Harmónia
[ Őrületbe kergetsz - 5. fejezet ]

Végtelennek tűnő ideig ültünk egymás mellett a hideg csendben. Az agyam kiürült, most nem hallottam a süvöltő gondolataim. Nem csak kívülről telepedett rám a megfagyott némaság, hanem belülről is. Az agyam nem működött. Amikor pedig igen, csak arra tudtam gondolni, hogy ott kellett volna maradjak a Guryong Village-nél és ide se tolni a képem. Az elmélyült feszültségemben ösztönösen kaptam egy idő után a fel-le rázkódó lábamon a zsebeimhez, de én is tudtam, hogy a telefonomon kívül nincs bennük semmi.

     - Jajj... – törte meg a csendet a mellettem ülő, most már határozottan remegő hanggal – Visszaszoktál?
Le sem tettem úgy igazán. De erre nem akartam most kitérni.
      - Nem – erőltettem ki egy hangot az összeszűkült torkomból, majd kifeszített ujjaimat ráhelyeztem a térdeimre, ugyanúgy, mint amikor múltkor Jungkook rám szólt – Csak berögződés.

     Igazat mondtam, mert tényleg arról van szó. Aki egyszer dohányzott, az tudja, hogy ez az érzés sosem fog eltűnni igazán az elmédből – meg egy ideig az ilyen mozdulataidból sem, ahogy a többi függőség esetében is így van ez. Ha egyszer függő voltál, az is maradsz. Bár én sosem tartottam magamat a cigivel kapcsolatban annak. Voltak stresszes időszakaim, de leginkább akkor dohányoztam, mikor még Daegu-ban éltem. De akkor is voltak hetek, amikor hozzá se nyúltam. Sosem szoktam igazán rá, ezáltal nem is tudtam róla leszokni. Igazából nem is akartam, mert semmi értelme nem lett volna, sőt. Mentálisan csak egy biztonságérzetet adott a tény, hogy bármikor rágyújthatnék, ha akarnék, mert nem köti a kezem semmi.
Kivéve a cég, nyilván ők nem támogatják ezt sem, de mit igen... Bár ezen a ponton velünk már ilyesmivel kapcsolatban sem veszekednek túlzottan, amíg nem feltűnően csináljuk a dolgot. Most is lesz MV forgatáson egy jelenetem, ahol ténylegesen dohányozni fogok és az valódi cigi lesz. Talán ez lesz az első alkalom, hogy ilyen nyilvánosan megjelenik majd nálunk. De hát nem is csoda, hogy nem szoktam rá rendszeresen, enyhén szólva szükségem van a tüdőkapacitásomra a munkám során, nem akarom én azt még tudatosan rombolni is.

     Nem tudtam, hogy csak beképzeltem, vagy Jimint egy kicsit tényleg megnyugtatta a válaszom, de most nem is igazán akartam ezzel foglalkozni. Inkább szerettem volna rájönni, hogy mi a fenét csináljak, hogy kiszakadjunk ebből a most már igen kellemetlenné és frusztrálóvá váló helyzetből.
Vettem egy nagyobb levegőt, majd kifújtam azt és kissé átgondolatlanul, de elkezdtem formálni a szavaimat.

     - Semmi bajom Veled az ég világon – válaszoltam, bár így percek hallgatása után ez enyhén szólva tűnt valótlannak. Hát igen, ezért mondom, hogy átgondolatlan vagyok. Fogalmam sincs egyszerűen mit kellene mondjak, mert a teljes valóságot nem fogalmazhatom meg. De talán egy részét igen.
     – Csak minden annyira rengeteg lett. Túlterhelődtem. Kimerült vagyok. Visszajöttek a szorongásaim és mintha visszarepültem volna a hosszú évekkel ezelőtti állapotomba. Te semmi rosszat nem tettél, inkább én aggódtam Érted. – vallottam be az őszintét. Ő erre kérdő tekintettel felnézett rám újra az eddigi mozdulatlan állapotából a hintában ülve, én pedig úgy éreztem akkor ezt a gondolatot illene kifejtsem – Pontosan azt láttam rajtad, amit az előbb Te elmondtál rólam. Üresnek és hidegnek tűntél és meg sem szólaltál a jelenlétemben. Szinte soha nem láttalak így, talán csak egy-egy nap ennyi év alatt. Utoljára akkor láttalak ennyire összezuhanva, amikor 2017 körül erősebben kiújult az evészavarod.

     - Hm – hümmögött egyet elgondolkodva és úgy éreztem némileg bele is egyezve a dologba. Azt az időszakot semelyikünknek sem kell bemutatni azt hiszem. Hónapokig csinálta, hogy vagy nem evett semmit, vagy az életben maradáshoz szükséges minimumot legjobb esetben is. Viszont mindeközben vadállat módjára edzett és szinte csontig fogyott, alig tudtak olyan ruhákat adni rá a stylist-ok és úgy kisminkelni Őt, hogy ne tűnjön folyamatosan betegnek, vagy mondjuk ki nyíltan – félhalottnak. Rengetegszer rosszul is lett a vége felé és talán csak akkor kezdett el megenyhülni, mikor már az Army-k is észrevették a dolgot és annyira erőtlen lett, hogy romlani kezdett a teljesítménye is; ezt viszont már nem bírta elviselni. A perfekcionizmusa húzta ki Őt az evészavarából – meg a szakemberek, a BTS-el karöltve. De azóta is folyamatosan visszatér a megrögzött kalóriaszámolgatáshoz és ahogy most ránézek és a vékony alakjára, ezek a hetek most is ezzel teltek valószínűleg.

     - Tehát mind a ketten azt hittük, hogy a másiknak van baja...? – szólalt meg újra, gyorsan rövidre zárva az evészavaros témát. Jimin, ne hidd, hogy sokáig menekülsz még előlem ezzel a témával kapcsolatban. Jobban aggaszt ez engem, mint, hogy korlátlan ideig Rád hagyjam.
     - Valami olyasmi – válaszoltam a karjaimat a mellkasom előtt keresztbe fonva. Most már azért kicsit kezdtem fázni így egy szál pólóban.
     - De... én ezt nem értem. Már akkor is olyan volt, mintha haragudnál, amikor még nem faggatóztam a konyhában a dolog felől... - gondolkodott hangosan Jimin, engem pedig ugyan nem ért meglepetésként a kijelentés (tekintve, hogy igaz), de még sem készültem erre válasszal. Hát persze, hogy előtte is látta rajtam, mert hetek óta úgy kontrollálom minden mozdulatom, mintha egy robot lennék és valaki a háttérből irányítaná minden mozdulatom. Pont ezt akartam elkerülni, hogy furcsa viselkedést észleljenek rajtam, erre tessék, csak sikerült, csak épp a másik végletet. Azt akartam elkerülni, hogy észrevegyék, hogy folyamatosan Őt figyelem, miközben próbálok befelé is figyelni és megérteni, hogy mi zajlik bennem közben. Ehelyett annyira menekültem a legkisebb interakció elől is (a többi tag jelenlétében legalábbis), hogy csak azt értem el, ha nem is mindenki, de Ő biztosan azt higgye, hogy gyakorlatilag „kerültem" őt. Kivéve persze a konyhás jelenetet, mert ott én mentem utána.

     Amibe most belegondolva, újra végig futott rajtam a jóleső hideg. Ahogy ott állt előttem, miközben a hűtőt támasztottam és a tekintetembe mélyedt... Elöntött a melegség. Még akkor is, ha csak arra várt, hogy ugyan menjen már el onnan. Jesszusom, mekkora egy szerencsétlen vagyok. Hogy hihettem ebbe többet.
Újra kifújtam a tüdőmben ragadt levegőt és néhány kavicsot rúgtam arrébb. (De amúgy kinek az ötlete volt ilyen nagy kavicsos szórást rakni egy játszótérre? Hát a hülye gyerek leugrik a hintából aztán az összes végtagjába csontig fúródnak majd a kavicsok. Lehet ezért is nem jár ide szinte senki... Hm...)
     - Nem erről van szó. Csak az elmúlt hetekben tényleg borzalmasan voltam. Nem Veled volt bajom, hanem a világgal. – döntöttem a fejem a hozzá közelebbi láncnak, ahogy lehunytam a szemeimet.
     - Sajnálom – válaszolt, de most már eltűnt a remegés a hangjából. Mintha megnyugodott volna; na de nem azért, mert én szarul vagyok. Hanem azért, mert nem miatta vagyok szarul. Ami így... ebben a formában nem igaz. De erről Neki nem kell tudnia.

     Bólintottam. Nem akartam elkezdeni, hogy „Ne sajnáld, Te sem vagy jól", vagy „Mindenkinek vannak ilyen időszakai", esetleg „Majd vége lesz egyszer", nem, mert ezek mind vagy elcsépeltnek hangzottak volna, vagy nem tűntek igaznak. Sajnálja, hogy nem vagyok jól, ahogy én is sajnálom, hogy Ő sincs, és ezt nem kell visszautasítani.

     Be voltak hunyva a szemeim, így nem figyeltem mit csinál, de azt hallottam, hogy valamit mókol a dzsekimmel, majd most az Ő cipőtalpa alatt csikordultak meg a kavicsok. Lépett egyet, kettőt, a lépések pedig közeledtek. Mögöttem volt, de ekkor már felemeltem a fejemet és a szemeim is kinyitottam. Kíváncsi voltam, hová igyekszik. Már fordultam volna hátra, de nem tudtam megtenni, mert a karjai a felsőtestem köré fonódtak és kissé lehajolva, hátulról átölelt engem.

     Egy pillanatra megdermedtem, de olyan melegség járt át, hogy még a szívem is összezavarodott, mert egyszerre hagyott ki egy ütemet, majd kezdett olyan erővel kalapálni a mellkasomban, hogy azt hittem kiugrik. Jó ég, csak azt remélem, hogy ezt Ő nem érzi; amire jelenleg csekély esélyt látok, tekintve, hogy egyik karja a vállamat ölelte meg és a mellkasomon pihent a tenyere, a másik karja pedig az oldalamnál jött előre és a hasam környékét ölelte át. Nem baj, a remény hal meg utoljára, higgyük csak el, hogy nem érzi, jó? Bár nekem már mindegy, mert valamiért megint úgy érzem, hogy mindjárt elájulok.

     Miután nagy nehezen összeszedtem magamat, próbáltam „lustán" ráhelyezni jobb kezem az épp mellkasomnál lévő karjára, de nem tudtam ez mennyire jött össze. Mármint a „lustaság". Nem akartam csak úgy ülni mozdulatlanul, az furcsa lett volna. El akartam fogadni az ölelését, de jelenleg annyira bénának éreztem magam, hogy nem tudtam, hogy hogyan kell – tipikus én, egy egyszerű szociális interakcióra sem tudom hogy kell reagálni, ah...
Mármint oké, ha valaki szemből ölel meg, akkor persze, simán visszaölelsz. De ha hátulról, akkor mit csinálsz? FŐLEG, miközben olyan gondolatok járnak a fejedben és olyan érthetetlen érzések – és testi tünetek (a szívverésemre gondolok, már megint rossz felé kapizsgálsz...) -, hogy elfelejtesz normálisan funkcionáló emberként működni. Bár... én amúgy sem tartozom ebbe a kategóriába, eh...

     Amint a karjához értem vettem észre, hogy a bőrdzsekim is takarja részben, bár fel nem vette azt. Ha jól sejtem a hátára terítette és azzal együtt ölelt át, mert gondolom a támogatás kifejezése mellett arra is szerette volna használni az ölelést, hogy egy kicsit felmelegítsen. De nem csak ezt vettem észre; egy apró pillanatig olyan volt, mintha megrezzent volna a karja attól, ahogy hozzáértem. De ezt hamar elkönyveltem magamban, hogy valószínűleg csak én akartam, hogy így legyen és beképzeltem magamnak. Néha úgy érzem, hogy már a saját agyamnak sem hihetek...

     Egy kis ideig maradtunk így, majd Hozzá eléggé ikonikus módon, jobbra ballra kezdett dülöngélni az ölelés közben. A fejét ekkor már a jobb vállamra hajtotta, engem pedig csak ekkor csapott meg illata.
Hogy. Biztos voltam benne, hogy délután óta nem zuhanyzott, mert akkor ruhát is váltott volna, márpedig ez a szerelés volt rajta korábban is. De olyan friss és édes, mégis kissé fűszeres és férfias illata volt... olyan nagyokat pislogtam a felismerésre, hogy féltem, hogy meghallja. Elnézést, én egy ilyen aktív nap után nap végére kb olyan büdös vagyok valószínűleg, mint egy szeméttelep (ezen a ponton pedig el is gondolkodtam, hogy aha, hát most meg pláne jó szagom lehet, tekintve, hogy 44-szer levert a víz a legutóbbi zuhanyzó látogatásom óta, részben a pánikrohamok miatt, részben pedig azért, mert egy csomót futottam, mire ideértem). Ő pedig itt illatozik, mint valami frissen fürdött, szappan illatú mezei virág, akit beáztattak 12 liter öblítőbe. Egyszer ki fogom faggatni hogyan csinálja, mert ez már nem emberi mutatvány.

     Meg az sem, hogy mennyit gondolkodom ezen és mennyire megbabonáz. Az érintése, az illata, az, ahogy most nyugodtan pihenget fejével a vállamon. (Avalószínűleg rendkívül kényelmetlen pozíció ellenére. Tekintve, hogy én ülők, Ő áll és gondolom épp kitöri a derekát ezáltal) Azt szerettem volna, ha ez a pillanat soha nem ér véget. Azt szerettem volna, ha ez a nyugalom, ami most átjár örökké velem marad. És Vele. Azt akartam, hogy ezt Ő is érezze.
És tényleg. Nyugalom. Már megint ezt érzem. Idelépett mögém, megölelt és már megint, varázsütésre; semmi bajom nincs. Az előbb még izzadó tenyérrel kerestem cigit a zsebemben meg vertem a fejem a mentális falba, hogy megyek vissza a nyomornegyedbe, cérnaszál vékonnyá szűkült torokkal és sókristály méretű gyomorral... most pedig idejött és mintha elvágták volna. Már fázni sem fázok és mintha még a folyó tükrén is szebben csillognának a lámpák, illetve a túloldalt süvítő autók fényszóróinak fényei.

     Nem volt mögötte semmi tudatosság, de eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt és ennek lendületével finoman a hajára hajtottam a fejemet. Mintha kicsit meglepődött volna, de meg sem moccant, sőt, inkább a gyengéd ölelést egy kicsit szorosabbra húzta.

     Na most az egy dolog, hogy Ő nem lepődött meg, de te jó ég, én rohadtul. Mi az istent csinálok már megint, nem szoktam én ilyet. Még ráfogva a nagyon szentimentális pillanatra talán elfogadható az, hogy megfogtam az alkarját, de jézusom, hát általában menekülök, és értsd ezt szó szerint, mert FUTOK az ölelések elől. Nem bírom őket, nekem ez nyálas, rossz, fujj, mehh, vidd innen, kínos. (Arról meg nem is beszélve, hogy mennyire nem bírom a sok – sok szeretetkinyilvánítást. Emlékszem az egyik Run BTS! forgatáson az volt a büntetésem, hogy végig kellett hallgassam, amíg minden tag a szemembe nézve elmondta, hogy mennnyiireeedenaagyooonn szeret. Nyilván poénre lett véve az egész, mert az volt a lényege, de életemben nem szenvedtem még annyira, mint akkor...) Mármint oké, az évek alatt sokat fejlődtem, most már nem szenvedek annyira ettől, de hát nagyon nehéz volt ezt megszokni, tekintve, hogy mennyire nem vagyok ilyen típus.

     Kivéve, talán...
Hm. És valahogy ekkor villant be, hogy egyébként az évek alatt Jimintől fogadtam mindig a legjobban ezeket az interakciókat. Oké, a nagy nyáladzást Tőle sem – de annak lehet az az oka is, hogy sokszor csak direkt szivatott vele, hogy „De én úúúgyyy szeretleg Hyung gyere iiideee~" miközben én próbáltam gyakorlatilag (szintén) elfutni előle (Most esik le, nekem mindenre a futás a reakcióm?... Pedig olyan egy rohadt mód lusta ember vagyok!), de ezen kívül... Hm. Azt hiszem Vele kapcsolatban szoktam meg először azt is, hogy fogja a kezem. Mármint Nálunk ez sokkal gyakoribb, mint nyugaton, itt vidáman fogdossa mindenki egymás kezét, teljes természetességgel... De nekem ez is baromi nehezen ment. Aztán egy ponton túl, már van olyan emlékem, hogy Vele kapcsolatban ezt igényeltem is. De ez sosem tűnt furcsának...
Eddig a pontig legalábbis. Hiszen a többi taggal kapcsolatban a kézfogást még most sem bírom. Mármint elviselem (nyilván nem fogok hisztirohamot kapni a nagyszínpadon egy koncert közepén két szám között), de Jiminnel... komfortos. Ahogy ez az ölelés is.

     A gondolataim folyamatosan üldözték egymást és végül odáig jutottam el, ameddig az elmúlt hetekben még egyszer sem; felismertem, hogy ez a furcsa túl-komfort érzés már sokkal régebb óta tart, mint hetek, vagy hónapok óta. Pedig eddig erről meg voltam győződve. Most viszont még olyan kb. három évvel ezelőtti emlék is beugrott, amikor egy aktívabb beszélgetés közben a tagokkal, én kerestem meg a kezét, miközben mellettem ült a kanapén (Ő pedig teljes természetességgel fogadta el azt, hisz az érintés mindig is a fő szeretetnyelve volt, bárkitől elfogadta volna ezt a kezdeményezést... gondolom).

     A végtelennek tűnő emlék cunamit az zavarta csak meg, hogy megmoccant. Felemeltem a fejére hajtott fejem (Amit még most sem értek hogy sikerült, annyira természetesen jött, hogy időm sem volt gondolkodni rajta, hogy jó ötlet-e... Hm, vajon így működnek a normális emberek?...), majd Ő is az övét és kiegyenesedett, miközben kicsit kuncogni kezdett.
- Ne haragudj, most már leszakadt a derekam – nevetgélt, miközben levette a hátáról a kabátom és az enyémre terítette – De ha felkelsz, szívesen folytatom, csak nem 90°-os szögben! – cukkolt, hiszen tudta, hogy a gondolattól „undorodni" fogok, hiszen én nem vagyok ölelgetős típus. Hát ja, eddig én is azt hittem, de mégis most, ahogy elengedtek karjai olyan hiányérzet lett rajtam úrrá, mintha egy testrészem szakították volna el tőlem.

     Miután megegyeztünk abban, hogy rohadt késő van és rohadt hideg, odaballagtunk az egyik biztonsági őrhöz (akik közül mindannyian hallótávolságon kívül álltak eddig, hisz nyilván nem a magánügyeink érdekelték őket, hanem a biztonságunk), majd beültünk a kocsiba, amivel Jimin-t hozták le. Mi hátra ültünk ketten, elénk egy újabb üléssor egyik székébe egy egyenruhás férfi, majd a vezetői székbe és az anyósülésbe még további egy-egy. Oké, tehát összesen hárman voltak lent, jól számoltam össze, amikor megérkeztem.

     Pár percnyire voltunk csak a Hybe épületétől, de most mégis úgy éreztem, hogy szeretném, ha órákig tartó dugóba kerülnénk. Annyira szeretném, hogy itt ülhessek ebben a kocsiban még békésen, átszellemülve az előzőektől. Jimin most már vidáman (fáradtan ugyan, de vidám mosollyal az arcán) ücsörgött mellettem, én pedig Seoul fényeit figyeltem a kocsiablakon keresztül, könyökölve annak ablakában. Nem beszéltünk, de ez a csend tökéletes is volt úgy, ahogy volt. Úgy éreztem nincs mit mondanunk, mert most már minden renden van. Megbeszéltük, megbékéltünk és minden rendben van. Hogy hol lett pontosan rendben? Nem tudom. Mintha az az ölelés a világot is megváltoztatta volna.
Csak az én agyamban zakatolt folyamatosan a dübörögve a vágyakozó érzés, hogy mennyire, de mennyire meg akarom fogni a most épp az ölében heverő kezét.

     Szenvedő gondolatkavalkádom megszakítva egy kis idő múlva kezébe vette a telefonját, valamit megnézett rajta, majd halkan dúdolni kezdett csak úgy maga elé. Néhány hang után már szavakat is társított hozzá. (Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg a szöveget kereste meg a mobilján.)

     A tény, hogy ezt csinálta egyáltalán nem lepett meg, Ő is, ahogy a többi tagja a vocal line-nak, egész nap énekelgetnek (főleg Jungkook és Ő). Most is csak kellemesen simogatta fülemet a fáradt hangja, amikor is kihallottam a dalszöveget, amit épp próbált helyesen kigyakorolni (kikészít, az éjszaka közepén sem hagyja nyugodni a munkája... innen lehet tudni, hogy igazán szerelmes abba, amit csinál), ami egy olyan collab-ból származott, amire pár hete kérték fel és azóta gyakorol rá;

 'Angel, don't fly so close to me / I'll pull you down eventually / You don't wanna lose those wings / People like me break beautiful things'

Magamban nagyjából gyorsan lefordítottam koreai-ra, ami annyit tett, hogy;

'Angyal, ne repülj közel hozzám / Végül le foglak húzni Téged / Nem akarod elveszíteni a szárnyaid / A hozzám hasonló emberek gyönyörű dolgokat törnek össze'

 Ez a dalszöveg most erősen hasított belém, kicsit magam elé is kuncogtam a helyzet szürrealitásán.

     A szabad kezem a másikra tettem, hogy arra hajtsam rá a fejemet – ezzel is megakadályozva a keze után nyúlási kényszerem, amit ekkorra percek óta éreztem. Csak nyugodtan tovább hallgattam az énekét és figyeltem a város fényeit.

     Milyen ironikus, hogy tudatán kívül az érzéseimről kezdett énekelni.

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot (szavazásokat, háttérképeket stb.)... ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions