A hiba
[ Őrületbe kergetsz - 26. fejezet ]

     Minden a megbeszéltek szerint történt. Jimin a lebeszélt időre elindult az étteremhez, én pedig miután az egész világot körbetelefonáltam - hogy mondják le a mai utamat vissza Seoul-ba és szerezzenek nekem valakit, aki lesminkeli úgy a nyakam, hogy azzal képes legyek emberek közé menni úgy, hogy nem a világ összes sajtója a hatvanhét helyen lilára szívott nyakamról fog cikkezni -, már rendben is voltam. Ahogy Jiminnel megbeszéltük; nagyjából negyedórával később futok majd be, mint ahogy Ő és a Dior fejesei a Le Papillion Doré-ba. Kicsit úgy éreztem magam, mint valaki, aki bankot rabolni készül – vagy legalábbis valami elképesztően illegális tettet tervez végrehajtani – pedig a valóság csak annyi volt, hogy ugyanabba az étterembe megyek majd, ahová Ők, hogy Jimin ne legyen egyedül. Vagy legalábbis egy fokkal komfortosabban érezze magát, ha már muszáj volt elrángatni vacsorázni. Egy evészavaros embert. Istenem... Nem is értem. A cég is tisztában van vele, hogy problémái vannak. De az üzlet az üzlet, gondolom.
Ha valami miatt utálom ezt a szakmát, akkor az ez.

      A kocsiban ülve a telefonom kamerájában még egyszer csekkoltam a gyönyörűen lesminkelt nyakamat, ami hasonlóan profin nézett ki, mint amikor az MV-t mentem forgatni Halsey-vel. Meglepő módon amúgy elég könnyen sikerült kerítenie a menedzseremnek erre a célra valakit és még fenn sem akadtak a dolgon - amit nem is igazán értettem. Azt vártam, hogy legalább kapok valami jó nagy fejmosást, hogy legközelebb ne ilyen látványos végeredménnyel intézzem el az egyéjszakás kalandjaimat lehetőség szerint – de semmi ilyesmi megjegyzést nem kaptam. Szerintem Ők sem értették mi a tököm történik, mert annyira már ismertek, hogy nem vagyok ilyen típus. Szóval egy szó, mint száz, minden a lehető legnagyobb rendben alakult. És meglepően gördülékenyen.

     Jimintől még a kocsiba ülésem előtt megkaptam a biztosító üzenetet is, miszerint odaért, szóval innentől már csak tartani kellett magunkat a tervhez.
Ami amúgy szintén egészen jól ment.

     Az étterembe belépve (persze említenem sem kell, hogy két, egyébként ma egészen visszafogottan felöltözött testőrrel, mert egyedül meg nem engedik, hogy betegyem a lábam egy étterembe még akkor sem, ha az egy ilyen privát hely), hamar a pulthoz sétáltam oda, hogy kérjek magunknak a testőreimmel egy asztalt, vagy valamit. Amúgy ezt annyira nem találtam ki korábban, mert arra számítottam, hogy amint belépek az étterembe Jimin a nyakamba veti magát (kis túlzással) és egyből mehetek oda. Deee... hát nem ez történt és valahol itt borult meg először a tervem. Mert nem láttam meg őket sehol.

     A részben bordó bársonyos anyaggal berakott, részben pedig arany színnel szegélyezett pultnál lévő hölgy franciául üdvözölt, mire én angolul kezdtem el beszélni, erre pedig Ő is erre a nyelvre váltott. Mivel nem tudtam pontosan, hogy mi a fenét kezdjek magammal – hiszen valójában nem enni jöttem és nem is akartam asztalt kérni... -, ezért csak megkérdeztem, hogy esetleg véletlenül a tulaj nincs-e itt. A válasz pedig legnagyobb örömömre igenlő volt, mire felragyogott az arcom a maszkom alatt. Hála istennek.
Megkértem a hölgyet, hogy legyen kedves szólni Neki, miközben próbáltam azt sugallni, hogy nyugi, esküszöm nem panaszt tenni és kirúgatni akarlak.

     A lány kedves volt és így is tett, telefonált egyet, majd pedig igen hamar ki is sétált az ajtón kicsit összezavarodott tekintettel egy kb. velem egymagas férfi, fekete, lazán feltűrt ujjú ingben és elegáns, sötét farmernadrágban. Ha nem ismertem volna, meg nem mondtam volna, hogy Ő egy Michelin-csillagos szakács és az étterem tulajdonosa is egyszerre.
Tettem felé néhány lépést, majd egy rövid ideig lejjebb húztam az arcomról a maszkom és koreaiul szólítottam meg.
     - Joonwoo, hát ezer éve! – szólaltam meg vidáman, felé közeledve.
Erre valami igen választékos francia halandzsába kezdett, amit persze nem értettem, de szerintem a meglepődésének a kifejezésére szolgált.
     - Min Yo-... - de nem hagytam, hogy végig mondja, mert a szám elé tettem a kezem, kicsit lecsittegve Őt, ahogy visszahúztam az arcomra a maszkom. – Khm, mármint jóóóóságos ég, de rég láttalak! – lépett oda hozzám és hirtelen azt se tudta, hogy kezet fogjon, vagy megöleljen, de valahogy egymás után csak megoldottuk mind a kettőt – Én... Te... Hogy...?

     Csak elnevettem magam.
     - Kijöttem forgatni egy projekttel kapcsolatban – mondtam Neki egyszerűen.
     - És ezt csak így közlöd?! Hát én nem számítottam rá, hogy ma két tagja is a-
     - Ssssh már – nevettem újra, próbálva a kezeimmel is csendre inteni. Hát komolyan, amilyen hangos és markáns a stílusa, tényleg nem mondaná meg róla senki, hogy ennek a helynek a feje...
     - Jajj bocs, bocs. De nem szoktam ehhez hozzá. Ő... van foglalásod? Gondolom álnéven... - gondolkodott el, ahogy elindult a pult felé, én pedig követtem.
     - Nem, nincs, de nem is igazán enni jöttem... - vallottam be a dolgot, mire jó hülyén nézve rám fordult újra felém.
     - Hát akkor mit? Csak mert kétlem, hogy a két szép szememért köszöntél be ide... - nevette el magát.
     - Bármennyire is restellem a dolgot, tényleg nem... - ráztam meg a fejem – Igazából egy kérdésem, vagy kérésem lenne Hozzád...

     Ezután pedig felvázoltam a helyzetet, persze azt kihagyva a történetből, hogy miért is kell nekem pontosan odapofátlankodni Jiminékhez. A lényeg az volt, hogy valahogy meg kell találjam őket úgy, mintha nem direkt csinálnám.
     - Aaah, milyen titokzatos. De nem is vártam mást Tőletek mondjuk... - rázta meg a fejét kuncogva, majd elkomolyodott újra – Rendben, öhm... ugyan erről alap esetben semmit sem mondhatnék, de most a helyzetre való tekintettel kivételt teszek. Az emeleten béreltek ki egy helységet az üzleti vacsorának. Oda nem tudlak beültetni sehogyan, mert megütöm a bokám, de a mellette lévő terem üres. Aztán majd valahogy feltűnően sétálgass, akkor észrevesznek gondolom... - beszélt halkan, ahogy a pultba épített tableten pötyögtetett rutinosan; gondolom az asztalokat szemlélve végig.
     - Egy isten vagy – mondtam kicsit meghajolva, mire rám emelte a tekintetét és megrázta a fejét.
     - Nehogy azt hidd, hogy ezzel el van intézve! – jelentette ki – Egyrészt, muszáj lesz innod velem valamit, ha végeztetek. Másrészt az a MINIMUM, hogy lövünk egy képet és itt hagysz egy aláírást, amiket bekereteztethetek és amitől mindenki hanyatt fogja dobni magát!

     Csak elnevetve magamat mentem bele a dologba.
     - Rendben, így lesz – fogadtam el a dolgot, mire Ő elégedetten mosolyogva tűrte fel az ingujját még egy kicsivel jobban.
     - Rendben, akkor felkísérlek. És öhm... az urak...? – kérdezte a körülöttem ácsorgó két testőrre értve, akik eddig igyekeztek úgy tenni, mintha nem hallgatták volna végig az egész beszélgetésünket - de hát valahol közben pedig ez a munkájuk.
Megkértem Joonwoo-t, hogy őket etesse halálra addig, amíg mi majd a Dioros üzletemberekkel elleszünk a másik teremben, erre pedig bólintott. A két testőr arca felragyogott erre, persze próbáltak profiként viselkedni továbbra is és ezt nem túl feltűnően kifejezni az arckifejezéseikkel.

     Felsétáltunk a lépcsőkön az emeletre (miután én nem voltam hajlandó nagyságrendileg 10 lépcsőfok miatt liftbe szállni) és ott egy gyönyörű, sötétbordó és arany színű, kissé sötét ugyan, de kellemes, meleg fénnyel itt-ott megvilágított folyosóra értünk be, ahol hatalmas üvegajtók nyíltak mindenfelé. Kicsit olyan volt, mintha mindenfelé különböző báltermek lettek volna, gyönyörű volt egyébként. Az emeleten még sosem jártam korábban, de ezt kár lett volna kihagyni. Egy-két pincér sürgött forgott itt is és épp az egyik kissé világosabb teremből sétált ki az egyikük egy, a karjára terített hófehér anyaggal.
Tiszteletteljesen biccentett a főnökének a fiatal férfi, nekem pedig franciául köszönt és sietősen ment is a dolgára.
     - Ott vannak bent – intett a fejével az az ajtó felé, ahonnan épp a pincér sétált ki.
     - Jó, akkor most... most kezdj el nekem magyarázni jó hangosan koreaiul, ahogy általában... - nevettem el magamat, ahogy sétáltam mellette a kivilágított teremhez közeledve, amivel szembenibe akart minket beültetni.
     - Hé, erről nem volt szó – nevetett halkan.
     - Van jobb ötleted?!
     - Nem, de nem fogok üvöltözni a saját éttermemben, ilyen neves emberek mellett...! – nevetett fel valamivel hangosabban.
     - Na, nagyon jól csinálod, csak így tovább... - nevettem vele, ahogy lassan lelassítottunk, hogy tökre ne feltűnően megálljunk a kivilágított teremmel szembeni ajtó előtt, ahol Joonwoo épp felkapcsolta a villanyokat.
     - TEHÁT ITT A FOGLALT ASZTALA URAM – jegyezte meg jó hangosan koreaiul, mire konkrétan majdnem pofán röhögtem. Oké, hát végülis csak sikerült a dolog.
     - Köszönöm... - mondtam, ahogy lehúztam az arcomról a maszkomat és igyekeztem fél szemmel figyelni a másik ajtót, hogy vajon most a terv szerint történnek-e a dolgok, vagy továbbra is improvizálnom kell még valamit...

     Besétáltam az ajtón ugyan, de csak szerencsétlenül ácsorogtam, a testőreim pedig jöttek utánam, végül pedig Joonwoo is.
     - Mondj valami vicceset – néztem rá.
     - Mi van? Az előbb már kiabáltam Neked, hagyjál békén – nevetett, ahogy próbálta megtartani a professzionalitását, legalábbis ami a testtartását illeti.
     - Mondj már valamit, ha felröhögök hátha észrevesznek – nevettem már csak ettől is. Jézusom, nem terveztem én ennyit röhögni ma... De annyira vicces volt az egész helyzet, hogy nem bírtam mit csinálni magammal.
     - Nem kell nekem mondani semmit, röhögsz Te magadtól YOONGI – emelte ki a nevemet, mire most már végképp feltört belőlem a nevetés. Hát asszem a mai napomat sem úgy fogják emlegetni, hogy a legszofisztikáltabb éttermi megjelenésem. – Elegem van Belőled amúgy. Ezért két aláírással is jössz. Legalább! – jegyezte meg most már halkabban.
     - Kapsz hármat is, ha ezen múlik... - kuncogtam, majd pedig odaléptem az egyik asztalhoz és intettem a mellettem álló két férfinek is, hogy jöjjenek nyugodtan.

     De szerencsére a terv bevált és én már nem értem oda.
     - Yoongi! – hallottam meg apró csengettyűkként megszólalni tőlem nem messze a hangot, amire eddig vártam. A mellkasom megtelt melegséggel, az arcomra pedig kiült egy visszafoghatatlan, kellemes mosoly. A hang felé fordultam. Jimin nem tudom hogyan, de még csodálatosabban festett, mint általában, márpedig ez egy igen nagy szó. Egy szürke zakó és öltönynadrág volt rajta, valamiféle gyapjúszerű anyagból, legalábbis így ránézésre. Alatta pedig egy sötét drapp színű nem túl magas nyakú garbó, mindez természetesen tökéletesen beállított hajjal és a kellemes, meleg fényben csodaszépen ragyogó arccal. Ha nem zökkentett volna ki az, hogy megkönnyebbülésében magához ölelt, szerintem percekig bámultam volna rá egy árva szó nélkül.

(Írói megjegyzés: *Az írónak nincs megjegyzése, mert ettől a képtől elájult*)

     - Jajjannyiraörülökhogyideértél – sóhajtotta halkan, mintha bárki is értett volna koreaiul a környéken, akinek nem szabadott volna.
     - Joonwoo-nak köszönd, hogy felgengszterkedhettünk ide – kuncogtam visszaölelve finoman, majd eleresztettem Őt. Viszont ezután megint kicsit nehezemre esett levegyem róla a tekintetem.
     - Ah igen, mi már találkoztunk az imént – hajolt meg Joonwoo mélyen Jimin előtt, aki viszonozta a gesztust.
     - Igen és köszönöm – mosolygott rá, miután felegyenesedett, majd újra felém nézett – Tök jól nézel ki! Azt mondtad nincs is semmi elegáns cuccod... - nézett végig rajtam, feltűnően szemtelenül egyébként. De ez az utóbbi időben amúgy is szokása. Valamiért nagyon sokszor csinálja ezt a „szemérmetlenül végigmérlek" dolgot - és nem csak velem, nem kell aggódni.
     - Hát... nem is volt – nevettem el magam - De szerencsére nem a világ legnehezebb dolga idolként összekukázni valahonnan egy fekete öltönyzakót és nadrágot. Ez meg már nálam volt. – böktem az egyszerű, fehér felsőre, amit még emellett viseltem – A másik dolog egy fokkal már nehezebben ment... - utaltam a sminkesre.

(Írói megjegyzés: Aissdiasdifaisdhh... Ezek a képek tesznek egyszer a sírba ㅠㅠ ♥ :D)     

      De nagyjából itt meg is álltunk a csevejjel, hiszen onnan, ahonnan Jimin az imént kisétált, egy újabb személy jelent meg. Egy vékony, szőke, középkorú hölgy volt az, aki szintén elegánsan, zakóban és kosztümnadrágban volt, méghozzá középkék színűben. Igazán komoly arca volt, mégis mosolyra húzódott most a szája és odalépve hozzánk illedelmesen kezet nyújtott nekem, majd angolul szólított meg.
     - Min Yoongi, ha nem tévedek? – mondta, mire én elfogadtam a kézfogását köszönve és helyeselve egyet. A hölgy bemutatkozott ezek után, hamar kiderült számomra, hogy Ő lesz a Dior vezérigazgatója, akivel Jimin vacsorázni jött a sok másik ember mellett, akik még a céghez köthetők. Minden a terv szerint alakult, miszerint a hölgy megkérdezte, hogy nincs-e kedvem csatlakozni hozzájuk én végül igent mondtam. Joonwoo-val váltottam még egy hálás pillantást, a lelkére kötöttem koreaiul újra, hogy etesse halálra a testőreim, mire Ő bólintott, végül pedig besétáltunk Jiminnel és (mint számomra kiderült) a Delphine keresztnevű hölggyel az asztalukhoz.

     Tüzetesen kezet fogtam mindenkivel, megtörténtek a kötelező illedelmességi körök, majd végül sikerült Jimin mellett helyet foglaljak, az igen hosszú asztalnál. Kiderült, hogy ők már rendeltek, így hamarosan megérkezett egy pincér, aki felvette az én rendelésemet is. Kellemes bájcsevejbe kezdtünk - és szerencsére; ha valamit nem értettünk, akkor a Jiminnel érkező tolmács segített a dologban, de egyébként enélkül is egész jól elboldogultunk. Jimin igen csendes volt, de ilyen környezetben ez Nála megszokott is. Valójában Ő csak akkor lesz igazán extrovertált, ha azok az emberek között van, akik mellett ténylegesen komfortosan is érzi magát. Ez az üzleti vacsora pedig úgy tűnt nem kifejezetten tartozott bele ebbe a körbe, de ezzel nincs is semmi gond.

     Hamarosan megérkeztek az ételeink, mindannyiunk elé szépen lepakolták őket. De engem nem kifejezetten érdekelt semmi, csak arra voltam kíváncsi, hogy Jimin mit rendelt magának. Valami zöldséglevesnek tűnő dolgot tettek elé, amit én egy kifejezetten jó ötletnek tartottam a helyzetére való tekintettel. Ugyan nem hiszem, hogy egy leves a leggyakoribb étel egy üzleti vacsoránál, de úgy éreztem, hogy ez egy igen jó alternatíva lehet amiatt, mert nem erőssége az evés – hisz ez valójában mégiscsak egy folyadék.

     Lassan mindenki nekikezdett az evésnek, mi pedig illedelmesen megvártuk ezt. Nekem egyébként is szokásom, hogy nemigen kezdek neki az étkezésnek, amíg mindenki más meg nem teszi, Jimin pedig gondolom eléggé küzdött egyébként is. Kezdett kicsit frusztrálni a kényszeres, jópofizós üzleti csevej, de megszoktam már az ilyesmit. Lassan végül én is enni kezdtem és Jimin is a kezébe vette az evőeszközeit. Mivel a jobb oldalán ültem és a hozzá közelebb eső kezem szabad volt, biztatólag a térdére simítottam a tenyerem, ezzel is igyekezve kifejezni felé a támogatásom és, hogy minden rendben van. Egy pillanatra felém nézett, de én direkt nem tettem meg ugyanezt, mert nem akartam feltűnősködni. A továbbiakban sem vettem el a kezem térdéről, mert valahogy úgy éreztem, hogy képtelen lennék rá. De ezek után már ha akartam volna sem tudtam volna nem hozzáérni. Mintha mágnesként vonzott volna magához...

     De Őt sem zavarta ez, sőt. Úgy éreztem, hogy ténylegesen elértem vele a célom és mintha sikerült volna valamennyire egy kevés komfortot nyújtsak ezzel Neki, hisz nagy nehezen és igen lassan ugyan, de elkezdte kanalazni a levesét. És ennek én akkor jobban örültem, mint bármi másnak a világon.
     - És Mr. Min... - szólított meg Delphine.
     - Ahm, szólítson csak Yoongi-nak, nyugodtan – mondtam lenyelve az épp a számban lévő falatot, kicsit a szám elé emelve az egyik kezem.
     - Köszönöm. Szóval Yoongi; mi járatban Franciaországban? – kérdezte érdeklődő mosollyal.
     - Egy forgatásra utaztam ki – bólintottam, majd egy újabb falatot vettem a számba.
     - Oh, valami izgalmas projekten dolgozik? – folytatta tovább a faggatózást.
Kicsit kezdett furcsa lenni, de nem különösebben zavart még. Mondjuk erre a kérdésre határozottan nem tudom mi a tökömet lehet mondani. Nem, nem izgalmas?...
     - Igen, úgy gondolom – válaszoltam, próbálva tartani magamat a professzionalitáshoz. Közben fél szemmel Jiminre figyeltem, aki látszóval igencsak hálás volt azért, hogy lekerült róla a figyelem, már ami az asztal körül ülőket illeti és most mindenki sokkal inkább engem pásztáz a szemeivel. Így Ő egy fokkal nyugodtabban próbálkozott magába tuszkolni az ételt.

    - Megkérdezhetem, hogy milyen projektről van szó? – érdeklődött tovább a hölgy. Na ez már annyira nem tetszett. Aki ezekben a körökben mozog, pontosan tudja, hogy ilyet nem illik kérdezni.
     - Sajnálom, a szerződésem nem engedi, hogy erről beszéljek – mosolyogtam rá kedvesen ennek ellenére is. Vagyis... próbálkoztam.
     - Ah, milyen titokzatos – dőlt hátra egy kicsit elégedetten.
Öhm. Oké. Hát ez határozottan kezd különössé válni, de oké...
Erre nem is igazán reagáltam egy kínos mosolynál többet, mert nem tudtam, hogy hogyan kellene, vagy mit, de szerencsére a téma ismét elterelődött. A hölgy mellett ülő egyik férfi kezdett el beszélni a tegnapi Dior eseményről és arról, hogy mennyire megtisztelő volt Jimin jelenléte, meg hasonló. Így most a mellettem ülő kapta meg a szót és Ő válaszolgatott egy ideig. De úgy tűnt igencsak feszélyezi a helyzet, hogy nem elég, hogy egy vacsorán ül, beszéltetik, de még angolul is kell megszólalnia, mert önkénytelenül rázogatni kezdte a térdét, amin a kezemet tartottam. Amint ezt észleltem, finoman megsimogattam a combja alsó részét, amíg újra abba nem hagyta ezt. Mondjuk úgy tűnt, hogy érintésem inkább csak kizökkentette, mert hirtelen még azt is elfelejtette, hogy mit akart mondani és zavarában koreaiul fejezte be a gondolatát – amivel egyébként nem volt gond, mert a tolmács hamar fordította is, amit mondott.

     Kicsit meglepett, hogy ennyire kizökkentettem, de talán nem is volt ez olyan nagy baj most. Mert határozottan elfelejtette feszülten rázogatni a térdét ezek után.
De nem sokáig tudtam ezen morfondírozni, mert a szőke hölgy, aki ugyan Jiminnel szemben ült, most megint rám nézett.
     - És meddig marad még Párizsban? – kérdezte már-már túlságosan kedvesen.
Nagyon komolyan meg kellett erőltessem magam, hogy ne másszon fel valamiféle fintor az arcomra, de végül ezt mellőzve sikerült válaszoljak. Nem igazán tetszik nekem, hogy velem akar ennyire beszélgetni, miközben én senki sem vagyok itt. Jimin a márka nagykövete.
     - Holnap repülünk vissza Koreába, ha minden igaz – néztem a mellettem ülőre ekkor, mert szerettem volna ezt az információt Vele is közölni, hisz Ő még tudtommal nem beszélt a céggel erről.
     - Igen? – nézet rám vissza, mire bólintottam.
     - Oh jajj, ilyen hamar? Milyen kár. Pedig szívesen láttuk volna még. A projektjével kapcsolatban nem jön hamarosan ide vissza? – faggatott megint, de most már kifejezetten idegesített. Jimin helyett most én ráztam meg néhányszor a lábamat frusztráltan, mert egyáltalán nem tetszett, ami történt. Utálom az ilyen bájolgásokat és nekem erre aztán semmi szükségem nem volt.
     - Sajnos nem valószínű – válaszoltam továbbra is igyekezve megtartva a látszat kedvességemet, de mélyen ekkor már sok kedves nem volt bennem. Most én nem értem, hogy flörtölni akar-e velem másik 10 ember előtt, vagy mi történik, de hagyja abba.

     Jimin észrevéve, hogy most én feszültem be hasonlóan, ahogy Ő az előbb, a térdén lévő kezemre csúsztatta az övét óvatosan és nyugtatólag megsimogatta a kézfejem. De nem tartotta ott túl sokáig, mert még mindig evett és furcsa lett volna, hogy mi a fenéért van csak úgy indokolatlanul az asztal alatt a keze ahelyett, hogy a kanalát tartogatná az ujjai között. Így hamar eleresztett, de nekem már ez az apró mozdulat is nagyon jól esett és hamar el is lágyultam tőle újra. Ilyen érzést váltott ki vajon belőle is az, amikor én hozzáértem az előbb? Fogalmam sincs, de ha valami hasonlót, akkor már értem, hogy miért zökkent ki annyira.

     Kis idő múlva észleltem Delphine testbeszédén, hogy újra meg kíván szólalni, de én ezt már nem vártam meg. Nem. Elég. Nem. Ez kezd halál kínos lenni. Biztos, hogy nem.
     - Elnézést, mindjárt jövök – mondtam, ahogy egy nyugodt mozdulattal felkeltem az asztaltól, miközben lassan leemeltem Jimin térdéről is a kezemet. Nem akartam sokáig egyedül hagyni, de abban biztos voltam, hogy nekem most szükségem van egy cigiszünetre, vagy felrobbanok. Egy bíztató pillantást vetettem a mellem lévőre, aki ugyan kicsit aggódva figyelt engem, de végül próbálta elfogadni a pillantásom és visszafordult az asztalhoz.

     Szapora léptekkel kisétáltam a teremből, majd pedig az azzal szembenibe sétáltam át a testőreimhez. Őszinte reménységgel kérdeztem meg őket, hogy véletlenül nincs-e náluk valamiféle dohánytermék és úgy tűnt, szerencsém van. Megköszöntem a segítséget, majd az erkély felé indultam, ami a folyosó végéből nyílt. Nem akartak egyedül hagyni, de én csak további jó étvágyat kívántam Nekik és mégis egymagam sétáltam el a kissé sötét folyosón a hatalmas üvegajtóhoz, majd azon kisétálva az emelet erkélyére, ahonnan beláttam Párizs buzgó éjszakai életébe.

     Kivettem egy szálat a dobozból, majd ajkaim közé helyeztem azt. A dobozban a gyújtóért kutattam ezután, de igencsak sikertelenül zárult a keresésem. Végül is igaz, azt nem kértem...
- Remek – sóhajtottam, majd kivettem ajkaim közül a meggyújtatlan szálat és csak ujjaim között gyötörgettem azt. Végül unottan elsóhajtva magamat vettem elő a telefonomat, hogy legalább az kirángasson egy kicsit ebből a rideg és rendkívül kínos valóságból, amit üzleti vacsorának - vagy sokkal inkább céltudatos enyelgésnek hívnak.

     Viszont amint feloldottam a képernyőzárat, a valóságból az nem, hogy kirángatott volna. Sokkal inkább kegyetlen őszinteséggel, sokként tárult elém az a nagyjából hatezer értesítés, ami türelmetlenül a reakciómra várt az értesítési sávon.
     - Mi a... - pörgettem át frusztráltan az ezer féle értesítés felett, de hirtelen azt sem tudtam melyiket nyissam meg.

     19:28: You can't look at Jimin: Ugyan ez nem volt tervben, de csak kirúgták azt a faszfejet
     19:28: You can't look at Jimin: Nem akartam ezt, mindenesetre a főnökség jelezte felém, hogy már többször is panaszt tettek rá
     19:29: You can't look at Jimin: A hímsoviniszta díszletes csávóra a Diablo MV forgatásról, mármint
     19:29: You can't look at Jimin: Szóval mától legalább mindenkinek nyugta lesz tőle :D

     Nem fogadott hívás: Sejin menedzser (19:45)

     19:46: Hopie☀️: Hyung, rendben vagy?
     19:48: You can't look at Jimin: Láttam a Twittert
     19:48: You can't look at Jimin: Kurva életbe, kicsinálom ezt az embert
     19:48: You can't look at Jimin: Megvagy Yoongi?
     19:48: You can't look at Jimin: Hívj fel, ha beszélni szeretnél
     19:49: You can't look at Jimin: Oké, ne csak akkor hívj fel. Mindenképp hívj, ha tudsz.
     19:49: You can't look at Jimin: Kérlek

     Nem fogadott hívás: Sejin menedzser (19:50)

     19:52: Namjoon: Hívj fel, ha tudsz.

     Nem fogadott hívás: Halsey (19:53)
     Nem fogadott hívás: Sejin menedzser (19:54)

     19:55: Hopie☀️: Itt vagyok, ha szükséged van valakire haver.

     Nem fogadott hívás: Namjoon (19:57)
     Nem fogadott hívás: Sejin menedzser (19:58)
     Nem fogadott hívás: Sejin menedzser (20:04)
     Nem fogadott hívás: Sejin menedzser (20:08)

     Az utolsó nem fogadott hívásom 2 perce történt.
     - Mi a fasz... - vert le teljesen a víz – Twitter...? Mi... - teljesen erőtlen lett az egész testem. Elképzelni sem tudtam, hogy mi az isten történik. Csak abban voltam biztos, hogy valami rohadtul nem jó. Valami mocskos mód, de nem jó.
A menedzserem hívogat, aki tudja, hogy üzleti vacsorán vagyok. A többiekről pedig nem is beszélve.
Itt valami kibaszott nagy gond van.

     Az idegességtől remegni kezdett a kezem és azt sem tudtam hirtelen mit csináljak. Megnyitogattam néhány üzenetet, de egyiktől sem lettem okosabb. Senki sem írt semmi konkrétumot. De mégis miért? Mi történik?
Twitter? Oké, hát akkor... Twitter.
Éreztem, hogy a testem teljesen kihűl a félelemtől, mert nem tudtam mivel fogok szembesülni. Sosem nézem a bulvár híreket, pláne nem magamról, mert nem érdekel. Az ember ebbe beleőrül, ha ilyen életvitel mellett ezeknek figyelmet szentel. De most... fogalmam sem volt mi mást tehetnék. Hirtelen annyira megijedtem, hogy opció sem volt a fejemben, hogy visszahívok bárkit, aki az elmúlt egy órában keresett engem. Előbb egymagam akartam szembesülni a zord valósággal... Bármi is legyen az.

     Fájó görcsbe szorult gyomorral nyomtam meg azt a bizonyos ikont a telefonomon. Az alkalmazás megnyílt, majd tölteni kezdett. Szerintem alig volt egy másodperc, de ez alatt az idő alatt is már szinte azt vártam, hogy lassan a nap fog felkelni, annyira sok időnek tűnt. És az a legijesztőbb benne, hogy még élveztem is. Mert tudtam, hogy ezek az utolsó pillanataim addig, amíg még nem ejtett sebet rajtam a való világ.

     És bárcsak inkább tényleg soha ne nyílt volna meg az app és ezáltal ne találtam volna szembe magam a kegyetlen valósággal.

     A tartalomfolyam betöltött és még csak rá sem kellett keressek semmire. Az algoritmus pontosan tudta, hogy mit kell a pofámba tolni azonnal és kegyetlen őszinteséggel. Hirtelen a betűk is összefolytak, olvasni sem tudtam. Semmit sem láttam, csak egy képet és nekem ez bőven elég is volt.
Nagy nehezen sikerült néhány szót értelmezzek az összefolyt karakterekből, de az erőtlenségem miatt többet nem sikerült, hisz kihullott a kezemből a telefonom és fájdalmas hanggal csattant az erkély márványlapján – a cigisdobozzal együtt, amit a másik kezemben szorongattam eddig.

     Reszketve fújtam ki a levegőt a tüdőmből, ahogy legalább ugyanennyire remegő kézzel fogtam rá a korlátra magam mellett, hogy legalább az emeltről ki ne boruljak. Éreztem, hogy a térdeimben is alig van erő és féltem, hogy ha most nem kapaszkodok meg valahol, hamarosan én is a mobilom mellé fogok kerülni a földre.

     - Jézusom Yoongi, minden rendben? – hallottam meg magam mögött azt a hangot, ami mindig megnyugtat, de most képtelen volt. Angyalian csengett most is, de az agyam nem tudta befogadni. Az ijedtségem miatt még azon sem tudtam elgondolkodni, hogy mégis miért jött utánam csak úgy. Jimin sietősen mellém lépkedett és hozzá akart érni a vállamhoz, hogy nem tudom, talán maga felé fordítson, de én felemeltem egy aprónyit az egyik kezem, jelezve, hogy most ne érjen hozzám, ha nem muszáj. Ő megtorpant, fogalma sem volt, hogy mit csináljon.

     De nekem sem.

     - Yoongi... - szólított meg újra, viszont én továbbra sem szólaltam meg, csak bámultam lefelé az étterem előtti úton haladó francia forgalomra.
Jimin mozdulatlanul állt mellettem és szinte a fülemben hallottam a felgyorsult szívverését ijedtségében. Vagy ez lehet az enyém volt? Ez valószínűbb.
Emlékeztek rá, amikor arról meséltem, hogy milyen jól kezelem azokat a helyzeteket, amikor igazán nagy baj van? Hát úgy tűnik az „igazán nagy baj" jelenleg átlépett egy határt – ami miatt erre most egyáltalán nem voltam képes.

     Jimin lassan újra megmozdult, de most nem felém, inkább a padló felé. Lenyúlt, majd felkaparta a mobilom és a kiborult cigisdobozt is a földről, amibe gondosan visszahelyezgette a szálakat. Egy szót sem szólt a dohányzási kísérletemre – nem tudom más helyzetben amúgy megtette volna-e, de most Ő is érezte, hogy ez nem az a helyzet, amikor ezt bármilyen szinten is érdemes lenne megemlítenie.
Kicsit felszisszent viszont, amikor a telefonom képernyőjét maga felé fordította. Ha tippelnem kellene; ripityára tört (ezt már a csattanásból is hallottam), de jelenleg kurvára nem érdekelt.

     Ő újra megállt mellettem, de nem szólalt meg. Nem tudta mit mondjon. Nem tudta mi járt a fejemben és mi nem. Fogalma sem volt, hogy mire, hogy fogok most reagálni.
És ezért nem tudtam hibáztatni, egy pillanatig sem. Mert én sem tudtam. És, hogy mi járt a fejemben? Semmi. Semmire sem tudtam gondolni.
Szorosan markoltam a korlátot és képtelen voltam bármire.
Azt csodálom, hogy lélegezni nem felejtettem el.

     A mellettem álló lassan letette a kezében szorongatott dolgokat az egyik ülőalkalmatosságra, ami karnyújtásnyi távolságra volt tőlünk, majd egy kicsit közelebb lépett hozzám újra. Az oldalam mellett állt meg, velem szembefordulva, hogy úgy tudjon óvatosan felém hajolni, hogy az arcomra rálásson legalább egy kicsit.

     Mástól valószínűleg ekkorra már idegösszeomlást kaptam volna, hogy miért nem hagy békén. De Rá nem tudtam haragudni. És nem is lett volna miért, tegyük hozzá.
Lassan felé fordítottam a fejemet és ahogy arcára néztem, összefacsarodott a szívem. Elképesztő mélységű aggodalom ült ki a vonásaira és láttam visszacsillanni a szemeiben a saját sziluettem a mögöttem világító lámpa fénye miatt. Talán, ha nem épp azon kellene gondolkodjak, amit az előbb láttam, ezt a végtelen törődéssel teli tekintetet örökké a szívembe vésném, a szeme csillogásával együtt.

     De most ezt egyáltalán nem akarom megtenni. Emlékezni sem akarok erre soha. Azt sem akarom, hogy ez a beszélgetés egyáltalán megtörténjen.
     - Rohadtul elbasztam – nyögtem ki végül elhaló hangon, ahogy a szemeibe mélyedtem, mert úgy éreztem, hogy ezen az egész zord világon csak az az egyetlen „hely", ami most megnyugvást tud adni nekem. Legalább addig, amíg nem tudja pontosan miből áll az egész internet. Legalább addig biztonságot nyújtanak a szemei. Az, hogy ez a gyönyörű tekintet perceken belül meddig fog eltorzulni, arról tudni sem akarok.

     Ő szavaimra, és arra, hogy mennyire kétségbeesetten bámultam íriszeibe, kicsit megrezzent, de nem rettent meg. Nem távolodott el és nem is tért ki tekintetem útjából.
     - Nem basztál el semmit Yoongi, ebben biztos vagyok – mondta, ahogy most újra felemelte az egyik kezét, hogy hozzámérjen, most viszont nem állítottam le. Az egyik felkaromat találták meg ujjai és lágyan megérintették azt – Mi történt?
     - Csak... a... fel kell hívjam... - azt sem tudtam mit akarok mondani.
Szemei most már aggodalom mellett sajnálattal is megteltek, ami miatt nem bírta tovább tartani azt a távolságot, ami köztünk volt. Kicsit közelebb lépett hozzám és szorosan magához ölelt.
     - Vegyél egy nagy levegőt, oké? – szólalt meg a fülemtől nem messze, ahogy demonstrálta is a dolgot. Mind a ketten beszívtunk a tüdőnkbe egy mély levegőt, majd ki.
És újra.
Beszív, kifúj.

     Lassan eleresztett öleléséből, de az egyik kezét továbbra is a felkaromon tartotta.
     - Kit kell felhívj? – kérdezte visszatérve arra, amit eldadogtam az előbb.
     - Sejin-t – válaszoltam.
     - Rendben, odaadom mindjárt a telefonom – mondta bólintva egyet, arra utalva, hogy az enyémmel bizony ez már nem fog menni – Miért kell felhívd Sejin-t?
     - Mert... tele van velem a Twitter – válaszoltam úgy, hogy még én is kihallottam, hogy az összeszorult torkom miatt eltorzult a hangom.

     Ő bólintott, próbálva tartani a nyugodt tekintetét és nem teljesen bepánikolt arckifejezést vágni. Alapvetően ez a mondat nem lett volna ijesztő - hát a BTS nem a legkevésbé ismert banda most már a világon, ezt tény belátni. Rengeteg dolog van fenn rólunk mindenhol. Mégis a hangom és a jelenlegi állapotom kellően beszédesen sugallta azt, hogy most valószínűleg nem épp a ruháim márkáit találgatják az emberek a platformon...
     - Láttad, hogy mivel van tele? – kérdezte, de valójában erre Ő is sejtette a választ.
Így megerősítve a teóriáját csak bólintottam.
     - És mit láttál? – tett fel egy újabb kérdést, továbbra is igazán nyugodt és lágy hangon. Fogalmam sem volt, hogy hogy volt képes így beszélni.
     - Azt, hogy valami fasz lefotózott a forgatáson – támasztottam a testsúlyom újra a korlátnak.
     - A Halsey-s forgatáson? – kérdezett vissza.
Én csak bólintottam.
     - Mikor fotóztak le? – kérdezte és most már hallottam a hangjából, hogy fél. De valószínűleg nem attól, ami a valóság. Az Ő fejében valami teljesen más lebeghetett, azt hiszem. Mintha kegyetlenül és megállíthatatlanul visszakúszott volna a gondolataiba az, amivel kapcsolatban „összetűzésbe" kerültünk a minap. Mintha azt hitte volna, hogy valami olyat csináltam (feltehetőleg Halsey-vel), amit a sajtónak nem szabadott volna megtudnia.
Meg úgy senki másnak sem.

     - Az az idióta díszletes volt az – válaszoltam, bár nem teljesen a kérdésére - Csak, mert nem értettem egyet vele, érted? – fordultam most idegesen felé – Mert egy hímsoviniszta barom, aki úgy beszél a nőkről, mintha objektumok lennének. Most kirúgták és fogadok azt hiszi, hogy miattam. Képes volt lefotózni, csak, ho-
     - Yoongi, mi van a képen? – vágott közbe most egy hangyányit megszorítva a karom. Félt. Még mindig félt, hogy mit fogok mondani.
     - A nyakam, mi más – fordultam újra a korlát felé kihűlve, most már kifejezetten idegesen – Én idióta. Én rohadt idióta, nem szóltam a sminkeseknek időben a forgatás végén, hogy hagyják eltakarva a foltokat, érted? Csak egy rohadt mondat lett volna. De nem. Én, kolosszális hülye, képes voltam elfelejteni szólni. Mint egy totális, infantilis barom...

     Jimin ujjai egy kissé ellágyultak a karom szorításából, mintha megkönnyebbült volna. Rosszabbra számított. De mégis miért? Nem tudom, de ezen a ponton számomra újra egyértelmű lett, hogy a gondolatai legmélyébe úgy beásta magát a feltételezés, hogy viszonyom van Halsey-vel, hogy most sem tudott ettől elvonatkoztatni.
Néhány másodpercig emésztette magában, amit hallott, majd visszatért hozzám. A hangja sokkal nyugodtabb volt, mint az előbb – valójában elrejteni sem igazán tudta, hogy részben mennyire megkönnyebbült. Hisz nem valami olyasmi szerepelt a képen, amire Ő számított.
     - Meg fogjuk oldani. Rendben? – fordított most újra óvatosan maga felé, hogy megint magához tudjon ölelni, én pedig most sem ellenkeztem. Magamba szívtam az illatát és behunytam a szemeim. Csak a vállára ejtettem a fejem és próbáltam átvenni a közelségének nyugtató erejét, bármennyire is nehezemre esett ez ebben a helyzetben valójában. Mert Ő ugyan lehet megkönnyebbült részben attól, hogy nem valami ettől sokkal rosszabb kép szivárgott ki, de én nem. Mert én tudom, hogy nem csináltam semmi mást, ami ki tudott volna kerülni a nagyérdemű elé.

     Ettől a gondolattól megint elkapott a szörnyület. Miért hisz még mindig ilyeneket rólam? Ugyan egy szót sem mondott erről, de a reakcióiból egyértelműen arra következtetek, hogy valami ilyesmire számított. De miért? Továbbra sem adtam erre okot, sőt, kifejezetten kijelentettem, hogy senkivel sincs itt Párizsban semmi „olyan" dolgom, sőt, máshol sem. Mégis csak ez jár a fejében.

     Talán még folytattam volna az ezen való elmélkedést, de ekkor az üvegajtó felől egy visszafogott, halk hangot hallottam meg. Jimin megrezzent a hang lágysága ellenére is és eleresztett engem, én pedig felemeltem a fejemet. Az egyik testőr állt az ajtóban, aki még velem jött korábban.
     - Elnézést – szólalt meg újra, mert nem akart megzavarni minket, viszont úgy tűnt mégis kénytelen volt – Sejin-nim felhívott... - De nem folytatta. Mintha sejtette volna a jelenet alapján, hogy már tudunk arról, hogy keresett engem.
     - Visszahívom mindjárt – bólintottam.
     - Igen, ezt is kérte... de főleg azt, hogy azonnal induljunk el innen. Már elküldte a hotel címét is.
Erre kicsit összevontam a szemöldökeim.
     - Milyen hotel címét?
     - Az újét – válaszolta továbbra is kissé óvatos hangon.
     - Miért megyünk másikba?
     - Csak... jöjjenek, kérem. Majd az úton elmagyarázom. – mondta egy kicsit meghajolva tiszteletteljesen, mire én, ha lehet, az eddiginél is jobban megijedtem.

     Ugyan nem voltam túlságosan beszámítható állapotban, de mégis kibírtam valahogy, hogy Jimin mellett kiszenvedjek magamból valamiféle elbúcsúzást a Dior képviselőitől. Nagyon fontos és hirtelen jött, hát... fogalmam sincs micsodára hivatkoztunk - nem emlékszem. Egyáltalán nem voltam ott fejben. A maximum, amit ki tudtam erőltetni magamból az az volt, hogy mindenkivel kezet fogtam és miután a negyvenhetedik elnézéskérést is kisajtoltuk magunkból, sietve robogtunk le Jiminnel és a testőrökkel az emeletről, majd behuppantunk a kocsiba (ami addigra már ott várt minket türelmetlenül).

     Ekkor jött számomra az első igencsak gyanút keltő felismerés.
     - Neked miért kellett velem jönnöd? – néztem a mellettem ülőre, aki épp a telefonját vette elő a zsebéből. Kicsit megtorpant a mondatomra, majd felém fordította a fejét.
     - Igazából... fogalmam sincs – gondolkodott el kissé összeráncolt homlokkal.

     Mi már semmit sem értettünk. Miért kell másik hotelba menjünk, miért kellett Jiminnek is velem jönnie és mindezt miért azonnal – olyannyira azonnal, hogy még csak az sem volt az indulás előtt prioritás, hogy visszahívjam Sejin-t. Mert az, hogy engem ki akartak paterolni egy viszonylagosan nyilvános helyről, azt még értem. De Jimint miért kellett kirángatni az üzleti vacsorájáról?
     - Engem is hívott Sejin - mondta, ahogy rábámult a telefonja kijelzőjére. Oké, mondjuk ez nem volt kifejezetten meglepő. Végül is tudta, hogy Jiminnel közösen vagyunk a vacsorán. Így ennek nem igazán tulajdonítottam különösebb jelentőséget.

     Ahogy ott ültem a kocsiban, valójában a világomat sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, nem értettem semmit. Szabályosan alig éltem az elmúlt hetekben, mindenre volt most kapacitásom, csak egy rohadt botrányra nem. Meg arra, hogy az egész internet találgatni kezdje, hogy most örömlányokkal mulattam-e az időm Franciaországban, vagy van-e valakim, vagy pontosan mi is van...
     - Beszélsz vele? – szólalt meg újra a mellettem lévő, finoman felém nyújtva a telefonját.
     - Most biztos, hogy nem – mondtam, ahogy csak továbbra is karba tett kézzel bámultam ki a kocsiból a mellettünk elsuhanó épületekre – Majd, ha beértünk a hotelbe – tettem hozzá. Valójában csak húzni akartam az időt. Fogalmam sem volt, hogyha rákérdez mi az igazság, akkor mit mondjak. Bár telefonon valószínűleg a biztonságom érdekében nem fog erről kérdezni... De sosem lehet tudni.

     Jimin leengedte az ölébe a kezeit, a mobiljával együtt. Percek teltek el így csendben, amíg egyikük sem szólalt meg. Már-már éreztem a hideget eluralkodni az egész járműben – és most nem az időjárás miatt és amiatt, hogy Franciaországban alapvetően hűvösebb van, mint nálunk. Az a különösen kellemetlen, hideg csend már-már a csontjaimig hatolt.

     Leengedtem a kezeim a mellkasom elől és idegesen dörzsöltem meg a térdeim. Egyszerűen... nem akarom tudni. Nem akarom tudni, hogy mi fog történni az elkövetkezendő fél órában, fél napon, egy héten, vagy hónapban. Oké, ha minden jól megy, akkor talán... nem fog olyan sokáig tartani. De mi van, ha nem megy minden jól? Fogalmam sincs, hogy meddig rágódik a sajtó ilyesmin, mert nem figyelem. De én szeretném, ha egy percig se tenné és ez már rég elkerülhetetlen. És mindehhez csupán csak az kellett, hogy pár másodpercig ne figyeljek eléggé és a káoszba burkolódzó sminkes szobában valaki lefotózzon – ami onnantól már valószínűleg igen könnyedén elkerült a díszleteshez, akinél pedig kihúztam a gyufát a nagy büdös semmivel és bumm.
Az egész internet tele van vele.

     Nagyszerű. Tényleg. Remek.
Idegesen mélyesztettem ujjaimat a combom felső részébe az öltönynadrágomon keresztül. Én ezt egyszerűen nem akarom. Tudom, gyerekes vagyok, de ha tehetném most csak fognám magam és kisétálnék a világból is, hogy nem, a-a, biztos, hogy nem. Én ezt nem csinálom végig, sziasztok, oldjátok meg nélkülem. Vagy... átaludnám a következő egy hónapot. Amúgy is rám férne az alvás végre... Talán nem is tenne olyan rosszat.

     A különböző igencsak képtelenségekként megjelenő menekülési terveimből csupán az tudott kiszakítani, hogy a combom bőrét görcsösen gyötrő egyik kezemre egy másik kéz simult rá olyan óvatossággal és puhasággal, hogy az valami leírhatatlan. Minden alkalommal, mikor hozzámér, teljesen ellágyulok. Normális ez egyáltalán? Teljesen kizökkentem, így az ujjaim is ellazultak az érintésre és csak felnéztem a mellettem ülőre.
     - Megoldjuk – ismételte magát kicsit korábbról újra, látva, hogy szükségem van az újabb támogatására. Lágyan megsimogatta a kézfejem, majd a vállamnak döntötte a fejét.
     - Miért beszélsz többesszámban? – kérdeztem halkan, ahogy újra előre fordítottam a fejem, hogy kényelmesen elférjen a vállamon – Neked „semmi közöd" ehhez.
     - Ez nem igaz – válaszolt pont annyira halkan, hogy a kocsi zaja elnyomja az előttünk ülők elől a szavait – Ebben pontosan ugyanannyira benne vagyok én is, mint Te. Nem magától került oda... az, ami. – kerülgette egy kicsit a konkrét tény kifejezését, miszerint Neki sikerült ilyen gyönyörű alkotást létrehoznia a bőrömön, amin most a fél világ csámcsog – Legalább annyira érint engem is, mint Téged.

     Megráztam a fejemet, hisz én nem gondoltam így. Mert nem Ő volt figyelmetlen, aki miatt ez kikerülhetett a nagyérdemű elé.
     - És sajnálom is – tette hozzá, sóhajtva egyet a vállamnak dőlve, ahogy a kezét még mindig az én kézfejemen tartotta. Néha meg is simogatta, amikor megérezte, hogy rázogatni kezdem a lábam, vagy az ujjaim újra befeszülnek. A bőröm szinte bizsergett az övé alatt.
     - Egyáltalán nem kell sajnálj semmit – ráztam meg a fejem lágyan.
     - De, Yoongi. Ha nem rúgok be, mint egy ló, akkor most nem szenvednél. Igenis kell. – egyenesedett most fel, majd végül a kezét is leemelte az enyémről, hiszen megrezzent a mobilja. És mivel jelenleg kettőnk közül nála volt az egyetlen működő eszköz, amivel kommunikálni tudtunk másokkal, Neki kellett figyelni mindenre, ami ezzel kapcsolatos.

     Hát ez mesés. Nem elég, hogy az egész internet azon csámcsog, hogy Min Yoonginak milyen heves éjszakái voltak mostanában, még Jimin is magát hibáztatja, mintha miatta történt volna minden.
Istenem. Mi jöhet még, de komolyan?

     Viszont úgy tűnik sajnos, hogy még nem tanultam meg, hogy ezt a kérdést rohadtul nem szabad feltenni.
     - Yoongi...? – szólalt meg mellettem néhány csendben töltött másodperc után a nyugodtból hirtelen remegő hangúvá áttranszformálódott Jimin, mire felé fordultam. Arcát a telefonja fénye világította meg, miközben igencsak belemélyedt valamibe. És a tekintete... nem épp a vidámságát tükrözte.
Nagyon nem.
Csendben figyeltem csak a vonásait, mert ahhoz sem volt erőm, hogy rákérdezzek, miért szólt hozzám.
Mi történt.
Már megint, mi az isten történt.

     Lassan felemelte a fejét, majd pedig elnyúlt az egyik kezemért, majd abba helyezte bele a telefonját – éreztem, hogy azért döntött így, mert túlságosan remegtek az ujjai és félt, hogyha csak úgy odanyújtja nekem az eszközt, le fogja ejteni.

     Értetlenül néztem a szemeibe, de képtelen voltam abból kiolvasni bármit, mert egyszerűen csak nem nézett rám. A kezemet figyelte és a világító telefont az ujjaim között. Lassan feladtam, hogy leolvassak bármit arcáról, de újra elöntött az érzés, hogy én ezt nem akarom. Fogalmam sincs mit látott meg, de van egy erős gyanúm, hogy nem fog segíteni a jelenlegi helyzeten egy fikarcnyit sem.

     És ez nem is lett így.
Fájdalmas lassúsággal sandítottam le a kezemben lévő eszköz képernyőjére, de még csak nem is voltam képes normálisan ránézni, mert ösztönösen hunyorogni kezdtem. Mint amikor valami undorítót látsz, vagy borzalmasat. Az agyam nem akarta tudni, hogy mi fog elé kerülni. Mitől ijedt meg ennyire, ami még a jelenlegi helyzettől is rosszabb?
Elképzelni sem tudom.

     Ahogy viszont a szemeim felfogták mit látok a kijelzőn, megértettem mindent. Hogy miért kell másik hotelba mennünk, hogy miért kellett Jiminnek is velem jönnie és az Ő, igencsak rémült reakcióját is. Mindent megértettem alig egy pillanat alatt.
A telefonja képernyőjén semmit sem láttam, csak egy újabb képet, pontosabban egy két képből álló kollázst. Az egyik, a számomra már „jól ismert" forgatáson készült kép volt rólam, ahogy épp szedik le rólam a vakolatot és a foltok jól kivehetőek a nyakamon.

     A másik viszont egy igazán ártatlannak tűnő kép volt. Ahol oldalról látszik néhány magas, feketeruhás alak, egy alacsonyabb, némileg világosabb öltözetben lévő maszkos, akin egy bucket hat van és egy újabb, aki épp magyaráz valamit. Magyaráz valamit, egy hotel recepciójánál...
Én voltam, ahogy épp próbálom megoldani a névcserés helyzetet aznap este, amikor Jimin Párizsba érkezett. Miközben Ő ott állt mellettem, a testőreinkkel körítve.
És miközben pontosan ugyanazt a pulcsit viseltem, mint amiben másnap, a forgatásra mentem.

     Basszameg.
Tudtam, hogy állandóan, mindenhol vannak sasaeng-ek, de egyáltalán nem láttam a hotel környékén akkor senkit. Túl jól csinálták. És ha eddig nem lett volna ez az egész helyzet egyenlő egy mocskos nagy problémával, akkor most már garantáltan az. Tekintve, hogy a forgatásról kiszivárgott kép estélyén minket együtt láttak Jiminnel.
Együtt. Egy hotel aulájában. Ahonnan ketten mentünk fel, a közös szobánkba.

     Hát... úgy tűnik Jiminnek igaza volt. Ez tényleg nem csak az én ügyem.
Ebben így már mind a ketten benne vagyunk – méghozzá nyakig.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon! ♥
Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Ha pedig a bandával kapcsolatos rajzaimra vagy kíváncsi, akkor csekkold bátran a rajzos oldalam. ♥
Lulusfanarts - https://www.instagram.com/lulusfanarts