Felszín alatt [ Őrületbe kergetsz - 9. fejezet ]

Felszín alatt
[ Őrületbe kergetsz - 9. fejezet ]

      Tudtam, hogy az alkohol némileg meg fogja tenni a hatását, de tényleg nem gondoltam, hogy ennyire. Amikor Jimin elpanaszolta nekem, hogy mennyire nehezére esik a statisztákkal való interakció az MV jeleneteiben és kitöltöttem Neki egy felest, nem számítottam rá, hogy ilyen hatással lesz rá. Bár... amúgy nem tudom miért. Hozzászokhattam volna valójában. Mindig is hatalmas kontraszt volt aközött, hogy milyen a visszahúzódó a személyisége egyébként és milyen, ha a munkájáról van szó. Mármint egyáltalán nem kétszínű, ne értsétek félre. Csak két oldala van. És a vadabbik oldalát máshol nem éli meg, csak a színpadon és a forgatásokon.

      Ez is az a helyzet, úgy tűnik.
Oké, a dologhoz lehet az is hozzátett, hogy úgy döntött az az egy feles nem elég Neki és két felvétel közt még vagy kétszer-háromszor kiszaladt az öltözőbe – ahová én csak utoljára követtem. Ennek az oka is csupán az volt, hogy féltem; valami baj van.

     Amint viszont benyitottam az ajtón és láttam a poharával a kezében, csak meglepett arccal támasztottam meg az ajtófélfát.
     - Lám lám – szólaltam meg.
Ő felém fordult kuncogva, a poharával a kezében. Lehúzta, majd pedig miután kigrimaszolta magát újra az erős ital miatt, vidáman ugrált oda hozzám.
Hm... Mint egy kisgyerek.
     - Ugye tudod, hogy nem lenne jó, ha megszédülnél és leesnél a pultról? – utaltam az egyik jelenetre, amit épp az imént forgattak le.
      - Neeem vagyok ennyire felelőtlen...~ - beszélt elnyúló hangon – Ne aggódj Nagypapi. Mára már csak a szilárd talajon táncolós részek vannak hátra~!

     Nagypapi. Wow.
Hát már nem szomjas.
Kicsit megnyugtatott a mondata (nem, nem a nagypapis), főleg azt figyelembevéve, hogy ekkorra már tényleg elég ködös lett a tekintete. Nem is meglepő; fogalmam sincs még mindig milyen alkohol van az üvegben, de nem gyenge. Ő pedig órák óta dolgozik és Őt ismerve, ma még semmit sem evett. Leginkább csak azt nem értem, hogy nem lett még rosszul.

     - Ne nézz már így, Hyung – nyúlt az arcomhoz, ahogy egyik kezével megcsípte azt – Inkább igyál még egyet Te is – próbált rábeszélni.
Nem tudtam min akadjak fenn jobban, azon, hogy az előbb Nagypapinak hívott, vagy azon, hogy csipkedi az arcom, mint egy kisgyerekét, miközben Ő viselkedik épp úgy... de úgy döntöttem egyiken sem fogok. Szimplán azon oknál fogva, hogy most így becsiccsentve valahogy... indokolatlanul szeretetreméltó. Ha nem az egész MV a bulizásról szólna, akkor most felelőtlennek tartanám. (Még annak ellenére is, hogy én ajánlottam Neki az italt - de csak egyet. Nem gondoltam, hogy most akkor úgy dönt; be fog rúgni.) De így egyáltalán nem lesz ez feltűnő a végeredményen, sőt, lehet még jól is fog mutatni – már amennyiben tudja tartani magát. De valószínűleg ezt Ő is mérlegelte már korábban.

     - Igyál inkább Te – javasoltam, majd az asztalhoz nyúltam, ahol volt egy zsugor ásványvíz – Vizet – folytattam és a kezébe nyomtam egy üveget. Ő játszott morcossággal lebiggyesztette az alsóajkát, majd elvette tőlem azt.
     - Ne nézz így, hidd el, megköszönöd még – nevettem, majd ebben a pillanatban ránk kopognak. Egy kicsit stresszes, de viszonylag kedves női hang kiabált be, hogy a szett készen van, már csak „a művészúrra" várnak.
     - Ha valamit utálok, akkor ez a sürgetés az... - morgott Jimin, Tőle nem túl megszokott módon. Letekerte a vizesüveg tetejét és ivott belőle egy jó adagot, amit megnyugtatónak tartottam. Furcsa, sosem panaszkodik ilyesmire, de most betudom ezt az alkohol miatti őszinteségének. – Két perce sem jöttem ki, hogy vegyek másfél nagyobb levegőt, de már rohanjak is vissza... – folytatta, ahogy visszatekerte a kupakot az üvegre, majd letette azt az asztalra.
     - Megértelek, ne aggódj – reagáltam – De már csak egy jelenet van vissza és végzel – bíztattam halványan rá mosolyogva és kicsit megveregetve az egyik vállát.

     És tényleg így volt. Ekkorra már jó néhány órája forgattak, elvileg még többet is, mint mára az tervben volt. Egész nap a bulizós jeleneteket vettek fel, mindet legalább 10-szer, hogy biztosra menjenek. Jimin az alkohol hatására annyira nyugodtan és természetesen színészkedett egész nap... egyszerűen csak vér profi volt. A pia miatt pont annyira tudott ellazulni, hogy természetes volt a mozgása, de mégis tudta tartani Magát az MV forgatókönyvéhez. Hihetetlen felszabadult volt és jó volt ezt látni végre.

     Most, hogy a mai utolsó etaphoz érkeztünk, én nyugodtan ültem vissza az érkezésem után nekem kihelyezett - rendezőihez hasonló – székhez, a kamera mögé, a többi staff tag mellé. Mintha fontos ember lennék. Valójában pedig csak aktívan úgy tettem, mintha segítenék is valamit.

     Jó, persze volt néhány javaslatom, mert miért ne használjam az agyam, ha már itt vagyok. Tettem egyszer-egyszer megállapításokat is, aminek nagy részét megfogadták, de az mindig csak inkább valami apróság volt. Ééés legfőképpen Jimin kényelmét szolgálták. Mint például az, hogy amikor a tömeg felemelte, ugyan menjenek már arrébb a pulttól, mielőtt beveri a fejét... ez egyébként rejtély, hogy a staff többi tagjának, hogy a halálba nem jutott eszébe. De lehet csak én fókuszálok túlságosan a biztonságára... fogalmam sincs. Hm...

     Viszont valamiért az MV forgatása alatt végig olyan érzésem volt, minthogyha valamiféle elcseszett vulkán lennék. De nem úgy kell ezt elképzelni, hogy mindjárt felrobbanok... Egyáltalán nem. Inkább csak éreztem, ahogy morajlik bennem az a bizonyos láva a felszín alatt, miközben kívülről mintha csak egy békés, több száz éve nyugodtan ácsorgó hegytömeg lennék.
De ez igencsak megtévesztő lehetett.

     Ahogy figyeltem a forgatást, folyamatosan ezt az érzést tanulmányoztam. Mi ez a feszültség, mi bajom van. Miért morajlik bennem az a bizonyos forró és feszítő „láva" és mi ez pontosan... mert kétlem, hogy a testemben különféle olvadt kőzetek mocorognának ide-oda. De egyre csak terjengett bennem és növekedett. Egy idő után már az állkapcsomon éreztem, hogy fájni kezd, mert túlságosan szorítom azt.

     Úgy tűnik ez egy ilyen nap, nincs mit tenni. Nem támogatom messzemenőkig a túlzott alkoholfogyasztást – tekintve, hogy nekem nem egyféle függőségre van biológiai hajlamom, hanem magára arra, hogy függő legyek úgy bármitől...-, de most nem bírtam tovább. A staff már így is vagy 4-szer kínált meg mindenfélével, végül elfogadtam egy pohár, millió jéggel ellátott whisky-t. Még mindig a kedvenc alkoholos italom és ezt a feszültséget kezdtem már nem bírni tovább. Főleg, hogy egyáltalán nem értettem mi a bajom. Látszólag semmi okom nem volt rá...
Szóval ha már Jiminnek is ezt tanácsoltam feszültségoldásra; kipróbálom én is.

     De lehet csak megéreztem a vihar előtti csendet... hiszen ekkor azt még nem tudtam, hogy a java csak most jön.
Elnézegettem, ahogy Jimin ugrándozik kissé bódult állapotban a parkett közepén a többi táncossal, kisebb-nagyobb interakciókat mutatva feléjük. Valahol még örültem is annak, hogy sikerült elengednie a problémáját, ami miatt idehívott engem. Egy ideig csak vidáman figyeltem felszabadult mozgását, amit mindig is annyira imádtam nézni.
Imádom, ahogy táncol. De ki ne imádná nézni a mozgását? Annyira magával ragadó. Ő maga a két lábon járó tehetség.

     Aztán volt egy pont, amikor az egyik lány fordult Vele szembe a jelenetben, Ő pedig a bódultságtól csak nevetett és látszólag elég jól érezte magát. A kamerák forogtak, viszont én ekkorra már... oda sem tudtam nézni. De még erről is csak szimplán, igyekeztem nem tudomást venni (erre elég jó taktika volt az oda-nem-nézés). Így a fortyogásom is a felszín alatt maradt. Próbáltam kizárni a külvilágot, ahogy a jegeket kavargattam a poharamban, viszont a rendező egy javaslata után már ez is kezdett nehezemre esni.

     - Jimin-nim, úgy döntöttük átírjuk a tetőpontot – szólt bele a mikrofonjába, amikor az adott jelenetnek vége lett. Néhány másodpercre mindenki kissé lihegve megpihent, miközben a sminkesek éhes zombik módjára púderrel a kezükben a statiszták tömegébe rohantak – Chae-Yeong-ssi-vel Ti ketten lesztek a jelenetben. Kérlek készüljetek fel! – szólt az egyik lánynak, akit épp sminkelt egy hölgy észveszejtett tempóban. De a lány mit sem foglalkozva ezzel, izgatottan és csillogó szemekkel bólintott és - számomra váratlanul - kiszaladt a szettből.

     Még idegesebb lettem.
Nem tudtam, hogy csak azért, mert kész helyzet elé állították és változtattak a forgatókönyvön úgy, hogy Őt meg sem kérdezték, vagy valami teljesen más miatt. Éreztem, hogy valami nagyon nem jó fog következni, de mélyebben nem akartam belegondolni micsoda. Tudtam, hogy akkor biztosan robbantam volna. Folyamatosan a légzésemre koncentráltam és a jegek koccanásait hallgattam a poharamban, továbbra is a kamerák mögött ülve.
Annyira elöntött a stressz, hogy nem tudtam koncentrálni Jimin arckifejezésére sem, mert saját magamat kellett kontrolláljam. Rá sem tudtam nézni, de volt egy megérzésem, hogy nem boldog, tekintve, hogy a szemem sarkából láttam, hogy egyhelyben áll a díszletben. De ez persze lehet azért is volt, mert épp púderezték... hova is gondolok.

     A lány visszaérkezett, de látszólag semmi sem változott a kinézetén, azontúl, hogy csámcsogott valamin. (Most komolyan rágózni kezdett egy forgatáson? Jézusom.) Amint visszaért, az egyik hölgy újra rávetette magát az ecseteivel.
     - Mindenki, jelenetbe! – szólalt meg néhány másodperc múlva a rendező újra, én pedig erősebben fogtam a hideg poharamra, kényszerítve magamat, hogy felnézzek...
... pedig tudhattam volna, hogy ez a lehető legrosszabb dolog, amit csak tehetek.
     – Jimin-nim jobbról besétál, Chae-Yeong-ssi ránéz a táncolók mögül. Végül kilép közülük, középen megtörténik a találkozás és jöhet a tetőpont – mondta el a rendező. Elképesztően baljósan hangzott, hogy „tetőpont"-ként hivatkozik valamire. Folyamatosan az agyamban turkáltam, hogy Jimin mesélt-e erről valamit. Mi a klipp középpontja. Mi a tetőpont, Mire gondolhat...
Amint mindenki beállt a helyére és a sminkesek egy emberként özönlöttek ki, újra elkiabálta magát – És tessék!

      A zene felcsendült, Jimin pedig elindult jobbról. Arcáról sütött a mámor, ami az alkoholnak volt köszönhető, de én láttam tekintetében a bizonytalanságot, sebezhetőséget és valahol, igazán mélyen a teljes megsemmisülést is, ahogy vonásait figyeltem a kontroll monitoron. Bármennyire is jó színész, engem nem vágott át. Lehet más nem látta csak én, de én láttam.
Csak azt tudnám, hogy miért nem szól, ha valamit nem akar. Ah, valószínűleg túl sokat ivott már ahhoz, hogy józanul gondolkodjon...
Az istenért adtam a kezébe azt a rohadt poharat.
Lassan lépkedett a lány irányába, aki az instrukcióknak eleget téve megfordult a tömegben, majd Jimin tekintetét elkapva, kifordult onnan és a két főszereplő közeledni kezdett egymás felé.

Vészesen...
Közeledni.

     A zene dörömbölt, a torkom összeszorult és olyan erősen fogtam a már üres poharam (Mikor ittam meg egyáltalán...?), hogy azt hittem összeroppantom a vastag üveget az ujjaim között. Jimin és a lány megálltak egymással szemben, egymás tekintetébe mélyedtek, majd Jimin az egyik kezét felemelte és a lány arcára tette. Ekkor pedig fejüket kissé oldalra döntve, vészjóslóan közeledni kezdtek egymáshoz.

     Az izmaim egytől egyig befeszültek. A forró „láva" pedig dübörgött az ereimben. A pohár a kezemben már nem csak az életéért küzdött a törést elkerülvén, de már reszketett is annak hatására, hogy alig bírtam tartani az idegtől remegő kezemmel.
De nem csak az én kezem rezzent meg. Mint egy parázsló szoborként bámultam a jelenetet a kameraképén, ahol is megláttam, hogy Jimin keze épp úgy remeg, mint az enyém. Aztán szeme egyik pillanatról a másikra, a lányról mintha fókuszt váltana. Teljesen kizökkent. Az én szemem is váltott, már nem a monitort néztem, hanem a valóságot, a kamerákon túl. Jimin a tekintete mélyéből a teljes megsemmisülést üvöltötte; úgy nézett ki egyenesen rám a jelenetből.

     Olyan hirtelen cselekedtem, hogy még én is megijedtem saját magamtól.
Hirtelen felugrottam a székemből és magam mellé vágtam a kisasztalra a poharam, olyan erővel, hogy az egy szempillantás alatt vagy ezer darabra tört. De még ebben a szent minutumban el is ordítottam magam.
     - CUT!!! – üvöltöttem fel a jelenet megállítására szolgáló szóval (ami a rendező dolga általában, de most ezzel rohadtul nem voltam hajlandó foglalkozni).

     A zene hirtelen megállt és mindenki lesújtva nézett rám, ahogy hideg csend lebegte körbe az egész - egyébként hatalmas – stúdiót. A falakról visszaverődve még én is hallottam a saját üvöltésem. A végtagjaim remegtek és tombolt ereimben a méreg, a düh és az alkohol keveredése. Sosem vagyok agresszív, akkor sem, ha iszom (pláne nem ennyire keveset), szóval messze nem arra fogom, ez nem attól van.
Ez valami teljesen más.

     - Mégis ki gondolta, hogy ez jó ötlet?! – üvöltöttem torkom szakadtából, keresve a tekintetemmel valakit, aki kellően rangos ahhoz, hogy a fejéhez tudjak vágni mindent (lehetőség szerint még a globális felmelegedés problémakörét is...) – Mégis melyik univerzumban volt már olyan anyaga a BTS-nek, ahol ilyen interakcióba kerültünk BÁRKIVEL?! – kérdeztem reszketve a méregtől. Senki meg sem mozdult, de meg merem kockáztatni, hogy levegőt sem vett. – Ti dolgoztatok már velünk VALAHA?! SOHA egy projektben SEM volt még, és nem is lesz semmi hasonló! Ez szerződéshez van kötve! Van itt BÁRKI, aki elolvasta egyáltalán azt a kurva papírt?! – keltem ki magamból teljesen, ahogy elléptem az üvegszilánkok tengeréből. Most már kifejezetten a rendezőre néztem, de továbbra is többesszámban beszéltem (akarom mondani üvöltöztem) – Tönkre akarjátok tenni az egész karrierjét?! – mutattam egy irányba, ahol feltételezéseim szerint Jimin állt, de nem néztem oda.
     – Mégis miért nem kérdezitek meg, hogy egyáltalán egyetért-e a döntéssel?! Ez az Ő, saját projektje! Szerintetek a fandom kész van erre?! És ha kész is lenne; mégis miért van leírva feketén-fehéren, hogy TILOS?– üvöltöttem torkom szakadtából. A mély, érces hangom folyamatosan vissza-vissza jutott a fülembe szünet nélkül, ahogy visszaverődött a falakról és már ez is kezdett megőrjíteni. Egész testemben reszkettem, és úgy éreztem magam, hogy most még embert is képes lennék ölni.
Soha életemben nem tettem még ilyet.
Soha életemben nem keltem még ki magamból ennyire.

     Aztán egyszer csak egy felfoghatatlanul óvatos érintést éreztem meg a vállamon a hátam mögül. Egyáltalán hogy került mögém bárki? Nem is hallottam idejönni. A reflexszerű reakcióm az lett volna, hogy lecsapom magamról és rá is ráüvöltök. De ahogy csilingelni kezdett a bőröm az érintés alatt, tudtam, hogy ezt nem akarom megtenni.
Mintha varázsütésre szaladt volna ki belőlem – ha nem is az egész – de a mérgem legnagyobb része. Csak ennyitől. Ettől a lágy érintéstől visszakerültem a Földre.
     - Gyere.. – suttogta erőtlenül az angyali hang mögöttem. Majd olyan lágyan fordított oldalra az öltözők irányába, mintha félne, hogy eltörik újra a már néhányszor megműtött vállam.

     Jimin vezetett, én pedig szinte pislogás nélkül, üveges tekintettel, kongóan üres fejjel csak erőtlenül lépkedtem. Kétszer majdnem felborultam a saját lábamban, amint pedig az öltözőbe értünk, csak mozdulatlanra dermedve megálltam az ajtóban. Ő besétált mögöttem, becsukta az ajtót, majd most már a csuklómat elkapva húzott le a ruhákkal teledobált kanapéra.

     Szabályosan lezuhantam a puha anyagra és úgy éreztem magam, mintha csak egy lélektelen porhüvely lennék. Semmit sem éreztem. Csak hideg üresség. Erőtlenség. Nem voltak gondolataim, mintha minden kiszakadt volna a fejemből. Semmit sem láttam vagy hallottam, csak a jelenet lebegett a szemeim előtt, ahogy Jimin a lány arcát fogva csókra hajol.

     Az a jelenet, amiben napokkal ezelőtt az álmomban mellette még én foglaltam helyet.

     Felemeltem az eddig a padlót pásztázó tekintetem, de olyan lassúsággal, hogy szerintem évek múltak el a fejünk felett. Jimin arcára néztem, akinek a gyönyörű vonásai most színtiszta aggodalommal teltek el. Rettegéssel. De nem tőlem félt; messze nem. Engem féltett, nem önmagát. Aggódott értem. Aggódott, hogy miért kattantam el és, hogy vajon mennyire lehetek borzalmasan a lelkem legmélyén, ha ennyire ki tudok kelni magamból – a látszólagos semmi miatt. A szemeit lassan elborították a könnyek. Remegő ujjaival eddig a csuklómat szorongatta, de most egy pillanatra elengedte azt, hogy szemeit törölje meg.

     Alig telt el néhány pillanat, amikor Jimin váratlanul hangosan felzokogva vetette vállamra magát oldalról. Miután felfogtam mi történt, felé fordítottam egy kicsit a felsőtestem, hogy ne fúródjon vállam a mellkasába. Olyan hangosan sírt, hogy erősen kellett kutassak az emlékeimben, hogy hallottam-e már valamikor ennyire zokogni. Nem tudtam mi miatt sír pontosan. Foghattam volna az alkoholra, de volt egy olyan érzésem, hogy messze nem ennyi van a dologban. Annyira keserves volt a hangja. De azt is túlzásnak éreztem, hogy csak miattam zokogna ennyire. Ez valahogy... többnek tűnt annál.

     Miután kicsit jobban magamhoz tértem, óvatosan átöleltem a hátát és egyik kezemmel a haját simogattam meg. Aztán rájöttem ebből a paróka miatt valószínűleg túl sokat nem érez, így inkább rátértem a háta simogatásra. Majd csak hagytam, hogy a kulcscsontomba fúrt fejjel sírja ki magát, amíg csak jól esik Neki. A sírása, ölelése és csak úgy szimplán a jelenléte hatására kezdtem visszatérni végül már teljesen a Földre.
Emiatt pedig fokozatosan megütött a rideg valóság.

     Én... egy forgatás kellős közepén kezdtem el ordibálni, vagy 100 ember előtt.
Dehát... a higgadtságomról vagyok híres. Nem ismerek magamra. Akkor sem ismertem magamra, amikor a dorm-ban kezdtem kiabálni Jinnel és Namjoon-al, de pláne most nem.
Egyszerűen csak... kifordultam önmagamból.
A gondolatok cikáztak a fejemben, miközben Jimin szipogását hallgattam és az ujjaim folyamatosan jártak fel-le a hátán. A vállai szüntelenül rázkódtak és folyamatosan kapkodta a levegőt tüdejébe.
Nem. Ez... ez, ami történt, ez nem én vagyok.

     Márpedig mégis. Én voltam ott és én csináltam ezt.
A mellkasomban megint összeszorult valami és azt sem tudtam hirtelen mire figyeljek, a vállgödrömben zokogó Jiminre vagy arra, hogy kezdem megérteni mi bajom is van.
Ez egyszerűen... Nem.
Én... de, de igen, én féltékeny voltam. Rohadtul féltékeny.
Ez... nem lehet. Ez egyszerűen nem lehet. Ez lehetetlen. Ez...
... dehát nem lenne szabad ezt éreznem.

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥
♥(Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.)♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions