(16+) Like crazy [ Őrületbe kergetsz - 7. fejezet ]

Like crazy (16+)
[ Őrületbe kergetsz - 7. fejezet ]

      Nem tudom mennyi idő telhetett el, talán fél óra mióta Jimin elkezdett liveolni a félhomályban. Nem is tudom pontosan mikor lett ilyen sötét, nem emlékszem, hogy mikor kapcsolta le a villanyt, mindenesetre nem volt túl sok fény. Egy kisebb körlámpát az asztalára tett a telefonja mögé, de azon is csak egy halvány, meleg fényt állított be. Éppen csak, hogy az arca jól látszódjon, de nem akarta túlzásba vinni a dolgot. Boldogan beszélt a kamerába én pedig a kanapé Hozzá közelebbi felén ültem, de így is esélytelen volt, hogy bele lógjak a képbe. Az ölemben a telefonomon hang nélkül ment a Weverse live-ja és figyeltem a kommenteket – amikből szokás szerint nem sok mindent tudtam kivenni, mert annyira gyorsan pörögtek le, hogy lehetetlen volt egy-egy rövidebben kívül bármit is elolvasni.

     - Ah, az albumom? – hallottam meg a hangját, mire a telefonomból újra felfigyeltem rá, mert erre én is kíváncsi voltam. Tudom, hogy mostanában milyen sokat dolgozik a szóló albumán, kíváncsi voltam, hogy mond-e valamit, ami esetleg még nekem is új infó (bár ebben kételkedtem) – Nagyon jól haladok vele, köszönöm – mosolygott angyalian a kamerába, majd óvatosan most először lopva kitekintett oldalra, rám. Ezt nem is igazán értettem, úgy beszéltük le a dolgot, hogy úgy csinálunk, mintha itt sem lennék és csak akkor kell „megjelenjek", ha valami nagyon nem komfortos történik számára. Viszont ez a kérdés kétlem, hogy annak számított. Kicsit kérdően néztem rá, de Ő ezzel nem igazán foglalkozott, egy csalfa mosollyal az arcán fordult vissza a telefonja felé, folytatva a mondandóját.
- Nem lenne szabad elmondjam, de van egy szám... - nyúlt a telefonjához, amin nem értettem. Mit csinál, live közben nem igazán tud mást megnézni az eszközön. De Ő mégis valamit keresni kezdett rajta, amit nem értettem hogyan, de ez a funkció engem is érdekelne... majd kifaggatom róla– ...amiből most szívesen megmutatok egy részletet. – folytatta.

     Összehúztam a szemöldököm és elkezdtem hevesen mutogatni neki, hogy ez egy nagyon rossz ötlet. Ezt egyáltalán nem szabad csinálnunk, sőt; kifejezettem tilos. Meg hát Neki sem jó kiszivárogtatni a saját számát, nyilván. Próbáltam a lehető legváltozatosabb módokon kalimpláni, de ügyet sem vetett rám. Csak szüntelen kutatott a telefonjában, miközben azt nem mozdította el a könyv kupac tetejéről, hogy a kamera Őt továbbra is vegye. Már azon voltam, hogy megdobom a papucsommal, de az sem lett volna túl jó ötlet valószínűleg, szóval a végtelen és reményvesztett kalimpálást folytattam szüntelen.

      - Tudjátok... - folytatta, miközben hátra dőlt a székében a telefonja birizgálása helyett és oldalra nyújtóztatta a fejét, ami miatt így megfeszült a nyaka és kirajzolódott rajta halványan néhány ér. A nyaka... Mi? Eddig nem garbó volt rajta? – Ezt sem szabadna elmondjam, de valószínűleg úgyis kitaláltátok volna – nevetett fel csilingelően, majd miután kiropogtatta a nyakát, újra kiegyenesedett. De nem maradt így sem sokáig; a nyaka után a karjait kezdte maga elé nyújtóztatni. Úgy tett, mintha ez a fél óra alatt halálosan elgémberedett volna, pedig ez nem volt túl reális...
Ahogy nyújtózott maga elé, fekete rövidujjú felsőjéből kilógó karján rajzolódtak ki folyamatosan az egyes izomcsoportok, amiről valahogy indokolatlanul nehéz volt levegyem a szemeim.
Hm... Mindenesetre azt örömmel konstatáltam, hogy ezek szerint nem is fogyott annyit, mint hittem.

      – Volt egy nagyon jó inspirációm az egész albumra. Legfőképpen arra a számra, amit most meg szeretnék mutatni Nektek... - nyújt újra a telefonja felé, lopva újra rám pillantva, amit már megint csak úgy szimplán nem értettem. Elkapva a pillantását megint keresztet formáztam mellkasom előtt az alkarjaimmal, miközben azt tátogtam, hogy „Ne". Nem értem, hogy hogy lehet ilyen felelőtlen. Most mégis mi történik Vele?

     Megnyomott egy gombot a telefonján, majd felcsendültek a Like crazy első hangjai, mire a tenyerembe támasztottam a homlokomat. Fogalmam sincs mit tegyek. Menjek oda és kapcsoljam ki én, vagy most játsszam el, hogy bejöttem a szobába és mennie kell? Ez esélytelen és gyerekes. Ha valamit akar, akkor ez sem akadályozná meg benne. Ha meg akarja mutatni, meg is fogja. Felnőtt ember, nem én fogom megakadályozni az ilyen komoly döntéseiben. Most már max csak azt várhatom, hogy valamelyik staff tag rácsapja a live-ot... Amire valljuk be, van esély bőven.

      De nem sok időm volt gondolkodni ezen, mert hamar folytatta a beszédet, csupán az első néhány hangot várta meg csendben.
      - Visszatérve, az inspirációmhoz... – hunyta be a szemeit, majd újra hátradőlt a székében és hátravetette a fejét. Nyakán a bőr újra megfeszült, ahogy a testhezálló fekete felsője is. Gyönyörűen rajzolódott ki benne egész alakja és az is tisztán látszódott, hogy a levegőt is kicsivel gyorsabban kezdi venni. Mi az istent csinál? Mintha hirtelen részeggé vált volna a semmitől, pedig hót ziher, hogy semmit sem ivott az elmúlt fél órában. És mégis mi az istenről beszél?

     A dal csak haladt előre, Ő pedig terpeszbe húzta a lábait és úgy csúszott lejjebb a székében, így már félig-meddig fetrengett abban. Tincsei hátra hullottak az arcából, ahogy a hátravetett fejét ide-oda kezdte ingatni a zenére. Enyhén hullámos fürtjei jobbra-balra suhogtak a zene hangjaira a szoba mámoros sötétjében, én pedig ezen a ponton kezdtem elveszni a saját világomban. Figyeltem Őt, ahogy egy idő után feje mellett már a zene ritmusára a csípője is jobbra-balra billegni kezd a székében. Próbáltam nem figyelni rá, de annyira ledöbbentem, hogy képtelen voltam. Az egész mozgása annyira... nem lehetett nem odanézni. Egyszerűen csak nincs elő ember, aki ezt ne figyelte volna ádáz ámulattal. És nem, ez velem sem volt másképp, sőt. Bevallom, lassan kezdett egyre kevésbé érdekelni az, hogy kileakeli a saját albuma egyik vezető számát, vagy, hogy a kamera előtt mit művel, de még az sem hatott meg igazán, hogy mire gondolt az előbb. Semmire sem tudtam figyelni csak arra, hogy ebben a pillanatban mennyire mocskosul... vonzó.

      Az alsó ajkamba haraptam teljesen önkénytelenül, Ő pedig jobb kezét levezette saját combján, majd annak alsó részébe markolt valamennyivel a térde felett, látszólag egész erősen. Mintha csak az elrejtett frusztrációját akarta volna levezetni. Erei megjelentek a kézfején és az alkarja teljes hosszán, ekkor pedig éreztem, hogy a vér az arcomba fut. Egy nagy és éles levegőt kellett vegyek, hogy az összes erőmet összeszedve el tudjam fordítani a tekintetem Róla, de Ő mintha megneszelte volna a dolgot. Hirtelen felemelte a fejét, feljebb csúszott a székében kiegyenesített háttal, majd tisztán és egyenesen felém fordult. Erre a mozdulatra ösztönösen visszanéztem Rá, mert már rég elveszítettem a realitásom és azt, hogy teljesen tudjam kontrollálni a tetteim. Éreztem a végtagjaimban szétáradó gyengeséget és azt is, ahogy a kezeim erőtlen reszketésbe kezdenek. A dal csak ment tovább, Ő pedig újra a telefonja felé nyúlt.

      - Tudjátok... most is itt van – húzta csalfa mosolyra ajkait, ahogy felkönyökölt fél kezével az asztalra és varázslatos tekintettel figyelt egy rövid ideig engem. Majd hirtelen, egyik pillanatról a másikra fordított egyet a mobilján, de nem annyit, hogy látszódjak, viszont a kanapé karfája igen. Mozdulni sem bírtam, teljesen lezsibbadtam. Mi az, hogy itt van?

     Ahogy az asztalánál ült, a tekintete az enyémbe fúródott és nem engedett el. Ha akartam volna sem tudtam volna tenni ellene semmit, de annyira magával ragadó volt, hogy egy apró pillanatra sem gondolkodtam azon, hogy szabadulni akarok Tőle. Mindkét kezem ujjai a combjaimba martak, Ő pedig csak pont addig engedte el szemeim, amíg konstatálta ezt a mozdulatomat. Ezután újra felvezette rajtam tekintetét az íriszemig, majd ismét a rabjává ejtett és egy pillanatra sem eleresztve állt fel a székéből, majd indult el felém.

      Én vagyok az a bizonyos inspiráció.

      Az első lépéseit még iszonyú lassúsággal tette meg, majd utána egy pillanaton belül ott volt előttem. Felült a bőrkanapé karfájára hozzám igazán közel, az ellenkező oldalra lelógatva a lábait, de ennél többet nem tudtam megállapítani, mert nem voltam képes elszakadni tekintetétől. Meg merem kockáztatni, hogy még csak nem is pislogtam egyáltalán.

     Tekintetét egy pillanatra levezette rólam, majd a telefonja kijelzőjére nézett, de én nem bírtam elszakadni Tőle. Csak az előttem megfeszülő nyakát voltam képes figyelni, miközben olyan, de olyan közel van hozzám. Kicsit felemeltem az állam, hogy még azt a maradék távolságot is lecsökkentsem, de közben pedig minden erőmmel azon voltam, hogy kontrollt gyakoroljak legalább a kezeimre. Hozzá akartam érni a gyönyörű valójához, de nem tehettem meg. Nem szabad, ez az egész helytelen. Az érzéseim helytelenek.

     Jimin újra felém fordult, majd egy lágy, de annál angyalibb mosollyal szólt hozzám.
     - Nem látnak... - suttogta szinte hang nélkül, miközben továbbra is a Like Crazy dallama hallatszott a telefonjából. Fejével egy aprót biccentett oldalra a mobilja felé, mire egy fél pillanatra a képernyőre néztem, ahol csak annyi láttam, hogy ugyan az Ő alakja félig látszik a sötétben, de sem az arca, sem én nem. A kommentek viszont csak úgy pörögnek, hogy most mégis mi történik; hisz maga a live ugyanúgy, zavartalanul folytatódott.

     Épp vissza akartam fordulni hozzá, amikor egyik pillanatról a másikra megéreztem a leheletét a nyakamon. Megdermedtem és mozdulni sem tudtam; de nem is akartam. Szétáradt bennem a forróság és most már reszketés helyett a végtagjaimban egy furcsa erő kezdett megjelenni. Szinte sercegett a levegő attól, hogy mennyire közel volt bőrömhöz és mégsem ért hozzám. Mintha Ő is érezte volna, hogy valami borzalmas fog történni, ha megérint. Egyszerre végtelen, mégis túl kevés ideig tartotta közel arcát nyakam vékony bőréhez, én pedig minden egyes lélegzetvételét tisztán éreztem. Behunytam a szemeim egy pillanatra és csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire kapkodom a levegőt. A szívem zakatolt, a forróság pedig lassan, de egyre erősebben kezdett tombolni az ereimben.

     Különösen, amikor áttörte azt a bizonyos falat, ami kettőnk között volt; hiszen hozzám ért. Arcát továbbra is a nyakamnál tartotta, miközben megérintette az egyik kezem, aminek az ujjai azóta is a combomba mélyedve szenvedtek, már-már könyörögve segítségért. Lágyan simított végig kézfejemen addig, amíg ujjaim teljesen el nem lazultak. Érintése olyan hatással volt rám, mint valamilyen drog. Teljesen elgyengítette testem és elbódított.
Kézfejem ellazulása után nem sokkal, lassan, komótosan felfelé kezdett el játszadozni ujjaival a karomon. Végül felkaromnál távolodott el tőlem érintésével. Ekkor hajolt csak ki a nyakamból is és amint ezt megtette, visszafordultam felé és kinyitottam a szemeim. Nem kellett keressem tekintetét, keresett az engem. Újra mélyen az enyémbe fúrta az övét és úgy éreztem, mintha ebben a pillanatban mind ketten egymás veséjébe látnánk. Ő lomhán és óvatosan oldalra döntötte a fejét, majd a dalban elérkező sorral egyidőben suttogta ki a szavakat; „Can you help me numb the pain?"

     Engem pedig ez a tette tört el visszafordíthatatlanul.
A furcsa erő a végtagjaimban ekkorra teljesen túlnőtt rajtam és már nem tudtam parancsolni neki. A gondolataim a józaneszemmel együtt kámforrá váltak valahol a szoba mámoros üres sötétjében, egyáltalán nem érdekelt a live, sem semmi más. Csak egy valami járt a fejemben; Ő.
Jobb kezem felemeltem és a felsője alól kivillanó kulcscsontjához értem, miközben tekintetét egy pillanatra sem eresztettem el. Végig húztam ujjaimat íves csontján, majd lassan nyaka puha bőrére csúszott az érintésem, onnan pedig fel arca oldalára. Olyan lágyan érintettem meg márványfehér bőrét, mintha félnék, hogy már csak ennyivel is összetöröm. És ez így is volt; féltem, hogy ámulatba ejtő lénye széthullik a kezeim közt.

De nem törtem össze, sőt mi több. Az érintéseim után újra felbátorodván egyik keze a vállamon szaladt végig és az mintha jólesően égette volna a bőröm, az agyam pedig furcsamód még sercegő hangot is képzelt hozzá. Az ujjai a vállam után végül a tincseim között találtak helyet maguknak és ezzel a mozdulattal lassan kezdett közelebb vonni magához.

     De mentem volna én enélkül is. A kezem, ami épp nem az arcát fogta, oldalára simult fel, mert úgy éreztem meg kell tartsam. Biztonságban akartam tudni, vigyázni akartam rá. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy épségben legyen. Én vagyok az egyetlen ember, aki biztonságot tud nyújtani Neki; én akarok lenni az az ember, aki mellett oltalmat érez. Aki védelmezi.

      Oldaláról aztán végül háta mögé simult a tenyerem és így karoltam át vékony, de izmos derekát, magamhoz kicsit közelebb is húzva ezzel. Arca lassan közeledett az enyémhez. De tekintete ekkorra már elengedett... Nem figyelt semmi másra, csak az ajkaimra. És ezen a ponton már én is így voltam ezzel. Nem tudtam elszakítani a tekintetem cseresznyeszínű és istenien puhának tűnő párnáitól a félhomályban és csak egy valamire vágytam az egész világon; hogy elérhessem őket. Ezért pedig képes lettem volna bármit megtenni abban a pillanatban.

      A hátát tartó kezem ujjai lassan pólója anyagába markoltak gerince mellett. Olyan lassan közeledtünk egymáshoz, mintha évek teltek volna el... Életem legboldogabb évei. Szabad kezét arra a karomra simította, amivel épp az arcát fogtam és lassan kezdte ujjait fel-le vezetgetni rajta. Az ereimben ekkorra már süvöltött a vérem és a szívverésem minden egyes testrészemből visszaéreztem, az ujjbegyeimtől kezdve a dobhártyámig. Átjárt a végtelen forróság és úgy éreztem, menten felgyulladok. Karomról, nyakam oldalára tévedtek fel az ujjai. Érintése olyan jól esett, mintha egész életemben csak erre vágytam volna és egy kellemes borzongás futott végig a forróságba burkolózott testemen. Szüntelenül cirógatta nyakam vékony bőrét, miközben olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy újra érezni kezdtem leheletét, csak most már nem a nyakamon... hanem az ajkaimon. 

Képtelen voltam behunyni a szemeim. Nem bírtam elszakítani a tekintetem azoktól a messziről is mézédesnek tűnő, puha párnácskáktól. Már lehelete is olyan édes volt, amire ha megpróbálnék, sem tudnék szavakat találni és folyamatosan csiklandozta ajkam vékony bőrét. A légzésem egyre gyorsabb és gyorsabb lett, a fejem pedig nehéz, a sűrű, forró köd mintha teljesen ellepte volna azt.  Ő megállt, majd ezt észlelve egy apró mosolyra húzta elragadó, telt ajkait. Nyakamról végül a másik kezét is tincseim közé vezette, majd óvatosan mindkét keze ujjaival hajamba markolt és lágy, de határozott mozdulattal húzott végső közelségbe magához, hogy végre ténylegesen elérjük egymást.

      Majd ekkor őrült hangos morajjal kicsapódott a stúdió ajtaja és hatalmas, vakító és villogó fényáradat világította be az addig mélysötét teret, ami teljesen megvakított minket. Irdatlan üvöltéssel rontott be a helységbe vagy egy tucat ember, a lábaik alatt pedig dörömbölni kezdett az egész emelet. Mintha a padló is készülne beszakadni alattuk.

     Élesen a tüdőmbe szívva a levegőt, hirtelen kaptam a mellkasomhoz, majd irdatlan köhögésbe kezdve ébredtem fel eddigi életem legintenzívebb és legédesebb álmából.

      - Ha? – hallottam meg valahol magam körül a hangot, miközben mellkasomra szorított kézzel próbáltam levegőhöz jutni. Úgy kapkodtam a levegőt, mintha fuldokolnék. A mellkasomra szorított tenyerem alatt pedig éreztem, ahogy a szívem olyan erősen ver, hogy majd kiesik a helyéről. Szabályosan rémisztő volt.
      - Jézusom, jól vagy? – hallottam meg újra a hangot magam mellől, mire már igyekeztem körbe is tekinteni, hogy felfogjam a környezetem.
Oké, Jimin stúdiójában vagyok.
Oké, sötét van.
Oké, a Like crazy tényleg szól halkan valahonnan.
Most akkor... mi is van pontosan?

      Próbáltam kiegyenesedni a köhögés miatti előre görnyedésemből és úgy pislogtam, mintha legalábbis egy másik dimenzióban ébredtem volna fel, mert úgy is éreztem magam. Most... mi történt? És mi nem?
Lassan egy gyengéd kéz csúszott a hátamra, ami fel-le kezdett járkálni azon. Oldalra tekintettem, hogy ki a kéz tulajdonosa és nem túl meglepő módon Jimin volt az. A kanapé egyik sarkában ült összekuporodva, hihetetlen aggódó arccal nézve rám.
      - Igyál egy kortyot – nyúlt le a földre a kanapé lába melletti vizesüvegérért majd lecsavarta annak a tetejét és felém nyújtotta.

      Én mit sem törődve ezzel, csak ijedten a stúdió bejárata felé néztem, ahol az ajtó nyugodtan, becsukva és zavartalanul ácsorgott, védelmezően. Senki sem törte be és senki sem rontott be rajta.
Kinyúltam a vizesüveg felé, majd ajkaimhoz emeltem, miközben Jimin tenyere zavartalanul és folyamatosan a hátamon járt, fel-le. Visszaadtam Neki az üveget, pár korty víz után, majd amint egy kicsit lenyugodott a légzésem, újra felém szegezte a kérdést.
      - Mi történt? – kérdezte.
      - Ezt inkább én szeretném tudni – pislogtam az ablak felé – Mennyi az idő?
      - Nem tudom... Fél 8? – gondolkodott el.
      - Mi van? De Te nem 4-kor kezdtél live-olni? – vakartam meg a tarkóm és csak ekkor vettem észre, hogy tiszta víz a hajam, úgy leizzadtam. Hátra is túrtam a zavaró tincseimet az arcomból.
      - De. Csak elaludtál. De mondtad is, hogy el fogsz. – mosolygott rám kedvesen, mielőtt még halálosan kiakadnék a dolgon.

      Oh. Szóval álmodtam.
De mit is álmodtam...?
A felismerés úgy hasított belém, hogy csoda, hogy nem estem le azonnal a kanapéról. Hatalmas szemekkel pislogtam magam elé, ahogy próbáltam nem túlságosan kivetíteni az arcomra az érzést - igencsak sikertelenül-, hogy hát... hát... hát, hogy mi történt a képzeletem világában. Az arcomra felszaladt az összes vér, ami a testemben volt, még szerencse, hogy a sötétben ezt nem látta. Ekkor vettem csak észre, hogy egy takaró is félig-meddig körém van tekeredve.

      Oké, szóval foglaljuk össze.
Elaludtam a live-ja közben, ahol szüksége lett volna rám, mert szorongott attól, hogy megint történik valami olyasmi, amit nem tud kezelni. Én ezt nemes egyszerűséggel leszartam és elaludtam (bár nem direkt), mint egy igazi faszfej, pontosan az után, miután felismertem magamban, hogy minden porcikámmal segíteni szeretnék neki. Ő az élő befejezése után fogta magát és rám dobott egy takarót - majd lehet még csinált valamit, nem tudom - de utána befészkelte magát mellém a kanapé sarkába, engem hagyva, hogy csak aludjak nyugodtan az ő személyes terében. A zenéből kiindulva (amit mostanra már leállított, de előtte is csak épphogy hallhatóan szólt) dolgozni próbált, miközben én fogtam magam és álmodtam egy olyat, hogy... hogy én ezt nem vagyok hajlandó beismerni.

      Hát ez... nagyszerű.
     - Öööah... - nyögtem a tenyerembe temetve az arcom, egy apró pillanatra el is feledkezve arról, hogy mellettem ül.
     - Rosszat álmodtál? – ért óvatosan most már a vállamhoz. Ekkor pedig mintha sercegni kezdett volna bőröm ott, ahol hozzámért. Pont, mint az álmomban.
Felkaptam a fejem érintésére, mire kicsit megijedt és tétován elhúzta az ujjait. De nem sokáig maradt így, hamar visszaeresztette őket és nyugtatóan cirógatni kezdte Hozzá közelebbi vállamat.

Válaszolni nem tudtam, mert érintésétől még a kérdést is elfelejtettem.
     - Sajnálom, biztosan szörnyű volt - suttogta igazán együttérző arccal - vagyis gondolom. Mert felnézni nem mertem rá. Képtelen voltam.
     - Dehogy volt – válaszoltam hirtelen, majd realizáltam mit is mondtam valójában– mármint, igen, de, azt hiszem... - koncentráltam csak az álmom végére. Az tényleg szörnyű volt. Az volt. Ahogy berúgták az ajtót. A fények. Az rossz volt. A dübögés. Az emberek. Az tényleg rossz volt. Borzalmas.
Semmi másra ne gondolj most, Suga, semmi másra nem kell gondolj, érted?
Semmi másra. Csak a borzalmas érzésre, ami átjárt akkor, amikor betörték az ajtót.
Csak arra kell gondolj. Másra nem.
Se az érintésére, sem a hófehér, puha bőrére sem arra, hogy majdne-... !!!

      Hirtelen felpattantam a kanapéról.
      - Mindjárt jövök – hadartam, majd gyorsan beslisszantam a stúdiójából nyíló mosdóhelységbe, ahol az ajtónak döntöttem a hátam.

      Mi. A. Fasz.
Úgy érzem magam, mint egy rohadt tiniregényben, pedig felemlegetni sem akarom, hogy hány éves vagyok. Mi a fasz. Mi a fasz volt ez az egész? Miért álmodtam ezt? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért volt rám ilyen hatással és miért érzem még most is minden egyes porcikámon az érintését?

      Mi történik velem. Mi a fene történik velem.

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot

(infókat a bandáról, szavazásokat, háttérképeket stb.)... ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions