Megválaszolatlan kérdések
[ Őrületbe kergetsz - 28. fejezet ]

...

     Még ki sem tudtam mozdulni a helyzetből, csak továbbra is ott álltam mozdulatlanul, amikor Hobi és Jimin szobájának ajtaja újra kinyílt és meghallottam Jimin lépteit. Matatott valamit, majd a következő, ami megütötte a fülem a bejárati ajtó nyílása, majd csukódása.
Elment a dormból.

     Mindannyian csak álltunk, vagy épp ültünk ebben a feszült csendben, amit néhány másodperc múlva Hobi tört meg.
     - Szerintem utána kellen-
De nem kellett befejeznie.

     Indultam én magamtól is.

     Leszarom, ha neheztel rám (bár pontosan még mindig nem értem, hogy miért), én nem vagyok hajlandó ilyen állapotban egyedül hagyni.

     Magam mögött hagytam a többieket az üres csendben. Kapkodtam a lépteim, az ajtón kiérve pedig már szaladtam. Szerencsére Jimin sem jutott még túl messzire.
     - Jimin, várj egy kicsit! – szóltam utána, de nem kiabáltam, mert tudtam, hogy így is hallja. Kicsit ugyan megtorpant, de ennek ellenére nem igazán állt meg. Legalábbis még pár lépésig nem, aztán pedig hirtelen mégis. És még felém is fordult.
Furcsák ma a hangulatingadozásai.

     Miután beértem, megálltam előtte. Egy pillanatig csak mind a ketten néztünk a másikra. Ma egyszerűen nincsenek szavaim. Megint nem tudtam mit mondjak, csak azt tudtam, hogy nem akarom egyedül hagyni. Annyi mindent mondanék és közben mégsem tudom milyen szavakat formáljak meg. És ezen nem segített az sem, ahogy nézett rám. Még mindig csak színtiszta elkeseredést olvastam ki a szemeiből és semmi mást. De egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy minek szól ez a végtelen csalódottság.

     Hosszú másodpercekig csak bámultunk a másikra és igyekeztük kiolvasni a velünk szemben álló tekintetétből, hogy annak mi járhat a fejében. De egy ponton túl a szemeiből üvöltő számomra érthetetlen fájdalmat nem tudtam elviselni.

     Előre nyújtottam az egyik karom, hogy elérjem az övét és behunytam a szemem, ahogy magamhoz húztam. Az egyik karommal a válla felett, a másikkal pedig a derekánál öleltem magamhoz és a vállán támasztottam meg az állam, ahogy szorosan magamhoz öleltem. Ha már szavaim nem voltak, akkor legalább a tetteim legyenek kellően beszédesek.

     Éreztem rajta, hogy egy kicsit meglepődik, de végül hamar összeszedte magát. A karjaim alatt nyúlt át és úgy ölelte magához a hátam, kicsit a vállamnak döntve a fejét. Nem szólalt meg Ő sem és én sem, de valójában erre nem is volt szükség. Én olyan szorosan öleltem, mintha félnék, hogy el fog futni, Ő pedig olyan óvatosan ölelt vissza, mintha attól tartana, hogy összetör. És talán ez akkor, abban a helyzetben többet árulkodott az érzéseinkről, mint minden szó, amit kimondhattunk volna.

     Teste még mindig kicsit remegett az idegességtől, de ahogy teltek a másodpercek, egyre kevésbé éreztem ezt a reszketést. Minél tovább öleltük egymást, annál inkább tűnt el ez az érzés.
     - Sajnálom, hogy ezt az egészet most át kellett élned a felelőtlenségem miatt – szólaltam meg végül, de még mindig nem engedtem el. Egyszerűen csak nem voltam erre hajlandó. A szemeimet sem nyitottam ki, csak öleltem magamhoz a vékony testét és teret engedtem annak, hogy illata lassan újra kellemesen csiklandozni kezdje az orromat.
     - Miről beszélsz? – válaszolt szinte suttogva – Ez az egész...
     - Semmi sem a Te hibád – vágtam közbe halkan, ahogy a fejem lágyan az övének döntöttem oldalról – Te nem csináltál semmit.
     - Dehogynem, Yoongi. Ha nem iszok ennyit, ez az egész nincs...- sóhajtotta fáradtan.
     - Nem egyedül voltál ott, nem tudom rémlik-e... - világítottam rá a tényre, amiről az az éjszaka óta előszeretettel megfeledkezik.

     Hiszen eddig mindig csak arról beszélt, hogy Ő mennyit ivott és mit csinált. De nem tűnt úgy, mintha akár egyszer is belegondolt volna abba, hogy ehhez bizony én is kellettem. És tény, hogy én állítottam le végül, de ezt akár az első másodperc után is megtehettem volna. Mégsem tettem. Mert valójában engem rohadtul nem zavart, ami történt.

     Csendben maradtunk így egy ideig, talán végre megtaláltam a megfelelő szavakat, amik miatt Ő is el tudott gondolkodni annyira, hogy ne csak magát hibáztassa az egészért.
Lassan lazítottam az ölelésen és Ő is leeresztette a hátamról a kezeit, de ezen felül nem igazán távolodott el egyikünk sem a másiktól. Mintha nem is akartuk volna megszakítani ezt az ölelést. De mégis megtettük, mert úgy éreztük, hogy „így a helyes". Vagy mert feltételeztük, hogy talán a másik ezt akarná.
De a valóságban ez ezek szerint egyáltalán nem volt így.

     - Ne haragudj, de én most nem fogok oda visszamenni – mondta egy kis idő után.
Én bólintottam egy aprót.
     - Megértelek. De nem is akartalak visszarángatni. – válaszoltam.
Ezen kicsit látszólag meglepődött, de nem szólt semmit. Valószínűleg jól esett Neki, hogy átláttam az érzéseit annyira, hogy nem akarom visszakényszeríteni ebbe a helyzetbe.
     - Van... terved, hogy hová mész? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam, hogy faggatásnak vegye vagy úgy, minthogyha kötelező lenne jelentést adnia arról, hogy hol és mit csinál. Felnőtt ember. Nyilván nincs erről szó. De jelenleg nem volt kelően jó lelkiállapotban ahhoz, hogy csak úgy el tudjam engedni mindenféle kérdés nélkül úgy, hogy nem tudom, hogy biztonságban lesz-e.
     - Csak haza – húzódott egy óvatos mosolyra a szája, amit úgy tűnt nagyon próbált visszafogni.

     Bólintottam, ahogy elbámultam a válla felett. Még mindig kicsit indokolatlanul közel álltunk egymáshoz, de nem akartam kimozdulni előle és látszólag Őt sem igazán zavarta a helyzet, mert máskülönben Ő már megtette volna ezt valószínűleg. Különös. Önszántunkból azért ilyet nemigen szoktunk csinálni. Esetleg forgatások alkalmával talán, ha a rendező megköveteli.
     - Ha írok, amikor hazaértem, akkor megnyugszol? – kérdezte újabb néhány csendben töltött másodperc elteltével, továbbra is a bujkáló mosolyával az arcán. Mosolyog? Jesszusom. Öt perce még féltem, hogy annyira elkattan, hogy elkezdi szidni Namjoon felmenőit, most meg itt mosolyog. Mi a fene történik.
     - Igen, de csak, ha céges kocsival mész haza.
     - Jesszus – nevette el magát – Na nem, majd taxit hívok az éjszaka közepén, úgy, hogy amúgyis félálomban vagyok a időeltolódás miatt. Nincs az az isten. Szerintem még fel is vitetem magamat az ágyamba a testőrökkel... - gondolkodott el jókedélyűen.

     Hirtelen átfutott egy poén az agyamon az ágyáról, a testőrökről és az együtt alvásról, de hamar elvetettem az ötletet, hogy párhuzamot hozzak ez a három dolog között. Azt hiszem kicsit furcsán venné ki magát a jelenlegi helyzetben.
     - Rendben. Így talán elfogadom a dolgot... - beszéltem elgondolkodva, ahogy még mindig mögé bámultam a folyosó vége felé.

     De ez talán ekkor már feltűnhetett Neki, mert most háta mögé pillantott egy rövid ideig. Én csak ez a mozdulata miatt néztem újra az arcára. Valószínűleg még mindig nem a legkedvesebb szokásom, hogy sokszor így beszélek az emberekhez. De így sokkal könnyebb. Főleg az ilyen szokatlan helyzetekben.
Már épp elnézést akartam kérni, mire megrázta a fejét.
     - Azt hiszem érdemes lenne tiltólistára tenni mind a kettőnknek mindenféle bocsánatkérő szót. Lassan többet használjuk, mint egymás nevét. – nevette el magát újra, olyan igazán Jiminesen.
     - Ebben van valami – bólintottam és csak ekkor vettem észre egy nagyon furcsán kiálló tincset a feje tetején. Nem tudom, hogy a kényszerbetegségemnek köszönhetően, vagy sem, de annak ellenére, hogy meg akartam állítani magamat abban, hogy megigazítsam, mégis odanyúltam a feje búbjához és a helyére tettem a rakoncátlan hajrészletet. Annyira indokolatlan volt az egész mozdulatom, hogy ezt azóta sem értem. Viszont furcsamód túlontúl ösztönös is, mert magában a helyzetben... nem is gondolkodtam azon, hogy ez mi volt.

     És hát nem mondom, hogy nem nézett rám emiatt elég hülyén, de hamar a saját védelmemre keltem.
     - Csak az OCD-m, elné-
     - Nem használhatod ezt a szót! – szólt közbe, mielőtt még kimondtam volna.
     - ...flamingó – nyögtem ki az első bármit, ami eszembe jutott.
     - Mi?
     - Kijátszom a szabályaid – bólintottam elégedetten – Mától ezt fogom mondani, ha elnézést akarok kérni.
      - De akkor így semmi értelme a szabályomnak...- fújta fel egy kicsit az arcát. Ha már ilyeneket csinál... talán tényleg kezd megnyugodni.
     - Ki mondta Neked, hogy be fogom tartani...– vontam vállat, mire újra megrázta a fejét, majd végül kifordult előlem és a falnak döntötte lustán a hátát. Elővette a telefonját és azt hiszem írásban épp fuvart kezdett szervezni magának.

     Úgy tűnt hamar végére is ért a folyamatnak, amikor egyszer csak megtorpant.
     - Várj, hogy fogok írni Neked, ha nincs telefonod?...- utalt arra, hogy jó pár órája használhatatlanra törtem még az étterem teraszán.
     - Hát... nem csak telefonon lehet beszélgetni.
     - Mármint...?
     - Van a világon olyan, hogy laptop, tablet, asztali gép... - kezdtem el sorolni félig felvont szemöldökkel.
     - Pffhh... Néha elgondolkodom azon, hogy miért vagyok ennyire bezárkózva ebbe... - emelte fel az egyik kezében tartott telefonját, ahogy azzal meg is ütögette óvatosan a homlokát.
     - Nincs ezzel semmi baj – ráztam meg a fejem, majd vállammal most már én is a falnak dőltem.

     Még álltunk ott néhány percig, de semmi világmegváltó dologról nem beszéltünk. Jól esett az előzőek után egy kicsit csak... nem gondolkodni ezen az egész, egyébként rohadt nagy problémán. Néha rám jön az a furcsa érzés ilyen szituációk után, mintha nem ezen a világon lennék. Nem tudom, ez normális? Biztos nem, mikor volt normális bármi, amit éreztem, pff. Na mindegy. Szóval, csak, ahogy megüt a kontraszt azzal kapcsolatban, hogy milyen volt egy egymással üvöltöző Jimin-t és Namjoon-t hallgatni, most pedig egy nyugodt, small talk-ot folytatok az előbbivel... Hát nem tudom. Kicsit testen kívüli, mindenesetre.

     Épp ezen elmélkedtem, amikor Jimin-t megcsörgették, hogy itt a fuvarja.
     - Jesszus. Nem akartam megvárakoztatni őket. – kapott a fejéhez, ahogy megjelent egy kis lelkiismeretfurdalás a szemében.
     - Hé, nyugi. Ez a munkájuk.
     - De már lent kéne legyek – nézett fel rám aggódva. Annyira... elképesztő, hogy mindig ennyire tiszteli azoknak a munkáját, akik nekünk, vagy velünk dolgoznak. Vagy csak úgy... bárkinek a munkáját igazából. Vagy bárkinek a... bármijét.
     - Rendben – fogadtam el az aggodalmát végül – Akkor viszont most indulj – bólintottam halványan.

     De az aggodalma ellenére mégsem moccant meg. Még csak az ingert sem láttam felsejleni a testtartásában. A folyosó azon része felé sem fordult, amerre indulnia kellett volna. Csak szorongatta kezében a telefonját és a telefontokja sarkát piszkálta pótcselekvésként, ahogy bámult maga elé. Kicsit kérdő tekintettel néztem rá, Neki pedig szinte láttam, ahogy mintegy filmként pörögnek le a jelenetek a szemei előtt valamivel kapcsolatban. Teljesen el is bambult és nem is értettem, hogy ha ennyire stresszel azon, hogy gondot okoz valakinek amiatt, mert nem ért le időben (ami totál baromság, valljuk be), akkor mégis miért nem megy most. Vagy miért nem indult már el korábban – mondjuk miután lebeszélte magának a kocsit.

     Végül hirtelen csak fogta magát és váratlanul megszólalt.
     - Nem...nem akarsz velem jönni? – tette fel teljesen váratlanul a kérdést, ahogy egyre stresszesebben gyötörgette a telefontokját zavarában – Mármint csak, mert akkor nem kellene várd az üzenetem. Meg most... nem akarom, hogy a stúdiódban ülj a géped előtt csak emiatt, tök fáradt vagy, meg amúgy is, mennyire kényelmetlen már úgy, ha nincs telefonod és egyébként sem akarlak így itt hagyni a többiekkel, egyedül. Nem bírná el a lelkiismeretem, hogy Rád szállnak, mikor nem vagyok itt és... – hadart össze-vissza, de végül a közbeszólásom állította meg a mondatai végtelenségig való tekerésében.
     - De – jelentettem ki spontán, különösebb gondolkodás nélkül. Nekem aztán semmi kedvem nem volt a többiek között ücsörögni a feszült csendben, pláne nem nélküle, ha igazán őszinte akarok lenni...
Ez az ajánlat olyan volt nekem, mint valami mentőöv egy fuldoklónak.
     - Huh? – lepődött meg.
     - Jövök szívesen – fejtettem ki egy fél fokkal jobban.

     Úgy tűnt, mintha erre egyáltalán nem számított volna, olyan döbbenten nézett rám – de bevallom még én is így néztem magamra egy kicsit legbelül. Annyira spontán és őszintén, csak a szívemmel válaszoltam, hogy nem is gondoltam át ezt megfelelően. Mármint most mindezek után mégis mennyire jó ötlet kettesben eltűnni a többiek elől, csak úgy, egy szó nélkül? Valószínűleg totál semennyire. De ezt bőven felülírta az, hogy mennyire nem akartam egyedül hagyni. És, hogy mennyire képtelen voltam elképzelni azt, hogy nélküle hajtsam nyugovóra a fejemet. Napok óta csak Vele aludtam és a szervezetemnek ez kezdett olyan lenni, mint valami drog. Mármint – én tényleg nem tudok aludni normál esetben. Ha Ő pedig ott van, annyival könnyebben megy. És kezdek erre nagyon rákapni... mintha tényleg valami addiktív szerről lenne szó.

     De még ha csak rólam lenne szó, azt mondanám, hogy oké, önző vagyok. De nem. Mert Ő vetette fel a dolgot, a totál kamu indokait egymás tetejére pakolva.
Ja, mert kényelmetlen lenne a stúdióban ülni a gépem előtt, hát tényleg. Nagyon. Nyilván csak ezért menjen inkább vele.

     Miután Jimin kellően kipislogta magát döbbenetében, nagy nehezen megszólalt.
     - A-akkor menjünk – intett a fejével, próbálva ezt határozottan csinálni, de a valóság sokkal inkább csak bizonytalanság volt. De nem azért, mert meggondolta magát, ezt én is tudtam. Csak tényleg; meglepődött.

     És én is.
Magamon is és rajta is.
De végső soron valójában ez egyáltalán nem számított. Mert ebből az érzésből kiszakadván a kocsiban már mind a ketten kellemes melegséggel eltelve ültünk be.

     Meg némi izgatottsággal, ami azt illeti. Nem igazán tudtam bekategorizálni ezt, de valami furcsán izgatott érzést éreztem magamban, ami a gyomromból indult. De tudnám ez minek szólt - halvány lila gőzöm sincs, ami azt illeti. Már csak azért sem, mert a jelen helyzet minden volt csak nem vidám, meleg, kedves, meg izgalmas – már ha ezt a pozitív értelemben értjük.

     Amilyen hirtelen és indokolatlanul kellemes hangulatban ültünk be a kocsiba, legalább annyira gyorsan és hirtelen kezdett az csökkenni is. Folyamatosan csengtek vissza a kocsiút alatt a fülembe a szavak, ami a többiek, főleg Namjoon száját hagyták el. És ez valószínűleg Jimin-nel is így volt – nem véletlenül voltunk csendben. Mondjuk tény, hogy lehet az is benne volt a dologban, hogy egy abszolút barom és koholt indokkal csak úgy random... igent mondtam arra, hogy megyek és Nála alszom. Mármint nem mintha ezt nem csinálhatná meg bármelyikünk, bármikor, de... hát mit tudom én, azért csak így nem szoktunk egymásnál aludni... Miért tennénk? Ha mondjuk nem a dormban vagyunk, de átmegyünk valakihez a csapatban iszogatni, akkor lehet, hogy ott maradunk a vendégszobában, vagy valami, de... hát így célzottan nem szoktuk egymást megkérni arra, hogy aludj már nálam. Elég... fura is lenne.

     Hát meg arról ugye nem is beszélve, hogy a múltkor kiderült, hogy Jimin-nek nincs is igazán vendégszobája. Pontosabban; egyáltalán nincs.
Szóval ebből jogosan feltételeztem, hogy nem csak lelki szupportra van szüksége és a magány teljes elkerülésére ezzel. Hanem inkább... valakire, akivel aludhat? Nem tudom. Talán ezt is csak túlreagálom, mint életemben a legtöbb dolgot.

     - Minden oké? – szólított meg egy ponton, a kocsiút alatt.
Én felé fordultam.
     - Persze. Miért? – kérdezte, mire lepillantott a kb. tízezer kilométer per órával, fel-le rázkódó térdemre.
     - Oh – figyeltem fel én is a dologra, majd hirtelen leállítottam. Eddig észre sem vettem, hogy ezt csinálom. - Csak elgondolkodtam.
Ő bólintott, ugyan kissé hitetlenül, de úgy tűnt elfogadta. Ezt nagyon kedvelem benne. Sosem faggat. Ha mégis ki akar szedni belőlem valamit (az is általában csak az én érdekeimet szolgálja, mert egészségtelenül könnyen magamba tudom fojtani a dolgokat...), akkor máshogy teszi meg, de faggatni sosem szokott.

     Ennél többet nem is beszéltünk a lakásához vezető úton – mert nem is kellett. Csak élveztük a csendet. Bár valószínűleg mind a kettőnk fülébe kürtökként harsogtak vissza az elmúlt egy órában ide-oda dobált szavak a többiekkel történt veszekedéssel kapcsolatban.

     A címre érve megköszöntük a fuvart, Jimin még hajlongott vagy 15 percig (oké, nem, de valahogy annyira a lelkén viselte azt, hogy egyrészt mocsok késő van, másrészt azt, hogy még meg is várattuk őket, hogy extra tisztelettudóan köszönt el), majd így indultunk meg át a portán fel a lifthez, majd azzal a lakáshoz.

     Utálom a lifteket. De az elmúlt időben még ez is egy barátságosabb hellyé változott, ha közben Ő ott volt mellettem. Mi a fasz történik, de tényleg.

     Az ajtajánál lecsipogtatta a kártyáját, majd most is előre engedett, ahogy a múltkor. Beléptem, egészen értelmes ember módjára rúgtam le magamról a cipőm (értsd: nem két méterre landoltak egymástól), majd már rutinosan szedtem elő az apró cipőszekrényből a papucsot, amit múltkor is odaadott nekem.
     - Lassan jobban tudod, mit hol tartok, mint én... - nevette el magát, ahogy gondosan kikötötte a cipőfűzőjét, majd kilépett a sportcipőiből és belebújt a papucsába.
     - Hát most vagyok Nálad másodjára, ha a költözésed utáni bepillantást nem számítjuk... Szóval ettől még enyhén szólva messze vagyunk – nevettem el magam.
     - Annyira nem – vonta meg a vállait jókedvűen, majd belépkedett a rövid folyosón és a konyhába indult, én pedig követtem.

     De félúton hirtelen megállt.

     Kicsit furcsa volt ez, olyan érzést keltett bennem, mintha vagy meggondolta volna magát, vagy elbizonytalanodott volna. Csak tudnám mivel kapcsolatban. Mindjárt fogja magát, megfordul és hazaküld...?
     - Egy... pillanat – mondta, majd gyorsan sarkon fordult és besietett a hálószobájába. Ezt sem kifejezetten értettem, de mégiscsak Ő lakik itt, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem, hogy hova megy, vagy mit csinál. Szóval csak fáradtan bebaktattam a konyhába, ahová Ő eredetileg indult. Leültem a hozzám legközelebbi székre és mivel a telefonom pótcselekvésként való bámulása most nem volt a lehetőségek között (tekintve, hogy összetörtem ugyebár), ezért csak a környezetem szemléltem csendben.
Itt minden annyira... Jimines.

     Letisztult, világos, ártatlan és... kedves. Talán a kedves szó illik rá a legjobban. Minimalista az egész lakása és egyszerűen, ha valaki beteszi ide a lábát, annyira elönti ezt a „kedves" érzés.
Meg ez a jó illat.
Ez a srác tényleg nem tudom mit csinál, hogy nem csak Ő ilyen rohadt jó illatú állandóan, hanem a lakása is, de kezdem magam egy raklap szutyoknak érezni mellette, komolyan. Én túlságosan emberi vagyok Hozzá képest, ha ez egy érthető gondolat egyáltalán. Mármint Ő olyan, mint valami kitalált karakter egy sorozatban, filmben, vagy könyvben... Annyira irreálisan tökéletes, hogy már-már hihetetlen a létezése...

     Mégis, most igencsak valóságosan hallom a lépteit magam mögött.
Amire persze meg is fordultam.
     - Jajj, nem akartalak csak így egyedül hagyni, ne haragudj – kezdett el kicsit szabadkozni, mikor meglátta, hogy a konyhában ülve csak úgy bámulok magam elé.
     - Még mindig imádok egyedül és csendben ülni helyeken, szóval... - vontam meg a vállaim, ezzel utalva arra, hogy egyáltalán semmi szükség az elnézést kérésére.
     - Oh, ez esetben magadra hagyjalak kettesben romantizálva a magányoddal? – nevette el magát, majd közelebb sétálva hozzám megtámaszkodott a konyhapulton.
     - Köszönöm, de nem szükséges, eleget vagyok vele kettesben – bólintottam, bár hamar rájöttem, hogy ez talán kicsit mélyebb gondolat volt, mint én azt terveztem. Így gyorsan folytattam is inkább a beszédet, nehogy elkezdje emésztgetni szavaim. – Egyébként pedig volt egy egyességünk az bocsánatkéréssekkel kapcsolatban... - hívtam fel rá a figyelmét, mire kissé meglepődve nézett rám.
     - Jogos... - bólintott végül elgondolkodva – Szóval akkor most fogjam vissza magam és ne kérjek azért is elnézést, hogy megszegtem a saját szabályomat...?
Felnevettem a dolgon. Igazán tetszett ez a gondolat.
     - Pontosan.
     - Rendben... - egyezett bele a dologba kicsit elmosolyodva, majd ellökte magát a pulttól – Szeretnél lezuhanyozni?
     - Hát így 87 ezer óra szenvedés után különböző járművekben, azt hiszem rám fér – sóhajtottam fáradtan.
     - Rendben, hozok Neked valami ruhát – jelentette ki segítőkészen, majd visszarobogott a hálószobájába.

     Mondjuk azt még mindig nem tudtam meg, hogy mi miatt ment be az előbb ennyire „fejvesztve", de mindegy, hát nem is tudhatok én mindent.
Mondjuk szeretnék, de ez most lényegtelen. Magasabb is szeretnék lenni, aztán mégis egy hobbit vagyok...

     Jimin nem sokkal később kisétált újra a hálószobájából néhány összehajtogatott ruhával, egy sötétszürke törölközővel, illetve egy eldobható fogkefével, majd ezt a kellemes kis kupacot odaadta nekem. Én felkeltem a székből és már indultam is volna a fürdőbe egy „Köszönöm" után, ha ki nem szúrja a szememet az öltözék, amit választott nekem.
     - Park Jimin, egyszer komolyan meg fogok őrülni Tőled – nevettem el magam – Ez meg MICSODA?- emeltem fel a felsőt, amit nekem választott. Amivel semmi baj nem volt amúgy, tökéletesen alvás-kompatibilis. Csak annyi a szépséghibája, hogy egy hatalmas, fehér, pufi, pihe-puhának tűnő macska díszelgett rajta mintaképp, halványrózsaszín alapon.
Rajtam. Ilyen. Hát biztos, hogy nem.
     - Most mi bajod? – nézett rám és próbált komoly maradni, de nem bírta ki. Természetesen elég hamar kitört belőle a kontrollálatlan nevetés. – Te jutottál eszembe róla, nem tudok mit csinálni! Meg most nincs is túl sok, tiszta, alváshoz megfelelő ruhám, bevallom...
     - Egyáltalán miért van ilyen pólód, uramisten – hüledeztem.
     - Ez egy pizsama felső... Annak tök jó. Utcára én se mennék ebben, nyugi.
     - Ja, mert pizsama felsőnek aztán nagyon jó, hát harminc éves felnőtt ember vagyok, mi van Veled! – nevettem megrázva a fejemet.
     - Akkor ne vedd fel, ne morogj! – fújta fel az arcát és kikapta a kezemből – Ha nem jó, amit adok, nem kell felhúzni!
     - Ja, most meg megfázásra vagyok kárhoztatva, mert nem akarok kiscicás, Barbie pink pólóban rohangálni, hogy valamikor titokban lefotózz és kirakd a szülinapomon... – ráztam meg a fejem, bár én is tudtam, hogy ilyet Ő nem tenne. Ez sokkal inkább Taehyung-ra, vall.
Viszont kifogásnak elég jó volt.
     - Ez egyébként pasztell is rózsaszín... És abból is inkább barackos árnyalat. – javított ki, kicsit felhúzott orral.
     - Ez egyébkééént is pasztell róózsasszííín... - utánoztam a hangját, mire a kezében lévő pólóval csapott rám egyet, ahol éppen ért – Jól van-jól van, takarodok már! – nevettem rázva a fejemet, majd besiettem a fürdőbe, mielőtt még tényleg agyonver.

     A fürdőbe érve lepakoltam a beépített mosdókagyló melletti területre ruháim, majd ahogy kapkodtam le magamról a ruháimat már ki is szúrtam a zuhanyzóban azt a tusfürdőt, amit a múltkor is megszaglásztam. Oh igen, az a bizonyos tökéletes vanília illat.

     Izgatottan léptem be a zuhanykabinba, magamra húztam az ajtót és már nyitottam is meg a csapot. Épp megütközött elmémben a felismerés, hogy mégis mi az istenért vagyok én ilyen izgatott az illattal kapcsolatban már megint, amikor az a felismerés is felütötte a fejét bennem, hogy a bőrömön épp semmi sem ütközik meg.
Huh?
Megnyitottam a csapot, de ebből bizony egy csepp víz sem jött.

     Értetlenül szemléltem a kezemben lévő zuhanyrózsát, ami csont száraz volt. Kicsit megtekergettem a csapot, hátha csak mit tudom én, fogyatékos vagyok és valójában nem is nyitottam meg, de nem. Nem volt ilyesmiről szó. A víz csak fogta magát és úgy döntött, hogy ma nincs kedve találkozni velem. Ami tényleg nem kifejezetten tetszett, mert nagyon szerettem volna már felfrissülni.

     Frusztráltan sóhajtottam egyet. Remek, remélem ma még vízvezetéket is szerelhetünk. Isten tudja hány órája nem aludtam, holnap (pontosabban ma, mivel már éjfél bőven elmúlt...) el kell viselnünk egy kellemes fejmosós meetinget, most meg még ez is. Istenem. Ha az a frusztráltságában síró típus lennék, most biztosan elsírtam volna magam. Mi van, az egész világ összeesküdött ellenünk?

     Kinyitottam a zuhanykabin ajtaját és feszülten kiléptem onnan. Már épp nyúltam a törölközőmért, hogy a derekamra tekerjem és kilibegjek szólni Jimin-nek, hogy itt az idő Super Mario-ba vágni magunkat (értitek, mert Ő is vízvezetékszerelő volt... értitek... oké, oké, ígérem kipihenem magam... valamikor...), de erre nem volt semmi szükség.
Hisz az említett teljesen váratlanul, kopogás nélkül, csak úgy a semmiből benyitott az ajtón.

     - Ahh basszus elfelejtettem, hogy aaaAAAAA...!! – nyíltak nagyra a szemei, amikor realizálta, hogy a ruházatom teljes hiányában állok előtte. Hát nem mondom, hasonlóan reagáltam én is. Ha már máshogy nem tudtam, akkor maradtak a hatalmasra nyílt szemek és az aktív egymásra pislogás, tekintve, hogy úgy álltam ott, mint aki sokkot kapott. Vagy 30 percig. Oké, nem, de legalább annyinak tűnt. – Bocsánat! – nyekkent fel, majd hirtelen elfordult.
Viszont ki nem ment. Csak elkezdett mutogatni az egyik kezével valahova a fal és a padló találkozásának irányába, a mosdókagyló mellett, amíg a másik kezével az arcához nyúlt. Olyan volt, mintha eltakarta volna azt.
     - Cs-csak a csapot... a vízcsapot... - dadogott.

     A sokkomból (félig...) felocsúdva végül csak elnyúltam a törölközőmért és a derekamra csavartam. Próbáltam a lehető legfelnőttesebben kezelni a helyzetet, de eléggé nehezemre esett, bevallom. Hogy is kellene ezt lereagáljam pontosan?... Mi ilyenkor a megfelelően érett reakció? Nevessek kínomban, süssek el vicceket, maradjak csendben, vagy csináljak úgy, mintha nem történt volna meg? De most komolyan! Nézzetek magatokba, mi az istent csinálnátok ilyenkor?!...
Ahh... Szerintem tök mindegy hány éves az ember, ha váratlanul rányitnak ruha nélkül, viszonylag nehéz azt normálisan kezelni.
     - Vízcsapot? – kérdeztem vissza, igyekezve nem túl kellemetlen hangon megszólalni.
     - Ott van, a... ott... a csap, elzártam, mindig elzárom, ha elutazom, ha csőtörés van az épületben, akkor... ne ázzon el... a lakás... ott van, lent... - nyöszörgött, ahogy tovább mutogatott maga mellé, az arcát takarva fél kezével, továbbra is elfordulva tőlem.
Erre a szenvedésre azért kicsit elnevettem magam, de inkább kínomban.
Nem, oké, határozottan kínomban...
     - Oké... - mondtam és kicsit közelebb léptem hozzá, mert abból a szögből nem láttam mit kell nézzek, hisz eltakarta a bútor. Bár továbbra sem igazán találtam semmilyen csapot a padlóhoz közel, amikor közelebb mozdultam.– Na várj, fordulj vissza, nem látom mit kell nézzek – pislogtam.

     Ő csak lesokkolódva állt és nem moccant. Egy ideig csendben maradt mozdulatlanul, majd tovább mutogatott maga mellé.
     - De... ott van! – szólalt meg végül újra, szenvedve.
     - Én elhiszem, de nem látom.
De Jimin nem moccant.
Csak pislogtam a tarkóján tekergő tincseire, hogy most mi baja van, aztán lassan leesett.
     - Ja, jézusom, rajtam van a törölközőm... - nevettem el magam újra a helyzet szürrealitásán, mert Ő valószínűleg azt hitte, hogy úgy akarom, hogy megforduljon, hogy ugyanúgy állok, mint eddig.
Vagyis... gondolom ezt hitte.

     Erre Ő leengedte oldala mellé mind a két kezét és végül a falhoz fordult, ami felé eddig mutogatott. Nem nézett rám, meg sehova sem igazából, csak leguggolt a földre és az egyik szekrény mellé nyúlt közvetlenül. Ah, oké. Tehát ezért nem láttam. Mert annyira a bútor tövében van, hogy még ebből a szögből sem láttam rá.

     Jimin kinyitotta a csapot, majd az orrnyergét vakargatva fordult újra az ajtó felé. Úgy kerülte a tekintetem, meg úgy mindent, ami azzal járt volna, hogy egy másodpercre is rám nézzen, vagy szembe forduljon velem, mintha legalábbis az élete múlna rajta.
     - Most már... Őőő... fürödhetsz – nyögte ki, de annyira kellemetlenül feszült volt a hangja, hogy csak felfokozta az én általam érzett kínosságot is.
     - Rendben, köszönöm – reagáltam mégis próbálva egészen normálisan. Ekkor Ő bólintott (nekem háttal továbbra is), majd kiment az ajtón és gyorsan becsukta azt maga mögött, de egy másodpercre sem fordulva felém, még véletlenül sem.

     Uhf.
Hát ez... abszolút nem volt halálosan kellemetlen. Nagyszerű.
Kicsit összeszorongattam a fogaimat egyféle kínos vigyort formálva ezzel, majd úgy dobtam le újra magamról a törölközőm és léptem vissza a zuhanyzóba – ahol most már a csap megnyitása után gond nélkül csobogott a víz. Remek, hát legalább a szereléssel kapcsolatos férfiasságomat nem kellett megmutassam, ha már a másikat sikerült, akaratomon kívül is...

     Te jó isten...
Felemeltem a zuhanyrózsát az arcomhoz, hogy belezubogjon a víz és egy kicsit felébresszen. Ez annyira rohadtul kellemetlen volt. Mármint persze, mikor kellemes, ha valakire rányitsz. Azt mondjuk már eleve engedjük el, hogy mi az istenért jött be csak úgy, ha tudja, hogy zuhanyozni készülök. Ezen már fenn sem akadok. De volt már, hogy rányitott másra, arra mondjuk már nem emlékszek kire, de az megvan, hogy utána annyira röhögött, hogy vagy 20 percig nem lehetett hozzászólni sem. Mármint persze, mi próbáltuk kitalálni mi baja, de képtelen volt akár egy mondatot is kinyögni, annyira nevetett.

     Hát ahhoz képest most ez egy merőben más reakció. Hát mindenesetre, valami oka ennek is biztos van. „Biztos van rá valami logikus magyarázat", mondanák a tőlem okosabb emberek, csak én se okos nem vagyok, se nem gondolatolvasó, hogy ezt ki tudjam találni.

      Kiszakadva a gondolataimból gyorsan megmostam a hajam Jimin egyik samponjával (A TÍZEZER random tubus közül, ami a zuhanyzójába felszerelt rácsos, fém polcon volt - egyébként mesterien rendszerezve -, de így is percekig olvasgattam a hátuljukat, mire megtaláltam melyik az... Vajon ilyen érzés lehet egy nővel is együtt lakni? Ah, nem, ilyet nem mondok, ez nem lenne túl szép dolog. Jimin biztosan sokkal rosszabb ilyen szempontból egy átlagos nőtől...), majd miután a tusfürdőjét is indokolatlanul sokáig dörzsöltem a bőrömbe és mindennel készen lettem, kiléptem újra a zuhanyzóból. Most nem nyitott be senki az ajtón, szóval nyugodtan dörzsöltem félszárazra a hajamat, majd fel is öltöztem. Legalábbis deréktól lefelé, mert attól felfelé nem tudtam, tekintve, hogy a rendkívül aranyos és abszolút felnőttes kiscicás felsőjét elvette tőlem végül.

     A szennyesruháim összehajtottam egy rendezett kupacba (pfff, na ilyet sem csináltam még életemben) és a fürdőben hagytam egy olyan felületen, ahol biztos nem lesz zavaró helyen. Majd, ha reggel elindulunk innen, felkapom és elviszem, de jelenleg nem akartam bevinni a hálószobájába.

    Viszont nekem épp itt lesz az ideje, hogy bemenjek oda. És tekintve, hogy jó pár perccel korábban milyen, egyáltalán nem kellemetlen élményben volt részünk, ez most, hát öhm... biztosan nagyon örömteli találkozás lesz.

     De nem húztam a dolgot, minek is ácsorogtam volna az ajtaja előtt, hát valószínűleg én is csak jobban rápörögtem volna, meg szokás szerint elkezdtem volna 67 irányba túlgondolni az egészet – ahhoz pedig most kellően fáradt voltam, máskor köszönöm szépen, szívesen csinálom, de most valahogy nem annyira volt kedvem ehhez.

     Így hát egy mélyebb levegőt véve végül csak benyitottam az ajtón, ahol Jimin-nel találtam szembe magam, aki háton feküdt ágyán és az arcához közel nyomogatta a telefonját.
    - Tovább fog romlani így a szemed – ráztam meg a fejem egy kicsit, de kedves hangon dorgáltam meg. Mindig rászólok, ha észreveszem, mert nagyon sokszor csinálja ezt – de nem csak mert szeretem piszkálni, korábban meg is kért már erre. Most pedig ez hirtelen még azt is felülírta, hogy kínosan kellene épp érezzem magam.
Ő kikukkantott a telefonja képernyője mögül egy pillanatra, aztán láttam, hogy mintha zavarba jönne és motyogva valami „Tudom..." szerűt, bújt vissza a mobilja mögé.

     Hát jó. Akkot azt hiszem nem kerüljük el a nyomasztó csendet.
Odasétáltam az ágya egyik széléhez, amelyik épp üres volt, ami most a jobboldal volt. Furcsa, múltkor én feküdtem ott, ahol most Ő. De nem igazán zavart, nem különösebben érdekelt a dolog. Befeküdtem mellé – tekintve, hogy múltkor is így voltunk és nem hiszem, hogy idő közben épült a lakásában egy random vendégszoba, szóval nem kértem engedélyt ezzel kapcsolatban -, majd az ágyon kifelé fordultam, hisz máshogy nem igen tudtam feküdni a vállam miatt.

     Azzal a lendülettel, ahogy én bedőltem az ágyba, Ő úgy pattant fel és ment utánam elfoglalni a helyét a fürdőszobában, hogy lemossa magáról Franciaország maradék porát - na meg a megannyi frusztrációt, ami ma érte.

     Összekuporodtam a takaró alatt. Úgy éreztem, hogy nekem kellene megoldani ezt a kellemetlen helyzetet már megint, de nem tudtam hogyan tegyem. Attól, hogy egy ilyen apróság miatt ennyire kínos lett a hangulat köztünk, csak felerősítette bennem azt az érzés, ami a korábban történtek miatt már eleve bennem volt. A veszekedés a fiúkkal, a fél-botrány, a sokszor érthetetlenül kavaró gondolataim... Csak szimplán rátelepedett a hangulatomra. Eddig Ő volt az egyetlen, aki ki tudott ebből rángatni, most pedig ez a csend pont elég ahhoz, hogy úgy érezzem; még ezt is elveszítettem.

     És ez a csend akkor sem szűnt meg, amint Jimin visszaért. Frissen zuhanyozva sétálsz vissza és dőlt mellém az ágyra, majd mászott be a takaró alá, de a hangtalanság így csak még hangosabb lett. Nem szimplán "csend" volt már, hanem kínos csend.

     Mi a fenéért van ekkora hatással rám az, ha nem tökéletes a hangulat köztünk? Nem tudom, de egy pillanat alatt szörnyen tudom érezni magam ilyenkor. Próbáltam elvonatkoztatni ettől, de nem ment. Már csak azért sem, mert nem is igazán éltem meg a veszekedés helyzetét akkor, amikor történt, annyira Jimin-re koncentráltam és arra, hogy Ő ebből az egészből ne sérüljön – a kiakadása után pedig arra, hogy „megmentsem" és utána menjek. Az idevezető kocsiúton kívül (ami azért annyira nem volt hosszú) nem is igazán gondolkodtam a konfliktuson. Nem mintha... szükség lenne rá. Mert jelenleg is; semmi mást nem érek el, csak azt, hogy rám fog ülni a komorság.

      - Bocsi az előző miatt – mondta percek csendje után, mire én már kezdtem úgy érezni, hogy végérvényesen és visszafordíthatatlanul belesüppedtem a magányom kellemetlen némaságába.
      - Hm?
      - A fürdőben. Én őőő... azt hittem előbb fogat mosol – vallotta be.
Kicsit elmerengtem ezen a mondaton, majd csak ezután válaszoltam.
      - Úgy szoktam – válaszoltam elgondolkodva.

     Már megint valami, amit tud rólam. Valami, amit Ő tud, nekem pedig annyira irreleváns információnak tűnt, hogy egyelőre meg sem állapítottam magamról komolyabban. Ki a fene figyeli meg, hogy valaki milyen sorrendben csinálja a dolgokat a fürdőszobában? Én még magamnál sem figyelem meg. Jimin honnan a fenéből tud egy ilyen dolgot rólam?
Valószínűleg ez az egész helyzet most sem így alakult volna, ha nem kattanok rá annyira arra a bizonyos illatra, hogy fél percen belül már a zuhanykabinban találjam magam. Még mindig nem értem miért tetszik ennyire. Ah, elegem van. Mindenből elegem van.
A jó ég gondolta, hogy ennyire a lelkemre telepszik majd egy olyan kissé kellemetlen, de nem halálosan kínos szituáció, mint az, hogy rám nyitott.
Hogy a tökömbe jöttem le ettől ennyire az életről?

     Oké, nem ettől jöttem le az életről. Hanem az egész naptól. Ez csak az utolsó lökés volt azt hiszem a szakadék szélén, hogy azt az utolsó pillért is elveszítsem, ami eddig tartotta bennem a lelket. Őt és a kellemes, őszi napsugarak melegéhez hasonló jókedvét.

     Behunytam a szemeim és próbáltam csak a lélegzetemre koncentrálni. Már csak attól is kizárva éreztem magamat Tőle, hogy háttal kellett lefeküdjek mellette. Lehet valójában ez a bajom? Ah, fogalmam sincs. Elegem van a világból és magamból is. Az a helyzet, hogy szerintem semmit sem segített volna, ha nem így dőlünk el, nem vagyok biztos benne, hogy jó hatással lenne rá, ha zavartan pislognék rá.

     - Minden... rendben? – nyekkent meg mögöttem, de hallottam, hogy szenved. Tele volt a hangja kedvességgel és törődéssel most is, de éreztem, hogy Ő sem tudja mi a fenét kezdjen ezzel a teljesen indokolatlanul túldepresszív helyzettel. Én sem értem mi bajom van valójában, hát Ő mégis hogy érthetné meg.
Nem Jimin, semmi sincs rendben, rám telepedett a visszafordíthatatlan ön-, és világgyűlölet.
     - Persze. Csak rohadt fáradt vagyok. – sóhajtottam.
Gratulálok, most már igazat sem mondok. Mármint de, de, a mondatom igaz volt, persze. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit fejbevert a fogtündér, hogy aludjon már, mert el akarja adni az alvilágban az épp a párna alatt rejlő fogakat, de addig nem tudja ellopni, amíg ébren vagyok...
De azért valljuk be, a teljes igazság nem pontosan ez volt.

     Jimin csak hümmögött egyet, se nem elfogadóan, se nem hitetlenül, majd hallottam, hogy mocorog valamit.
Én egy rohadt percet nem fogok így aludni.
De ennek ellenére behunytam a szemeim és nagyon aktívan próbáltam úgy tenni, mint aki mindjárt elalszik, ezzel leginkább próbálva a testemet becsapni. Azt akarom, hogy ennek a napnak vége legyen. Elegem van. Csak... hadd aludjak már el végre.

     Az egyik kezem magam elé húztam, miközben a szokásos magzat pózomba vágtam magam, a másikat pedig a párna alá, hogy egy kicsit megtámasszam a fejemet, ahogy azt szoktam is. Viszont az ujjaim megéreztek valamit. Nem túlzottan foglalkoztam volna vele, ha nem jövök rá igen hamar, hogy egy ruhadarab van félig az ágya mögé esve - de miután ezt realizáltam, segíteni akartam a helyzeten. Felemeltem a fejemet és a félhomályban kicsit feltoltam magam, hogy a párna mögött, az ágyról szinte teljesen leesett anyagot összeszedjem.

     Miután sikerült felhúzzam, ülésbe toltam magam.
     - Majdnem beesett az ágy mögé – nyújtottam felé az épp általam összeszedett pulcsit, hisz Ő mellette volt a széke nem sokkal, ahová ezt gondosan le tudta volna tenni, ellenben az én közelemben nem volt semmi erre alkalmas bútor.

     Az első, ami feltűnt, hogy ahogy felé fordultam, a hátán fekve mellettem olyan bepánikolt arckifejezést vágott, mintha legalábbis az életét fenyegettem volna meg. Pedig esküszöm nem egy konyhakés szettet húztam elő az ágy mögül (bár tegyük hozzá, akkor is inkább nekem kellett volna félnem, nem?...). Ez csak egy... pulcsi.

     Egy pulcsi, aminek meglepően ismerős tapintása van...
A totálisan ijedt arcának köszönhetően a kezemben lévő anyagra néztem, mert elképzelni sem tudtam, hogy mi a fenéért néz Jimin rám és a ruhadarabra felváltva úgy, ahogy.
De aztán megértettem.
A pulcsi, ami kezemben volt, az enyém volt. Ebben jöttem a múltkor ide.

     Valószínűleg észrevehette, hogy felismertem, mert pánikszerűen kikapta a kezemből.
     - Ah! Valószínűleg leesett, amikor a múltkor itt aludtál. – mondta és már dobta is le a hozzá közeli székre, mintha csak tűz égetné a kezét. Menekülni akart. Pánikolt. Látszólag azt akarta, hogy nagyon gyorsan töröljem ki az agyamból, hogy ezt a ruhadarabot én bármikor is láttam volna a környéken.
Ezt támasztotta alá is, hogy miután arrébb dobta az anyagot, gyorsan visszahelyezkedett az ágyba és már helyezkedett is el egy potenciális alvó pozícióba. De olyan gyorsan, mintha épp valami kabaréban szerepelne.

     Összehúztam a szemöldököm, de nem szóltam semmit. Visszafeküdtem az oldalamra, vissza, az eredeti helyzetembe, így egymásnak háttal feküdtünk most, némi távolsággal egymás között.
Az utóbbi időben sosem feküdt még tőlem ennyire messze.
De valahol ezt meg is értem, mert... nem minden nap gyanúsítja meg a fél világ azzal, hogy viszonyom van vele, ugranak nekem a fiúk, amitől Ő véd meg, nyit rám, miközben teljesen mezlen vagyok és nem is minden nap bukik le azzal kapcsolatban sem, hogy... a pulcsimmal alszik.

     Mert hét szent biztos, hogy nem én hagytam az ágyában...
Hiszen tisztán emlékszem, hogy a konyhában vetettem le. Én nem hoztam ide be magammal. Ezt Neki kellett megtennie.

     Azt hiszem... így már azt is értem, hogy miért rohant be olyan gyorsan ide, amikor beérkeztünk a lakására. Gondolom... ezt kereste? Csak nem találta meg (mert az ágy mögé esett)?...

     Azon kaptam magam, hogy már a szemeim sincsenek becsukva, hirtelen annyira éber lettem és annyira nem tudtam már csak az agyammal sem elhitetni, hogy aludni akarok. Csendben lélegeztem és emésztgettem, ami történt. Hallottam, hogy egy kicsit megmoccan mellettem, mintha jobban összehúzná magát.

     De mégis, miért... nem értem. Miért volt a pulcsim az ágyában?
Az agyam úgy pörgött, mint egy búgócsiga. Logikus magyarázatokat akartam keresni. Tudni akartam. De... Nem ment. Az egyetlen ami eszembe jutott, hogy fázott, azt találta meg, éjszaka mégis melege lett és levette.

     Baromság.

     Egyértelműen. Itt a szekrénye a szobájában, mégis miért az enyémet húzta volna fel, ha fázik. Én is tudom, hogy több sebből vérzik az elmélet.
De a másik teóriám csak még nagyobb hülyeség ennél. Általában akkor alszik valaki, valaki másnak a ruháival, ha... hiányzik neki az illata, nem?
Csak bámultam magam elé a félhomályban, ahogy Jimin (egyik) szekrényének minden négyzetcentijét igyekeztem felmérni, ami most szemben volt velem.

     Nem, Yoongi, már megint az agyad akarja ezt elhitetni veled. Azt akarja, hogy ezt hidd, egy olyan világot akar eléd teremteni, ami nem a valóság. Csak azért, mert Te megbolondulsz azért a vaníliás illatért, ami minden pillanatban árad a bőréből (és ami miatt képes voltál felrúgni az esti rutinodat is, aminek köszönhetően rád nyitott a fürdőszobában és ami után most minden elromlott), még nem lesz ezzel Ő is így. Szimpla koholmány. Túlgondolás.
Idióta vagy, már megint.

      Próbáltam egy hallhatatlant sóhajtani, ahogy behunytam a szemeim, de már minden álom kiszállt belőlem, annak ellenére is, hogy hulla fáradt voltam. Túl feszült vagyok.

     Én... én ezt így egyszerűen nem bírom.

     Talán túl szentimentális vagyok már megint, de egyszer olvastam valahol, hogy a legrosszabb, amit tehetsz, ha haraggal a szívedben fekszel le aludni. És ugyan én most nem rá haragszom, hanem magamra és a világra, de ezt, és azt a rengeteg fene nagy kétséget összevetve, ami ma kialakult bennem... tényleg nem bírom már tovább. Miért kelt a védelmemre? Miért akadt ma ki ennyire a fiúk előtt? Miért támadt Neki Namjoon-nak azzal a baromsággal, hogy konkrétan homofób, amikor erre a legkisebb utalást sem tette? Miért hívott magával ide (na meg erre én miért mondtam csuklóból igent)? Miért jött ennyire mocskosul kellemetlenül, talán... zavarba attól, hogy rám nyitott, a szokásos nevetőgörcse helyett?
És mégis... mi a fenéért volt az ágyában a pulóverem?

     Válaszokat akarok. És úgy érzem, hogy... képtelen vagyok reggelig várni velük.
     - Jimin...? – préseltem ki a tüdőmből, ahogy egy pillanatra kicsit összeszorítottam a szemeimet.

     Ez... kellemetlen lesz.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon! ♥
Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Ha pedig a bandával kapcsolatos rajzaimra vagy kíváncsi, akkor csekkold bátran a rajzos oldalam. ♥
Lulusfanarts - https://www.instagram.com/lulusfanarts