Álarcok
[ Őrületbe kergetsz - 6. fejezet ]

- Jajj hát ugyan menjetek már innen! – panaszkodtam felháborodva, miközben a fejem ingattam és próbáltam kitaszigálni a stúdió ajtaján a két legkisebb tagot.

     - De Hyung, itt akarunk maradni! – reagált Jungkook, miközben az ajtóban állva mellette V erőteljesen bólogatott a szavaira.
Lemondó sóhaj szakadt ki a tüdőmből a tiltakozásra, hisz már nem az első alkalommal próbáltam meg kirakni őket a helységből ezen a ponton. Hát nem hiszem el, néha rosszabbak, mint két éhes pióca... Én pedig türelmetlenebb, mint egy éhező farkaskölyök, de az most nem számít.
     - Na hát ez engem pont hót nem érdekel – fordítottam hátat Nekik lemondóan, majd lustán lehuppantam a fal mellett lévő kanapéra. Összefontam karjaim a mellkasom előtt, majd fáradtan figyeltem tovább a két díszpintyet. Én komolyan úgy érzem, hogy már mindent megpróbáltam az elmúlt negyedórában... Kezdem ténylegesen feladni.
     - Jiminnel akarunk live-olni~! A múltkorit is hogy szerették az Army-k... - panaszkodott Taehyung.

Erre felhúztam a fél szemöldököm.
     - Ja ez biztos jó ötlet lenne, miután a legutóbbi alkalommal is percenként 10 darab márkanevet kimondtatok, akikkel nincs szerződéses együttműködésünk. Mindezt több millió ember előtt. Nem emlékeztek rá, hogy mekkora balhét csapott ebből a cég? – sóhajtottam majd a háttámlára ejtettem a fejem és most már a szemeim is behunytam. Azért az... elég felelőtlen volt és ezt Ők is tudják. A cég eléggé megdorgálta Őket akkor és egy ideig elég szigorú szabályokat állítottak fel büntetésképp a megosztható tartalmakkal kapcsolatban. De annak már jó ideje – nem is véletlen, hogy csak ennyi idő után jutott ez újra eszükbe. Az tényleg elég kaotikus volt. Nekem pedig az energiaszintem így is a béka segge alatt van, és még velük kell veszekedjek. Csak egy nyugodt órácskát akartam eltölteni a félhomályban...
Nyugodtat, bár az igaz, hogy nem egyedül.

     - Hyungnak igaza van... - kelt védelmemre végre Jimin, aki eddig fel-le járkált az ablak előtt, hogy a telefonjának egy megfelelő helyet találjon a liveoláshoz; mind szög, fény és támaszték szempontból is - De azért az tagadhatatlan, hogy vicces volt... - kezdett el nevetni – Főleg, amikor Tae-...
     - Ah, igen – nevetett közbevágva Jungkook ahogy beljebb lépett Jimin stúdiójába, majd V is csatlakozott hozzájuk és pár pillanat alatt már kezdték is túlharsogni az egész emeletet. Jiminnek – ahogy az lenni is szokott - lassan össze-össze csukladoztak a térdei a nevetés közben. Én nem értem, hogy miért vagy hogyan, de esküszik rá, hogy nem direkt csinálja ezt. Valahogy mégis olyan különleges kapcsolata alakult ki az évek alatt a padlóval, hogy külön fanfiction-öket lehetne írni rá. Állandóan leesik a székekről a padlóra, random elesik és elfekszik a földön és minden ilyen interakció közül a legikonikusabb; ahogy a legkisebb nevetés hullámtól is mintha csak a gravitáció erősödne fel körülötte és ezáltal exponenciális gyorsulással közeledik a padló felé. De most még mielőtt a parkettán való szétkenődés végső stádiumába lépett volna; újra közbeavatkoztam.

      - Ááááá! – kiáltottam fel játszott fájdalommal a hangomban és a fülemre szorítottam a kezeim, mire egy pillanatra mind rám figyeltek és abbahagyták a nevetésükben egymásra való dülöngélést – Nem, nem, nem, elég volt ma már, amikor Jin Hyung-al vitatkoztál, azóta is be van repedve a dobhártyám! – szóltam most Jungkook-hoz, miközben a tenyereim ütögettem óvatosan a füleimre. El se hinné az ember, hogy mennyire gyilkos kombó összerakni a legidősebbet a legfiatalabbal... Kínozni lehetne velük néha...
     - Hééé, de meg akarta enni az utolsó dumplingomat! – nevetett fel újra, bár most nem volt hangos, csak kedvesen kacagott. Hogy ez a kettő hogy tud állandóan a kaján összebalhézni, örök rejtély... Bár most, így jobban belegondolva, ha valaki megenné a kajám, én is összevitatkoznék vele... Így már nem is annyira érthetetlen...

     Jimin kiegyenesítette a hátát és leporolta a nadrágját (bár fogalmam sincs, hogy miért, mert nem tudom mit csinál, de a stúdiójának padlója mindig patyolat tisztán csillog-villog).
     – Hé, most már tényleg tűnés! – csapta csípőre a kezeit, ahogy szembefordult a két fiatalabbal       – Egyedül akarok live-olni, nem Veletek! – próbálta ezt ellentmondást nem tűrve kijelenteni, de nem igazán sikerült neki. A hangja mindig is túl kedves volt és ez valahogy ebben a pillanatban sem tudott megváltozni. Meg maga a kisugárzása sem. A világos szőkére szívott, enyhén behullámosított tincsei csak úgy lifegtek, ahogy jobbra-ballra ingatta a fejét beszéd közben. Nagyon próbált határozottnak tűnni, de inkább elragadó látványt nyújtott, mint szigorút. És arra a felismerésre, hogy én ezt így megfogalmaztam magamban bármi féle probléma nélkül, egyből összeugrott a gyomrom. Még mindig nem értem, hogy mi a fenét képzel magáról az agyam, hogy olyan megállapításokat tesz időnként, hogy... ilyeneket, értitek. Bár már kezdhetnék hozzászokni, főleg az után, ami a kocsiban járt a fejemben a múltkor. De azt betudtam csak annak, hogy épp nagyon szentimentális pillanatomban voltam... Mindenesetre... én most így láttam Őt, tetszik, vagy sem. A valóság fene tudja hol bújik meg, nekem már fogalmam sincs az utóbbi időben...

     - Hát de így sem leszel egyedül! – tiltakozott V értetlen arckifejezéssel meredve rám – Hyung még ugyanúgy itt lesz!
És milyen igaza volt. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért akarom kitaszigálni a két legkisebbet Jimin stúdiójából, hogy Ő nyugodtan live-olhasson, miközben én még mindig itt vagyok. Tekintve, hogy... hát ez így eléggé logikátlan, nem?
De, amúgy az.
Viszont az utóbbi időt tekintve valahogy mégsem... vagy legalábbis nem annyira...?

     A múltkori éjszakába nyúló parkos beszélgetésünk után Jiminnel, mintha valami... megváltozott volna. De csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Az egész túlontúl idilli helyzet után miután visszatértünk a dorm-ba, mindketten lefeküdtünk aludni és másnap reggel szinte egy időben másztunk ki a szobáinkból (mintha teljesen összehangolódtunk volna, pedig ilyen sosincs, Ő baromi korán kelő típus, én pedig ha lehet, délig alszom). Valahogy úgy alakult, hogy együtt ültünk le reggelizni és együtt is néztük meg az új részt abból a szörnyen trash k-drama-ból, amit mind a ketten követünk. Így valahogy annyira... békésen indult a reggel. Teljesen átszellemülten hoztam magammal az előtte való estéből a nyugodtságot. Akkor, azon a ponton mellette a bárszéken ülve a konyhaszigetnél, azon gondolkodtam, hogy vajon mikor éreztem magam utoljára ennyire békésen. Nem tudom, hogy Ő hogy volt vele, de engem akkor még teljesen átjárt az előtte lévő éjszakán átélt élmény (hah, már megint kezditek, nem úgy...), de úgy éreztem ezzel Ő sem volt másképp.

     Annyira kellemes érzés volt egymás mellett lennünk akkor, hogy reggeltől kezdve így vagy úgy, de Ő mindig oda kavarodott valahogy, ahol én voltam. Egy idő után kezdtem úgy érezni, mintha valamilyen terápiás golden retriever lenne, főleg így a szőke hajával... Folyamatosan megneszelte, ha a legkisebb jelét is mutattam a szorongásnak, vagy bárminemű negatív hangulatnak és folyamatosan jött és nem hagyott békén – a jó értelemben. Én pedig ezért... elképesztően hálás voltam és vagyok (bár ezt kifejezni tény, hogy sosem igazán tudtam hogyan kell). Talán így sikerült aznap egy kicsit lejjebb adjak abból a szorongás cunamiból, amit az elmúlt hetekben minden percben átéltem. És ez nem kicsit tett jót a lelkiállapotomnak...

     Persze sajnos semmi sem tart örökké, szóval másnap már minden visszatért a rendes kerékvágásba. Legalábbis... majdnem minden. Ami nem változott, az a figyelme volt. Úgy tűnt, mintha az átlagosnál is jobban figyelne rám, és többször szólítana meg, illetve próbálna kapcsolatba kerülni velem, mindezt úgy, hogy figyel arra, hogy nekem komfortos legyen. Ez pedig... wow. Mármint engem kifejezetten zavar általában, ha valaki állandóan beszélgetni akar velem – tekintve, hogy mennyire introvertált vagyok-, de Ő nem is ezt tette. Hanem... Ah nem tudom, ez annyira megfoghatatlan! Egyszerűen csak jó érzéke van hozzá, hogy mikor kell és mikor nem kell megszólítania. Hogy mikor elég csak egy apró gesztus, hogy tudjam, nem vagyok egyedül és számíthatok rá.

     Mondjuk azt is tegyük hozzá, hogy a szorongásaim nagy része mostanában valamilyen szinten Hozzá köthető, szóval ez egy kellően komplex téma, mégis valahogy sikerült egy kicsit segítenie a helyzetemen... De mégis akkor hogyan?! Hát nem pont rosszabbul kellene éreznem magam akkor, ha ott van a környezetemben? Ehh, ez egyszerűen logikátlan és érthetetlen! De mégis igaz... Az élet számomra néha egyszerűen megfejthetetlen. És ez engem halálra frusztrál. De már kezdem feladni azt, hogy felfogjam mi miért történik, talán csak sodródnom kellene az árral...

Kár, hogy nem ilyen típus vagyok.

     De az is lehet, hogy ezt a javuló tendenciát csak épp most én érzem így.
Hiszen az elmúlt három napban egyszer sem voltunk mind a heten együtt (a legtöbb is négy személy volt, engem is beleszámítva), így nem is kerültem bele a számomra legszorongatóbb szituációkba – mert olyankor voltam általában gondban, ha visszaemlékszünk a pánikrohamos történeteimre, ha mindannyian együtt voltunk. Kicsit most is feszít a gondolat, hogy vajon hogy fogom bírni legközelebb, mert így egy bandaként ezt igazán lehetetlen lesz elkerülni... Meg komolyan mi bajom van? 10 rohadt éve vagyunk együtt és most hirtelen nem bírok leülni velük egy asztalhoz. Ahhh, kikészít ez az egész helyzet...

     Szóval egy szó, mint száz, nekem feltűnt, az apró gesztusokból, amiket tett, hogy próbálkozik... vagyis azt hiszem...? Jó ég, Grammy helyette a „No.1 legbizonytalanabb ember" díjat kellett volna kapjak... De nem tehetek róla, néha csak elgondolkodtam azon, hogy nem-e csak beképzelem az egészet. Lehet megőrültem. Ez elég logikusnak tűnik, sok mindent megmagyarázna... Mármint, most gondoljunk csak bele! Mégis ki figyel arra még rajtam kívül, hogy Ő adta oda a szójaszószos tálat ebéd közben, miközben Jin-től kértem, vagy amikor kerestem a sapkám és odaadta a sajátját, mert nem találtam az enyémet... Ezeket bárkinek és bármikor megtette volna, nem?... Eh, azt hiszem tényleg csak túlreagálom és szimplán visszatértünk az eredeti, konfliktus előtti kerékvágásba. De akkor miért rezzent meg a karja, amikor a parkban megölelt én pedig hozzá értem? Ez is csak valami random apróság gondolom, amit halálosan túlgondolok. Elegem van, adjon valaki egy nyugtatót, vagy komolyan fel fog robbanni az agyam.

     No de egy valamiben végre biztos vagyok; ha valami változott, akkor az az, hogy ha akár elhanyagolhatóan kicsi jelét is mutattam annak, hogy szükségem van a társaságára – vagy csak nem volt túl jó a kedvem -, akkor kérdés nélkül „állt a szolgálatomra". Oké, nem mintha ez nem így lett volna valahol mindig is, de most... abszolút éreztem, hogy nagyon jól esett Neki az őszinte kirohanás, amit a parkban produkáltam. (Vagyis hát... kb. őszinte. Azért mindent nem mondtam el, de hazudnom sem kellett hála az égnek.)

     - Igen, de én „senki"-nek számítok Hozzátok képest – válaszoltam Taehyung kérdésére visszatérve a gondolataimből, ahogy előre dőlve a térdeimen támasztottam meg az alkarjaim és felnéztem rá - Halljátok mit csináltok? Együtt kitesztek vagy 12 embert nyüzsgésben, én pedig max egy egyharmadot. Úgyis mindjárt el fogok aludni... – utaltam rá, hogy egyáltalán nem tervezek a live-ban szerepelni sem, csak ücsörögni fogok a sarokban és remélhetőleg nem horkolni – Menjetek máááár! – kiáltottam fel újra hátra vetve magamat és a fejemet reményvesztetten ejtettem a háttámla tetejére.

     Nem mondom, hogy ekkor nem ugrott megint egyet a gyomrom. És nem, nem a hirtelen mozdulatsortól, hanem attól, hogy nem-e túl furcsa, gyanús, vagy feltűnő, hogy ennyire ki akarom Őket paterolni. Végülis, ha én itt ülhetek, Ők miért ne tehetnék? Nekem mi jogom van itt ücsörögni, Nekik pedig miért nincs? A gondolataimra egyre jobban szorult össze a torkom és a gyomrom, ahogy az már-már rutinszerűvé vált az elmúlt hónapokban. Kezdett visszaderengeni az utoljára napokkal ezelőtt érzett érzés. Oh, de rohadtul hiányoztál, hogy rohadnál meg...

     - Hyungot én kértem meg, hogy maradjon – válaszolt Jimin kissé szégyenlősen és komoly hanggal, én pedig igyekeztem a legkevésbé sem arckifejezést váltani, ami igen nehéz volt, tekintve, hogy egyáltalán nem mondott igazat – A legutóbbi élőmben már kicsit túl sokszor jött fel a barátnő téma a kommentek között, amit egyáltalán nem értettem. Ott helyben nagyon ráparáztam, hogy kijött valami cikk rólam... De utólag kiderült, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó, hála égnek, csak valaki elkezdte, a többiek pedig mentek utána... De borzasztó kínosan éreztem magam és nem tudtam mit reagálni. Hyung azért marad itt, hogy ha látja, hogy valamire ráfeszülök, el tudja játszani, hogy bejön a szobába és szól, hogy dolgunk van és mennem kell. – beszélt, én pedig ha nem épp minden erőmet arra összpontosítottam volna, hogy pókerarcot vágjak, valszeg tátott szájjal és kistányér nagyságú szemekkel pislogtam volna rá...

     Na ez... komoly.
Hát én életemben nem hallottam még ilyen összefüggő baromságot harácsolni Jimint. Kicsit meg is ijedtem, őszintén. Én nem tudtam, hogy... Mármint... Füllenteni mindenki füllent néha, de ez túl komplex... Mintha órákig készült volna elő a sztorival és annyira hihetően adta elő a komoly hangjával, hogy még én is elhittem. Hah... Micsoda színész bújt el benne.
     - Hát ez ismerős. Múltkor rólam cikkeztek is... de ezt úgyis tudod is. – beszélt halkan Taehyung, és annak ellenére is, hogy behunyt szemmel és hátravetett fejjel ücsörögtem a kanapén, tudtam, hogy a padlót vizslatja (ismertem már ennyire).

      Na igen. Valamiért összeboronálták a Blackpink-es Jennie-vel, csak azért, mert kb egy időben kerültek ugyanazon városba... Na meg felrepült valami videó is, ahol két hasonló ruhába öltözött pár egymás kezét fogva sétálnak az utcán, meg valami ablakban smárolnak. Nem is értem, az emberek olyan hülyék... Biztos, ha a szerződésbe van írva, hogy a kapcsolati státuszunkról egy szót sem szólhatunk (ha szólhatnánk, akkor sem lenne miről, tekintve, hogy tilos); akkor majd valamelyikünk biztos kezén fogva fog rohangálni egy másik idollal, akire ugyanezek érvényesek és egy ablakból kihajolva fogunk csókcsatát vívni.
Duh. Az emberek néha tényleg kész vadbarmok.
Tae-t szerencsére annyira nem viselte meg az eset, legalábbis nekem akkor úgy tűnt. Őt ezek általában egyáltalán nem hatják meg, sokszor még nevet is rajtuk. De most a hangján mégis úgy érzem, hogy annyira mégsem közömbös Neki a dolog.

     Néhány rövid mondatot még beszéltek a dologról - ekkor már újra normálisan ültem és kinyitottam a szemeimet is, de a beszélgetésbe nem folytam bele-, majd a két legfiatalabb lelépett, én pedig amint hallótávolságon kívülre kerültek, azonnal Jimin felé szegeztem a kérdést.

     - Nem gondolkodtál még azon, hogy színész legyél? – vigyorogtam egy kicsit.
     - Idol vagyok, végülis annyira nem vagyok messze tőle... - nevetett a szokásos módon, tele ízzel és örömmel. Nekem pedig ekkor engedett csak ki a szorongató érzésem, ami azzal kapcsolatban jött rám, hogy V és JK számára nem lesz-e nagyon furcsa a dacos itt maradni akarásom. Megint kettesben lettünk, én pedig újra kiegyensúlyozott lettem. A fülemben visszhangzott a kacagó hangja és újfent elöntött a nyugalom – pedig nem kicsit pörögtem a dolgon, hogy hazudott a két legfiatalabbnak.

     Újra a telefonját kapta elő és folytatta a tökéletes szög keresésének procedúráját. (Ezt amúgy konkrétan órákig képes csinálni. Volt már, hogy annyira elhúzta ezzel az időt, hogy végül túl fáradt lett bekapcsolni a live-ot...)
     - Azért ez az előző elég jó kamu volt, mi tagadás... - folytattam a beszélgetést.
     - A legjobb hazugság mindig az igazság – mondta komolyan, kissé vállat vonva, majd a tökéletes helyet megtalálva leült a szürke fal elé, a szinte üres íróasztala mögé. (Komolyan, ezt a totálisan egyértelmű helyet kereste ennyi ideig???)

     Mondatára kicsit megfagyott bennem a levegő. Oh. Tehát ezért adta elő ennyire hitelesen...?
     - Nem is tudtam, hogy ez volt a múltkor – pásztáztam az arcát, ami kicsit nehéz volt, tekintve, hogy a szemüvegem lent hagytam az én stúdiómban, kontaktlencsét pedig nem tettem be. Kíváncsi voltam a konkrét arckifejezésére, így a kanapé Hozzá közelebbi részére csúsztam át, ami az íróasztallal derékszögben állt. Így már láttam is Belőle valamit...

     Aztán rájöttem, hogy... Mégis mit csinálok??? Mi a fenéért húzódok közelebb Hozzá, miért nem voltam ott jó helyen??? Jézusom, egy komplett idióta vagyok, szentséges ég.
Mivel most már nem korlátozott a látásom, így az arcát pásztázva láttam, hogy egyáltalán nem figyelt arra, hogy közelebb csúsztam, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna a világon. Gondolom csak... tudja, hogy nem látok jól. Kétségkívül erről van szó. Vagy, ha nem, totálisan leszarom, mert fel fog robbani az agyam másfél percen belül, ha tovább gondolkodom...
     - Hát, nem akartam róla beszélni... – vallotta be, kissé kínosan elnevetve magát – Meg pont mentünk gyakorolni. Utána pedig már hulla fáradt voltam és a táncpróbán amúgy is kiadtam magamból a gőzt.

     És valahol itt esett le nekem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki rejteget valamit. Évek óta együtt vagyunk, éjjel nappal együtt dolgozunk és úgy érezzük mindent tudunk a másikról, pedig mégsem. Mindannyiunknak vannak titkai, amiket nem oszt meg a másikkal. Nem sok, de van. Ahogy nekem, a komplex és érthetetlen érzéseim és pánikrohamaim, úgy a látszólag semmitől meg sem hatódó Taehyung-ot is zavarják néha dolgok és a mindig vidám Jimin sem annyira vidám mindig, hisz ilyenek történnek vele, amiről még csak nem is beszél.
     - Épp terveztelek beavatni a dologba, amikor bejöttek – vallotta be – Meg akartalak kérni arra, amit az előbb a srácoknak felvázoltam. Csak keresztbe húzták a terveim... - helyezgette beszéd közben ide-oda az asztalán lévő könyveket, hogy tökéletes támasztékot építsen belőlük a telefonjának (gondolom megint elkeverte valahova a telefontartóját, amit direkt erre a célra kapott Ő is, ahogy mindannyian) - De úgy látom te is észrevetted, hogy valami baj van, vagy legalábbis akarok valamit, mert gondolom nem ok nélkül akartál itt maradni... - kuncogott fel, ahogy az asztala fölött elnézett az irányomba.

     Bennem pedig kicsit megint megfagyott a vér. Öhm, hát őőő, persze. Természetesen azért maradtam itt, mert ilyen baromi figyelmes vagyok és észrevettem, hogy valami baj van, nem önös érdekből, mert el vagyok foglalva 0-24 a saját problémáimmal, mint egy igazi önző szerencsétlen. Egyből mellkasomba hasított a bűntudat miatt érzett fájdalmas érzés és válaszként csak hümmögtem egyet, majd szokásomhoz híven karba tett kézzel behunytam a szemeim – ezt pedig vehette akár helyeslésnek is, ha akarta.

     Hát ez nagyszerű. Amikor Neki lenne szüksége rám, én észre sem veszem, amikor pedig én a legkisebb jelét is mutatom (vagy pont, hogy nem mutatom) annak, hogy valami van, máris oda golden retrieverkedik hozzám, mintha csak kiszagolná azt. Nagyszerű. Borzalmas ember vagyok. Megint csak bebizonyosodott, hogy ignoránsabb a személyiségem, mint hittem.

     De tény, ami tény, ennyi év mentális betegség után néha már nem tudom hibáztatni magam érte, és ez messze nem csak egy kifogás. A folyamatos memória problémáim, az, hogy semmit sem tudok megélni az adott pillanatban és semmit sem fogok fel a környezetemből, már annyira természetesnek tűnik sokszor, mint, hogy az ember lefekszik aludni éjszakánként. Mármint... nem így volt ez (vagyis nem ennyire) az elmúlt néhány évben. De az utóbbi pár hónapban megint visszatértem ehhez az alapállapothoz és ettől újfent egy vödör takonynak érzem magam.

     Próbáltam nem túl nagyot sóhajtani, ahogy lassan kinyitottam a szemeim. Jimin már nem engem figyelt, hanem a könyveknek támasztott telefonján állítgatott valamit, kedvesen mosolygott és a haját igazgatta; vagyis épp átszellemül az élőzéshez. Figyeltem a hibátlan arcát (amiért pontosan tudom, hogy mennyi mindent tesz és mennyi féle dolgot szedett a pattanásai ellen az évek alatt, hogy most így nézhessen ki) és próbáltam mögé látni. Mindannyiunk maszkja mögött valahol egy megtört ember rejtőzik és ez Vele sincs másképp. Egytől egyig, így vagy úgy, de csak összetört átlagemberek vagyunk.

     Még mindig nem tudok elmenni a tény mellett, hogy ebben a kellemesen befűtött szobában is hatalmas, garbós kötött pulcsiban ül, amiben alakja teljesen elveszett. Időtlen idők óta nem láttam semmiben, ami nem ehhez hasonló. Fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében, de minden vágyam, hogy kiderítsem. Biztos vagyok benne, hogy megint eluralkodott rajta az evészavara. Most pedig, hogy akaratán kívül ráirányította a figyelmem arra, hogy mennyire nem vagyok képes mással foglalkozni csak a saját szorongásaimmal... Ezt nem vagyok hajlandó tovább csinálni. Tudni akarom mi jár a fejében. Ismerni akarom minden gondolatát, nehézségét és fájdalmát. Vele akarom megélni azokat a dolgokat, amiket nem tud, vagy nem mer mással.

     Segíteni akarok Neki. Segíteni fogok Neki. Azt akarom, hogy azt érezze, amit én éreztem az elmúlt napokban, amikor folyamatosan a sarkamban volt és mindent megtett azért, hogy jobban érezzem magam.

     Vele akarok lenni, minden percben, minden pillanatban. Ott akarok lenni, amikor a legmélyebben van, hogy felhúzhassam.
     - Annyeonghaseyo~! – integetett vidáman a kamerába, ahogy egy átszellemülő sóhajtás után elindította a live-ot, miközben én a kameraképen kívül, a telefon másik oldalán ültem és mozdulatlanul Őt figyeltem. Meg akarom ismerni az összes mozdulata mögötti jelentést. Eddig úgy éreztem 10 év alatt mindent megtudtam Róla... De most még talán az Ő általa sem ismert érzéseket is tudni és érteni akarom. Azokat, amiket eközben a látszólag boldognak tűnő integetés közben érez.

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot (szavazásokat, háttérképeket stb.)... ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions