A menekülés küszöbén
[ Őrületbe kergetsz - 3. fejezet ]

- Szeretnék beszélni Veled. – jött utánam, majd állt elém komolyan a leader, most már Jinnel az oldalán. Egyes számban beszélt, amit szerintem sosem tudok meg mi okból tett.

     - Ne haragudj, de most szeretnék kicsit levegőzni – beszéltem a jelenleg tőlem telhető legkedvesebben, miközben az idegességtől reszkető kezekkel próbáltam a bakancsom felrángatni magamra (a szó szoros értelmében).
     - Suga, ez nincs rendben – csatlakozott Jin, de nem mozdultak közelebb hozzám az előtérből. Folytatta volna, de nem hagytam.
     - Valóban, mivel kifejeztem az igényeim és nem foglalkoztok vele.
     - Éppen ellenkezőleg. Felőlem fejen állva is magyarázhatod, hogy jól vagy, de pár napja láttalak életemben először elájulni, pedig messze voltak húzósabb napjaink is, majd kaptál ebéd közben mindenféle előzetes „jelzés" vagy indok nélkül pánikrohamot, azóta pedig napjában többször tűnsz el valószínűleg ugyanezen okból csak úgy, hirtelen, miközben beszélgetünk. – jelentette ki a kendőzetlen igazságot Namjoon – Szerintem ez nincs rendben.

     - Nem először kapok pánikrohamot – magyaráztam, mintha ez csak egy szimpla kedd lenne az életemben (ami igaz, csak mondjuk 5-7 évvel ezelőttig és nem most) – Iszok hideg vizet ahogy mindig és lemegyek levegőzni. Már tudom kezelni. – beszéltem, miközben ennek tökéletes ellentétét produkáltam a remegő kezeimmel épp a cipőfűzőim szorongatva. Kurva életbe, ne remegj már. Próbáltam kontrollálni a légzésem és koncentrálni arra, hogy legalább addig maradjon abba, amíg megkötöm fűzőt.
     - Remegsz, mint a kocsonya, pedig megint nem történt „semmi". Ez már nem is tudom hányadik alkalom a héten. - Erősködött a rapper és igaza volt. Az elmúlt napok nem szóltak másról a múltkori ebéd közben hirtelen megjelenő pánikrohamom után (aminek megoldásaként szimplán kimentem a mosdóba és vagy 40 percig locsoltam magamra jéghideg vizet és próbáltam lenyugtatni magam), hogy a különböző helyzetekben, ahol Velük voltam egy társaságban, folyamatosan rosszul lettem.

     Most sem volt máshogy, épp egy viszonylag nyugis (dolgos, de nyugis) napon vagyunk túl, tekintve, hogy egész nap a közös stúdióban rohadtunk – felváltva. Amikor pedig meg akartuk hallgatni közösen a mai nap produktumát (nyilván a hangmérnökökkel még nem raktuk össze ennyi idő alatt, de legalább a felvett részeket külön-külön végig akartuk hallgatni), megint ki kellett menjek a szobából. Aztán ez a két díszpinty pont elkapott, hogy az éjszakában szeretnék eltűnni egy kis időre (nem volt nehéz kitalálni a dzsekimből, a maszkomból az állam alatt, a baseball sapkámból és abból, hogy húztam a bakancsom).
     - Így NEM engedlek le – jelentette ki a leader és ha valamit, ezt a mondatot nagyon nem kellett volna.

     Ebben a pillanatban olyan élesen szívtam be a levegőt, hogy azzal embert is lehetett volna ölni. Kiegyenesedtem, oda léptem elé a reszkető térdeimmel és a folyamatosan remegő kezemmel erősen mellkason böktem.
     - Tudom mire van szükségem. Tudtommal egy felnőtt ember vagyok, és ha még nem is lennék, Te nem vagy az anyám. Mára már nincs semmi kötelezettségem, végeztünk, szóval, ha le akarok menni a kurva városba, akkor le is fogok! – beszéltem erélyes hanggal, ami nem vall rám. Talán régen jellemzőbb volt, de most már messze nem. Sosem húzom fel magam, a napokban pedig szinte mindentől ideggörcsöt kapok. Mintha kicseréltek volna a hosszú évekkel ezelőtti önmagamra és ha nem lenne elég minden más, ez is halálra idegesít. Én idegesítem saját magam halálra...

     - Az előbb még levegőzni akartál Hyung... – szólalt meg szomorúsággal a hangjában, aggódással a Jin mögött felbukkanó Kook. Nagyszerű, jöjjön még utánam az egész kompánia.
     - A városban nem lehet levegőzni, vagy mi a fasz?! – most már kiabáltam. Széttártam a kezeim a mondat közben, mire még erősebben érzékeltem, hogy remegnek és furcsán erőtlenül kalimpálok velük, mintha nem is az én végtagjaim lennének. A felismerésre csak még idegesebben morogtam egyet, majd csípőmnek csapva hirtelen engedtem le a karjaim.

     Gyűlölöm ezt a hülye érzést. Érzem, hogy bármelyik pillanatban össze tudnék esni a testemben fel-le rohangáló gyengeség és reszketés miatt – amit a jelenleg félig már legyűrt pánikrohamom okoz - és erre az idegességem csak rátesz jó néhány lapáttal. Idegesség. Nem hiszem el, hogy magamból kikelve üvöltözök Velük. Ez annyira, de annyira nem vall rám.
     - Fejezd be. – szólalt meg erőtlenül, de nem dorgálóan Jin, majd ereszkedett féltérdre előttem. Nem, nem azért, amire gondoltok. Nem a kezem akarta megkérni és még csak nem is valami olyat akart tenni, amit a csúnya, rossz elmétek diktálna ebben az esetben. A kezei elképesztő sebességgel mozogtak (hé, várd már ki a mondat végét mielőtt vigyorogni kezdesz, jézusom) a bakancsom fűzőin (mondtam...), megkötve azokat, majd alig két pillantás alatt már újra előttem állt, felegyenesedve – Ha azt mondod levegőzni mész, menj. De akkor tényleg oda menj. Ha ezt mondod, bízok Benned.

     Ouch. Hát... Jin pontosan tudja, hogy mivel tud hatni rám. Lehet, hogy a többieket tudja rendszabályozni a harag, de én nem ez az ember vagyok. Rám nem lehet hatni üvöltözéssel, vagy fenyegetéssel. Ha ezt csinálják, csak jobban megyek az ellenkező irányba. Aki ismer az tudja mennyire makacs vagyok, Namjonnak pedig ezek szerint 10 év alatt sem sikerült ezt megértenie. Huh, na jó, ezt most csak azért mondom, mert ideges vagyok – és mert Ő is. A múltkor egész jól elintézte, hogy lemenjek az orvosiba, kár lenne tagadni.

     Megtorpantam, hisz tudtam Jin mire gondol. Hogy miért szeretné, ha tényleg csak levegőzni mennék le és nem máshová. Ismer. Túl jól ismer. Viszont nekem más terveim voltak, amibe nem igazán akartam beavatni senkit.
Összeszorítottam a fogaimat. Majd életemben először hazudtam a csapattársiamnak.
Ami ugyan csak egy bólintás volt, nem több. De ezzel azt mondtam; „Igen, csak lemegyek friss levegőt szívni". Egy szót se szóltam, mert hang nem jött volna ki a torkomon, hisz a görcs megint újra a gyomromban és a torkomban tiszteletét tette, csupán attól a ténytől, hogy hazudni készülök. A tekintetüket kerültem, nem bírtam rájuk nézni. De nem érdekelt. Most nem.
     A bejárati ajtó felé fordítottam a most már szépen bekötött bakancsaim, majd a remegő kezemmel a kilincs felé nyúltam.

     - Ne haragudj... Bocsi... Hyung, egy kicsit... - hallottam a kissé reszkető, enyhén magas hangot magam mögött, de egyik megszólítás sem nekem szólt.
     - Jimin-ssi?- hallottam még bentről, a nappaliból V meglepett hangját, gondolom arra, hogy Jimin felkelt és mozgolódni kezdett.
Felemeltem a fejem, de ettől csak nagyobb gombóc dagadt fel a torkomban.

     Jimin tekintete semmit sem változott. Napok óta ugyanolyan üres volt és fénytelen. Nem tudom mi történt az ájulásom napján, de azóta is csak ezt láttom. Persze vannak jobb pillanatai; például amikor ma énekelt (igen, belestem hozzá), teljes szívét bele tudta adni és úgy tűnt, semmi sem zavarja. Furcsa volt ez a kettősség, de ismertem már; Ő így adja ki magából a feszültséget. Alapvetően én is. Csak az utóbbi időben képtelen vagyok rá.

     Jimin – ahogy mostanában a legtöbbször – megint kerülte a tekintetem, viszont felém indult el. Vagyis... tudtam, hogy nem hozzám, de felém. A kilincsre nézett végig a haladása közben, szóval nem volt nehéz rájönni, hogy ki akar menni. Félre léptem egy lépést, ekkor pedig láttam rajta, hogy egy hangyányit megtorpant. Nem állt meg, nem is nézett fel, de a mozgása egy pillanatra lelassult és hangyányit tétova lett; mintha azon gondolkodna; „Biztos?".

     Az ajtót még épp nem érte el, felemelte tekintetét, majd olyat tett, amit napok óta nem. Rám nézett. De nem csak rám, a szemeimbe. A vesémbe. A lelkembe. Elfogadtam a tekintetét és ezen másodperc tört részéig tartó pillanatig próbáltam kiszedni valamiféle információt szemeiből. Úgy kaptam tekintete után, mint hetek óta éhező kutya egy lerágott csontért; nekem már bármi megfelelt ezen a ponton.

     Próbáltam kihámozni belőle valamit, bármit, vagy akármit, de a fájdalmasan üveges tekintetéből semmit sem tudtam. Csak annyit láttam, hogy végre csillog a szeme. De nem a boldogságtól tette azt.

     Majd mintha elvágtak volna mindent, a keze elérte a kilincset, majd kilépett az ajtón.

     Utána kis idővel pedig én is.

     Így kerültem tehát újra ide.
Mondanám, hogy a kerület messziről bűzlött, de... na jó, tényleg messziről bűzlött. Bár voltam én már ettől mérföldekkel rosszabb környéken is még fiatal koromban, hisz Daegu szegény negyedében nőttem fel. Ez pedig itt még mindig Seoul, csak egy eldugott, külkerülete. Egy fokkal kevésbé lepukkant, mint a Guryong Village, de messze nem Seoul általános hangulata lengi be. Nem is véletlen, hisz igen közel van az említett helyhez (bár konkrétan oda nincs az az isten, hogy én többször betegyem a lábam). Összehúztam magamon a dzsekimet, majd újra zsebeimbe mélyesztettem a kezeim, azért hideg van még. Tavasz ide vagy oda, de éjszaka még mindig hideg van. Hm, mennyi lehet az idő? 11 már biztos elmúlt.

     Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, ahogy az épület előtt álldogáltam. A gombóc a gyomromban csak nagyobb és nagyobb lett, ahogy a kísértés is. Nem is mertem itt letetetni magamat a cég egyik sofőrjével a sok közül, hanem csak két (jóval barátságosabb) utcával feljebb, nehogy megneszeljen valamit (bár ha megtenné sem merne szólni senkinek, köti a titoktartás). A maszk már takarja az arcom, mióta beültem az autóba és a sapkám is mélyen a szemeimre van húzva, senki sem fog felismerni, főleg ebben a korom sötét utcában. Meg mégis mit keresnék én itt, ugye... Hát persze. Nem a hozzám hasonló emberek járnak-kelnek errefelé.

     Ekkor pedig fél fülemet megcsapta, hogy tőlem balra, valami történik. Két középkorú arc (jézusom, most jut eszembe, már én is annak számítok...???) esett egymásnak. Nem sokat értettem, vagy láttam belőle, csak valami pénz, adósság, tartozás... Ja és azt is kiszűrtem a szavak közül, hogy „faszfej". Hasznos infó. Visszafordítottam a tekintetemet a lepukkant, egyszintes épület bejárata felé. Nem fogok odamenni és közbeavatkozni, az én személyemmel ez nem lenne túl jó döntés. Meg amúgy is...valahogy nem sikerült meglepődjek azon, hogy ezzel kapcsolatban megy a balhé, ez igen gyakori errefelé. Meg azzal kapcsolatban sem, hogy a másik oldalamról pedig valami nyikorgó vihogást hallottam már percek óta. Jézusom. Nem hiszem el, hogy ez tetszik valakinek. Értem én, hogy az emberek azért járnak olyan helyekre, hogy úgy érezzék kedvelik a nők őket (pedig a valóság, hogy csak a pénzüket kedvelik), de nekem ettől a mű nyivákolástól lelohadna mindenem, nem, hogy még produkálni is tudjak valamit. Bár, ha nem időre megy, hanem eredményre, ez még talán jól is jönne... Bár kétlem, hogy így működik. Khm. Inkább engedjük el a lányokkal kapcsolatos szolgáltatásokon való elmélkedést.

     Sokkal fontosabb dolgokat kellene most mérlegelnem.
Ahogy ott néztem magam előtt a kissé zilált fa ajtót és a homályosított üvegen keresztül a tompa fényeket, biztos voltam benne, hogy nagy bent a füst. Cigi, de nem csak. Hm.
Sóhajtottam és ahogy újabb levegőt vettem, már az orromban is éreztem. Valahogy eddig nem csapott meg, ami tegyük hozzá, nem tudom, hogy hogy lehet. Ezer éve nem éreztem még csak szagát sem, most mégis belevándorolt az orromba és rengeteg emléket hozott fel. De bárcsak ez a mocskos fűszag lenne a legrosszabb dolog, ami a helyhez köt.

     A fogaimat összeszorítottam, majd behunytam a szemeim. Még szerencse, hogy korom sötét van, iszonyú idiótán nézhetek ki kívülről, hogy az utca közepén állok, egyszál magam és bámulok egy ajtót. De igazából, miket is gondolok. Maximum azt gondolnák be vagyok állva, mint a gerely és élné mindenki tovább az életét.

     Kifújtam a tüdőmből a bennragadt levegőt. Folyamatosan kérdezgettem magamat, miközben próbáltam befelé figyelni. Kell ez neked? Figyeltem a testem. Minden egyes porcikámmal próbáltam tudatomba kerülni. Mit fogsz tenni utána? Nem érdekel. Ennyi jutott csak eszembe; nem érdekel. Hogy fogod eltusolni? Megoldom. Figyeltem, ahogy ugyan már nem remegek (maximum a hidegtől), de a testem ugyanolyan erőtlen és ugyanúgy szenved. Az elmém zakatol, a feszült érzés pedig már nem csak a gyomromban és a torkomban van, hanem mintha az egész testemben megjelent volna. Feszülök. Mindenem feszül, kivétel nélkül. A karjaim és a lábaim izmai, az állkapcsom, a vállaim fel vannak húzva önkénytelenül és nem tudok őket leengedni, az arcom...az arcom jó ég, azt sem tudom mikor volt utoljára nem ráncolva a szemöldököm. Kényszeresen próbáltam most tenni ez ellen, mert ha ezt sokáig csinálom olyan ráncos leszek, mint egy jól megtermett burgonya (nem vagyok már 20 éves legnagyobb bánatomra), de csak vissza-vissza ugrott a gondterhelt kifejezés a homlokomra. Nem bírtam tenni ellene.

     Be akarok menni. Szín tiszták az érzéseim. Nem látok semmi mást az ajtón belül, csak megnyugvást. Valójában már döntöttem. Be fogok menni. De még mindig itt állok, mint a cövek, de én is tudom, hogy be fogok menni. Mindent kockára teszek ezzel, már megint. De hát... nem először. És nem is másodszor. És ezt a többiek is tudták, pontosan ezért akartak annyira megállítani az ajtóban állva. De tudták, hogy nem hazudnék.
Mégis megettem.

     Szóval Nekik nem sikerült megállítani. Viszont a telefonomnak igen.
Hiszen ott, a vak sötétben megszólalt – ami nem tudom hogy létezik, tekintve, hogy soha életemben nem hangosítom fel, valószínűleg most is csak véletlenül tettem. De Jimin énekhangja valahogy mélyen a szívembe markolt.
     Nem, annyira nem vagyok stalker, hogy Jimin hangja legyen a csengőhangom... Mármint nem mindenkihez rendelve. Hadd magyarázzam meg; valamikor Jungkook magához kaparintotta a telefonomat és mindenkinek beállított személyre szóló csengőhangokat. Néhányuknak valami vicceset, de volt, amelyiküknek csak az egyik, általuk énekelt dalt. Így történt, hogy most a telefonomból a „Caught in a lie" sor hangzott fel. Először csak bambán hallgattam, csodálkozva azon, hogy mégis hogy nincs lehalkítva a mobilom, majd kistányér méretűre dülledtek a szemeim és bénán próbáltam kikotorni a telefonom a nadrágzsebemből a nyolc réteg ruha alól.
Jimin. Keres. Engem. Telefonon. Miközben napok óta hozzám sem szólt, de még csak rám sem nézett. Elnézést, mi történik???

     Olyan gyorsan akartam kivenni a telefonom a nadrágzsebemből, hogy ezzel csak megnehezítettem a saját dolgomat, szóval káromkodtam egyet az orrom alá, majd mély levegőt véve, nagy nehezen kiszedtem onnan. Közben körbe-körbe pillantottam, hogy valaki van-e a környékemen, tehát baj-e, ha csak úgy egy közterületen telefonálni kezdek (nem is gondolnátok, mennyi ilyesmire kell figyelnünk...). De ekkora már egy lélek sem volt sehol.

     Próbáltam erőt lehelni magamba, ahogy most már az újra remegő kezemmel (de ez most valahogy... másfajta remegés volt), megnyomtam a zöld gombot.
     - Ha? – szóltam a kagylóba felettébb udvariasan. Édes istenem, legalább most szednéd össze magad, te tapló!!! Napok óta rád se bagózik, majd, amikor felhív, akkor egy unott „Ha?"??? Idióta vagy te ember!
     - Suga-hyung... - szólt a telefonba, szomorúan megtört hanggal, mégis olyan volt ez nekem, mint valami furcsán keserű, angyali ének. Egy pillanatra még a jóleső hideg is végigfutott rajtam és éreztem, ahogy a vért a szívem gyorsabban kezdi pumpálni. – Merre vagy?

     Csak pislogtam. Felnéztem az előttem álló, fűszagú épületre, majd a lustán villogó neontáblára a nyögdöső női hangok irányából. Óvatosan az ajkamba haraptam, majd elengedve azt, válaszoltam.
     - A városban – feleltem kerülőutat választva – Lejöttem járni egyet.
     - Mennyire vagy messze Yongsan-gu-tól?

     Mocskos mód. Úgy egy órányira.
     - Pillanat és ott vagyok – válaszoltam mégis, inkább azt kifejezve (azt is valójában csak magamnak), hogy milyen gyorsan szeretnék odaérni és nem a valós utazási időt.
Nem akartam letenni, pedig az lett volna a reflexszerű reakcióm. A kezem remegett, éreztem, ahogy kifut a vér az ujjaimból, de ez most nem az a fajta pánik, vagy ájulásszerű állapot volt. Egyszerűen csak a hangja, annyira... vagy csak az, hogy beszélhetek vele... Alig hallottam a hangját. Jó ég, nem is tudom mikor hallottam úgy igazán a hangját a mai felvételen kívül...
     - Rendben – válaszolt furcsán sok ideig várva a válasszal, gondolom számított rá, hogy ki fogom nyomni. Valószínűleg Őt is meglepte, hogy nem tettem. Erre tett tanúbizonyságot az is, hogy most furcsa bizonytalanságot és gyanakvást véltem felfedezni orgánumában – Itt várlak a parkban– tette hozzá, megnyomva az utolsó szót. (Nem szoktunk konkrét helyeket mondani telefonon egymásnak, biztonsági okokból, de pontosan tudtam melyik helyre céloz.)
     - Rendben – ismételtem most szavait, miközben iszonyatos sebességgel kezdtem távolodni a fűszagú épülettől, ami előtt hosszú percekig álltam. Nem tettem le a telefont, ami után még furcsább lett a helyzet, de végül Ő egy bizonytalan és furcsa nyüsszennéssel (ezt nem is értettem mi volt) nyomott ki.

      Ekkor már futottam. Nagyjából arra, ahol a sofőr nem olyan rég kirakott. Ahogy kerestem ki a telefonomból a számát, észrevettem, hogy nem kevesebb az idő, mint éjszaka, negyed egy. Jó... isten. Én több, mint egy órát álltam egymagam az utcán, az ajtót bámulva...?
Megráztam a fejem. Most fontosabb dolgom is van ennél.
     - S.O.S., fel tudnál venni? Mindjárt odaérek, ahol kitettél. Gyorsan. – kértem a férfit, aki idáig is elhozott.
     - Sasaeng? - Kérdezte gyorsan, még az illedelmes köröket is kihagyva. Gondolom az, hogy S.O.S.-el szóltam a telefonba, elég volt, hogy azt feltételezze megrohamozott valamilyen rögeszmés rajongó, vagy azok egy csoportja. Vagy még annál is rosszabb – de gondolom ez jutott először az eszébe... gondolom azt is hallotta, hogy futok, szóval emiatt eléggé indokolt is lehetett a gondolat mondjuk.
     - Nem, nincs baj. Csak fontos. Köszönöm. – válaszoltam, majd pedig reflexből kinyomtam a telefonom, aztán pedig csak bámultam a hüvelykujjam a kijelző közepén. Persze, most csak így. Másfél perccel ezelőtt pedig remegő kezekkel még attól is féltem, hogy csak azzal elriasztom a telefonban beszélőt, ha levegőt veszek.

     Türelmetlenül álltam az utcán, a sötét, éjszakai árnyékba húzódva, nem akartam a lámpa fénye alatt lenni, mégis csak... ez már egy fokkal kevésbé kihalt környék (bár még mindig az, máskülönben nem is engedtek volna ki testőr nélkül, bár nem mintha ez engem annyira érdekelne a legtöbbször amúgy). Folyamatosan doboltam a lábammal és azon gondolkodtam, hogy mi a fene történik. Jimin napokig kerülgeti a tekintetem, a jelenlétemben meg sem szólal, az imént épp kimenekült a domrból a veszekedés elől – amiben én voltam a főszereplő –, majd pedig negyed egykor felhív, az éjszaka közepén, a városban lófrálva, hogy találkozzunk. A gyomrom összeugrott, de máshogy, mint eddig. Ugyanúgy feszült, de mégsem görcsösen. Izgatott voltam. Nem tudtam mire számítsak, csak abban voltam biztos, hogy semmire nem vágyom jobban, mint arra, hogy végre odaérjek. 

Folytatás következik...

Ha szeretnél értesülni a részekről, kövess be Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot (szavazásokat, háttérképeket stb.)... ♥

Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions