Nem vagy egyedül
[ Őrületbe kergetsz - 8. fejezet ]

      Hát... újra itt vagyok.

Reméltem, hogy nem kell többet idejöjjek, de úgy tűnik az élet megint keresztbe húzta a számításaim. Baromira nem hiányoztak ezek a hányászöld színű falak (aki azt mondja, hogy a zöld egy nyugtató szín, az szerény véleményem szerint teljesen hülye), meg ez a furcsán kellemetlen atmoszféra sem. Mármint ne értsetek félre, több, mint oké, ha valaki szakemberhez fordul. Véleményem szerint nemigen van olyan ember ezen a bolygón, akinek erre ne lenne szüksége – kinek jobban, kinek kevésbé, de mindenkinek vannak problémái... De valahogy az ilyen helyeken ennek ellenére is mindig elfog a szorongás. Bármennyire is utálom hangsúlyozni, mégis csak Korea egyik, ha nem a legnépszerűbb bandájának egy tagja vagyok és minden hiányzik nekem, csak egy pszichiátertől kileakelt kép, vagy néhány megvető pillantás nem, hogy „Hát ez meg mit csinál itt? Mindenki olyan életre vágyik, mint ami Neki van. Ez meg jódolgában már nem tudja mit csináljon és szenved attól, hogy mennyire jó minden az életében.".
Ja, tökre.

     - Hyuuunng~ - bökte meg az idegesen fel-le rázkódó lábam a kocsiban, az ekkor épp mellettem ülő Jimin. Felemeltem a fejemet és ránéztem. Hosszú napokig tartott a múltkori álmom után, hogy újra szemeibe tudjak tekinteni anélkül, hogy ne jöjjek halálosan zavarba. (Persze Neki nyilván azóta sem meséltem el mit álmodtam. Nem is fogom.)
     - Hm? – néztem fel rá kérdően, mire újra megböködte a térdemet. Áh, tehát csak arra akart utalni, hogy hagyjam abba. Néha azon gondolkodom, hogy valójában a BTS összes tagját arra „tartom", hogy leállítsanak a kényszeres cselekvéseimmel...
Abbahagytam a lábam rázását, majd újra kibámultam az ablakon.

     Az az álom... Jó ég. Miután Jimin végignézte a majdnem szívroham közeli állapotomat, a légszomjam és azt, ahogy kirohanok csak úgy a mosdójába és ott bent vagy 20 percig próbálom észhez téríteni magam - hát hogy is mondjam, erősen szorgalmazni kezdte, hogy látogassak el újra a pszichiáteremhez. Oké, nem mondta ki és nem is kényszerített rá, nyilván - ha megtette volna valószínűleg nem lennék itt, tekintve, hogy menyire önfejű tudok lenni. Ha valaki valamire kényszerít, megmakacsolom magam és csak azért sem. De most nem erről volt szó, csupán kifejezte az aggodalmát. És ez rendben is volt... mert én is teljesen egyetértettem vele. Már azelőtt is terveztem visszajönni, mielőtt Ő erre felhívta volna a figyelmem.
Szóval most... itt vagyok.

      - Minden rendben lesz – bíztatott még a pszichiáterhez vezető úton Jimin.
      - Tudom – válaszoltam kissé megvont vállakkal, nyugodt hangon – Nem először megyek már.
      - Attól még lehet ijesztő – szólalt meg az előttem lévő ülésben Jin. Egyikük sem az én társaságomra volt kifejezetten egyébként (bár tegyük hozzá, határozottan jót tett, hogy nem egyedül tettem meg a hányásszínű falakig vezető utat). Valójában csak egy fuvarral mentünk több helyre. Engem terveztek kidobni először két testőr társaságában, aztán pedig Jimint egy forgatás helyszínére, végül pedig Jin-t haza, mert valami dolga volt a lakásában. Így hát egy nyolc üléses autóban robogtunk át épp Seoul-on.

      - Tudom, de már tényleg nem az – könyököltem fel a mellettem lévő kocsiablakba miközben Jin-nek válaszoltam, majd a fejem támasztottam meg – Csak egyáltalán nincs időm most erre. A világturnémra kellene készüljek, a fenébe is... - sóhajtottam frusztráltan.
     - Addig még bőven van idő – legyintett Jimin mellettem – Még én sem adtam ki a szóló albumom. A Tiéd csak az enyém után jön... Na meg erre nincs olyan, hogy pazarlod az időt. Az egészségeddel foglalkozni minden, csak nem időpazarlás.
     - Tudom. És igazad is van – egyeztem bele, majd folytattam - De mégis, én nem csak albumot adok most ki. Mindent ki kell találjak a turnéra. Fotózások, MV-k, koncert dal listák, és még van néhány dalom, amivel kész sem vagyok... - soroltam, ahogy egyre jobban öntött el újra a szorongás és önkénytelenül megint rázni kezdtem fel-le a térdem.
     - Megértelek. Tudom mennyire stresszes vagy - bólintott együttérzően a mellettem ülő én pedig tudtam, hogy tényleg ismeri az érzést - De Te is tudod, hogy az ARMYknak is az a legfontosabb, hogy jól legyél.

     Erre elgondolkodtam. Mondata erősen szöget ütött a fejembe, úgy éreztem, hogy most pont erre volt szükségem.
A gondolataimat megszakítva váratlanul Jin szólalt fel.
     - Te beszélsz?! Mindenki azzal cseszeget mikor vonulok már be... - fújtatott a legidősebb, de tudom; nem elbagatellizálni akarta a problémámat. Talán csak már épp ideje volt, hogy kiszakadjon belőle ez a téma.

     Hát igen. A kötelező katonai szolgálat.
     - Tényleg, azzal mi a helyzet? Tudom, hogy épp intézitek ezzel kapcsolatban az ügyeket. Nekem időm sem volt gondolkodni ezen... – bámultam kifelé az ablakon és csak ekkor vettem észre, hogy az utóbbi időben (talán a Jiminnel történő parkos beszélgetést kivéve) most sikerült úgy igazából beszélgetésbe elegyedjek... bárkivel. Az elmúlt hetekben két szónál többet nem igazán tudott belőlem senki kihúzni és szerintem ezt Ők is észrevették. Legalábbis erre tudtam következtetni abból is, ahogy Jin egy pillanatra csendben maradt, mintha teljesen meglepődött volna a kérdésemen. De mint később kiderült, ez nem csak amiatt történt, mert meglepte, hogy normálisan kommunikálni kezdtem Vele...

     - Igggennn... – reagált lassan és kicsit óvatos hangon – Hatalmas dilemmában van a cég. Ugyan bejelentettük, hogy be fogunk vonulni, de rajtunk kívül őszintén szólva ezt senki sem akarja. Sem a kormány, sem az Armyk, sem a katonaság úgy isten igazából – beszélt, nekem pedig ekkor esett le, hogy erről nekem száz százalék, hogy hallanom kellett volna. Ez a téma az egész bandát érintő dolog, én pedig egyáltalán nem voltam képben. Érdekes, hogy annyira el voltam foglalva mostanában a saját világommal, hogy ebből az információkörből totál kimaradtam... Fasza. Épp itt az ideje tényleg, hogy végre újra odaüljek valami szakember elé, mert ez az állapot kezd tarthatatlan lenni... A karrieremre nézve is.

     Amint konstatáltam, hogy mennyire egy szerencsétlen vagyok amiatt, mert a jelenleg az életünket legmarkánsabban érintő kérdéssel sem vagyok képben, csak újra rázkódni kezdett a lábam fel-le és folyamatosan frusztrálódtam tovább. Néhány másodpercig ment ez így, majd Jimin nem bírta tovább; nem bökdösött már, csak rárakta a kezét a térdemre.
Egy teljesen átlagos megmozdulás volt ez, mégis engem valahogy annyira kellemesen és mélyen érintett... A lábam még egyet-kettőt moccant, de utána teljesen leállt, mert semmi másra sem tudtam figyelni csak arra, hogy milyen jól esik az érintése. Újra kibámultam az ablakon – már csak biztonsági okokból is - nem akartam elkezdeni bámulni a kezét (pedig valamiért erős késztetést éreztem rá).

     - Ami egyébként érthető – folytatta Jin néhány másodperc csend után (ha jól sejtem Ő is épp azt konstatálta, hogy elég nagy baj lehet velem, ha ezeket az információkat most újként kezelem) – Kinek lenne jó. A kormány hatalmas bevételből esne el, az Army fandom nagy eséllyel meggyengülne, ami üzletileg szintén nem jó a cégnek, a katonaságnak pedig csak egy újabb probléma, amivel foglalkozni kell. A BTS tagjai bent vannak a táborban; különösen oda kell figyelni minden rezdülésre, nehogy valami olyan történjen, ami miatt később megüthetik a bokájukat. Az egyébként is eszement durva biztonsági intézkedések megnégyszereződnek, ah, csak macera az egész... – beszélt Jin, meglepően rá nem valló stílussal, elég stresszesen. Mindig olyan vicceskedő és jókedélyű, még általában ezzel a témával kapcsolatban is. Most viszont hallom a hangján, hogy frusztrálja a dolog; de nem is csoda. Hogy tervezzen így előre az ember a karrierjében (vagy úgy bárhol), ha nem tudja, hogy néhány héten belül egy laktanyában lesz, vagy az otthona melegében?

     - A fandom sosem gyengülne! – szólalt fel jókedvűen Jimin, ahogy közelebb csusszant hozzám (valamiért...?), már amennyire a biztonsági öve engedte – Te jó ég, ne tudjátok meg mennyi meme van arról, hogy hogy néznénk ki nullással letarolt hajjal – nevetett fel, ahogy az eddig a térdemen pihenő kezét most a vállaimon vetette át játékosan – Ti vagytok a kedvenceim. Jin Hyung, Te úgy nézel ki, mint egy húsvéti tojás, Suga Hyung, pedig ... szavakat sem találok rá... – hajlongott mellettem a nevetéstől és mivel a karja rajtam volt, engem is rángatott magával. Én a lehető legmegszomorodottabban undorodó burgonya arcomat festettem fel a fejemre, ahogy elképzeltem magam majd' kopaszon. Nem. Neeeem. Nem. Biztos, hogy nem!

     Érthetetlen hogy csinálja... Jimin... Neked aztán tényleg van érzéked ahhoz, hogy hogyan zökkentsd ki az embereket az ilyen feszült témákból és világítsd meg azokat egy teljesen más szempontból. Taníts meg erre. A padlótakarítási szokásai után, ez lesz a következő amiről ki fogom faggatni, hogy hogyan csinálja...

     Az út további része már békében és jókedéllyel telt nagyjából - főleg a mellettem ülőnek köszönhetően. Én ugrottam ki először a kocsiból végül, a két testőr társaságában a modern külsejű, magánpszichiátriánál, ahova már régen is jártam. (Már ami a BTS megalakulása utáni időszakot illeti. Előtte Daegu-ban voltam.) Természetesen hátsóbejáraton mentünk be, bár elég biztonságos a hely ebből a szempontból. Egy borzasztó gazdag negyedben voltunk és még csak a környékére sem szabad behajtani engedély nélkül. Szóval annyira nem tartottam soha attól, hogy idefelé meglátnak, de fő a biztonság. Mindig fő a biztonság.
Bár... jobban belegondolva, annyira amúgy nem is érdekel. Rengeteget beszéltem már a mentális problémáimról, mind a zenéimben, mind interjúkban.

      És most, hogy itt ülök, megint arra lesz szükség, hogy szembenézzek saját magammal. Nem lesz ma semmi konkrét (terveim szerint...), csak egyeztetés. Ha valamit fel akarna írni, nem fogom elfogadni (tekintve, hogy a mai rövid beszélgetés kétlem, hogy elég lenne arra, hogy jól meg tudja ítélni, hogy van-e valami hangulatjavítóra szükségem – annak ellenére is, hogy már jó sok éve ismer a szakember). Szóval a mai naptól... nem várok megváltást. Ez csak a folyamat kezdete - vagyis inkább néhány év kihagyás utáni folytatása -, semmi más.

      Mondjuk...  amikor eldöntöttem - a többiek támogatásával -, hogy újra eljövök ide, abba nem gondoltam bele, hogy vajon képes leszek-e beszélni a valódi okról, ami miatt itt vagyok. Arról a nagy kupac érthetetlen dologról, ami a fejemben lejátszódik.
A múltkori álmomról.
Arról, hogy milyen furcsa érzés jár át, amikor csak hozzámér, de akár csak hozzám beszél...
Jiminről.
Továbbra sem értek semmit. És ez nagy eséllyel még nem ma fog megváltozni...

      És tényleg nem így lett. Egy nagyjából háromnegyedórát beszélgettünk (valamiért egy igen hosszúra nyúló adminisztráció után) a már jól ismert terapeutámmal és megegyeztünk abban, hogy rendszeresíteni fogjuk a találkozásainkat. Tekintettel arra, hogy mennyire rosszul vagyok mostanában... A pánikrohamok, a folyamatos szorongás, az indokolatlan mennyiségű fogyás, az, hogy nem tudok enni, vagy csak szimplán leülni a többiekkel egy asztalhoz...
Hát igen. Enyhén szólva indokolt.
Írt fel egy doboz nyugtatót (nekem is elmondta, hogy csak a biztonság kedvéért és legvégső esetben történő felhasználásra), de nem döntöttem még el, hogy kiváltatom-e. Nem jó megszokni az ilyesmivel kapcsolatban, hogy bármikor hozzá tudsz nyúlni... Márpedig nekem ezzel is volt már problémám, bőven. De erről majd máskor mesélek.

     Végül abban maradtunk, hogy amennyiben időm engedi, heti 2 alkalommal beszélünk, de minimum heti 1-szer. A szoros időbeosztásom - és az esetleges külföldi utak - miatt ledumáltuk azt is, hogy videóchat-en is lebonyolíthatjuk. Na meg eltekintett attól is, hogy mellette még egy pszichológushoz járkáljak, mert egyébként általában ez így működik. A „normális" embereknél legjobb tudomásom szerint úgy van ez, hogy a pszichológus tart terápiát, a pszichiáternek pedig az jelent és a páciensnek csak kb. havonta egyszer, egy csekkolásra, leginkább a gyógyszerek miatt kell találkoznia magával az orvossal.
De mi ezzel nem szórakozunk, így sokkal közvetlenebb a dolog és jobb is, ha Vele beszélek mindig. Őt már amúgy is ismerem.

     Na meg... hát még mindig idol vagyok. Jön a speciális ellátás, meg bánásmód, meg társai. Borsódzik ettől a hátam... De itt legalább végre indokoltnak érzem... Mégiscsak máshogy kell kezelni az én életem ebből a szempontból, mint a legtöbb emberét. Messze nem úgy élek, mint a többi ember.

     Végül ezekkel és még néhány általános információval gazdagodva sétáltam a testőrökkel a lift felé, hogy az levigyen az épület földszintjére. Ők egyébként nyilván nem jöttek be velem a beszélgetésre, az ajtó előtt várakoztak.

     Beszálltunk a liftbe, majd amíg az egyikük épp azért telefonált, hogy valaki hajtson ide egy kocsival és szedjen össze minket, én azon gondolkodtam, hogy lehet hazamegyek a lakásomba egyedül. Ugyan nagyon dolgoznom kellene a dalaimon, de valahogy nincs ehhez erőm. Megint akkora kimerültség jött rám, hogy állva el tudnék aludni – gondolom a szervezetem így védekezik a mentális kimerültség ellen.  Így pedig nem tudnék dolgozni... Ah, azért mégsem a legkellemesebb dolog eljönni pszichiáterhez kb. 7 év kihagyás után... Azt hiszed már „meggyógyultál", pedig mégsem. De a mentális betegségek amúgy sem ilyenek. Nem tudsz csak úgy kigyógyulni belőlük. Kezelni tanulod meg őket. Valójában teljesen... sosem tűnnek el.

     Ekkor a zsebemben megrezzent a telefonom, én pedig félkézzel kikapartam a fekete farmeromból.
     „Ments meeeeg ㅠㅠ" jelent meg az értesítési panelen, Jimin profilképe mellett.
Gyorsan feloldottam az ujjlenyomatolvasóval (ami kivételesen érzékelte is az ujjam...) és megnyitottam a KakaoTalk-ot. Akkor láttam meg, hogy már korábban is írt, amikor még bent ültem az undorítóan zöld szobában.

     08:02: Christian Chim Chim: „ Nyugi, minden király lesz! "
     08:27: Christian Chim Chim: „ Majd írj, hogy milyen volt. ^_^ "
     09:37: Christian Chim Chim: „ Aaaiisshh, ments meeeeg ㅠㅠ "
     09:37: That 😑 guy from BTS: „ Oh ne. "
     09:37: That 😑 guy from BTS: "JK már megint felrakott valamit a szekrény tetejére? Tudod, hogy én sem vagyok sokkal magasabb, mint Te..."- pötyögtem vissza (cselesen kikerülve az első két üzenetére történő reagálást), majd csak a „Küldés" gombra koppintás után vettem észre, hogy... vigyorgok.
Ésss nem csak amiatt, mert megint konstatáltam, hogy milyen kreatív becenevet állított be nekem a privát beszélgetésünkben... és nem is (csak) azért, mert mennyire rendkívül humoros gyerek vagyok már.

     09:38: Christian Chim Chim: „ =_= "
     09:38: Christian Chim Chim: „ Na jó, igazából ez jó volt... ㅋㅋㅋㅋㅋㅋ "
     09:38: That 😑 guy from BTS: „ Hehe " – pötyögtem vissza gyorsan, majd kiszálltunk a liftből. Újra az épület hátsó ajtaja felé indultunk meg, de nem bírtam ki, válaszolnom kellett Neki még a séta közben; – „ Mit nem bírsz? " gépeltem be végül, remélve, hogy nem borulok el a saját lábaimban.
     09:39: Christian Chim Chim: „ Ez a koreo kikészít... " – válaszolt, majd kis ideig láttam, hogy gépel... kitörli... újra gépel... végül pedig csak elküldte : – „ Ma vennénk fel az MV egy részét, de valahogy nagyon nem... "
     09:39: Christian Chim Chim: „ De nagyon nem... "

     Meglepődve olvastam el az üzenetét, immáron a hátsó ajtó előtt állva még az épületen belül. Az egyik testőr mellettem, a másik velem szemben állt és megosztották velem az információt, hogy néhány perc és megérkezik a kocsi. De engem ez most annyira nem érdekelt... Nem sokszor hallok ilyesmit Jimintől. És ahogy elnézem az órát, ha ilyen rövid időn belül ennyire ki van, akkor ott tényleg nagy gond lehet. Pláne, hogy most is épp szüneten ül gondolom – tekintve, hogy velem beszélget.

     09:40: That 😑 guy from BTS: „ Jó ég, MV-t forgattok és van időd chat-elni? o.O " – bukott ki belőlem.
     09:40: That 😑 guy from BTS: „ Szünetet kértél? " – váltottam végül kicsit komolyabbra, hisz ezzel a kérdéssel mintha azt kérdeztem volna; „ Ekkora a baj? "
     09:41: Christian Chim Chim: „ 어.. " - válaszolt, ami egy rövid formája volt annak, hogy „Igen".
     09:41: That 😑 guy from BTS: „ Melyik épületben forgattok? " – pötyögtem le villámgyorsan az üzenete megérkezése után és türelmetlenül doboltam néhányat a lábfejemmel, miközben válaszra várva bámultam a telefonom kijelzőjét. Egyébként sincs semmi erőm ma dolgozni, borzasztó kimerült vagyok mentálisan. Neki pedig támogatásra van szüksége. Ha még nem is kérte volna a „megmentést" (amit én is tudom, hogy viccből írt még az elején), akkor is tudnám, hogy most tényleg gondban van. Kb. másfél órája lehet a helyszínen és ha már most így érzi magát, nem tudom abból később mi lesz, de valószínűleg semmi jó.
Segíteni akarok Neki.
Csak írna már vissza végre, hogy hová induljak.

     A kocsink közben megérkezett, én pedig jobban a fejemre húztam a bucket hat-em és kiléptem az ajtón. Gyorsan becsúsztam a hátsó ülésre, majd amint a testőrök is megtették ezt, felém szegezték a kérdés; merre tovább?
     - Egy pillanat – válaszoltam és újra a telefonom kijelzőjére meredtem, ahol megjelent a kérdéses épület neve. Majd még két üzenet.
     09:43: Christian Chim Chim: „ De csak vicceltem. " – utalt arra, hogy nem kell odamenjek és „megmentsem".
     09:43: Christian Chim Chim: „ Kimerült vagy, megterhelő reggeled volt. Kérlek pihenj Hyung. "

     Ügyet sem vetettem az utolsó két üzenetére. Elmondtam a sofőrnek, hogy melyik épülethez menjünk, mire Ő elkezdte a GPS-be ütni a címet. Visszakérdezett egy utcanévre - nem tudtam, hogy nekem, vagy a többieknek szólt a kérdés - de végül én válaszoltam a kérdésére.
      - Ah és Seong-Ho...- folytattam az utcanév után - A múltkori gyorshajtását nem tudom említette a cég, de rendeztem – mondtam, miután felismertem a hangját. (Ő volt az, aki múltkor a Jimines találkozómra az egy órás utat 20 perc körülire rövidítette le és megígértem Neki, hogy emiatt nem fogja megütni a bokáját. Ezt sem azért mondtam Neki most, hogy hálálkodjon, rohadtul nem érdekel a dolognak ezen része. Csak tudom, hogy gyakran vesznek el az ilyen infók a tengernyi adminisztrációban és ha a helyébe képzelem magam, én azóta is azon paráznék, hogy mikor varr a cég a nyakamba egy többszázezer won-os díjat - némi fejmosással körítve.)

     - Hálásan köszönöm Suga-nim! – tekintett rám a visszapillantóból miközben óvatosan meghajolt (máramennyire ezt egy autóban ülve lehet) és láttam a szemeiben, hogy igencsak megkönnyebbült. Tehát jól sejtettem, hogy nem szólt Neki a cég. Tipikus...
Visszapillantottam a telefonomra, majd egy utolsó apró üzenetet küldtem Jiminnek, mielőtt elraktam volna az eszközt.
     09:44: That 😑 guy from BTS: „ㅇㅋ~ ... 😊" – „Oké~..." írtam rövidítve.

     Kb. 10-re már meg is érkeztem az épülethez és az őrök itt is jöttek velem – bár először furcsálltam, hogy miért. Kontrollált környezetbe megyek és csak a mi embereink lesznek bent.
...Vagyis én tökre ebben voltam.
Aztán megláttam egy rakat totál random embert rohangálni fel s alá az épületben, a legkülönbözőbb rasszokból és a leghétköznapibb ruhákban (később számomra is kiderültek, hogy ők a klippben szereplő statiszták voltak). Kicsit összevontam a szemöldököm ahogy tovább sétáltam a hosszú folyosón. Egyik-másik (főleg) lány fel is kiabált, amint észrevett, de nem igazán foglalkoztam velük. Volt, amikor intettem, de igyekeztem inkább csak elbújni a maszkom és a sapkám mögé. A meglepődött hangokból más nem lett, hisz a két őr úgy sétált mellettem, mint két nagyra nőtt, kiedzett dobermann, így hát senkinek sem volt próbálkozása arra, hogy interakcióba kerüljön velem – hála az égnek.

     Egy staff kártyás hölgyet elkaptam egy pillanatra és megkérdeztem Jimin merre van. Ő a folyosóról nyíló egyik szoba felé mutatott, majd hozzátette, hogy ha lennék olyan kedves és a művészurat kiküldeném nagyon megköszönné, mert kifutnak az időből.
Bólintottam, bár megvolt a véleményem azért arról is, hogy ezt így közölte velem. Bár valahol mégis megértettem.
Elértem az ajtóig, majd halkan kopogtam, de választ nem vártam; simán benyitottam. A két őr megállt az ajtó mellett - tudták, hogy Nekik nem kell bejönniük velem.

     A pihenőszobába belépve kellemes, meleg fény tárult a szemeim elé, rengeteg – és még annál is több – ruha, smink kellékek, mindenféle hajformázó eszköz... És vagy kétezer féle tégely, amikben különböző kencék voltak. Ezek egyik fele valószínűleg hajra, másik fele arcra, harmadik fele pedig fogalmam sincs, gondolom falfestésre lehet való... Sosem tudtam minek ennyi minden.
Jimin épp a tükrös asztal előtt állt, csak úgy bámulva a semmibe, miközben a kezével a farmerkabátja ujját gyűrögette, amit szegecsek borítottak. Nagyon menő volt egyébként; a kabátot ellepték a csillogó kövek, főleg annak ujján és a gallérján, de elszórva is volt egy-egy a teljes anyagon. Nadrágja ezzel teljesen harmonizáló volt; farmer és szegecses, pólója pedig egyszerű fehér. Az arca makulátlan; sima és tökéletes, a haja pedig tincsre pontosan beállítva – ami most meglepő módon sötétbarna színben pompázott. (Gondolom gyorsszínezővel befestették neki, de az is lehet, hogy paróka, egyáltalán nem tudom megítélni. Abban vagyok csak biztos, hogy jelenleg imádja a szőke haját és nem hagyná, hogy azt tartósan megváltoztassák.)

     - Jiminaaaah~ - tártam szét a karjaim, miután állam alá húztam le a maszkom és beljebb léptem a teremben. Igyekeztem elképesztően jókedélyűnek tűnni, mert láttam az arcán, hogy kivételesen helyette most nekem kell annak lennem.
Félig-meddig meglepetten felém fordult, majd morcosan, de rejtett mosollyal az arcán csípőre vágta a kezeit.
     - Mondtam, hogy ne gyere ide! – játszotta a sértődöttet, miközben kontrasztosan felragyogott az arca, végül pedig boldogan elnevette magát és ahogy odaértem hozzá, magához ölelt. Nem mondom, hogy én nem ezt terveztem, de Ő cselekedett előbb. – Szörnyű vagy Hyung, miért nem pihensz~? Milyen volt a reggeled? – utalt a pszichiáterre. Én viszont messziről sem akartam és nem is tudtam volna most erre válaszolni. Csak kiélveztem a meleg ölelés néhány rövid pillanatát. Jó ég, olyan, de olyan vékony...

      - Nagyszerű, finomat reggeliztem és igen, aludni is jól aludtam. Haladjunk, térjünk a lényegre... – ráztam meg a fejem vigyorogva, majd pedig a tökéletesen beállított hajára mutattam, miután fájdalmasan nehezen kiszakadtam az ölelésből (és te jó ég, mekkora üresség uralkodott el rajtam ekkor újra) – Inkább beszélj nekem arról, hogy hová lett a szőke hajad!
     - Ne is mondd – biggyesztette le az alsó ajkát – De szerencsére ez csak paróka. Az MV nem festene jól szőke hajjal.
     - Melyik lesz most? – kérdeztem, ahogy karba tett kézzel a sminkasztalnak dőltem a fenekemmel. Nem éreztem sértőnek a kérdést, annyi mindent forgatunk mostanában, hogy semelyikünk sem tudja ezt már számon tartani.
     - Like crazy – sóhajtott fáradt feszültséggel a hangjában, ahogy kihúzta a székét, majd leült rá. Felkönyökölt az asztalra és óvatosan a tenyerébe támasztotta az állát, de csak éppen úgy, hogy a sminkjét ne rontsa el. Nekem pedig mi más, ha nem az álmom ugrott volna be egyből a dal címének hallatán, amit már napok óta mélyen próbálok eltemetni magamban.
     - De azzal a számmal még kész sem vagy – lepődtem meg, próbálva magam mögött hagyni az elmémbe ugró képeket. Ami valljuk be, nem volt a legkönnyebb feladat... 
     - Na nem mintha ez annyira meglepő lenne... - nevetett fel – Nem emlékszel hányszor forgattunk úgy, hogy még nem volt 100%-os az adott dal? Nem az egészet forgatjuk most amúgy sem, csak néhány részét. De úgy érzem ma... ma még azok sem lesznek készen... – halkult el a végére.

     Eléggé meglepő volt így látni Őt. Nem értettem mi lehet a baj, nagyon ritkán látom ennyire lehangolt és reményvesztett hangulatban. Pláne, amikor munkáról van szó. Minden sejtjével imádja, amit csinál.
     - Mi miatt nehéz ennyire a mai nap? – kérdeztem rá végül, mire csak sóhajtott és még a négy kiló vakolat alatt is láttam, hogy az arca kicsit rózsaszínesebb árnyalatot vett fel. Nyökögött kettőt-hármat, majd kínosan elnevette magát és a kezeivel eltakarta az arcát (de gondosan ügyelt rá, hogy bőréhez ne érjen hozzá ujjaival).
     - Neeeeemjóóó~ - nevetett kínjában.
     - Hé, én próbálok komoly lenni, mit nevetsz~ – nevettem már Vele én is, ahogy ott álltam mellette. Miután harmadjára is csak hangos „ÁÁÁhháháhááá~" felkiáltások szakadtak fel belőle a kínosság miatt, felé fordultam, ellökve magam az asztalától. A vállaira raktam a kezemet és játékosan, lágyan rázogatni kezdtem.

     Már nem is emlékszem, mikor értem utoljára Hozzá önszántamból – általában Ő szokott hozzám. Mert én egyszerűen... sosem merek? Sosem szoktam. De most ez a helyzet felülírt mindent és nem gondolkodtam. Megint csak... annyira jó hatással van rám. És mindez valahogy... annyira természetesen jött.
     - Beszélj hát, néma vándor, beszélj! – idéztem elmélyített, színpadias hangon egy trash k-drama-ból, amit még hosszú évekkel ezelőtt néztünk az egész csapattal - mire újra csak nevetett és nevetett, de szerencsére ekkorra már képes volt elvenni a kezeit az arca elől.

     - Hajh, Hyung. Nekem ez nem megy – válaszolt végül kicsit újra komolyabban, miközben én tovább piszkáltam vállait játékosan. Rázogattam őket, de csak úgy, hogy ne zavarja túlságosan beszéd közben. Egy idő után már inkább csak komfortot nyújtóan dörzsölgettem azokat. Már tűkön ültem, hogy mi a fene lehet a probléma.
     - Na de mi nem megy, hát ennyit Jungkook az érettségije előtt nem mondogatta ezt, mint most Te! – szivattam megint egy kicsit, mire újra csak elnevette magát. Ez a hang, zene a füleimnek.

     - Tudod, ez az egész szám annyira... - folytatta végül.
     - Igen...? – pislogtam, mert másodpercek múlva sem folytatta tovább a mondatot. Aztán kezdtem kapizsgálni mire is célozhat. – Igen. – helyesbítettem a kérdés helyett, egy kijelentéssel. Az arcszínét és a szenvedését összevetve kezdtem sejteni, mi lehet a gond.
     - És ez... áá! Jézusom. És ez még csak nem is a koreográfia része... Csak a klipp, ahol nem is táncolunk. Ott... ott még rosszabb lesz a helyzet és... és áááháhááá!~ – szenvedett.
Áh. Szóval itt a gond.
A lányok.
Vagy legalábbis a többi táncossal való érintkezés ezen formája, ha nem is konkrétan a lányok. Azért ennek a számnak van egy kissé erotikus hangulata, valljuk be... 

     Egy halvány mosoly kúszott fel az arcomra, mert valahol egész aranyosnak tartottam a dolgot (hát mégis csak Ő írta a számot és találta ki a koncepció legnagyobb részét, tudta mire vállalkozik). Ennek ellenére közben egy furcsa fájdalomérzet is megjelent a mellkasomban, de erről próbáltam a legkevésbé sem tudomást venni. Nem volt időm és erőm elemezni, hogy na és vajon ez most épp megint mi a szent szarért van...
     - Mit kell csinálj az MV-ben, ami ennyire nehezedre esik? – kérdeztem komoly hangon beszélve – Kivetethetnéd.
     - Az egész – sóhajtott nehezen – Nem vagyok hozzászokva. Egyáltalán nem...
     - Megértem – hagytam abba a vállai piszkálását kis idő után és már csak az egyiken pihentettem a kezemet támogatóan. Ekkor a háta mögött álltam és immár a tükörből figyeltem vonásait. A vonásait, amiket próbált a lehető legkevésbé megfeszíteni, de láttam, hogy nagyon küzd a dologgal.

     És én is küzdöttem. Magammal és azzal, hogy most kivételesen ne a belső világommal és az érzéseimmel foglalkozzak. A mellkasomban a szúró érzés egyre jobban lüktetni próbált, ahogy tudatosult bennem az, amit a koreográfiáról feltételezni mertem (hiszen nyilván nem tudtam a jeleneteket A-tól Z-ig). Végül azzal állítottam le magamat, hogy felesleges idegeskednem a bizonytalanon: Jimin biztos nem vállalt be semmi olyasmit. 
De... én mégis miért reménykedek ebben ennyire?

     - Jól emlékszem, hogy az egész helyszín valamilyen szórakozóhely? Egy buliban játszódik, igaz? – jutott eszembe, ami kizökkenttett kissé a frusztrált érzéseimből, de az ennek ellenére sem tűntek el. Csupán próbáltam a lehető legjobban kizárni továbbra is, mert messze nem volt időm most ezzel (sem) foglalkozni.
     - Nagyrészt igen – nézett fel rám érdeklődve a tükörből.
     - Akkor itt van a megoldás – válaszoltam. Elfordultam tőle és a helységben lévő minihűtőhöz léptem, majd abban kezdtem kutakodni. Ez is tele volt krémekkel, mert sokat hűtve szoktak tárolni (pl. arcra valókat, hogy jobban felfrissítse a bőrt), de nem csak az volt benne és én ezt már tapasztalatból nagyon jól tudtam.

     Kivettem egy üvegből készült palackot a hűtőből, amiben valami átlátszó folyadék volt. Letekertem a kupakot, beleszagoltam és kellően csípte az orrom ahhoz, hogy tökéletesnek ítéljem meg.
A helységet végigtúrva nagy nehezen találtam egy poharat (ami kicsit nagyobb volt, mint amiből rövidet szoktak inni az emberek, de hát... annyi baj legyen ugye), majd kitöltöttem egy méretes adagot és Jimin elé csúsztattam.

     Ő csak aggódó arccal nézte a nem elhanyagolható, ismeretlen fajtájú italmennyiséget a poharában. Hátdemoshé, lehetne akár az víz is... 
     - Ez... nem biztos, hogy jó ötlet – nyögte ki.
     - Mióta dekkolsz itt? – kérdeztem.
     - Nem tudom mennyi lehet az idő...
     - Én sem, de az biztos, hogy már jó ideje. Az arcodra nézve pedig nem azt látom, hogy ez csak úgy egyik pillanatról a másikra elillanna. Ha így nem, próbáld meg segítséggel. Ha úgy sem, mondd le. Világsztár vagy. Valójában megteheted. – mondtam, bár pontosan tudtam, hogy ezt sem Ő, sem én, sem semelyik tag nem tenné meg, soha. Nem vagyunk ilyen típusok, soha nem éltünk még vissza a hírnevünkkel. Itt van az egész stáb, az összes statiszta, nem azok az emberek vagyunk, akik előhúzzák az „Én világhírű vagyok" kártyát, hogy ma nincs ehhez kedvünk és leszarjuk a dolgokat. De kifogásnak jó, bíztatásnak jó, egy lehetőségnek jó, ami nyugtatja az ember lelkét. A gondolat, hogy valami nem kötelező... Mert megtehetnénk. Csak nem fogjuk.

     Láttam, hogy mérlegel, szemöldökeit pedig olyan viccesen ráncolta, hogy vissza kellett fogjam magam, nehogy felnevessek. Elképesztő. Egyszerűen, annyira... nem. Nem fogom megnevezni, hogy milyennek látom most. Nem foglalkozom ezzel. Nem.

     - Jó, de csak ha Te is iszol...! – emelte fel rám a tekintetét hirtelen. Ezen azért meglepődtem, néhány másodpercig ezért nem is válaszoltam, de végül nem igazán hatott meg a dolog. Felemeltem az asztaláról a poharat, egy határozott mozdulattal lehúztam, majd a keserű (számomra továbbra is felismerhetetlen fajtájú) ital végigégette a torkom. Majd újratöltöttem a poharat és megint elé tettem azt, nem igazán foglalkozva a kérdéssel, hogy miért szerette volna, hogy igyak.
Ő meglepődve pislogott rám – mintha nem is számított volna rá, hogy tényleg belemegyek. Végül felnevetve a helyzeten nyúlt a pohár után és húzta le Ő is az igencsak túlméretezett felest. Fájdalmas grimaszba torzult az arca én pedig ezen most már nem tudtam nem fenevetni. Sokkal kevésbé bírja az alkoholt, mint én, sokkal ritkábban is fogyaszt – szinte sosem iszik.

     Úgy gondolom ez meg fogja tenni a hatását.
De arra messziről nem számítottam, hogy ennyire...

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥
♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions