A megszólítás súlya
[ Őrületbe kergetsz - 25. fejezet ]

     A Diablo IV MV-jének forgatása utáni reggeltől talán az utóbbi időben csak aznap keltem boldogabban, amikor éjszaka akaratomon kívül sikerült beszedjek valamilyen tudatmódosítószert...

     Megint szinte egy millimétert sem mozdultunk meg azóta, hogy elaludtunk, vagy legalábbis úgy tűnt. Szokás szerint magamtól ébredtem, a reggeli nap fényére és a gondolatra, hogy hála a jó égnek ma már nincs semmi munkám és nyugodtan aludhatok igazából, ameddig csak akarok. A gépem csak késő délután indul vissza Koreába. De mivel elég korán aludtam el, ezért a szervezetem mégis úgy volt vele, hogy ennyi most elég. Viszont ez nem kifejezetten zavart, mert... imádtam éberen élvezni, ahogy a hátamnak simulva emelkedik és süllyed a mögöttem szunnyadó mellkasa.

     Tudom, hogy már-már indokolatlanul sokszor csinálom ezt, de... nem érdekel. Egyszerűen nem vagyok hajlandó megmozdulni, amikor ilyen jól esik minden, amit csinál. Mármint épp nem csinál semmit. De még az is jól esik. Jól esik a létezése mellettem. Van ilyen egyáltalán? Fogalmam sincs, de én most mégis ezt érezem.

     Lassan kinyitottam a szemeim és úgy bámultam kifelé az ablakon, amin lágyan a tavaszi reggeli nap fénye sütött be. Azt az egy-két kósza felhőt bámultam a már-már gyanúsan túl gyönyörű kék égen, ahogy lassan teljesen éberré váltam. Kielemeztem, hogy igen, még mindig összegubózott magzat pózban fekszem, Ő pedig még mindig nyugodtan, hátulról engem ölelve pihen. Ez nevezhető kis kifli – nagy kiflinek? Vagy ez magzat – nagy kifli póz? Fogalmam sincs. De mindenesetre határozottan tetszik és most már ezt tagadni sincs kedvem.

     Ha valami változott, az talán az, hogy a keze már nem annyira határozottan simult a mellkasomnak, mint az este. De ez nem is csoda – Ő akkor még ébren volt. Ujjai elernyedtek és most már csak kedvesen átvetve pihent rajtam a karja . Amit én (és ezt csak ekkor realizáltam) ténylegesen úgy öleltem magamhoz, mint valami kispárnát.

     Na jó, ez viszont kicsit már sok volt.
Oké, hogy elfogadtam, hogy tetszik nekem ez az alvás, de hát nehogy már a karját is úgy ölelgessem, mint valami kisgyerek. Azért... azért ennyire ezt nem.
Szóval lassan elnyitottam magam elől a karjaim, hogy elengedjem az övét és az egyik kezemet csak lustán a párna alá gyűrtem a fejem alatt, a másikat pedig az oldalamra tettem.

     De most meg hiányérzetem van.
Aissshh.
Nem hiszem el, miért ilyen bonyolult ez?
Nem, de nem. Nem. Nem fogom ölelgetni a karját, mint valami macska. Biztos, hogy nem. Valószínűleg így aludtam, de akkor már legalább azt a kínos szituációt kerüljük el, hogy erre a pózra is fog felébredni. Nem szeretném...!
Mondjuk mit beszélek én itt kínosságról, hát az ez előtti éjszakán hagyjuk mi történt. Ahhoz képest ez egy nagy büdös semmi.

     Lassan visszarémlett ez a gondolat következtében az is, hogy mi történt most ezen az éjjelen. Hamar elaludtam, Ő valahogy úgy bejött ide a Dior esemény után, tusolt le (gondolom) és csinált mindent, hogy a fülem botját sem mozdítottam rá. Nem fura egy kicsit? Amúgy de. Fogalmam sincs, hogy tudtam ilyen mélyen aludni, ez egyáltalán nem jellemző rám. Ha nagyon összeesküvéselméleteket akarnék gyártani a fejemben, akkor azt mondanám, hogy már csak az is segít nyugodtan aludjak, hogy tisztában vagyok vele, hogy később Jimin jelen lesz – és már nem csak a konkrét jelenléte segít. Létezik ez? Ah. Ez csak valami... hülyeség már megint.
Asszem.
Bár... ijesztően logikusnak tűnik.

     A gondolataimból egy lágy dallam szakított ki, amit magam mögül hallottam meg. Nagyon kellemes volt, még madárcsicsergést is hallottam benne – várjunk, ez Jimin ébresztője? Ez tűnt olyan pokolinak a múltkor? Hát ébren hallva ez messze nem annyira gyötrelmes, mint amikor fel kellett keljek rá... Bár... nem mintha én tudnék bármire úgy kelni, hogy nem akarom lemészárolni a fél világot.
Mondjuk ma ez a kellemes tavaszi napfény, Franciaország szívében, egy luxushotelben... kb. egy ilyen helyzet volt.

     - Hrrghh... - moccant meg nyösszenve, vagy inkább morogva egyet a mögöttem lévő, de egyáltalán nem a hang irányába mozdult, csak az eddiginél is jobban a hátamba temette az arcát. A karjával szorosabban húzott oda magához és kis szünet után már a bőrömbe kezdte folytatni a nyöszörgést – Nemmmmm... - morogta a gerincemhez, amitől engem tetőtől talpig végig rázott a hideg. Még meg is remegtem. Jesszusom, fogalmam sem volt róla, hogy van ott valami érzékeny pontom...

     Hátrafordítottam a fejem egy kicsit, hogy meglessen merre is van a telefonja, de hamar konstatáltam, hogy ezt én bizony nem fogom elérni. Talán, ha nagyon akartam volna, akkor ki tudtam volna tekerni hátra annyira a karom, hogy elérjem, de miután múltkor kiugrott a vállam, inkább nem szórakoztam vele. Nem akarom azzal kezdeni a ma reggelt is.
Így csak hallgattam tovább a számomra kellemes, Jimin számára pedig inkább gyötrelmes dallamot, de a fejemet úgy hagytam, hogy ha feljebb emelkedik akkor rálássak.

     Egy ideig még nyöszörgött a hátamba (engem pedig még ennek köszönhetően néhányszor végig rázott a hideg, de Ő ennek nem igazán szentelt túl nagy figyelmet, nagy eséllyel észre sem vette), majd egyszer csak  hirtelen a hátára fordult és a kezével, ami eddig a mellkasom előtt volt, lendületből rácsapott egyet a telefonjára, ami erre csendben maradt.

     Olyat kellett nevessek, hogy majd meghaltam.
     - Jézusom... - ejtettem vissza a fejem a párnára kacagva – Igazán, de igazán rossz hatással vagyok Rád...
     - Mrggh... - folytatta a morgást, majd nagyjából ugyanakkora lendülettel, ahogy az előbb elmozdult tőlem, úgy is fordult vissza, ezzel engem egy kicsit mellkason vágva.

     Nevetve nyögtem fel egy kicsit fájdalmamban, ahogy a mellkasomhoz kaptam, de nem fájt túlságosan, ez is inkább csupán vicces volt a számomra.
     - Jajj, ne haragudj! – emelkedett fel egy kicsit mögöttem, megtámaszkodva az egyik alkarján, ahogy a mellkasomhoz kapott kezeimre rakta az övét, majd a vállamra ejtette a homlokát.
     - Dehogyis – nevettem tovább – Inkább csak szörnyen vicces, életemben nem láttalak még ilyen morcosnak reggel... - eresztettem el lassan a mellkasom, mire Ő is levette onnan a kezét.

     Felemelte a fejét, majd most már az állát támasztotta óvatosan a vállamnak – mert mindig nagyon óvatosan ér a bal oldalamhoz.
     - Bocsi tényleg – sóhajtotta – Csak egyáltalán nincs kedvem felkelni.
     - Mi a dolgod ma? Azt hittem csak az eseményre jöttél – gondolkodtam el a dolgon.
     - Így is volt. De meghívott a cég egy vacsorára, ma este. Vacsorára Yoongi. Engem.- nyekkent egyet, majd újra nekiejtette finoman a homlokát a vállamnak.

     Uff.
Oké, azt hiszem tökéletesen megértem most már, hogy mi a gond.
     - Nem-... nem volt opció azt mondani, hogy sűrű a programod? – kérdeztem kicsit felé fordítva a fejemet.
     - A cég akarja, hogy menjek – motyogott a karomba – Mármint a Hybe. Is.

     Fasza. Hát ez aztán nagyszerű.
Az ajkaim kezdtem rágcsálni, miközben gondolkodni kezdtem, hogy mégis mi a fenét lehetne tenni. Oké, egy ilyen vacsora nem az evésről szól, hanem a kapcsolatépítésről természetesen, de akkor sem a legkellemesebb a helyzet. Jimint szénné fogja stresszelni ez az egész és még annyit sem lesz képes enni, mint egyébként, már előre látom. Hát ez nagyon nem jó.
     - Sőt, még baromi kellemetlen volt a meghívás is – folytatta – A Dior feje megjegyezte, hogy nyugodtan hozzam magammal a „szívem választottját" – mondta az utóbbi kifejezést angolul - Nem tudom Ők miben vannak... Idol vagyok...- sóhajtott, majd frusztráltan dőlt el mögém az ágyra. Én pedig követtem Őt és szintén kifeküdtem a hátamra, mellé.
     - Ne gondold túl, szerintem ez csak protokoll.
     - Lehet. De akkor sem tetszett. Mármint kedves volt csak... - gondolkodott el, ahogy a plafonra bámult – Nem tudom. Csak nem tetszett. Kellemetlen volt.
     - Megértelek – bólintottam, majd Hozzá hasonlóan felbámultam én is a plafonra, ahol a lelógó csillárt találtam meg magamnak, amit pásztázni kezdtem.
     - Figyelj, mondhatod, hogy szigorú diétán vagy – fordítottam végül felé a fejemet, amikor eszembe jutott a gondolat.
     - És üljek úgy egész este, hogy egy falatot sem eszek? Nem tudom Hyung...

     Hirtelen valamiért nagyon megütötte a fülemet, hogy Hyung-nak hívott. Fogalmam sincs miért, úgy egy milliószor hívott már így, mert általában így szólít meg – pláne, ha ketten vagyunk. De mégis, most annyira furcsán fájdalmas érzést keltett a mellkasomban.
Ennek ellenére próbáltam ignorálni és a témánál tartani a gondolataim. Majd... később kielemzem ezt a fejemben.
     - Akár ülhetsz úgy egész este. Szerintem nincs ezzel gond.
     - Kínos lenne, azt hiszem.
     - Rendben, akkor ez nem játszik. Mit szólsz ahhoz, ha csak megkóstolod a dolgokat? – kérdeztem óvatosan.
Ő elgondolkodott, majd lehunyta a szemeit. Az egyik kezét a hasára vezette, majd nagyot sóhajtva szólalt meg frusztráltan.
    - Már most hányingerem van a gondolattól.

     Uff.
Visszabámultam a csillárra és próbáltam minden erőmmel kitalálni valamit a helyzetére. Nem elég, hogy totálisan stresszben lesz az evés miatt, de ha megpróbálkozik vele, nagy eséllyel még rosszul is lesz, mert a szervezete már totál hozzá van szokva, hogy ha valami bejut a gyomrába, azt ugyan nem minden esetben, de legtöbbször igen hamar vissza is kell adnia a természetnek. Azt leszámítva, hogy ezt a problémát továbbra is szükséges lenne kezelni valahogy, jelenleg azt kellene megoldani, hogy a ma estét kibírja így.
     - Már... kérettem időpontot a céggel szakemberhez – mondta ki a szavakat, mintha csak hallaná, hogy min gondolkodtam – De még nem vagyok biztos abban, hogy elég bátor leszek elmenni oda. Viszont Neked köszönhetően erre már legalább képes voltam.
     - Nekem? – lepődtem meg, ahogy újra felé fordítottam a fejem.
     - Amit a stúdióban beszéltünk múltkor... Nagy hatással volt rám – fordult most Ő is felém és kicsit talán közelebb voltunk így egymáshoz, mint azt „kellett" volna. De valamiért egyikünk sem mozdult meg. Valószínűleg azért, mert nem voltunk veszélyesen közel, de határozottan távol sem.
     - Hát... ennek nagyon örülök – mondtam egy őszinte mosollyal, bár kissé meglepődve – Erre bevallom, egyáltalán nem számítottam.

     Kellemes melegség kezdett el átjárni, amit annak tudtam be, hogy jó érzéssel tölt el a tény, hogy képes voltam valami minimális segítséget nyújtani Neki. Eddig... nem igazán volt jellemző Rá, hogy segítséget akarjon kérni a problémáival kapcsolatban. Nem azért, mert „megoldom egyedül" típus, de úgy éreztem rajta mindig is, hogy nem tartja magát elég fontosnak. Hogy Ő nem érdemli azt meg, hogy megkapja ezeket a kezeléseket, vagy akár egy szakember figyelmét és idejét. Ha még nem is döntötte el, hogy tényleg bemegy-e azon az ajtón, azt már határozottan jó jelnek tartom, hogy kért időpontot. Az első lépést megtette.
     - Büszke vagyok Rád – mondtam, ahogy újra a plafon felé fordítottam a fejem, mert kicsit zavarba ejtőnek tartottam volna az arca felé fordulva, Tőle néhány centire ezt így kimondani. Úgy gondoltam, hogy talán így kevésbé fogja kellemetlenül érezni Magát. De mindenképp ki szerettem volna fejezni felé az érzéseim ezzel kapcsolatban.

     De azt hiszem Ő ennek ellenére is zavarba jött egy kicsit ettől, viszont látszólag határozottan jól estek Neki a szavaim.
     - Köszönöm – válaszolt halkan, de gyorsan folytatta is inkább, hogy kiszakadjon a kissé zavarba ejtő helyzetből – Viszont sajnos ez a jelenlegi problémán nem segít.
     -...Hmm...- bambultam továbbra is ki a fejemből, ahogy kicsit feljebb húztam magamon a takarót, mert kicsit fáztam így félmeztelenül fetrengve – Ki fogunk találni valamit. Ha vacsora, akkor gondolom este lesz. Addig van más dolgod?
     - Este igen, 7-kor találkozom a fejesekkel a Lö pa...pappllo...papp...
     - Le Papillion Doré-ban? – kérdeztem elnevetve magam a kiejtéssel kapcsolatos szenvedésén.
     - Az! De Te ezt mégis honnan tudod? – nézett rám nagy szemekkel, ahogy most már újra visszafordult az oldalára és felém nézett.
     - Voltam már ott. Ismerem a tulajt. – vontam vállat.
     - És ezt csak ilyen lazán mondod?! - hüledezett - A világ egyik legnagyobb divatmárkájának VEZETŐJÉVEL fogok ott vacsorázni, Te meg itt rángatod a vállad?! – nevetett, ahogy óvatosan belebokszolt az alkaromba, majd belefúrta a fejét a párnába.

     Én csupán egy jóízűt nevettem Vele, majd karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt, a takaró felett.
     - Hát most mit tudtam én eddig, hogy oda mentek...- kuncogtam.
     - „Min Yoongi vagyok, ismerem a tulajt, plöplöplö" – utánozta a hangom elég sikertelenül, bár tetszett, ahogy erőteljesen mély tónusúvá próbálta tenni azt – Hát komolyan, milyen befolyásos üzletember vagy Te?
     - Egyáltalán nem vagyok az, csak koreai a tulajdonos. Gondolom ezért is visznek oda egyébként, kicsit hízelegni akarnak Neked. Szóval mikor ott ettem az egyik francia utamkor, koreaiul üdvözölt, beszéltünk pár szót és kiderült, hogy jó távolról, de ismerjük egymást. Ilyen ismerős ismerősének az ismerőse szinten, szóval semmi komoly. – magyaráztam el a helyzetet.
     - „Semmi komoly" – imitált megint engem – Hát nem hiszlek el – nevetett újra a párnába fúrt fejjel – Zseniális.
     - Most mit vagy ezen ennyire kiakadva? – értetlenkedtem nevetve, mert most már nagyon átragasztotta rám.
     - Hát nem tudom, ez nem rohadtul menő? – emelte fel a fejét elnyílt szemekkel – Te meg ilyen lazán kezeled.
     - Jimin azok után, hogy a Fehér Házban mondtunk beszédet, Te még menőnek tartod, hogy ismerem egy random francia étterem tulaját? Kicsit túlreagálod, úgy érzem...- kuncogtam.
     - Egy menő francia étterem tulaját! – erősködött.
     - Oké, oké... - legyintettem a dologra, bár nagyon jót szórakoztam.

     Még boncolgattuk jókedélyűen ezt a témakört, de egy idő után egyre csendesebbek lettünk és inkább csak élveztük a szálloda nyugalmát. Annyira meglepő, hogy mellettem néha ezt csinálja. Mások mellett Jimin annyira... energikus? Vagy aktív? Nem is tudom. Persze mellettem is az, jesszus, főleg hozzám képest. De mégis, máskor igen ritka, hogy látom csendben maradni. Viszont ha Vele vagyok, mégis néha csak meg tud nyugodni és kicsit leengedni. És ez kívülről talán tűnhet úgy, hogy nem érzi jól magát, vagy valami zavarja és azért van csendben, de valójában ez egyáltalán nincs így. Most is; annyira nyugodtan fekszik és egyenletesen veszi a levegőt, az egész testtartása ellazult és relaxált. Egyébként is mondjuk, de ilyenkor főleg jó ránézni.

     De hirtelen fel is tűnt, hogy hát basszus, Neki valamiért szólt az ébresztője és kétlem, hogy azért, mert alvás helyett éberen akart itt feküdni az ágyon.
     - Miért keltetted Magad, ha csak estére van programod? – fordítottam most újra felé a fejemet, mire fáradtan kinyitotta a szemeit, ahogy még mindig az oldalán feküdt, felém fordulva.
     - Készülődnöm is kell.
     - Reggel hétkor?
     - Hát...
     - Ne már – nevettem homlokon csapva magam.
     - Hát Hyung, ismersz – nevetett Ő is, ahogy a takarót egy kicsit a fejére húzta – Sosem lehet elkezdeni időben.
     - De ennyire?! 12 órával előbb?
     - Beleszámoltam, hogy még fogok fetrengeni egy kicsit...
     - Kicsit? Vagy nem tudom... 10 órát?
     - Hagyjál! – nevetett tovább, ahogy a takarót szorította a fejére.

     Nevetve megráztam a fejemet, de ráhagytam a dolgot. Jimin egyébként sem túl összeszedett, ha az időpontokról van szó. Mindig mindenhonnan elkésik... Szóval végülis érthető... asszem, bár a 12 órát enyhén szólva túlzásnak érzem... De hát ismerem Őt. Amennyiben van ideje rá, a világ összes self care rutinját megcsinálja egy-egy esemény, fellépés, vagy találkozó előtt, ami csak létezik. De tényleg. MINDENT. Én nem is értem, hogy nem fáradt el általában már maga, a készülődés közben...
Mondjuk amilyen energikus... Végül is érthető.

     Ezen gondolkodtam, mikor megint egy furcsa szorongató érzést sikerült tapasztaljak a mellkasomban. Percekig próbáltam felkutatni az okát, de semmi logikusat nem találtam. Tök jól érzem magam. Semmin sincs, amin stresszelnem kellene. Minden oké, repülök haza délután Koreába. Azon kívül, hogy aggódom Jiminért az estével kapcsolatban, semmi bajom. De attól nem szokott ilyen furán szorítani a mellkasom, az... más. De akkor mégis mi ez most?

      Próbáltam visszakutatni a fejemben, hogy mégis mi okozhatja ezt, mert eddig nem igazán volt jelen az érzés. Aztán végül nagy nehezen sikerült rájöjjek, hogy mégis csak, ez ismerős. Méghozzá ugyanígy, most reggelről. Ma már éreztem ezt. De mikor?
Oh. Igen. Amikor korábban egyszer Hyungnak hívott. És ahogy most is az imént.

     Behunyt szemekkel próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy mi bajom van ezzel. Hyung... ezer éve így hív. De hát tényleg – amióta csak ismer. Mert miért is hívna máshogy. Mármint... máshogy is hív időnként, de mindig is hívott Hyungnak is. Akkor mégis mi a bajom most?
Nem tudom. De nem tudom, hogy ez egyáltalán lényeges-e. Nem minden érzést tudunk mindig megmagyarázni magunkban. Vagy legalábbis nem mindent azonnal.

     Néha csak... meg kell éljük ezeket.

     - Jimin? – szólítottam meg Őt, de egyelőre nem nyitottam ki a szemeim. Csak a plafon felé fordulva feküdtem továbbra is a mellkasom előtt összefont karokkal.
     - Igen? – kérdezett vissza.
Amint visszakérdezett, hirtelen belém hasított, hogy mit is csinálok. Jesszusom. Ez biztos jó ötlet? Nem lesz ez túl furcsa? Vagy... nem tudom, kellemetlen? De nem, Yoongi, nem. Mindennek a kulcsa a kommunikáció. Meg hát... valahol már mindegy, nincs visszaút azt hiszem. Nem fogok süketelni valami baromságot. Azt én is pontosan tudom, hogy mennyire átlátszó lenne.

     Határozottan becsukva tartottam a szemeim, mert úgy gondoltam, hogy így könnyebb lesz. Néha... egyszerűbb úgy beszélni, ha nem kell álld a másik tekintetét – még akkor is, ha érzem, hogy égeti a bőrömet. De legalább nem látom.
     - Csak... nem kell Hyungnak hívj, ha ketten vagyunk – mondtam ki végül meglepően egyszerűen, körítés nélkül, miközben próbáltam erőteljesen koncentrálni arra, hogy ne legyen szokatlan a hangom. Nem akartam úgy tűnni, mintha ez egy túl fontos, vagy túl nehéz dolog lenne, amit most kimondtam. De azt hiszem az utolsó szavaimnál mégis kicsit megrezzent ez a fenenagy magabiztosság az orgánumomban. – Persze megteheted, ha Te szeretnéd – tettem hozzá – De nem kell.

     A csend, ami ez után következett szintén eléggé segített abban, hogy meginogjak. Erőteljesen koncentráltam és rákényszerítettem magam, hogy ne nyissam ki a szemeim, pedig nagyon szerettem volna ránézni. Leolvasni valamit az arcáról. De úgy éreztem, hogy... az túl dramatikus lett volna. Ha azt a látszatot akarom kelteni, hogy ez számomra egy laza, hétköznapi dolog (ami 10 év „tiszteletteljes" Hyungozás után egyértelmű, hogy egyáltalán nem az), akkor nem nézhetek csak úgy rá, dramatikusan. Csak... közöltem és kész. Mintha azt mondtam volna, hogy megyek fogat mosni. Vagy... hogy mit eszek majd ma ebédre.

     - Rendben – válaszolt kissé meglepődve egy kis idő után és mindent megadtam volna azért, hogy ne legyek ennyire rohadt makacs és megengedjem magamnak, hogy ránézhessek. De nem tettem meg, mert most már tartottam magamat a dologhoz. Nem tudom mit vártam. Ennek ellenére mégis kicsit meglepett, hogy ennyire egyszerűen válaszolt.
De ezt még gondolni is kár volt, mert amint ez eszembe jutott, már folytatta is.
     - Me-...megkérdezhetem, hogy miért?

     Bámm. Hát már megint ezt csinálom.
Sosem gondolok bele abba, hogy tök jogos, logikus és egyértelmű dolgokat meg fognak tőlem kérdezni, ha megkérdőjelezhető dolgokat mondok, kérdezek, vagy csinálok.
Oh, faszom. Oh, faszom...
Itt már úgy éreztem, hogy ez a kérdés pont eléggé megtörte az álcám, vagy legalábbis most már tehettem úgy, mintha a kérdésén „rökönyödnék meg" és nem maga a témakör zaklatna fel ennyire. Vettem egy mélyebb levegőt, hogy összeszedjem magam, majd kinyitottam a szemeim. De csak a szemem sarkából láttam Őt, mert továbbra sem akartam konkrétan ránézni. Túl... kényelmetlennek éreztem volna.

     - Nem tudom megmagyarázni. Csak... - próbáltam nagyon mélyről kikaparni magamból valamit, szimplán saját magam számára is, hogy értelmet nyerjen a kérésem – Csak valamiért mostanában kicsit zavar, ha így hívsz. A többiek előtt nem. De... ilyenkor nem érzem úgy magam, mint „egy Hyung". Nem vagyok én felsőbbrendűbb Nálad. – hunytam le újra a szemeim. Huff. Ez... hát ez nehéz volt. És nem túl megszokott, már ami a beszélgetés témáját illeti.

     Újra egy kis csend állt be, ami bevallom, kicsit megijesztett. De most megint kényszeresen lehunyt szemekkel pihentem tovább. Szólalj meg. Szólalj már meg. Mondj valamit kérlek, vagy mindjárt egy síkba olvadok a matraccal.

     De Ő egy kukkot sem szólt. Meg se mukkant. Mintha megnémult volna, vagy megszűnt volna létezni. És ez halálosan beparáztatott. Most mi van, mit mondtam? Mármint oké, persze, ez egy tök nagy dolog, ilyet egyrészt ritka, hogy valaki mond, másrészt ennyi idő alatt enyhén szólva megszokta ezt. És most csak így random, félvárról benyögöm ezt Neki. Egy teljesen rutinszerű, ezer éve megszokott dolgot kérek Tőle, hogy változtasson meg. Hogy is gondoltam, hogy majd nem fog ezen halálosan kiakadni. Mi az istenért csináltam ezt? Jesszusom, egyszer nem gondolok túl valamit, hanem csak spontán kimondom és katasztrófa lesz belőle. Kész, vége, ennyi volt. Mindennek vége.

     Aztán Jimin megmoccant. Szavakra számítottam, de azok nem jöttek. Megéreztem, hogy a matrac picit besüpped mellettem és az óriási takaró is megmoccan, ami alatt még mindig ketten voltunk. Hirtelen azt hittem, hogy felkel és itt fog hagyni, mert nem tudom, fogalmam sincs, ne kérdezzetek ilyeneket, még mindig paranoiás vagyok és minden cselekedetemre azt hiszem, hogy összeomlik tőle a világ. De ahogy általában sem (szerencsére), most sem így lett. Jimin ahelyett, hogy felkelt és itt hagyott volna, közelebb húzódott hozzám és átvetette az egyik karját a mellkasom előtt átfont karjaim felett, majd óvatosan a vállamnak döntötte a fejét.
     - Köszönöm Yoongi – mondta halkan, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Örült neki.

     A lelkem kifacsarodott, a szívem majd kiesett a helyéről és végigterjedt az egész testemen egy hirtelen, rendkívül kellemes melegség, ahogy ezt meghallottam. De nem csak azért, mert katasztrófára számítottam (persze amiatt is), hanem sokkal inkább azért, mert... nem tudom. Egyszerűen csak túl aranyos volt ez így nekem, hogy kezelni tudjam.
     - Mhm... - reagáltam csak ennyit, mert az ilyen érzelemkifejezős dolgokban nem vagyok túl jó még mindig. A karjaim leengedtem a mellkasom előtti összefont pozícióból, egyiket magam mellé, a másikat pedig csak lejjebb engedtem a hasam környékére, hogy Ő kényelmesen elférjen. Nem... nem tudom most mit mondjak, vagy mit csináljak. De már megint vészesen gyorsan szükség lenne arra, hogy lelassítsam a szívverésem, mert mostanában túl sokszor kapja el, hogy az majd felrobban a mellkasomban.

***

     Nagyjából másfél órával később ébredtem meg, mert nemes egyszerűséggel újra elaludtam. Én. Aki általában képtelen aludni. Annak ellenére, hogy mindig szeretne és állandóan fáradt, képtelen vagyok rá. Most pedig, csak úgy... elaludtam. Néha nem értem, hogy mostanában mi történik velem.
Pfth, néha? Nem néha, hanem egyáltalán nem.

     Álmosan nyitogattam ki a szemeimet, miközben megéreztem, hogy valami a mellkasomra nehezedik. Mármint persze, eddig is rajta volt, csak most vettem észre.
Felemeltem a fejemet egy kicsit és ekkor szúrtam ki, hogy Jimin most már nem a vállamon fekszik, hanem a mellkasomon. Arcával félig a takarón, félig pedig a bőrömön támaszkodva.

     Ahogy én megmoccantam, Ő is megtette ezt és leemelte a fejét onnan. Furcsa, azt feltételeztem, hogy Ő is alszik, de ezek szerint nem.
Mellettem helyezkedett el ezután és a hirtelen pozíció váltása miatt volt egy kicsit olyan benyomásom, mintha úgy érezné; épp tilosban jár. Persze ez csak egy megérzés volt, nem igazán adott ennek hangot. De még amúgy is túlságosan félálomban voltam ahhoz, hogy bármit logikusan át tudjak látni, vagy értelmesen tudjak kezelni.
     - Jó reggelt, újra... - kuncogott, ahogy megigazgatta magán a takarót.
     - Nyrghrg – morogtam egyet nyújtózva egy kicsit, majd visszaejtettem a fejem a párnára és ásítva folytattam – Nehm akahtam elaludni...
     - Én örülök, hogy végre tudtál – mondta mosolyogva, majd pedig már-már túlságosan jókedvűen ült fel az ágyon.

     Furcsa, hogy napok óta pólóban alszik, egyáltalán nem szokása. Sosem volt, mostanában pedig alig láttam nélküle. Mármint nem mintha ez lenne a vágyam...! Nyilván nem. Nyilván. Csak feltűnt, mert ez a szokása. Nem kell összeesküvés elméleteket képzelni minden mondatom mögé...

     Kicsit megnyújtózott Ő is, majd hamar fel is kelt az ágyról.
Oké, határozottan nem aludt. Nincs az az isten, hogy ilyen hirtelen keljen fel valaki az ágyból, nem sokkal alvás után. Szerintem mióta először felébredtünk, Ő azóta ébren van. De mi ez a fenenagy hangulatváltozás? Amikor felkelt annyira kedvetlen volt az esti vacsora miatt (amire még mindig ki kellene találjunk valamit...). Most pedig ennek a teljes ellentéte. Furcsa, de örülök neki.
Viszont akkor még kevésbé értem, hogy miért feküdt a mellkasomon, amikor felébredtem. Azt hittem elaludt ott, vagy valami. Na mindegy. Feleslegesen gondolkodom rajta, mert igazából tökre nem zavar – akkor meg mit pörögjek rajta.

     Én is felültem az ágyon lassan és a hajamba túrtam néhányszor mert éreztem, hogy atya ég, nem szoktam én ennyit aludni, úgy nézhetek ki már megint, mint aki ezer éve nem fésülködött. Jimin közben kisétált a konyhába, én pedig lustán utánacammogtam, hogy az erkélyre kirakott ruháimat szedjem össze, hogy legalább valamit addig fel tudjak húzni, amíg még nem öltözök fel indulás előtt. Melegem sincs, meg amúgy sem vagyok az a nagyon félmeztelenül mászkálós típus – Vele ellentétben, aki meg most tökre nem csinálja ezt. Mintha szerepet cseréltünk volna, nem értem.

     Hunyorogva csoszogtam ki a konyhán keresztül az erkélyre, majd beszedtem a két éjszakával ezelőtt még csurom vizessé jakuzzizott felsőm és kosaras nadrágomat, ami szerencsére most már tökéletesen száraz volt. A nyakamat vakargatva fordultam vissza a konyhába, ahol meglepődve szemléltem meg egy kajákkal teli tálalókocsi jelenlétét.

     - Huh? – csak ennyi jött ki belőlem meglepődöttségemben. Hirtelen nekem már minden átfutott az agyamon; valami személyzeti tag bejött, amíg aludtunk, ezt behozta, de akkor látott minket, meg amúgy is milyen para már, hogy emberek járkálnak az életteredben, amíg alszol, jézusom.
Oké, ha a múltkor én gyanúsítottam meg Jimint azzal, hogy élénk a fantáziája a randizós kitalációja miatt, azt hiszem jogosan jelenthetem ki, hogy engem sem kell félteni.
     - Hát ez? – kérdeztem meglepődve végül, mivel Ő nem szólalt meg. Mondjuk az is gyanús volt, hogy Ő rám bámult és nem a kocsira.
     - Hm? – emelte fel az arcomra a tekintetét, ami csak most tűnt fel, hogy eddig nem ott volt.
A tálalókocsi felé intettem a kezemben a ruháimmal.
     - Az hogy került ide?
     - Jaaa, amíg aludtál, akkor hozták.
     - Ide? – néztem rá nagy szemekkel.
     - Dehogyis, én hoztam be – rázta meg a fejét, majd most már elszakadt a tekintetével rólam és testtel a kocsi felé fordulva dőlt a falnak.

     Hát most akkor nem biztos, hogy értem mi van, de elfogadom.
Zavartan pislogtam még néhányat, majd széthajtogattam a kezeim között a felsőmet és felhúztam magamra. Máris jobb, legalább nem fagyok meg.
Lassan odacammogtam a díszes fém kocsihoz, majd pedig elkezdtem végigpásztázni, hogy miket is találni rajta. – Ooooooh isteeneeeem – szakadt ki belőlem, mikor kiszúrtam, valami undorítóan tocsogós, illatos, ragacsos szaftban pihenő csirkeszárnyakat. Mondjuk abba ne menjünk bele, hogy ez nem-e erős reggelire egy kicsit, de mostanában amúgy sem ettem túl sokat, túlságosan is le vagyok fogyva (véleményem szerint, a céget pedig erről köszönöm, de nem vagyok hajlandó megkérdezni), megengedhetem magamnak most az egyszer.

     Jimin csak ellökte magát a faltól, majd a szekrénybe nyúlva elő vett egy tányért, meg néhány evőeszközt.
     - Csak mielőtt megint kézzel kezdesz el enni... - rázta meg a fejét kicsit kuncogva és letette az asztalra az említett tárgyakat.
Csak ekkor tűnt fel, hogy nem egy tányért vett le a polcról, hanem kettőt. Ahogy evőeszközt is többet hozott, mint amire nekem egyedül szükségem lett volna. Meglepődtem, de próbáltam ezt nem kiültetni az arcomra és nem is megemlíteni. Viszont Ő valószínűleg igen könnyen átlátott rajtam.
     - Csak... tetszett, amit múltkor mondtál. Hogy attól, hogy idehozom, nem kell használjam is őket. – vonta meg finoman a vállait, majd leült az asztal egyik végébe.

     Én felnéztem rá és elmosolyodtam. A kosaras nadrágom a székem támlájára dobtam, majd pedig a kocsit az asztal mellé tolva ültem le én is. Átjárt újra egy kellemes, meleg érzés amiatt, mert ennyire megragadtak bennem a két nappal ezelőtti estén hallatott a szavaim. Erre... egyáltalán nem is számítottam. Már megint. Ilyen mélyen hatnak a szavaim rá az utóbbi időben? Ejj, vigyáznom kell mit mondok...
     - Örülök neki – döntöttem úgy végül, hogy ezt ki is fejezem felé, majd a tányéromra pakoltam némi ételt és enni kezdtem. Választ nem vártam a mondandómra, de Ő neki sikerült egy szolid mosolyt megejtenie az asztal felé - ha már nem is felém.

     Hamarosan én már javában ettem, amikor is eszembe jutott valami (számomra) igencsak kardinális kérdés.
     - Hogy hoztad be úgy, hogy nem keltem fel rá? Nem értem – rágcsáltam épp egy csirkeszárnyat, ahogy a fejemmel a tálalókocsi felé biccentettem. Mármint ez egy fém cucc, zörög, zötyög, lötyög, nem értem. Én pedig éber alvó vagyok.
     - Varázslat – válaszolt, ahogy egy evőpálcikával (amit fogalmam sincs honnan szedett, mert eddig én egyet sem láttam a hotelben, mióta itt vagyunk) a grillezett zöldségeket turkálta. De már vagy percek óta. Egy szemet sem evett meg, csak szüntelenül turkálta őket, egyfajta szolid undorral az arcán. De pontosan tudtam, hogy ez nem az ételnek szól, egyáltalán nem erről volt szó. Sosem volt finnyás, sőt, a maga módján imádja az ételeket és imád enni. Csak a számokat nem szereti, amik velük járnak. Az arcán lévő elégedetlenség is ennek szól most, semmi másnak.

     Tisztában vagyok vele, hogy ha ezt mástól látom, elképesztően idegesítene. Nem szeretek semmit arra fogni, hogy honnan jöttem és hogy nőttem fel, de ezzel kapcsolatban talán kénytelen vagyok. Sosem bírtam elviselni, ha valaki fujjol egy ételre, vagy kifejezetten undorítónak tartja. Volt nem egyszer, hogy aközött kellett döntsek, hogy hazajutok busszal, vagy ételt veszek magamnak az életem során és amikor valaki ilyen helyzetben van, megtanulja megszeretni azt is, amit egyébként nem kedvel. Mindig is úgy neveltek, hogy mindent meg kell enni, nincs fujjolás, undorodás, ez nem helyén való. De nem is igazán lettem volna szerintem ez a típus soha – pláne nem úgy, hogy néha egész nap nem is tudtam enni semmit.

     De ez már egy másik történet, szerencsére igen rég volt és ezen is túllendültem én is és az egész családom is. De talán erre tudom visszavezetni azt, hogy engem ez mindig borzasztóan zavart.
Most valahogy viszont nem. Mármint természetesen nem esik jól nézni a válogatását, kinek esne jól. De tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán az, hogy ételhez ér és nem óvakodik már csak a megérintésétől is, mint a tűztől, már azt is örömmel kell fogadjam. Hiszen a legtöbbször sajnos még idáig sem jut el. Szóval nem szabad megragadjak azon a felületes szinten, hogy mennyire nem jó érzés végig nézni azt, ahogy miközben Te jóízűen eszel valamiből, a melletted lévő ember szolid undorral az arcán turkálja ugyanazt.

     Kicsit bele is merültem a saját gondolataimba ezzel kapcsolatban és csak hosszú bambulás után voltam képes reagálni arra, amit válaszolt a kérdésemre.
     - Mi az, hogy varázslat?
     - Hát bevarázsoltam, amíg aludtál – mosolygott, ahogy most épp néhány cukkini szeletet pakolt jobbról-ballra, már vagy az ezredik alkalommal.
     - Szóval azt mondod nekem, hogy nem ébredtem fel rá, ahogy bekopogott valaki, felkeltél mellőlem, kinyitottad az ajtót, beszéltél vele, becsuktad az ajtót, behoztad ezt, majd visszafeküdtél az ágyba...? – bámultam rá döbbenten, ahogy leengedtem az épp a kezemben tartott szárnyat.
     - Iiiigen, ahogy este sem keltél fel arra, hogy bejöttem az ajtón, letettem a cuccaim, elmentem zuhanyozni, bedőltem az ágyba éééés... és ennyi. – zárta le a mondatát, viszont a mondatszerkezete alapján egyértelmű volt, hogy még szeretett volna folytatni a felsorolást. De hamar ki is találtam valójában, hogy mivel. Mert emlékeztem rá - persze csak utólag. Hiszen éjszaka arra keltem, hogy a túlságosan is szép álmom (ami eddig totál kiment a fejemből...) hatására azt hitte, hogy valamiféle pánikrohamom lehet, vagy legalábbis egy rémálom és megnyugtatásképp megölelt. Vagyis nem tudom, hogy konkrétan ezért ölelt-e meg, de gondolom.

     Az az álom... Sosincsenek szexuális töltetű álmaim, nem tudom, hogy miért, de egyszerűen csak nincsenek, sosem voltak. Valószínűleg azért, mert maga a téma sem igazán foglalkoztatja az agyamat csak úgy, egy átlagos napon. És most sem tudnám kifejezetten azt mondani, hogy konkrétan erről lett volna szó, mert nem történt az álmomban semmi olyasmi. Amennyiben jól emlékszem, csak addig-addig formálta az agyam alvás közben az előző éjjel történteket – aminek végeredményeként a végtelen kis lila folt került a nyakamra -, hogy Jimin nem igazán szándékozta abbahagyni, amit elkezdett. De mivel ezután nem sokkal felébredtem a végtelen zihálásomra, tovább nem igazán kerekedett a történet. De ennek ellenére is... én ezt nem kifejezetten sorolnám az átlagos, ártatlan álmaim kategóriájába...
Meg Ő sem kifejezetten volt ártatlan az álmomban, azért azt érdemes leszögezni...~

     De még szerencse, hogy nem kerekedett tovább. Akkor sem tudtam ránézni napokig, amikor a live-ja közben azt álmodtam, hogy a Like crazy-t meghallgattatja az Armykkal és meg akar... hát... szóval... odahajolt hozzám. Hát még most mi lenne, ha ez a múltkori szituáció a fejemben tovább evolválódott volna és nem áll meg ott, hogy a nyakam borítja be apró véraláfutásokkal. Jóságos ég...

     Amíg én ezen morfondíroztam, Ő kifejezetten nagy figyelemmel mélyedt bele a zöldségeibe továbbra is.
     - Érdekes. Én nem tudom mi volt most velem. Totál éber alvó vagyok általában...- szólaltam meg végül, kényszeresen kiszakítva magamat a gondolataimból. Féltem, hogy lassan ki fog ülni az arcomra az, hogy valami olyasmin gondolkodok, amin reggeli közben, hát nem igazán illendő.
     - Múltkor a stúdiódban sem keltél fel arra, hogy ki-be járkáltam, amikor elaludtál a kanapén... - mondta, ahogy hirtelen csak úgy a semmiből céltudatosan megfogott a pálcikái közé egy vékony, kör alakú répaszeletet és a szájába dobta – Mostanában valahogy máshogy alszol, azt hiszem.

     Hirtelen úgy megrökönyödtem azon, hogy végre evett valamit, hogy nagyon kellett koncentráljak, hogy ne túlságosan lássa meg ezt rajtam, hanem csak egyszerűen válaszolni tudjak Neki.
      - Valóban... - reagáltam elgondolkodva – Fogalmam sincs miért.
De amint ezt kimondtam már rá is jöttem, hogy de, amúgy pontosan tudom. És eddig is tudtam.
     - Nem változott valami az elmúlt időben? Mármint gondolom nem a semmitől javult meg az alvókád... - gondolkodott el, ahogy még mindig azon az egy nyamvadt, de mégis megváltásként szolgáló répaszeleten rágódott.
     - Hát... nagy eséllyel tényleg nem a semmitől – mondtam, majd az ételhalmazhoz nyúltam, hogy némi köretet lapátoljak a tányéromra. Kissé pótcselekvés volt ugyan ez csupán, mert nem tudtam hogy folytassam. Szeretnék őszinte lenni, de nem tudom megtehetem-e. Nem lenne helytelen? Vajon én mit reagálnék akkor, ha valaki fordított esetben szembesítene ugyanezzel?
     - Furcsa – szólalt meg, miután lenyelte a szájában lévő zöldséget, amit ekkorra már vagy atomjaira aprított össze – Mostanában a legtöbbször jól alszol, amikor látom.

     Hát igen Jimin, itt a pont. Amikor látod. Mert akkor ott vagy.
Bólintottam egy kisebbet, ahogy a tányéromba mélyedtem.
     - Ez így igaz – végül úgy döntöttem nem kertelek, ha már Ő volt az, aki megtette a megállapítást. Letagadni biztosan nem fogom.
     - Azt hiszem... ez egy jó hír – nyúlt újra egy szelet zöldségért, de most nem igazán figyelte, hogy pontosan mit is vesz pálcái közé. Csak a halomba túrt és a szájába ejtette azt, amit épp sikerült megfognia az evőpálcikáival – Nem gondolkodtál még azon, hogy valójában lehet csak társaságra van szükséged? – kérdezte az étellel a szájában, közel járva az igazsághoz.

     De Jimin, csak épp a Te társaságodra.
Kezdett megint erősen marni belülről, hogy annyi mindent mondanék, de nem tehetem. Mindennek az alapja a kommunikáció, nem? Dehogynem. Anélkül semmi sincs, csak félreértések és konfliktusok. Ezt az elvet vallom, mióta ezen a bolygón vagyok, mégis én vagyok az, aki képtelen most kinyitni a száját, mert úgy érzi erről egyszerűen csak nem beszélhet.
     - Általában idegesít, ha valaki mellettem van – válaszoltam őszintén, de hamar rájöttem, hogy ez a legnagyobb baromság volt, amit csak mondhattam. Ettől még az is jobb lett volna, ha csendben maradok. Mármint ez tényleg igaz, sosem bírtam elviselni, ha valaki ott forgolódik, meg mocorog, de még az is rohadtul idegesít, ha csak valaki egy légtérben van velem. Ezért örülök, hogy alapvetően Jin a szobatársam, Ő pont úgy alszik, mint egy tégla. Mellette egészen megszoktam már a létezést, de hát amíg gyakornokok voltunk és heten éltünk egy nyamvadt szobában, kb. semmit nem voltam képes aludni soha – ami így elég szarul hangzik, de sajnos igaz. És ez alapvetően mai napig nem változott meg, mert továbbra is rohadtul idegesít minden apró nesz.
... Kivéve akkor, ha az Jimin, úgy tűnik. Mert ezek szerint Nála még arra sem kelek fel, ha felrobbantja a fél szobát. Mert egyszerűen annyira nyugodtan alszom a jelenlétében.

     - Általában – ismételtem meg magamat, próbálva menteni a helyzetet, hisz a tányéromból félig felnézve csak az értetlen tekintetével találtam szembe magamat. Meg is értem; Ő pont azt látja, hogy mellette úgy alszom, mint akit leütöttek. Hát mi az, hogy általában idegesít, ha valaki ott van?
     - Oh – nézett rám meglepődve, ahogy finoman letette a kezéből a pálcikáit – Hát... lehet, hogy ez most csak egy ilyen időszak? Amikor valamiért ez mégis megnyugtat.

     Nem Jimin, Te nyugtatsz meg, a francba is már ezzel a beszélgetéssel.

     Beletörődően bólintottam, mert nem igazán akartam tovább feszegetni ezt a témát. Nem éreztem úgy, hogy jó vége lenne. Vagy agyvérzést kapok, vagy torokcsavarodást (akkor is, ha ilyen nem létezik) attól, hogy folyamatosan kitekerem a saját szavaimat, hogy lefedje a valóságot, de mégse legyen túl nyilvánvaló. Bahh. Még csak reggel van, de már most elfáradtam...

     - Egyébként... gondolkodtam és... öhm... - kezdte egyesével kiropogtatni az ujjait, ahogy az ölébe ejtette a kezeit – Szóval mondj nemet nyugodtan! Csak úgy érzem, hogy segítene Hyu-...öh...
     - Hívj Hyungnak nyugodtan továbbra is, mondtam – kuncogtam el magamat a szenvedésén – És mondd csak. Majd ha valamit nem akarok, úgyis szólok. – próbáltam bátorítani egy kicsit, mert láttam rajta, hogy nagyon nehezen szedi össze magát.
     - Nem-nem, csak relfex volt. Nehéz lesz erről leszokjak... - rázta meg a fejét nevetve – Szóval arra gondoltam, hogy nem tudom, hogy van-e már betervezve valami Neked holnapra, ami miatt mindenképp vissza kell repülj ma délután, de... esetleg eljönnél velem este? Mármint csak... én... nem akarok gondot okozni, de egyszerűen megbolondulok attól, ha belegondolok, hogy ott kell üljek egyedül. Én... én ezt nem akarom, egyszerűen egyik porcikám sem akar ott lenni. – sóhajtott a végére egy mélyről jövőt – De egyáltalán nem szeretnék nyomást gyakorolni Rád, nem a Te dolgod nekem asszisztálni, csak-
     - Szívesen – vágtam közbe, mert nem akartam, hogy még öt percen keresztül hebegve-habogva, magyarázkodva szenvedjen és a végén még az asztal alá is leszégyellje magát, mert meg mert kérni valamire – Csak beszélnem kell a menedzserrel minél előbb, hogy mondják le a mai utam – gondoltam már egyből tovább a dolgot.

     De Ő még itt nem tartott, sokkal inkább leragadt ott, hogy igent mondtam. Mintha nem is számított volna erre. Nekem viszont tényleg nagyon tetszett az ötlet, nem is értem, hogy miért nem jutott eszembe. Hát csak el kell kísérjem és kész, ott leszek mellette. Mármint oké, ez... asszem inkább csak engem nyugtat meg. Ő valószínűleg csak nem akar egyedül lenni.

     Annyira fellelkesültem ettől, hogy a kezemmel a combjaimat tapogattam végig, hogy megkeressem a mobilomat, aztán hirtelen eszembe jutott valami.
     - Na viszont várj. Nem úgy volt, hogy kísérőként Neked öhh... párkapcsolatra utaltak? – vontam fel az egyik szemöldököm, ahogy felnéztem Rá.
Ő úgy tűnt nem is értette először, hogy mire gondolok, aztán hirtelen teljesen zavarba jött és hevesen gesztikulálva kezdett el kapálózni maga előtt.
     - Nem nem nem! Mármint, de! De nem, várj! Én már igazából... mindent kitaláltam. – nevette el magát végül.

     Aztán szépen beavatott abba, hogy igazából végig ezen gondolkodott, amióta elmondtam, hogy ismerem a tulajt. A terv hibátlan volt; Ő elmegy az étterembe vacsorázni a Dior fejeseivel, én „tök véletlenül" pont beugrok ugyanoda, hisz ismerem a tulajt és akkor már miért ne oda mennék enni, ha már engem is Franciaországban esz a penész. Ha a Dior emberei nem szúrnak ki, akkor majd Jimin kifog, oda jön hozzám nagy örömmel konstatálva, hogy jajj, micsoda véletlen, hogy itt vagyok és már csak üzleti okokból is teljesen biztos, hogy oda fognak hívni magukhoz enni a divatmárka asztalnál ülő képviselő. Egyszerű, mint az egyszer egy.

     - Amúgy Neked valami titkosügynöknek kellett volna menj – mondtam behunyt szemekkel bólogatva elismerően, ahogy karba tett kézzel meghallgattam az ötletét.
     - Hát... a fantáziám mindig jó volt – nevette el magát, amire nem akartam azt reagálni, hogy igen, azt észrevettem abból, hogy azt hitte randizni voltam. Blöah.
     - Viszont van még itt egy kis gond... - sóhajtottam, mire Ő kicsit aggódva nézett fel rám.
     - Micsoda?

     Én pedig nemes egyszerűséggel a nyakamra böktem, elemelve egy kicsit az egyik kezem a mellkasom elől. Tekintve, hogy egy éjszaka alatt nem igazán tűnt el a mesteri kreálmány, amit sikerült ráalkotnia (és ránézésre két, meg három éjszaka sem lesz majd annak elég...).
     - Oh... - nézett most a nyakamra újra – Esküszöm, úgy megszoktam, hogy már eszembe se jutott... - pislogott értetlenül, de ez a tekintet most saját magának szólt csak.
     - Na várj – mondtam, majd felkeltem a kis ebédlőasztaltól, ahol eddig ültem Vele együtt – Megoldom – jelentettem ki, majd pedig besétáltam a háló részbe, hogy a telefonomat magamhoz véve véget nem érő telefonálgatásba kezdjek.

     Na, hát ez sem pont az, ahogy a mai estémet elképzeltem, de azt hiszem az utóbbi időszakban ezek az esték már csak ilyenek... Egyre több és több meglepetést hordoznak magukban, amikre még csak nem is számítok, kezdve Jimin megjelenésével, a kis részeg éjjelünkkel, aztán pedig most ez... Hm.

     Csak aznap bárcsak a vacsorán való megjelenés lett volna a legváratlanabb dolog, ami történt velem.

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon! ♥
Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Ha pedig a bandával kapcsolatos rajzaimra vagy kíváncsi, akkor csekkold bátran a rajzos oldalam. ♥
Lulusfanarts - https://www.instagram.com/lulusfanarts