Képzelet vagy valóság?
[ Őrületbe kergetsz - 2. fejezet ]

      Feszülten fújva egyet csuktam be a cég orvosi rendelőjének ajtaját magam mögött, talán kicsit (de kivételesen tényleg csak egy kicsit) nagyobb svunggal, mint azt illendő lett volna. Nagyon hálás vagyok az itt dolgozóknak, mindig nagy segítség, ha nem kell kórházba rohangálni – főleg, ha az embert több millióan ismerik. Mármint oké, nyilván igen privát, magán helyre visz az út ilyen helyzetekben, de akkor sem a legkellemesebb. Főleg nem az a teljesen felesleges és hatalmas, rendelőfelforgató felhajtás, ami olyankor fogadja a hasonló foglalkozású embereket, mint mi. Nem bírom ezt a felszínességet – pedig valahol az egész szakmám erről szól. Ennek ellenére a szerződés keretein belül én mindig próbáltam a lehető legkevésbé az lenni. Mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, csak épp, ha egyedül sétálunk az utcán, nem csak a volt osztálytársaink ismernek fel, 10 évente egyszer. De most komolyan, mondja meg valaki, hogy ezen kívül mi a különbség.

     A lobbiba léptem ki, a vattát fogva a karhajlatomhoz, ami még egy kicsit vérzett. A többiek már tegnap le akartak küldeni az ájulásom után egyből, de volt vagy hajnali egy, és nem voltam hajlandó ezért berendeltetni az orvosiba a személyzet. Főleg, mert pontosan tudtam mi bajom volt, stressz, kimerültség és nem ettem. Röviden. Legalábbis ez az, amit mindenkinek (köztük az orvosoknak is) beadtam.

     - Menjetek kicsit hátrébb, így nem kap levegőt! – pánikolt a földön fekvő testemtől nem messze J-hope.

     - Hoseok semmi baj, csak elájult, már magánál van – szólt oda Neki Jin. Egy külső hallgatóság számára talán ez viccesen hangozhat, hisz mi az, hogy „csak" elájult. De nálunk ez kb. olyan mindennapos, mint más embereknél egy kis megfázás.

     - Jól vagyok~...- beszéltem még erőtlenül, ahogy próbáltam felülni, ami meglepően könnyen ment – ekkor jöttem rá, hogy valaki tartja a hátam. Namjoon ültetett fel, aki ekkor már mellettem térdelt.

     - Nem vagy jól. Beverted a fejed. Nem szédülsz? – a legnagyobb baromság volt ezt kérdezni valakitől, aki épp most fejelte le a márványlapot és még csak kb 3 másodperce van magánál.

     - Nem – válaszoltam mégis.

     - Mi történt, megszédültél? – kérdezett aggodalmaskodva a háttérben viszonylag messze álló Kook, miközben a falnál mintegy kapaszkodott a bal kezével, mellette pedig V ácsorgott a konyha boltíves bejárata alatt. Gondolom Hoseok mondata miatt nem jöttek közelebb, hisz Ő szintén nem sokkal mellettük állt és az ujjait tördelte.

Csak nyöszörögtem egyet és a fejemhez kaptam. Próbáltam kitapogatni, hogy lett-e valami külső sérülésem – annyira nem emlékeztem a történtekre, hogy az asztal sarkát nem fejeltem-e le véletlenül vagy hasonló – de ahogy végigtapogattam a fejem és időnként a szemeim elé mozgattam a tenyerem (így ellenőrizve, hogy nem vérzek-e valahol), megnyugodva tapasztaltam, hogy talán nagy gond nincs.

     - Igyál egy kortyot – csendült fel mellettem remegve a személy hangja, aki miatt részben még percekkel ezelőtt kibillentem az egyensúlyomból. Jimin enyhén remegő kézzel egy kis félliteres üveget fogott a kezében, amiről már letekerte a kupakot. Valami epres, vitaminos és – kivételesen – cukros lötty volt. Nem sok ilyet tartunk itt, de pont az ilyen rosszullétek miatt mindig van néhány elfekvőben. Egy hálás pillantást mértem az üvegre – nem Jiminre, Rá nem mertem ránézni – és óvatosan ittam egy apró kortyot. Nem mertem egyszerre többet. Lehunytam a szemem és koncentráltam, hogy ne visszafelé induljon el és közben a két térdem felhúzva a combjaim és a kezeim közé szorítottam a hideg üveget. Nagyon jól esett a vérkeringésemnek a hűtőhideg palack érzete.

     - Felhívom Sejin-t – jelentette ki Namjonn és megmozdult mellettem, hogy elkezdje csörgetni a menedzsert – Fogd a hátát kérlek – szólt valakihez, aki sikeresen helyet is cserélt vele, mert nem dőltem hátra (bár már többnyire magamat is tartottam).

     - ..Ggyddehogy hívod – nyögtem ki nehezen, mert még mindig azért küzdöttem, hogy legalább felmosni ne kelljen. Összeszorított szemeimet most kinyitottam és még mindig kicsit szédülve (de az előbbitől azért már jóval kevésbé) néztem fel rá.

Namjoon elég meghökkenten és komoly, jelentőségteljes tekintettel pislogott rám. Mármint... ez nem igazán volt kedves tőlem. De nyilván nem fog letorkolni, hogy hogy beszélek Vele, hisz idősebb vagyok nála. Így ezt a problémát kiküszöbölve folytattam.

     - Úgy értem, hogy nem kell, mert nincs nagy gond, csak keveset ettem és kimerültem. De köszönöm. Reggel lemegyek az orvoshoz. – szögeztem le ellentmondást nem tűrve. Tudom, ha ezt az utolsó mondatot nem teszem hozzá, esélyem sincs azzal kapcsolatban, hogy békén hagyjanak. De az a gondolat nyugtat, hogy attól, hogy most ezt mondom, holnap még nyugodt szívvel ellóghatom.

      - Rendben. Reggel 6:30-ra lekísérlek – Ah, Namjoon túl jól ismer. Ezt nem fogom megúszni...

És nem is úsztam. Ahogy baktattam a lobbi felé, azon gondolkodtam, hogy mégis mennyi mindent csináltak. Megmérték a vérnyomásom, vettek vért, mértünk egy vércukorszintet, idiótábbnál idiótább egyensúlygyakorlatokkal megnézték, hogy agyrázkódásom van-e (komolyan, úgy éreztem magam, mint valami karakter egy vígjátékban, akit épp halálra szivatnak, mi ez a „csukott szemmel érintsd meg az orrod" dolog, jézusom). De még ez is semmi, mert tetőtől talpig végig néztek rajtam mindent, hogy nincs-e megzúzódva a fejemet pedig különösen alaposan és sokáig (gondolom nem segít a sötét hajam a dolgon). De még látásom is ellenőriztek! Minek? Jesszusom.

     - Látod, nem is volt olyan vészes – vetette a vállamra az alkarját kissé piszkálódva RM, majd immár vele együtt folytattam az utam a lift felé. Mondatára csak morrantam egyet. Rájött, hogy a kis üdvözlése nem dobott fel, így komoly hangvételre váltott – Mit mondtak? – kérdezte.

Benyomtam a lift hívógombját, majd visszatértem a vatta nyomorgatásához a karomra – Semmit – feleltem fáradtan. Alig aludtam az éjszaka (mondjuk ezzel a többiek is így vannak valószínűleg) és a tegnapi nap után mozogni nem volt kedvem, pláne ilyen korán, nem, hogy lejönni a földszintre. Kicsit... nyűgös voltam, na. De amint realizáltam, hogy a válaszom kicsit túl kurta lett (bár teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vette magára, sőt, tudta, hogy folytatni fogom a mondandóm), így meg is tettem – A szokásos vizsgálatokat csinálták meg, mint amiket kéthetenként kontrollon szoktak mindannyiunknak. Illetve még néhány extrábbat a fejem ütődése miatt... – beszéltem, miközben a lift morajlását hallgattam (elképesztően altató hatású volt a hangja most ebben az állapotomban) – Egyelőre semmi extra. A vett vérrel kapcsolatban pedig majd felcsörögnek, ha kész az eredmény.

     - Akkor minden mást rendben találtak – hangsúlyából nem tudtam eldönteni, hogy kijelentés volt vagy kérdés, de egy igenlőt bólintottam, majd az újonnan megérkezett (üres) liftbe szálltam be, Ő pedig utánam – Örülök. Ha véletlen nem leszek itt, mindenképp írd meg, hogy azzal mi a helyzet.

Tudta, hogy kénytelen leszek eleget tenni a kérésének, bár sok kedvem nem volt hozzá. A lift falának döntöttem a fejem és a sötétkék, majdhogynem fekete mackónadrágom zsebeibe bújtattam a kezeim. Én pontosan tudom, hogy mi bajom, ez az egész csak arra jó, hogy most épp ne az ágyamban fetrengjek, illetve, hogy kényelmetlenül sok figyelmet kapjak (amire most aztán pláne semmi szükségem, hát így is minden mozdulatomra úgy figyelek mostanában, hogy az már beteges).

     - Ebédre pedig kértem bulgogi-t – mondta jó kedélyűen, de továbbra is igencsak ellentmondást nem tűrve. Persze. Az egyik kedvenc kajámat, nagyszerű. Csak sóhajtottam egyet, majd pedig a lift megállt és Ő elindult, én viszont meg sem moccantam. Nem figyeltem melyik gombot nyomta be beszálláskor, de azt tudtam, hogy én nem oda megyek. Amint észrevette, hogy nem jövök, megtorpant, a kezével pedig a lift ajtajánál támaszkodott meg, hogy az ne csukódjon be. – Merre? – kérdezte kurtán.

     - Felmegyek a stúdióba – válaszoltam egyszerűen. Nem akartam semmi többet hozzáfűzni. Magyarázhattam volna, hogy „van egy kis dolgom", de minek, szerintem átlát már annyira rajtam ennyi év után, hogy tudja, csak egyedül akarok lenni.

Csendben. Csend-ben. Cs. E. N. D. B. E. N.

Namjoon tekintete rosszalló volt, de tudta, hogy sajnos nem az az ember vagyok, akire tud hatni. Egy pillanatra mintha gondban is lett volna, majd váratlanul egy angyali mosolyt festett fel az arcára.

     – Renden, akkor várunk egy óra múlva a reggelivel – csivitelte, majd mielőtt még ellenkezni tudtam volna, benyúlva a liftbe gyorsan benyomta a panelen a 19 számból az egyiket (szerintem nem is figyelte melyiket, Neki az volt a lényeg, hogy mihamarabb elinduljak és ne tudjak visszakozni), majd mint egy integetve, ellibbent.

     - Ahhhhshibal... - káromkodtam magam elé. Semmi kedvem nem volt ehhez. A stúdióba is csak azért megyek most fel, hogy zavartalanul tudjak a kanapémon aludni egyet és ne percenként törje rám valaki az ajtót, hogy minden rendben van-e. Nem, mintha a kotnyeleskedőket ez a néhány emelet annyira zavarná, de mégis, van különbség aközött, hogy csak bekopogtatsz az egyik szobába és aközött, hogy kijössz a folyosóra, beszállsz a liftbe, felcaplatsz néhány emeletet, majd pedig rárontasz valakire a saját stúdiójában. Merőben nagyobb energia befektetés... Hátha legalább 20%-kal csökken a zaklatóim száma...

      Hát... fogjuk rá, hogy a várakozásaim szerint történt a dolog.

A stúdiómhoz érve becsipogtam a kártyámmal, majd besétáltam a jelen pillanatban kissé rumlis kreatív szentélyembe. Alapvetően egy rendszerető ember vagyok, vannak időszakaim, amikor csak úgy jókedvemből rendszerezek mindent és élére állítok, koszban pedig képtelen vagyok koncentrálni (bár azt a takarítószemélyzet intézi az esetek egy részében, amikor engedélyezem, hogy bejöjjenek, de ez mostanában nem történt meg), szóval általában rend van. Most sincs akkora káosz, kb. 10-12 percembe telne mindent közel tökéletes szintre hozni. Néhány kidobatlan bubble tea-s pohár – meg néhány Starbucks-os -, pár taknyos papírzsepi (köszönjük a közreműködést: Mr. Allergia) és indokolatlan mennyiségű random pulcsi mindenfelé ledobálva. De tényleg, csak pulcsik. Mintha más ruhadarabot nem is hordanék. Oké, ez ráfogható arra, hogy nyilván nem itt vetkőzök pucérra (Miért tenném? Van olyan, hogy fürdőszoba, Te mocskos elméjű ősember!), ezáltal csak a pulcsijaimat vetem itt le, de komolyan, hogy halmozódott fel ennyi?

     De ezekre a dolgokra most pontosan egy másodpercig voltam képes figyelni; amíg felmértem a terepet, hogy minden úgy van itt, ahogy hagytam. (Igen, paranoiás vagyok, de mentségemre szóljon, ez a szakmámmal jár. Eléggé belénk is verték, hogy minden apró részletre figyeljünk. Nem, mintha nem olyan lenne itt a biztonság, mint legalábbis a Vatikán levéltárában, de ez nem mindig volt így. Amíg nem voltunk ekkorák, mi is csak egy átlagos koleszban laktunk, mint a legtöbb gyakornok és kezdő idol. És mi, akiknek minden mozdulatukra figyelniük kell, nem engedhetjük meg azt, hogy valami kotnyeles személyzettag valami kompromittálóba fusson bele, lefotózza és utána szétkürtölje az interneten – majd néhány millió won-os perrel a nyakában kihajítsák a cégtől miután kiderült, persze... Huh, mennyit tudok dumálni a semmiről, térjünk csak vissza a tárgyra... Bla bla bla poharak, bla bla pulcsik, ah igen. ~) A stúdió levegőjébe szagoltam; állott. Ideje lenne szellőztetni egyet. De az nem most fog megtörténni.

     Erőtlenül a sötét, bőrkanapéra dőltem, de úgy ahogy voltam. Térd: rogyaszt, arccal előre, és... puff. Ennyi. Miután nekiérkeztem a puha anyagnak (a kanapén lévő jó néhány párna - ééésss egy plüssállat, szégyen szemre... - megakadályozta, hogy fájdalmasat érkezzek), hangosan belenyögtem a kanapé huzatába. Behunytam a szemem, kifújtam ezzel az elegáns hanggal a tüdőmből a levegőt, majd másodpercekig nem is vettem újabbat. Csak élveztem a nagy üres semmit, amit akkor éreztem. Furcsa, de ezt is viszonylag gyakran csinálom.

Alig emlékeszem az elkövetkezendő néhány másodpercre (és nem azért, mert megfulladtam... ne aggódj, nincs ekkora szerencséd), az utána lévő percekre pedig pláne nem. Úgy, ahogy voltam elaludtam. Spoiler; ha innen felkelek, mocskosul fog fájni a nyakam.

Ha jól sejtem, alig kellettek percek ahhoz, hogy olyan mélyen aludjak, hogy még álmodjak is. Bár az is igaz, hogy abban sok köszönet nem volt.

     Nem emlékszem pontos részletekre az álmomból, de leírom, ami a fejemben van. Mindannyian kint álltunk a színpadon, elegánsan, öltönyben, ahogy azt kell. Fekete zakó és öltönynadrág, fehér ing (nyaknál lazán kigombolva), nyakkendők nélkül. A koreográfia, amit előadtunk egyik előzőre sem hasonlított, érzelmes volt és viszonylag lassú, nem is mozogtunk benne kifejezetten sokat. Egy ponton úgy kellet mozogjunk, hogy Jimin és én álltunk egymással szemben, a többiek pedig egy kupacban mögöttem. Jimin felém lépett, nekem pedig éreztem, hogy megint kihagy néhány ütemet a szívem. Valahogy egy vörös rózsa is odakerült Hozzá (meh, klisés), melyet üres tekintettel fogott; mindkét kezével. A vörös lassan elszíneződött és feketévé változott, Jimin pedig lassú léptekkel átsétált rajtam; az álmomban tényleg láthatatlan voltam, megvalósult a tegnapi elképzelésem a szellem létemről.

Megfordultam, a színpad padlóján pedig egy ponton egy téglalap alakú viszonylag nagy rés nyílt. Mind az öten ott álltak körülötte, Jimin pedig melléjük lépett. A nyílásba hajította a rózsát, ami leérve már addigra egy koporsó tetejét találta meg. A mellkasomban szúróan fájó érzésként jelent meg a felismerés, hogy a koporsóban bizony én vagyok. Meg akartam moccanni, de nem bírtam. Szólni akartam, de nem volt hangom. Minél erősebben próbáltam kiabálni, annál kevésbé tudtam. Fojtott levegő távozott csak a tüdőmből, az is egyre nehezebben és nehezebben.

Egy ponton a nézőtér egy emberként üdvrivallani kezdett, rengeteg villanás – nem tudtam eldönteni, hogy vakuk, vagy az Army bomb-ok fényei lehetnek-, majd a tagok (rajtam kívül) boldogan meghajoltak és mintha az imént megejtett ceremónia mind meg se történt volna – vagy csak szimplán a produkció része lett volna; vidáman integetve futottak le a színpadról, miközben én mögöttük az egészet, földbe gyökerezett lábakkal néztem végig.

     Ekkor dörömbölést hallottam.

És felébredtem.

Hatalmas levegőt vettem, mert tényleg fulladoztam. Köhögtem is néhányat. Most már értem miért fulladoztam álmomban is (a bőrből készült bútoroknak, meg úgy bőrből készült bárminek van egy olyan tulajdonsága, hogy neeeem igazán ereszti át a levegőt...).

A szívem majd kiugrott a helyéről a dörömbölésre és hosszú másodpercekig csak ijedten zihálva emelgettem a fejem, hogy mi van és hol történik az atomkatasztrófa.

     Amint realizáltam a világot, amiben vagyok (ne nézz így, ez egy random szundi után sokszor meglehetősen nehéz feladatnak bizonyul), a remegő kezemmel feltoltam magam ülésbe – azaz próbáltam. Sikertelenül tettem, hisz a gyengeségem miatt nem tudtam megtartani magam és lezúgtam a kanapéról.

     - Oh a picsába már... - morogtam az orrom alatt, majd onnan már nagy nehezen fel tudtam tápászkodni. Persze, tegnap nem kaptam agyrázkódást, majd akkor ma. Mehetek le megint az orvosiba (nincs az az isten).

     Morogva keltem fel, reflexből leporoltam magam és dühös, ogre léptekkel közeledtem az ajtóhoz. Újabb hangos kopogás után úgy téptem fel azt, hogy abban nem volt köszönet. A hajam csapzott volt és kócos, hunyorogtam (a fényt egyébként is nagyon rosszul bírja a szemem, hát még felkelés után közvetlenül), idegesen fújtattam, majd ránéztem az előttem állóra, de úgy, hogy a tekintetemmel konkrétan ölni lehetett volna. De nem csak egy embert, egy egész elefántcsordát.

     - Mi van?! – rivalltam rá az előttem állóra. Nem hiszem el, nem elég, hogy reggel lerángattak mocsok korán (oké, nem mocsok korán, de egy nem turné időszakhoz képest igenis mocsok korán), fél órát nem hagynak aludni...

     Az előttem álló Taehyung mintha a körülötte – nem – repkedő pillangókat figyelte volna, annyira szart arra, hogy mennyire ki vagyok akadva.

     - Jó reggelt Hyung – köszöntött, hisz Vele ma még nem találkoztam. Morrantam egyet. Vártam, de nem folytatta, így kérdeztem.

     - Mit szeretnél? – fogtam kicsit vissza a mérgem, de elég türelmetlenül ácsorogtam, a hajamba túrva néhányszor, hogy a négy égtáj helyett az csak három irányba álljon.

     - Éhen halunk ~ - nyögte ki, miközben a szürke mackónadrágja zsebébe süllyesztette a kezét. Az elnyűtt, de látszólag is minőségi anyagból készült fél pizsama felsője (Tae öltözködésénél én néha nem tudom eldönteni, hogy mikor van pizsamában és mikor nem, ezért alkottam egy ilyen kategóriát rá) pedig úgy állt rajta még így is, mintha valami magazinból lépett volna ki.

Vártam. De nem folytatta.

     - És? – pislogtam rá. Csak a fejemet dugtam ki az ajtó résén, így úgy nézhettem ki, mint egy bamba, épp idegesen felfújódott gömbhal.

     - Namjoon nem engedi, hogy együnk, amíg nem jössz Te is – panaszolta el magát, majd mintha szúnyog csípte volna, hirtelen vakarta meg jobb kezével a bal lapockáját.

     - Nem vagyok éhes... - kezdtem morcosan becsukni az ajtót, mire szintén panaszosan nyögött fel.

     - De nem ehetünk a bulgogi-ból, Nélküled! – hivatkozott az íratlan szabályra, ami már fennáll köztünk évek óta. Tradicionális, hogy ha valamelyikünk kedvenc ételét rendeljünk, akkor a) ha közösen ennénk, bevárunk lehetőleg mindenkit, de alsó hangon az illetőt, akinek a kedvence, hogy legalább egy falatot ehessen belőle b) ha nem, akkor pedig képet csinálunk a másiknak róla és elküldjük Neki, valami „Nyenyenye ebből nem kapsz nyenyenye~" igazán humoros képaláírással mellékelve.

     Mérgesen fújtattam egyet, majd a homlokom az ajtófélfának döntöttem. Igen, ezzel a tradícióval még engem is meg lehet venni.

     - Mi a francért rendeltétek meg ilyen korán?

     - Hát már egy órája kihozták igazából...

     - Mi van?

     - Félre kértük.

     - De akkor én még az orvosiban-... várj, mennyi az idő?

     - Fél egy – mondta a lehető legnagyobb természetességgel, továbbra is elmerülve a saját világában, most valami rendkívül érdekeset – gondolom egy fckn repedést, Taehyung néha esküszöm nem értelek – nézve a falon.

     - Fél egy van??? – háborodtam fel az időre, hogy mégis hogy merészel telni, most már egy kicsivel nagyobbra nyitva az ajtót. Hát fél nyolc lehetett maximum, amikor végeztem az orvosnál. Összehúztam a szemöldököm és az ujjaimmal meg is gyürködtem homlokomat egy kicsit, majd folytattam; – Na várj, de ha fél egy van, Namjoon hogy nem rontotta rám az ajtót a reggelivel kapcsolatban? A lelkemre kötötte, hogy lemenjek.

Kicsit talán túloztam, mert nem mondta, hogy „Suga ezt most épp a lelkedre kötöm", de a hangsúlyából azért éreztem.

     - Jimin lebeszélte róla – vonta meg a vállát, majd pedig mint aki jól végezte dolgát, megfordult és kissé hiperaktívan lépkedve elindult – gondolom – vissza a többiekhez. (Ez a csávó amúgy már tizedik éve kiakaszt ezzel, néha olyan, mint egy visszamaradott képességű 5 éves, néha pedig mint valami görög isten képében megjelent (kissé ugyan elvont, de) komoly üzletember. És a legtöbbször ennek a kettőnek a furcsa elegye, ami valami még furcsább mód, iszonyú jól áll Neki.)

     Miközben figyeltem, ahogy távolodik, indokolatlan hosszú ideig visszhangzott a fülemben az utolsó mondata. Egész addig, amíg Tae be nem fordult a folyosón és el nem tűnt a szemeim elől, csak ott álltam és próbáltam emésztgetni és megrágni a mondatot. De mégis... miért beszélte le róla?

Miután rájöttem, hogy csak a fáradtság miatt halálosan túlgondolok mindent – ez csak egy egyszerű mondat, jézusom...-, a saját homlokomra koppintva visszahúzódtam a studióba. Megigazgattam magamon a ruháimat (mégiscsak, ebben az épületben rengeteg komoly ember is dolgozik nem csak mi lézengünk itt, bár szerintem már hozzászoktak az időnkénti elég furcsa kinézetünkhöz), még vagy kétszer beletúrtam a hajamba és miután a mobilom is megtaláltam - ami az alvás közben a kanapé két párnája közé csúszott - elindultam le, a többiekhez.

     Ahogy már korábban utaltam rá, a HYBE épületében is van amolyan otthonunk, de hadd vázoljam fel ezt a helyzetet egy kicsit jobban; mindannyiunknak van saját lakása Seoul különböző részein, ahonnan be tudunk járni dolgozni. De mivel sokszor kell együtt legyünk fizikailag egy térben, elég gyakran haza sem tudunk menni a szoros időbeosztás miatt, így azon túl, hogy ez az épület tele van irodákkal és a cég itt vezet hát úgy... mindent is, nekünk kialakítottak stúdiókat (konkrétan HALÁL biztosra leszigetelve, de hogy így tényleg, még abból sem hallani semmit, ahogy a vocal line sokszor számomra már elképzelhetetlen magas hangokat ad ki magából, elképesztő hangerővel), de van itt egy közös életterünk is kialakítva (ahol tegnap ájuldoztam, ami tehát tartalmaz egy nappalit, két elég tágas dolgozószobát ha kellene, konyhát és 4 hálószobát (kettesével vagyunk „elosztva" benne, de a gyakorlatban elég kevésszer valósul meg, hogy ketten alszunk egy szobán belül), fürdőt, meg további unalmasnak nevezhető élettereket). Na meg van a stúdió szint - ahonnan most én is jöttem -, ahol mindannyiunknak, teljesen külön ki van alakítva és személyre van szabva egy-egy stúdió, ahol önállóan dolgozhatunk. (Na meg egy másik szinten egy nagyobb és profibb, ott szoktuk felvenni a közös dolgainkat, meg az alagsorban táncterem stb. stb., de ezek már unalmas és száraz dolgok, majd ha szükséges lesz rá, úgyis mesélek róluk.)

     Szóval miután leértem az általunk a régi berögződések miatt még mindig „dorm"-nak nevezett közös életterünkbe, hangos üdvrivalgás fogadott, már akkor, amikor még nem is látták, hogy ki vagyok (az üdvrivalgás főleg JK-től és Jin-től származott). Ahogy beléptem a nappaliba, a srácok már többnyire a földön ültek a dohányzóasztal körül és épp felpattintották az ételszállító dobozokat – hogy miért nem rakták ki tányérokra ez alatt a zsenge egy óra alatt, az számomra rejtély -, én pedig melléjük kucorodtam a földre. Néhány megjegyzést kaptam, miszerint „Hát na végre!" „Megérkezett Csipkerózsika!" „Kialudtad Magad?" és társai, de csak fáradtan bólogattam, mint akit semmi más nem érdekel, csak az étel – na jó, mert mondjuk így is volt amúgy részben, hehehe...

     De csak részben. Miközben épp a tányéromra halmoztam némi rizst, a már mondhatni szokásommá vált rituálét végeztem el – amit ugyan tudat alatt tettem szokásommá. Mondjuk... furcsa dolog rituálénak nevezni, mert csak annyiról van szó, hogy lecsekkoltam mi a helyzet a többiekkel... mármint... na jó, mit áltatom magam, ránéztem a többiekre, majd pedig Jimint analizáltam tetőtől talpig. Vagyis... nem úgy. Vagyis, talán egy picit úgy, de leginkább nem úgy. Úgy. Höhö, milyen érdekes ez a dőlt betű, nem? Ha kimondom, hogy úgy, az így jelenik meg. Nem így, hanem úgy. Höh. Jézusom, ideje lenne felnőnöm...

Khm, szóval nem úgy, hanem szimplán... mindenre kíváncsi voltam. Mennyire pihente ki magát éjszaka? Mennyire fáradt az arca? Mit visel ma, tehát volt már az épületen kívül, vagy nem? Edzett ma már? Milyen érzések tükröződnek a szemében? Milyen fülbevaló van a fülében? Mit visel és hogyan? Megfésülködött már és elvégezte a szokásos arcápolási rituáléját, vagy még vissza van? Minden részlete érdekel. Valamiért. Valamiért az elmúlt tíz évben rajta is úgy néztem végig, mint a többieken, most pedig még azt is kielemzem, hogy volt-e manikűrösnél már a héten, vagy még nem...

     De ma eddig nem jutottam el. Hisz az első lépésnél megálltam; az arca sötét volt és szomorú, lesütött tekintettel nyammogta az apró marhahús darabot, miközben a kezei kissé erőtlenül fogták az arcához közel a tányérját, hogy ne az ölébe potyogjon vissza az étel, ha arról lenne szó. Realizáltam azt is, hogy a hangját sem hallottam még ma – legalábbis mióta én bejöttem egy szót sem szólt, pedig a többiekhez hasonlóan várható volt, hogy Ő is mond valami kedvesen csípőset a délelőtti szundimaratonomra. De nem. Az egész lénye olyan volt, mintha valami kiveszett volna belőle. Amikor Tae a térdével véletlenül meglökte Jimin könyökét (Tae a kanapén ült, Jimin előtte a földön) és elnézést kért Tőle, akkor pillantott fel egyedül és intett a kezével, majd egy halk, számomra érthetetlen valamit motyogott, ami gondolom egy „Semmi baj" lehetett. Lefagytam. Az ekkor kissé felemelt tekintetéből láttam, hogy hiányzik valami. Mintha valami eltört volna Benne. Egyszerre volt üres és fénytelen a tekintete és csillogtak mégis túlságosan a szemei, mintha mindjárt elsírná magát, nekem pedig ekkor egy igen nagy, már ismerős gombóc keletkezett a gyomromban – újra. Így látni Őt... fizikai fájdalmat okozott.

     Az evőpálcika megállt a kezemben félúton a szám felé, mert tudtam, hogy én most ezt a falatot nem fogom tudni lenyelni. Próbáltam nem feltűnően figyelni, de megijedtem és tudtam, hogy valamit tennem kell. Fájt így látni Őt. Ha máson látom ezt, már rákérdeztem volna. Nem úgy, hogy „Hé, látom szarul vagy, mi a baj?" így mindenki előtt, de elkezdtem volna beszéltetni. Kérdeztem volna Tőle valamit, vagy némi ürüggyel kihívtam volna a konyhába, ne adj isten vártam volna a kajálás végéig, hogy majd ketten maradjunk. De itt nem tudtam mit tegyek. Úgy érzem, mintha tojáshéjakon lépkednék akárhányszor Róla van szó – de a saját magam, önös érdekei miatt -, most viszont úgy érzem, hogy egy rossz mozdulat és nem én török (és az álarcom), hanem Ő. Furcsa volt az is, hogy senki sem szólt semmit ezzel kapcsolatban, mintha észre sem vennék. Lehet történt valami, amíg nem voltam itt? Vagy már megejtették a beszélgetést és ezért „nem foglalkoznak vele", mert már tudják mi a baj? Nem értem. A görcs a gyomromban csak erősebb és erősebb lett, pláne, miután észrevettem, hogy feltűnően kerüli szemével a területet, ahol én ülök. Mintha... felém sem bírna nézni. Mintha... felém sem akarna nézni.

     Lassan remegni kezdett az evőpálcika a kezemben és a gombóc a gyomromban egyre nagyobb és nagyobb lett. Elöntött a hányinger a stressztől és a pániktól. Nem tudtam mit tegyek. Halálfélelmem lett a semmitől és a semmiből, de nem akartam, hogy ez bárkinek is feltűnjön. Rettegtem, féltettem az álarcomat is, de legfőképpen Őt. Aztán pedig már nem tudtam mit féltek jobban. Vagy mitől félek jobban, pedig egyértelműen nem volt reális ez a hirtelen stressz, ami rám jött. Több, mint valószínű, hogy semmi közöm az egészhez. Nem tudtam mit tegyek. A kezem annyira remegni kezdett, hogy az ölembe ejtettem az éppen fogott falatot, amit Jin pont kiszúrt és reflexből viccesen, egy szomorú kiskutya hangot adott ki, miközben engem nézett. Ezáltal mindenki felfigyelt és tekintetük egy személyként rám szegeződött. Éreztem, hogy az arcomra egyre jobban kiül a rettegés, a végtagjaimból kifut a vér, lever a hideg veríték és a kezem, amivel az evőpálcikákat még éppen, hogy valahogy tartottam csak egyre jobban és jobban remeg.

     Mindenki rám figyelt hirtelen, ekkor már a hideg, ijedt csendben. Rám és az elpalástolhatatlan pánikrohamomra.

                               Ha szeretnél, erre kattintva megtalálsz Wattpad-on is! ♥