A perspektíva
[ Őrületbe kergetsz - 4. fejezet ]

     A kocsiban már szinte tűkön ültem. Az elmúlt tíz percben vagy háromszor kértem meg illedelmesen Hyung-ot, hogy siessünk. A sofőrtől, akinek szégyen szemre még a nevét sem tudom, de annyi sofőre van a cégnek és mindig cserélődnek, hogy nem tudom számontartani… szörnyű érzés, mert egy pillanatra sem akarnám őket robotként kezelni, mégis valahogy rá vagyunk erre kényszerülve… Szóval visszatérve, már vagy háromszor kértem meg rá, hogy siessen. Kb. kétszer annyival hajt, mint a megengedett sebességhatár és láthatóan feszülten koncentrál, de olyan rutinosan kezeli az autót és annyira gyakorlottan tekeri csuklójával a kormányt, hogy egy pillanatra sem kellett aggódjak. Ellenben a gyorshajtásért majd aggódhatunk…
     - A gyorshajtásával kapcsolatban majd intézkedem – mondtam is ki hirtelen, amint eszembe jutott. A visszapillantóból nézve láttam a szemében egy hangyányi megkönnyebbülést, de azonnal szabadkozni kezdett.
     - Köszönöm Sajangnim, de erre semmi szükség! – reagált egy apró pillanatra a tekintetemet elkapva a tükörből, ahogy épp átszlalomoztunk néhány autó között. Megütötte a fülemet, hogy gyakorlatilag főnöknek hívott, szóval szokásomhoz híven, Őt is korrigáltam. A legtöbbször kijavítom a staff tagjait, ha úgy érzem túlzásba viszik a tiszteletet – hiszen ahogy már korábban kifejtettem, sejtre pontosan ugyanolyan ember vagyok, mint Ők-, bár néha belefáradok a dologba (szintén; túl sokan vannak), de most túl nagy szívességet tesz nekem ahhoz, hogy ezt kihagyjam.
     - Hívj nyugodtan Yoongi-nak, vagy Suga-nak.
     - Igazán köszönöm, Yoongi-nim! – még így is igen nagy tisztelettel beszélt, pedig ránézésre egy 10 évvel biztosan idősebb volt nálam.

     Innentől csendben folytattuk az utat, nem akartam elterelni a figyelmét az egy órás úthossz minimálisra csökkentéséről. Kezembe vettem a telefonomat és rányomtam a sárga KakaoTalk ikonra. Kikerestem Jimin profilját, majd gyorsan bepötyögtem egy rövid üzenetet; „Mindjárt ott vagyok”, majd lezártam a kijelzőt. Ekkor vettem észre, hogy újra reszketni kezdett a kezem. Felsejlett a szemeim előtt az arca, ahogy rám nézett, amikor találkoztunk az ajtóban és nem bírtam nem felidézni az üveges tekintetét, ami mélyen át volt itatva szomorúsággal.

     Épp egy élesebb kanyart vettünk be, amikor is azzal a lendülettel hasított belém a gondolat, ahogy haladtunk. Ha Jimin nem hív fel, én most nem ebben a kocsiban robognék vissza a kerületbe, ahol a Hybe épülete is van, hanem már rég bent lennék abban a rozoga, füstszagú épületben… és…
A telefonom felpittyegett. A kijelzőre pillantottam, ahol a „Csak nyugodtan, megvárlak ^-^” felirat jelent meg.
Furcsa. Furcsán kedves. Furcsán vidám. Én nem értem. Ezen a ponton én már semmit sem értek.

     Végül 17 perc alatt tettük meg az eredetileg egy órára becsült utat, ami számomra emberfeletti teljesítménynek számított.
     - Hálásan köszönöm – hajoltam meg (már amennyire tudtam) a hátsó ülésen ülve, miközben rutinosan és gyorsan leparkolt a parkhoz közel – Nagyon sokat segített most ezzel.
     - Ez a munkám – mosolygott kedvesen, láttam rajta, hogy kissé zavarban van.
     - Megkérdezhetem a nevét? – kérdeztem még gyorsan, de ekkorra már félig kiugrottam a kocsiból.
     - Seong-Ho, uram – hajolt meg egy kicsit Ő is a sofőr ülésből hátranézve, kissé fáradt tekintettel az elmúlt percek koncentrációja miatt.

     Bólintottam, majd elköszöntem. Nagyon gyorsan felpötyögtem magamnak a nevét fél kézzel a telefonomba, hogy ha bármilyen büntetést küldenek a gyorshajtás miatt, el tudjam majd intézni.

     De ezen a ponton túl nem tudtam már másra figyelni. A maszk még az arcomon volt, ahogy eddig, a sapkámat viszont újra lejjebb húztam a szemeimre. Kocogni kezdtem (hát komolyan, az elmúlt fél évben nem futottam ennyit, mint ma este), majd pedig befordultam a szokásos parkhoz, ahol néha összefutunk a tagokkal. Egy eldugott helyen van a hatalmas épületek takarásában, egy pici játszótérrel a folyó egyik leágazása mellett. Nagyon szép, de kellően kicsi és visszafogott ahhoz, hogy a legtöbb ember egyáltalán ne jöjjön ide.

     - Hé! – állt elém egy fekete ruhába öltözött alak (nagyszerű, csak gondolnom kellett arra, hogy erre nem jár senki…) és szigorúan a mellkasom elé tette a kezét. Hirtelen fel sem fogtam mi van, így majdnem belé is ütköztem – nem mintha ez megállította volna. Felpillantottam rá és a hihetetlen szigorra a szemeiben. Egy pillanatra azért megijedtem, főleg, mert nem esett le mi történik. Megtorpantam és reflexből magam elé tettem a kezeim, amolyan „Hé, hé, nyugi”-t sugallva. Egy másik ember mozgását is meghallottam tőlem balról, de nem néztem felé.

     A szigorú, összehúzott szemöldök előbb lágyult el, mint ahogy én felfogtam volna az illető számomra ismerős öltözetét (korom sötét volt és hajnali háromnegyed egy, oké?). A férfi leengedte a kezeit, mélyen meghajolt, majd vagy háromszor elnézést kért és utat engedve nekem oldalra lépett.
Ah, tehát testőr. Mi tagadás, jól végzik a munkájukat, ha még engem is megállítottak…
Illedelmesen meghajoltam előtte, majd megköszöntem, hogy elengedett. Ekkor néztem csak balra – meg úgy más felé – és a sötétben több helyen is felfedeztem ácsorgó sötét ruhás személyeket, összesen (egyelőre) hármat. Kellő távolságban voltak a játszótértől, de ideálisan körbevették azt. Meh. Ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha háziőrizetben lennénk…

     Tovább lépkedtem a játszótér irányába és azon kezdtem el gondolkodni, hogy Jimin mennyivel felelősségteljesebben él, mint én. Szerény személyem, egyedül ment el Seoul legveszélyesebb környéke mellé (viccen kívül, Seoul-on belül Guryong Village-ben van a legtöbb haláleset és nem, nem a túlcsorduló boldogságtól halnak meg az emberek arrafelé…), Jimin pedig a Hybe épületétől kb. 10-15 percre nem jött le úgy, hogy ne legyen vele legalább három őr. Oké, mondjuk ebben az is benne van valószínűleg, hogy Ő szólt. És, hogy – ahogy látom – messze nincs olyan inkognitóban felöltözve, mint én.

     És innentől megint nem tudtam értelmes dolgokon gondolkodni.
Kiszúrtam, ahogy a hintában ül, lábával kavicsokat rugdos és minimálisan ide-oda lökdösi magát hintáztatva, egy jól termett öt éves módjára, hogy ne érje szó a ház elejét. Egy apró mosoly kúszott fel a még maszkkal takart arcomra, ahogy figyeltem a világos, nagy kötött pulcsiban ücsörgő alakját – nekem háttal. Ahogy a kavicsos részre léptem, megcsikordultak azok a cipőm talpa alatt, így Jimin hátra ejtette fejét, ami miatt aztán pláne úgy nézett ki, mint egy szórakozott óvodás.

     Felemeltem a bal kezem és intettem Neki, mire Ő lábait átlendítette a hinta egyik irányából a másikra, hogy most már szembe legyen velem. Nem tudtam mit kezdjek magammal, ugyanaz az effekt jött rám, mint a múltkor a hűtőnél. Csak, mint egy szerencsétlen, megálltam előtte, mert valamiért leblokkoltam, nem tudtam, hogy mit csináljak. Hisz végül is… nem is tudtam, miért vagyok itt.

     - Szia – köszönt.
     - Szia – válaszoltam.
Nagyon jó, papagájnak már tökéletesek lennénk, mert ez az egymás mondatának ismétlése már az előbb a telefonban is nagyon ment, csak ideje lenne továbblépni.
     - Nem fázol? – néztem végig rajta, mert így, hogy szembe fordult velem, feltűnt, hogy a világos színű farmerje eléggé szaggatott és így tavasz éjszaka révén, hát… nincs még túl meleg. Jimin legyintett, majd inkább fejével a mellette lévő hinta felé biccentett, hogy üljek le. Huh, köszönöm az útmutatást, így legalább nem kell úgy álljak itt, mint egy rakás szerencsétlenség… Ezután legalább már csak ülni fogok úgy, mint egy rakás szerencsétlenség... Esküszöm már leülni sem tudok segítség nélkül…

     Lehuppantam mellé, Ő pedig újra átvetette – de most csak az egyik – lábát a hintán, hogy közre tudja azt fogni és tényleg szembe kerüljön velem. Én ugyanezt ugyan nem tettem meg, de a törzsem felé fordítottam. A haja kicsit kócos volt, szemei fáradtak, kezeit pedig visszahúzta a pulcsija ujjába. Fázik. Tudtam, hogy fázik.
     - Megfagysz, és már itt vársz rám vagy fél órája… - jegyeztem meg, ahogy már kaptam volna le a dzsekimet, immár szimplán a saját lelkiismeretem miatt is.
     - Ne, ne, hagyd, a kocsiban ültem eddig – válaszolta, de gyanús volt, hogy nem mond igazat, tekintve, hogy fogalma sem volt a pontos érkezésemről (ahogy nekem sem). Így végül magamon hagytam a kabátom, de nem mondtam le arról, hogy hamarosan igenis rátuszkoljam azt.

     Egy kis csend állt be. Furcsa. Ez az egész most… olyan más, mint az elmúlt napok. A fejemet a hinta láncának döntöttem és egy pillanatra behunytam a szemem (remélve, hogy nem veszi észre). Olyan nyugalom járt át - így, hogy most már mellette ültem-, mint napok óta nem. Idefelé még reszketett a kezem, de most csak egy kellemes melegség jár át, igen kontrasztosan ebben a tavaszi hidegben. Nyugodt vagyok. Napok óta először, nyugodt vagyok. De mégis miért vagyok mégis annyira ideges, ha mind a heten együtt vagyunk?
Halkan kifújtam a levegőt, kinyitottam a szemem és újra Rá néztem, miközben Ő elmélyülve figyelt néhány kavicsot.
     - Baj van? – kérdeztem. A kérdés hirtelen érte, így felkapta a fejét és olyan megsemmisült tekintettel nézett rám, hogy szinte megijedtem. Mégiscsak Ő hívott ide az éjszaka kellős közepén. (Amivel te jószagú ég, semmi baj nincs a világon, kérlek, csináld ezt minden éjjel. Kétszer. Vagy legalább tízszer.)
     - Ezt nekem kellene kérdeznem – sóhajtotta szomorúan, ahogy hátra döntötte a fejét, a háta mögötti láncsornak, majd kezeivel az azzal párhuzamosba kapaszkodott. Aztán hirtelen rájött, hogy ez így Neki még sem jó, szóval visszaült középre, egyenes háttal.
     - Miért? Nem én hívtalak fel éjfélkor… - pislogtam rá értetlenül, ahogy lehúztam állam alá a maszkomat.
     - Az igaz – válaszolt – És ne haragudj érte. De már nem bírtam tovább, beszélnem kellett Veled. Képtelen voltam tovább elviselni a lelkiismeretfurdalást. – beszélt kicsit gyorsabban, mint szokott és ekkor láttam azt is rajta, hogy kicsit meglepődött saját szavain; mintha nem akart volna ennyire őszinte lenni. Vagy legalábbis nem ilyen hirtelen.

     No, hát a krumpli effektus visszatért, hiszen annyi ránc futott végig a homlokom, amennyi még a nemrégiben a rozoga fa ajtó előtt ácsorgáskor sem.
     - Miért van Neked lelkiismeretfurdalásod? – kuncogtam fel egy kicsit, nem kinevettem Őt és ezt valószínűleg Ő is érezte. Csak egyszerűen… abszurd volt a kijelentése.

     De mégis, csak úgy… beállt a csend.

     És semelyikünk sem szólalt meg.

     Egy ideig úgy éreztem, hogy szüksége van rá és csak össze akarja szedni magát, én pedig meg akartam adni Neki a szükséges nyugalmat. De egy ponton már túl hosszúra nyúlt a szótlanság és úgy kezdtem érezni, hogy megbántottam a visszafogott nevetésemmel. De most… nem gyanús? Mintha ezzel csak elbagatellizáltam volna a problémáját. Ha valami miatt lelkiismeretfurdalása van, akkor lelkiismeretfurdalása van. Attól még nem kell jogosnak, vagy valósnak lennie, de ki vagyok én, hogy kételkedjek az érzéseiben. Ez csak egyszerűen nem egy empatikus viselkedés. Már fogalmaztam magamban, hogy elnézést kérek a dologért (bár így utólag meg már ez tűnik abszurdnak, nem is értem miért gondoltam, hogy Jimin egy ilyen apróságért neheztelne rám…), amikor végre megszólalt, azon a tipikus, csilingelően nevető hangján.

     - Istenem, hát sosem tudom befogni a szám, most pedig nem tudok beszélni… - formálta a szavakat, de mintha nem találtak volna utat a fülembe. Csak elvarázsolva keringtek körülöttem a levegőben. Pedig életemben már többezerszer hallottam ezt a hangot, viszont az elmúlt hét mintha maga lett volna a poklok pokla. Eddig észre sem vettem mennyire hiányzik… a … nevetése? Vagy csak a jókedve. Vagy mind a kettő. Esetleg csak úgy szimplán a személye, miközben nem elhalva ücsörög valamelyik sarokban…? Én már nem is tudom…

     - Ez tök rendben van. Te is tudod, hogy a kedvenc dolgom a világon csendben lenni. -válaszoltam, amint sikerült felfogjam szavait (ami most indokolatlan hosszú idő volt a bódító nevetése miatt).
Erre újra felkuncogott.
     - Az igaz, de nem hajnalban, a hideg utcán, miután iderángattalak.
     - Nekem ez is rendben van – rántottam egy határozottat a dzsekim cipzárján, majd kibújva abból a lábaira terítettem. Látom, hogy fázik, kimondta a „hideg” szót, többször nem vagyok hajlandó utalást tenni rá, hogy kéri-e a dzsekim, mert elfogadni úgysem fogja. Szóval önállósítom magam.
     - Suga… - nézett rám játszott haraggal, de pár másodperc múlva lemondóan feljebb húzta a combján a ruhadarabot – Köszönöm. De így Te fogsz megfázni.
     - Ha annyira fázom, majd szólok valamelyik testőrnek, hogy kutasson ki valamit a kocsiból, amivel idejöttetek – legyintettem. Jimin arcán pedig ekkor láttam meg, hogy elhordja magát mindennek, amiért akkora „hülye”, hogy ez eddig nem jutott eszébe.

A gondolatait kényszeresen megszakítva szóltam hozzá újra.
     - Szóval, mi szél hozott ma ki ide ilyen későn? – nem akarok hazudni, halálra furdalt már ezen a ponton a kíváncsiság.
     - Igazából ki akartam jönni levegőzni. Borzalmasan éreztem magam.
     - Szeretnél róla beszélni?

     Újabb csend. Ja, mert idióta kérdéseket teszek fel. Nem, Yoongi nyilván nem akar róla beszélni, valószínűleg ezért hívott ide… Duh.
     - Hyung, ne haragudj rám… - csendült fel egy fokkal rekedtebben a hangja, mint eddig. Összehúztam a szemöldököm és a földön lévő kavicsok bámulása helyett, most újra ránéztem.
     - Már miért haragudnék? – most nem nevettem. Ez volt a második, hogy arra utalt, valami rosszat tett velem kapcsolatban és egyszerűen fogalmam sincs mire gondolhat.

     Az ölében lévő kezei ujjait kezdte tördelni, miközben széles csíkká húzta a száját. Töretlenül gondolkodott, szinte hallottam, ahogy egymás után kutat a fejében a szavak után, pedig ilyen sosem csinál. Mindig tudja mit kell és mit nem kell mondani, annyira irreálisan tökéletesen viselkedik ezekben a helyzetekben (bár most már kételkedem saját magamban is, hogy nem csak én látom-e ezt így, de megbeszéltem magamammal; ez az igazság). Most pedig mégis gondban van. Végül nagy levegőt vett, majd annak kifújása közben újra felnézett rám és kissé hadarva, végre beszélni kezdett.

     - Láttam, hogy borzalmasan vagy mostanában, még sem tudtam tenni ellene semmit. Amikor a konyhában beszélgettünk próbáltam rákérdezni, de nem tudtam hogyan tegyem, mit mondjak, vagy mit tegyek. Ez annyira nem jellemző rám, mégis most teljesen üres volt a fejem. Tudod milyen borzalmas látni valakit, aki szenved, úgy, hogy te nem tudsz tenni ellene semmit? Egyszerűen… Úgy éreztem összeroppanok. – rázta meg a fejét beszéd közben - Aztán hirtelen összeestél, utánad kaptam, de nem értelek el, beverted a fejed, kiabáltam, nem reagáltál, azt hittem valami komoly bajod lesz és úgy érzem, hogy a próbálkozásommal csak rontottam a helyzeten… – darálta a szavakat egymás után szinte lélegzetvétel nélkül, mintha közvetlenül a lelkéből ömlenének a mondatok - …mert azóta folyamatosan pánikrohamaid vannak, amit úgy érzek azért lehet, mert felhívtam a dologra a figyelmet és tudom, hogy ezt mennyire nem szabad egy erre hajlamos embernél és… és azóta is… - most viszont megtorpant. Újra rágni kezdte a szavait, de nem túl sokáig. A fejét megrázva úgy döntött, nincs értelme most gondolkodnia és inkább csak beszél tovább.

     - És azóta is, ne haragudj, hogy ezt mondom Hyung, de olyan vagy, mint egy hajszál vékony üvegből készült, üreges szobor. Semmit sem látok rajtad, nincs fény a szemedben, rengetegszer rosszul leszel és nem tudom hogyan segítsek. A héten már elindultam a volt pszichiáteredhez, hogy tanácsot kérjek, de tudtam, hogy ez nem helyes. Neked kell így dönts, hogy segítséget kérsz. Sajnálom Hyung, én szeretnék segíteni rajtad, de nem tudok és ez még nem minden. – láttam, ahogy a keze reszketni kezd, hangja pedig több ponton is elcsuklott már ekkorra – Úgy érzem Te is mélységesen haragszol rám amiatt, mert felhívtam a figyelmet a problémádra, amitől csak sokkal rosszabbul lettél. És ettől megöl a bűntudat.

     Szavai olyan hidegséggel hasítottak mellkasomba, hogy abban a pillanatban a nevemet sem tudtam volna megmondani, akkor sem, ha valaki az életemmel fenyeget közben. A szemöldököm önkénytelenül felhúztam, az ajkaim kis résnyire nyíltak és úgy pislogtam, mintha megvakultam volna. Megpróbáltam megszólalni, de először csak erőtlen hangfoszlány szakadt ki a torkomból.

     Tehát Ő is észrevette a változást a viselkedésemen. 
     Ez gond. Ez rohadt nagy gond.

     A kezembe támasztottam a homlokom, de bár ne tettem volna, mert ezzel olyan volt, mintha igazat adnék Neki, pedig messze ez volt a legutolsó, amit szerettem volna. Azt hiszi tett valamit, azt hiszi valami bajom van Vele, azt hiszi, hogy az Ő hibája a negatív viselkedésem. Azt hiszi neheztelek rá. Pedig ennek tökéletes ellentétéről van szó. Az utóbbi időben minden egyes percet, amit valaha együtt töltöttünk az egekig magasztalok és minden emléket önkénytelenül újraélek a fejemben. Én sem értem. Fogalmam sincs, hogy miért. Nem értek semmit, elegem van és frusztrált vagyok tőle. A torkom újra görcsbe ugrott, de nem voltam hajlandó a szorongásaimmal foglalkozni, meg kellett mentsem a helyzetet. El kellett Neki mondjam, hogy nem Vele van a baj. Sőt. De mégis hogy tegyem ezt meg? Hogyan fejezzem ki, hogy pontosan ennek az ellentétét érzem?
Sehogy. Nem tehetem meg. Mégis hogy hangzana a számból, hogy „Nem erről van szó, csak nem bírok rád nézni anélkül, hogy ne öntsenek el az érthetetlen érzéseim és nem akarom, hogy észre vegyétek, ezért viselkedek hidegen”?
Ezt nem mondhatom el, esélytelen.

     Elengedtem a homlokomat, majd előre dőlve, az alkarjaimmal a térdeimen támaszkodtam meg. Most megint nem bírtam ránézni. Csak magam elé bámultam, a sötét éjszakába, a folyó végtelen vizébe, amibe mintha épp most kezdenék én is újra belefulladni, pedig mióta itt ülök, egy apró pillanatra már mintha úsztam volna fel a felszínre. Ez az elmúlt pár perc annyira idilli és nyugodt volt, hogy szinte el is felejtettem ezt a fájdalmas érzést, ami a mellkasomban, mint egy hatalmas lyukként tátong. Újra az a mocskos szagú ház és a rozoga ajtó képe villant be a fejembe. Csak arra gondoltam, hogy vissza akarok menni. Megint menekülök. Válaszolnom kell, de mit? Nincsenek szavaim. Fogalmam sincs semmiről. Bár csak érteném. Bárcsak válaszolni tudnék.

     De csak mint egy megnémult énekesmadár, akit épp egy sólyom ragad el; úgy hallgattam most én is, fájdalmas tehetetlenséggel, elfogadva a keserű sorsom.

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot (szavazásokat, háttérképeket stb.)... ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions