaimról a papucsot.
     - Persze – mondtam olyan egyértelműséggel és lazasággal a hangomban, mintha az elmúlt másfél percben nem csak úgy álltam volna előtte, mint egy komplett idióta.
Kicsit csendben maradt, mintha épp mérlegelne, hogy higgyen nekem vagy se, de végül a közeledésem miatt folytatta.
     - Nem tudtam melyik oldalra feküdjek... Azt tudom, hogy Te a jobb oldaladon alszol, de azt nem, hogy kifelé, vagy befelé szeretsz fordulni... - magyarázta, miközben én leültem a franciaágy bal szélére (mivel a másik felén helyezkedett el Ő).

     Mondata hatására meglepetten rákaptam a tekintetem, ahogy az egyik kezemet reflexből a bal vállamra raktam és kicsit megszorongattam azt az ujjaimmal. Basszus... Én nem tudtam, hogy ennyire figyel. Mármint... tény, hogy a jobb oldalamon alszom (ritkább esetben a hátamon) a sérült vállam miatt... de nem gondoltam, hogy ezt megfigyelte volna valaha, bárki is.
     - Tökéletes így – mondtam kicsit megmelegedve a figyelmességétől, majd pedig befészkeltem magamat a takaró alá.

     A takaró alá, amiből egy darab volt. Hatalmas ugyan, de egy darab.
De ezen már fenn sem akadtam ezek után.

     Viszont Ő mintha mégis megérezte volna, hogy erre nem mondok semmit. Ezért kényszeresen megmagyarázta a helyzetet.
     - Nem szereztem még be több takarót ilyen helyzetekre mióta ideköltöztem, remélem nem zavar – mondta, ahogy letette a telefonját az éjjeliszekrényére, majd a lámpát is lekapcsolta maga mellett.
     - Dehogy, rendben van így – válaszoltam, ahogy jobb oldalamra fordultam (ami így az ágy közepét jelentette, tehát az Ő irányába néztem) és felhúztam a térdeim. Egyik karomat a fejem alá tettem a lapos párnán, a másikat pedig a térdeim közé, mert így volt kényelmes.

     Jimin szenvedett egy darabig a párnáit igazgatva, majd pedig egy nyögéssel jelezte, hogy valami nem tetszik Neki. Próbáltam ránézni a sötétben, de nem igazán sikerült – egészen addig, amíg a morcos arcát meg nem világította újra a telefonjának fénye.
     - Elfelejtettem megnézni, mikor kel kelnünk – sóhajtotta fáradtan, ahogy nyomogatta a mobilja kijelzőjét. Ekkor vettem észre, hogy szokásához híven minden párnát kisöpört a feje alól, hogy egyenes háttal tudjon aludni.
De hogy én ezt megint honnan tudom, hogy így alszik... úgy tűnik nem csak Ő figyelt meg engem. Hm.

     Ahogy ott feküdtem mellette – kellő távolságra ugyan Tőle, de mégis csak egy ágyban voltunk – a vonásait figyeltem. Most olyan bosszúsan néz az ártatlan készülékre a kezében, mintha bármilyen szinten is hibás lenne azzal kapcsolatban, hogy reggel bizony kelni kell. Szinte vissza kellett fogjam, hogy ne nevessem el magam.

     Aztán ahogy figyeltem a pötyögését, lassan mindent realizáltam.
Annyira... figyelmes. Annyira ismer. Mármint... Én értem, hogy a világ legoverthinkerebb személye vagyok. De... Lapos párna van a fejem alatt. Rövidnadrágot kaptam. Tudta, hogy a jobb oldalamon alszom... Ezek mind olyan dolgok, amiket csak akkor tud rólam valaki, ha tényleg figyel rám.
Mármint kihagyhatta volna mondjuk azt a képletből, hogy pólóban alszom. Mert csomó srác nem alszik abban. De én igen, én nem szeretek nélküle. És hosszúnadrágban sem, mert megsülök. Neki pedig ez az eszében volt.
Nekem pedig ekkor esett le, hogy nekem pedig mennyire nem volt eszemben valami már megint, mert szokás szerint csak magammal vagyok képes foglalkozni és a szorongásaimmal. Istenem, mikor fogok erről végre leszokni?

     Az, hogy Ő viszont mindig póló nélkül alszik. Még a reality műsoraink forgatásán is, ha alvásról van szó (aminek köszönhetően a vágók a lehető legkreatívabban maszkolnak rá valami vicces feliratos felsőt, mintha lenne rajta valami – pedig nincs).
Viszont most a hatalmas fehér felső még mindig felsőtestén éktelenkedik.

     Nem akartam szóbahozni, csak megjegyeztem magamnak a dolgot. Inkább visszatértem ahhoz, hogy figyeljem morcos arcát, miközben épp a holnapi (pontosabban mai, mert már bőven éjfél is elmúlt) napirendet böngészi.
Eldarálta nekem az időpontokat, hogy mi mikor lesz, mikor hova kell menni (legalábbis azokat, amiken mind a ketten részt kell vegyünk), de a nagy büdös semmit sem fogtam fel belőle, mert annyira fáradt voltam.
     - Mhm – reagáltam rá, próbálva ejteni a témát.
     - Látom már nagyon aludnál Hyung... - nevetett fel mellettem arra, hogy mennyire érdektelen vagyok.
     - Én mikor nem... - nyújtóztattam ki a lábaimat, majd a bokám kiropogtatása után újra összegömbölyödtem.
- Jogos. Szóval a lényeg; fél 8-ra teszek ébresztőt – zárta rövidre, én pedig fájdalmasan felnyögve ráhúztam egy párnát a fejemre.

Ő újra elnevette Magát.
     - Az nincs is korááán~ - csapott felém óvatosan az egyik kezével.
     - Blööaaah... - reagáltam belenyögve a párnába, ami épp a fejemen volt – Az ég pedig nem is kék, mi pedig nem idolok, hanem bohócok vagyunk.
     - Néha mondjuk úgy érzem magam... - kuncogott kicsit, majd végérvényesen letette a telefonját maga mellé.

     Levettem a párnát a fejemről, majd pedig ahelyett, hogy elraktam volna valahová az ágyon, a mellkasomhoz tettem és az eddig a térdeim között lévő kezemmel a mellkasomhoz öleltem. Én sem tudom miért... Sosem ölelgetek semmit alváshoz. A takaró sarkát szoktam magamhoz húzni esetleg, de azt is csak néha... Hm. Valahogy most mégis úgy éreztem, szükségem van rá. Meg... végülis mindegy, úgy sem látja mit csinálok. Korom sötét van.

     Jimin mocorgott még egy kicsit, Ő is mintha párnákat rakosgatott volna maga körül. Tudtam, hogy nagyon ölelgetős típus (még alvás közben is) és azt is, hogy Nála emiatt mindennapos, hogy párnákatat átkarolva alszik – velem ellentétben. Végül Ő is megnyugodott és nem mocorgott már tovább.
Ha nem tudtam volna, hogy mind a ketten elég nehéz alvók vagyunk, azt hittem volna, hogy egyből el is nyomta az álom.
De végül egészen hamar be is bizonyította, hogy jól sejtem, még ébren van.
     - Hyung...? - szólalt meg végül.
     - Hm? – kérdeztem vissza.

     Majd beállt a csend.

     Olyan sokáig telepedett ránk a szótlanság a sötétben, hogy azt hittem a) rosszul hallottam, hogy megszólított b) Ő nem hallotta a morgásomat, amivel reagáltam megszólítására. Már épp azon voltam, hogy kinyögjek egy valamivel érthetőbb „Igen?"-t, de végül előbb folytatta, mint, hogy ezt megtehettem volna.
     - Csak... köszönöm – beszélt halkan, a hangja pedig egyértelműen az irányomba jött, így biztos voltam benne, hogy vagy felém fordult az ágyon, de legalábbis a fejét fordította irányomba a hátán fekve – Mindent – tette hozzá végül.

     - Igazán nincs mit megköszönj – mondtam őszintén. Nem tudtam, hogy pontosan mire gondol, de egyáltalán nem gondoltam, hogy bármi, amit tettem, ne lett volna teljesen természetes és magától értetődő. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szükséges köszöntetet mondania.
     - Dehogy nincs – ellenkezett lágy hangon – Ha ma nem jössz... Nem tudom mi lett volna velem. És ezt most teljesen komolyan mondom; egyszerűen fogalmam sincs. Ez a mai forgatás... Rémálmaimban is kísérteni fog egy darabig, azt hiszem... Sosem éltem meg még egyiket sem ennyire rosszul... – beszélt egyre halkabban és halkabban.
     - Megértelek - hagytam egy kis időt, hogy ízlelgessem, amit mondott, majd folytattam - És sajnálom, hogy ennyire rosszul élted meg. De végül király voltál és ezt csak Magadnak köszönheted. Te voltál a kamera előtt, nem én és nem bárki más. Baromi jók lettek a felvételek, láttam. Kibírtad, mert erős vagy és végül nem lett semmi gond. – próbáltam rámutatni a többé-kevésbé lényegre (kihagyva azt, hogy végülis "gond" az lett, csak azt a felfordulást éppenséggel én okoztam) - És örülök, hogy szóltál. Tartsd meg ezt a jó szokásod...~ – bíztattam egy kicsit mosolyogva, bár azt úgysem láthatta a sötétben.
     - Ezek után kénytelen is leszek. Ha ma nem vagy ott, belementem volna valamibe, amit egyáltalán nem akartam... - nyomódott el a hangja egy kicsit, mintha belefúrta volna a fejét egy párnába vagy a takaró szélébe.
     - Úgy gondolom, hogy néha kellenek az ilyen élmények is, bármennyire is kellemetlen és... hát, valljuk be, szar – mocorogtam meg egy kicsit, ahogy beszéd közben ösztönösen közelebb vontam magamhoz a mellkasomnál lévő párnát - Legközelebb már nem fogsz ilyen helyzetbe kerülni, mert tudni fogod, hogy ki kell állj Magadért. Mert többet nem akarod így érezni Magadat, mint ma. Tudom ez milyen rohadt nehéz, nekem sem az erősségem, hidd el. De azt hiszem... az ilyen élmények tudnak elvezetni valami jobbhoz idővel... - beszéltem Hozzá. A szavaimat mintha kicsit magamnak is mondtam volna. Talán annak is meg kellet történnie, hogy jelenetet rendeztem?...
     - Köszönöm – mondta ki egy kis idő után újra, kicsit nem is arra reagálva, amit épp mondtam. Mintha csak ez akart volna kibukni belőle, valahogy máshogy, mint az első alkalommal. Most valahogy... Máshogy mondta ki ezt a szót, mint először, bármilyen hülyén is hangzik ez.

     Én kicsit csendben maradtam ekkor és emésztgetni kezdtem az ízét. A hangjából annyi mindent kihallottam most. Mintha nem csak a forgatásra gondolna. Hanem arra, ami történt azután. Az, ahogy megvédtem, többszáz ember előtt. Az, hogy kisírhatta Magát a vállamon. A kirohanása. A rosszulléte a mosdóban, az, hogy ott is végig mellette voltam. Hogy hazakísértem. Hogy most itt vagyok és nincs egyedül.
És kicsit még azt is mintha belehallottam volna ebbe az egyetlen szóba, hogy köszöni, a konyhában az üres gyomrába tuszkoltam egy szelet puffasztott rizst meg némi mogyoróvajat.

     Hah, hülyeség mi? Talán az. Hiszen nem vagyok gondolatolvasó. De valahogy most mégis olyan érzésem volt, mintha teljesen a fejébe látnék. Hm... lehet csak túl rég óta ismerem már.
Vagy... egyáltalán nincs is igazam. És arra gondol, hogy nem tudom, töltöttem Neki egy pohár vizet. Asszem ezt már sosem tudjuk meg.
De annyira nem is fontos.

     - Bármikor. De tényleg; bármikor. – reagáltam a tőlem telhető legőszintébben, mert tényleg így gondoltam. Akármikor megismételném ezt a mai napot. Minden létező rossz aspektusával együtt. Akármelyik pillanatban kiállok üvöltözni egy egész stáb elé, ha ezzel Rajta segítek. Egyáltalán nem érdekel – rohadtul nem.
     - És el is várom, hogy szólj, bármi ilyen van a jövőben – tettem még hozzá egy kis idő után.

     Felőle megint csak furcsa csend áradt hosszú másodpercekig, de most is tudtam, hogy egyáltalán nem alszik. Ebben pedig az ez után megjelenő halk szipogása is megerősített.
Jó ég, ma annyit sírt már, hogy lassan egy óceánt is megtölthetne a könnyeivel. Hogy van ennyi könnye egyáltalán? Alig ivott egész nap.
Szegény, tényleg borzasztó szarul lehet lelkileg.

     Nem gondolkodtam túl sokáig, csak csináltam, ami ösztönösen jött belőlem. Arrébb túrtam a mellkasomnál lévő párnát és az ágy közepe felé húzódtam egy kicsit. Kinyújtottam az egyik karomat és a takaró alatt megkerestem alakját; jól hallottam a hangján, épp felém fordulva feküdt, hasonlóan összegömbölyödve, ahogy eddig én.
Átöleltem oldalát és hátát simogattam meg, majd ahogy még az öltözőben, úgy helyezkedtem, hogy kulcscsontomba tudja fúrni a fejét, ha szeretné. Nem is kellett gondolkodjak ezen túl sokáig, mert azonnal Ő is felém moccant és meg is tette. Olyan... furcsán jó érzés töltött el, hogy ekkora komfortot nyújt neki, ha mellkasomba bújva itathatja az egereket. De határozottan megmelengette lelkemet, én pedig akkor, azt sem tudom már hány órája ébren, nem voltam hajlandó ebben bárminemű problémát találni. Csak vigasztalóan, lassan simogattam a hátát és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mennyire, de mennyire szeretnék segíteni Neki.

     És, hogy mennyire ver a szívem. 

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥
♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions