Beauty and the Monster - 9. fejezet - A jóságos bíbor szempár

Jóságos bíbor szempár

Cím: Beauty and the Monster

Alcím: Jóságos bíbor szempár

Rész: 9

Párosítás: Jin & Rap Monster

Szemszög: Jin

Korhatár: 16

Warning: Helyenként trágár beszéd előfordulhat. | Még nincs átolvasva !!!

Összefoglaló: Jin egy új lakásban, egyedül próbálkozik meg az alvási procedúra kissé kellemetlen „élvezetei” legyőzésével. Vajon mivel gyűlik meg a baja a legjobban, az új hely nyújtotta ismeretlen érzéssel, a magas technológia elsajtításával, vagy sokkal inkább a sarokból pislogó vörös szempárral az éjszaka közepén…?

- Egyébként, hogy van ez? Nem értem. A fürdőben, amikor bent voltam, csak úgy lekapcsolódott a villany. Te kapcsoltad le rám? Vagy mi történt? Lehet kiégett a villanykörte…- gondolkodtam el, hiszen azt hiszem jobb, ha szólok, ha elromlott valami. Immár pizsamában (pontosabban egy alsóban és az egyik pólójában, amit tőle kaptam kölcsön… Jó, most mit tudok csinálni, a kórházi cuccaimon kívül nincs semmi nálam és ott nem volt pizsim. Kénytelen voltam elfogadni ezt a pólót, jó? Mellesleg élvezem, mert finom Namjoon illata van… Amit nem tudom, miért élvezek, de tetszik az öblítője, oké?) turkáltam a vacsorát. Azaz nem mondanám, hogy turkáltam, csak beszéd közben nem fogok enni, mert csámcsogni gusztustalan, és vártam, hogy végre kicsit Ő beszéljen, és akkor be tudjak kapni egy ártatlan falatot.
               - Nem. Valószínűleg tapsoltál egyet. Vagy valami ahhoz nagyon hasonló hangot képeztél.
                   - Micsoda?         
               - Na figyelj… - értetlenkedésem után úgy gondolta, hogy demonstrál. Tapsolt egy hangosat, mire a konyhában és az ebédlőben lekapcsolt a villany, majd egy újabbat, mire fel. Aztán jött a két ütemes taps, mire elindult halkan a hifiből a zene.

Nem tudtam, hogy ma még meg tudok lepődni. De hát sikerült, elég rendesen. Miazisten?
                       - Ezt meg, hogy…?          
          - Elég high-tech a házam néhány része... – nevette el magát, kissé kínos meglepődésemen.
                      - Te jó ég, nem félsz, hogy fellázad ellened? Egyszer azt hiszem láttam egy ilyen filmet és nagyon ijesztő volt… A ház meg akarta ölni a benne lakót, és…            
                     - Nem hinném, hogy holmi hangérzékelő villanykörte képes lenne engem megölni. De köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet. Mától vigyázok. - vigyorodott fel rám, érezhetően kissé gúnyosan. Na szép. Még hülyét is csinálok magamból, már pedig én csak… Nem értem, hogy hogy nem fél ezektől a ketyeréktől. És mennyi mindent nem tudok még? Hű, biztos itt akarok én aludni? Rettegek, hogy valami megtámad. Mi van itt még, ami ennyire ijesztő?

- Egyébként, ha már high-tech. Megkérdezhetem, hogy… ilyen jól fizetnek a suliban, hogy ennyire király lakásod lett? Mármint… Nem akarok személyeskedni, meg ilyet nem illik kérdezni, de tudod nekem, általában ami szívemen az a számon és te jó ég, megint mibe kezdtem bele, elnézést, nem szóltam… - dadogtam el a mondatom vége felé már a hadart monológomat.        
Zavart beszédem után Namjoon csak egy abszolút nem zavart, sőt kedves mosolyt festett fel a pofijára.
               - Igazából nem. Van másodállásom is.   
              - Tényleg? – lepődtem meg, hiszen erről nem tudtam. Meg délutánonként eddig nekem úgy tűnt, mintha a tanári teendőin kívül némileg azért szabad lenne.     
               - Igen.  
               - És… megtudhatom mi az, vagy ne faggassalak már ennyire? Bár így is tök pofátlan vagyok már. Elnézést…
               - Faggass nyugodtan. Bár… Ezt lehet jobb, ha nem tudod.- fordította komolyra a hangsúlyát.

Ami azt illeti, megijedtem, és ezek után már nem kifejezetten tudtam megszólalni. Mi az, amiről jobb, ha nem tudok, és annyi pénzt keres vele, amiből 25 évesen fel tudta húzni ezt a lakást? Te jó ég, nem merek belegondolni. De ez a tipikus „aki a-t mond, mondjon b-t is” esete.
               - Igazából strici vagyok.
               - Hogy micsoda? – pislogtam párat, hiszen ezt a kifejezést még sosem hallottam. Suga mintha már mondta volna, de akkor sem tudtam mit jelent.       
           - Strici. – ismételte el. Továbbra is furcsán pislogtam, bár elég kellemetlen volt a helyzet. Gondolkodtam azon, hogy oké, akkor most tegyünk úgy, mintha tudnám mit jelent, de… felesleges lett volna. Nem tudok hazudni. – Strigó… Futtató…? – próbált szinonimát találni a szóra.   
           - M-mármint olyan, aki lányokat futtat, mármint… m - mármint ilyen… Ő… I-izé… - dadogtam kissé ijedten.              
          - Én fiúkat, de igen. Az. Kellemes szolgáltatást nyújtó fiúkor gyűjtök össze. És egyébként, ha már így szóba jött… Egy ideje gondolkodom rajta, hogy neked is felajánljam a dolgot. Mit szólnál hozzá? Biztosan nagyon élveznéd. Sokat törődnek az idős férfiak a hozzád hasonló gyönyörű fiatal srácokkal. A tenyerükön hordoznának téged, és még a zsebük is tele van. Nem lenne jó ötlet? Kihagyhatatlan ajánlat Jin… - festette fel az édes mosolyát az arcára újra. Nekem pedig leesett az állam. Mi van, nem én nem… Mi? Nem leszek… k-kurva! Jézusom miket néz ki belőlem…

- N-namjoon, azt hiszem, jobb, ha most megyek… E-elnézést de én nem… Ő… Nem vágyom ilyesmire…
Láttam, hogy egy pillanatra elgondolkodik. Mintha csak nem értené a reakciómat és próbálna értelmet keresni szavaimbat… Ekkor pedig valami hatalmas robajjal esik le neki az elmélyében.                 - Magasságos Héra, te tényleg komolyan vetted amit mondtam? – képedt el teljesen – Te jó ég Jin, csak vicceltem. Nem vagyok strici, sem nem akarok semmi féle srácot senkinek odadobni, nem vagyok kvázi emberkereskedő. Mellesleg téged meg végképp nem adnálak oda senkinek, nem nézném végig, ahogy csinálnak veled valamit…

Nem tudtam, mi lep meg jobban, az, hogy ilyen komoly hangsúllyal képes viccelni, az, hogy ennyire lazán elhittem róla pillanatok alatt, vagy az, hogy nem dobna oda senki elé, mert nem nézné végig, hogy valaki csinál velem valamit... Meglepettségemnek, annak irányában, hogy hogy tudott így átvágni, még hangot is adtam az este folyamán néhányszor, majd mindig megkaptam, hogy nyomtatni fog egy „#sarcasm” táblát, amit majd fel fog rakni a feje felé, vagy mellé, amikor viccel. Azt hiszem szükség lesz rá. Egy rohadt logikátlan, buta fiatal felnőtt vagyok. 18 éves létemre, hogy tudok ilyet csinálni, te jó ég. Annyira hülye vagyok.

Az este további része már nem telt ennyire megrázkódtatóan (egy ideig). Nyugodt beszélgetés és szigorúan almalézés következett, amíg korom sötét nem lett. Nem tudtam mennyi az idő, mert eddig nem találtam a nappaliban egy órát sem, amiről le tudtam olvasni az időt, csak azt tudtam, hogy valószínűleg késő. Namjoon megmutatta merre van a mosdó, ha ki kellene mennem majd este, elmondta hol alszik ő, merre van a villanykapcsoló (ha esetleg nem akarnék tapsikolni, bár ő azt ajánlotta), no meg, hogy merre kell aludnom. Bevezetett a vendégszobába, ami hasonlóan letisztult volt, mint minden más hely a lakásban. A szobában volt egy nagy franciaágy, fehér színnel és mélybarnával megoldva, szekrények, egy számítógép, két állólámpa az ágy két oldalán az éjjeliszekrények mellett. Ezek mellett még volt egy hangulatos kép a falon illetve egy kanapé.

- Remélem mindent elmondtam – gondolkodott Namjoon, amikor már csak a falnak dőlve várta, hogy elhelyezkedjek, hiszen szigorúan megkért arra, hogy másszak be az ágyba és csak akkor megy majd ki – Ha kellenék, gyere át nyugodtan. De tényleg. Bármi van, gyere és szólj. Könnyen felébredek, tehát még nagyon pesztrálnod sem kellene szerintem. De ha kell, akkor se idegeskedj. Csak kelts fel nyugodtan. Érthető? - nézett a szemeimbe mosolyogva, mire én bólintottam határozottan és betakartam magamat szorosan.

Lekapcsolódott a lámpa, elhagyta mind a kettőnk száját egy aranyos kis jóéjt kívánalom, kaptam egy „szép álmokat” is, minden a lehető legnagyobb rendben volt. Egy ideig.
Behunytam a szemeimet és próbáltam elhelyezkedni az ágyon. Az első dolog, amit nem szeretek az új helyeken alvásnál, hogy nehezen találok tökéletes helyet az alváshoz. Na így volt ez most is. Nem azért, mert olyan borzasztóan nem lenne kényelmes az ágy, hisz nagyjából olyan, mintha hét réteg felhőben feküdnék, annyira kellemes. Inkább azzal van a gond, hogy új, és még nem szoktam meg.

Forgolódtam, fetrengtem egy jó ideig. Nem tudtam elaludni. Sajnos.
Elég sok ideig szenvedtem össze-vissza, próbáltam rengeteg pozíciót, de csak nem sikerült. Mikor már egy jó idő eltelt, úgy gondoltam hogy oké, akkor álomba telefonozom magam. Az mindig segít.

Felnyitottam a telefonomat és elkezdtem böngészni. Ezt a módszert egyébként senkinem sem ajánlom, mert egy idő után a ló túloldalára eshet vele az ember. Egy idő után lehet, hogy inkább telefonozni akar majd, mint sem aludni. Na ezt nem szabad. Mellesleg ha rajtad fekszik a telefon éjszaka, az sem a legegészségesebb. Egyrész rá is feküdhetsz, másrészt a sugárzás, meg ilyenek. Na hát igen. Minden esetre ez csak ritka esetekben használható, rendben?

Visszaírtam a srácoknak (már akit érdekelt), hogy mi van velem, hogy vagyok, minden rendben van-e, vagy sem. Elmagyaráztam, hogy kijöttem a kórházból és megoldottam azt a dolgot, hogy nem tudok, hol aludni. Nem írtam le ugyan, hogy kinél, azaz inkább, hogy hol vagyok, de talán így a legjobb, nem is kell ezt tudniuk. Az életben nem mosnál le magamról, hogy a magyartanáromnál töltöttem az éjszakát, te jó ég.

Kezdtem fáradni. A látásom beszűkült és nehezebben tudtam gondolkodni. Talán segít ez a tény. Most már ténylegesen úgy érzem, hogy igen, menni fog az alvás.
Leraktam a telefont a lehető legmesszebb az éjjeliszekrényre, majd pedig magamra húztam a takarót még jobban, hisz fázni is kezdtem. Pár lágy pislogás után, fordulnék el a jól megszokott jobb oldali fordulós alvásomba, de ekkor…

Valami megütötte a pillantásom. Azt hittem képzelődök, ezért vissza is kaptam tekintetemet a furcsa „látomásom” megvalósulásának helyéhez. A testem megremegett és szinte könnyek gyűltek a szemembe, amikor észleltem, hogy nem, nem láttam rosszul.
Ahogy dőltem volna el az ágyba az előbb, láttam valami furcsa fehér árnyat, de mintha csak fény lett volna, két bíbor színű, világító szemmel rendelkezve. Ekkor kaptam vissza a tekintetemet. Az árnyat ugyan nem láttam már ekkor, de a szemeit igen. Kegyetlenül bámult rám a két fénylő pont a szoba sötétjéből.

Lassan ültem fel az ágyon és kúsztam a lehető legszorosabban agy ágytámlához. A szívverésem felgyorsult és a szemeimben néhány könny kezdett el úszni a félelemtől. Alig kaptam levegőt. A vörös pontok pedig mintha közeledni kezdtek volna.

Rettegtem. Sosem féltem még ennyire semmitől. Nem tudtam, hogy ez egy túlvilági lény, szellem, démon, vagy csak a háznak a magas technológiának agya az, aki most életemet akarja elvenni, de tudtam, hogy közelít, én pedig rettegek tőle. Egyetlen ötletem maradt. Egyetlen lehetőségem maradt csupán, az pedig csak és kizárólag annyi volt, hogy kirohanok a szobából.

Eszeveszett gyorsasággal döntöttem, majd pedig futottam. Tudtam merre van az ajtó, ámbár korom sötét volt. A „szörny” jobbra volt tőlem, ferdén előrefelé az ablak irányába én pedig ballra futottam az ajtóhoz. Kinyitottam, majd visszacsuktam. De ennyi nekem nem volt elég. Miért ne jönne ki a kulcslyukon, vagy menne át a falon és kísértene tovább, vagy akarna továbbra is rám támadni? Egész testemben reszkettem, levegőt is alig kaptam. Viszont a testemben termelődött adrenalin hatására igen is mozogtam. Tudtam, hogy merre van Namjoon szobája. Annyi eszem nem volt, hogy kapcsoljak egy lámpát, így inkább nekimentem vagy három dolognak, de megtaláltam az ajtót. Szinte berontottam, mint akit kergetnek (hiszen végül is ez történt) és fejvesztve futottam addig, ameddig meg nem botlottam valamiben és rá nem estem valamire.

… Vagy valakire.  
Az ágy volt az amit megtalált a térdem és belerúgott egy szép nagyot. Mivel ott volt én pedig az üldözőmmel ellentétben valószínűleg, nem vagyok szellem, nem tudok átmenni tárgyakon, így ráestem. Az ágyon pedig valaki feküdt. Innentől már csak remélni tudtam, hogy nem egy zombi, egy hulla, egy múmia, egy robot, egy dementor, egy boszorkány vagy egy krokodilember.
               - N-namjoon, Namjoon kérlek, kelj fel… - másztam le róla, hogy ne a gyomrába térdeljek épp, hanem inkább mellette, de annyira féltem, hogy maga a tény sem zavart kifejezetten, hogy azt sem tudja, mit akarok vagy ki vagyok, de ölelgettem mint egy 4 éves kis óvodás.

Nem mintha fontos lett volna szólongatnom egy embert, akibe épp most térdeltem bele izomból, felébredt Ő már akkor valószínűleg, de én még kérleltem, hogy kelj már fel, ha nem volt elég, hogy megöltelek a lábacskámmal.       

               - Auh, Jin, mi van? – ült fel és a hasához kapott egy pillanatra, majd pedig sokkal inkább hallva a remegő hangom és érezve a minden ízében reszkető testem, inkább rám kulcsolta karjait és kissé megrázott. – Jin, hallod? Jin mi van? Lélegezz jézusom, el ne ájulj nekem. Jin…- rázogatott, de mivel nem látta arcomat, tapsolt egy közép hangosat. A villany felkapcsolt, de nem a legerősebb, legerősebb fényt kibocsátó fokozatán, hanem egy kevésbé erős fénnyel rendelkezőn. Ilyet is tud? Nem mintha ezt akkor tapasztaltam volna egyébként. A szemeimet is összeszorítottam, a kezeimmel erősen markoltam a tanárom felsőjét és borzasztó gyorsan lélegeztem. Tényleg éreztem, hogy ha most ezt nem hagyom abba, akkor nekem itt annyi és spontán szívrohamban meghalok. A könnyek továbbra is folytak a szememből, nem tudtam megszólalni.

- Csss, minden rendben. Jin, minden rendben. Mély levegő, sss… Mondd el mi történt. Rosszat álmodtál? Nyugalom, itt vagyok… Itt vagyok… Mély levegő, nyugodj meg Jin. Semmi baj, most már minden rendben van… - próbált megnyugtatni több-kevesebb sikerrel. Erősen szorított magához. Éreztem rajta, hogy tényleg féltetett engem. Bár fogalmam sincsen, hogy hogy tudott úgy reagálni ilyen hirtelen, amikor pont egy perce ébredt fel nagyjából legmélyebb álmából, de én ennek csak örültem. A szoros ölelés, amit kaptam tőle némileg lenyugtatta légzésem, de a szívverésem még mindig heves volt és szinte már a fejemben éreztem a lüktetését. Talán nem csak ott. Egész testemben. Sosem ijedtem még meg ennyire.

- Minden rendben… Minden rendben. Most pedig mondd el szépen, nyugodtan, hogy mi történt, mi volt ilyen rémes. Ennyire rosszat álmodtál volna?- kérdezte, ahogy nem engedett el, csak épp annyira eresztett hátrébb, hogy látni tudja az arcomat. Egyik kezével az arcomhoz nyúlt, hogy a könnyeket simogassa le onnan, közben pedig éreztem tekintetét, ahogy nagyon figyel rám.

Dadogva, remegve tovább, mondtam el neki, amit tapasztaltam. Abban a helyzetben kicsit sem érdekelt, hogy mennyire gáznak találhat egy 18 éves fiút, aki „beképzel” magának egy szellemet és elkezd fejvesztve rohanni egy idegen házban, ahelyett, hogy elkönyvelné, hogy nincs ott, s nyugodtan alszik tovább. Abszolút nem érdekelt. Láttam, amit láttam és éreztem, amit éreztem. Rettegést. Tudtam, hogy nem képzelődtem.

- Tehát egy fehér alak volt először, aztán pedig piros szemek majd közeledett, kiszaladtál és most itt vagy. Értem. – bólintott elismételve rövidebben (na meg dadogás nélkül), amit mondtam én neki. Hm. – Figyelj. A legjobb az lenne, hogy ha megnéznénk. Mit szólsz hozzá?
               - Nem megyek vissza! – reagáltam egyből, egyértelműen a dologra. – És te se menj oda! Nem akarom, hogy rád támadjon!
               - Ne aggódj, sejtem, hogy mi volt ez. Csak a fehér fényt és a közeledést nem értem. De jobb, ha megnézzük. Vagy nézzem meg én? – kérdezte.
               - Nem, mert… - haraptam el inkább, amit mondani akartam. Féltettem, oké? Nem akartam, hogy baja essen. – Ak…akkor már jövök én is… - kezdtem újra remegni. Most így belegondolva nem is igazán akarok egyedül maradni sem.

Felkeltünk, majd mint egy továbbra is négy éves ovis kolléga, fogtam Namjoon kezét és függetlenül attól, hogy ennyivel azért nem magasabb mint én, még is úgy éreztem magam, mintha maximum a csípőjéig érnék fel és nyújtózkodnom kéne kezéig. Kapcsolódott a villany a folyosón, hogy ne féljek, majd bent a szobában. A szoba üres volt, csak az ijedtemben magamról ledobott takaró hevert a földön. A szobában minden rendben volt, ezen kívül.
               - Lehet… eltűnt a fény miatt… - jutott eszembe a dolog, hiszen a horrorfilmekben is mindig minden sötétben támad.
               - Ezen ne múljon… - nyúlt a villanykapcsoló irányába a hyungom, mire én csak egy hatalmas szorító erővel tudtam reagálni a félelmemben. A villany kapcsolódott, én pedig hatalmasat sikítottam. Hát nem meg mondtam? Hasonló helyen volt a két piros szem, mint ahol előbb. A sikításomat követően a villany újra felkapcsolt. Namjoon óvatosan lefejtette az ujjaimat a kezéről… azaz próbálta, de nem hagytam magamat. Erre csak halványan kuncogva nézett rám, a hajamat megsimogatva.

   - Véletlenül nem telefonoztál mielőtt ezt láttad? – kérdezte, majd pedig az előbbiekben látott vöröslő szempár hűlt helye felé kezdtünk el lépkedni. Nem igazán szerettem volna, így egy amolyan vonszolás következett csak el, amint oda értünk a szoba ahhoz a feléhez.
               - De… - reagáltam halkan.

Ekkor megkaptam a megoldás kulcsát. Az pedig nem volt már, mint… router.
Router, tehát egy a hálózatok összekapcsolására, az azok közötti adatforgalom irányítására létrehozott eszköz, na meg az én összeszaratásomra. Ez volt az, amitől megijedtem. Mint később Namjoon elmondta tézisét nekem, a router világított a sötétben, ahogy azt szokott is. Két világító leddel tette ezt, amik piros színűek voltak. A fehér árny valószínűleg az volt, hogy a fehér képernyőt bámultam egy ideig és/vagy, hogy a redőnyön halványan beszűrődő fény egy fehéres árnyat vetett a számítógép elé, a cörös kis pontok közeledése pedig egyértelműen annak okaként keletkeztek, hogy mivel telefonoztam egy ideig, a szemem hozzászokott a digitálisan világító kijelzőhöz és egy amolyan közeledő optikai illúziót váltott ki a való világba, mikor kiszakadtam a digitálisból.

***

Sosem hittem volna, hogy valakivel ilyet fogok csinálni, valaha. Főleg nem, a saját tanárommal. Aki férfi. S aki még ekkor is úgy nézett rám, mint valami eltévedt báránykára, akit védelmezni kell, ami az egész helyzetet baromi édessé tette.
               - Jin… - mormogott a fülembe, mire kissé feljebb emeltem kobakom – Aludj már. Ide hallom, hogy kattog az agyad. Nem történt semmi. – dorgált meg fáradtan, mire a válla mellé döntöttem vissza a fejemet.      
               - Bocsi… alszom.

Igaza volt. Kattogott az agyam, mint egy kisvasút. Kétlem, hogy sok ilyen idióta tette ezt vele eddig élete folyamán, hogy random rátört az éjszaka a vendégszobából, mert a wifi-router-szörny, meg akarja ölni. Na szép. Természetesen nem tudtam utána aludni még egy ideig, mert kínosan éreztem magamat, főleg, mert miután kiderült, hogy mitől ijedtem meg, akkor Ő nem engedett vissza a szobába. Nem mintha akartam volna menni. Kicsit úgy éreztem, hogy olvasott a gondolataimban. Mint mostanában egyre többször.

Természetesen ezek mellett még az sem igazán hagyott nyugodtan szundizni, hogy az éjszaka folyamán, kellemes, meleg ölelésben vehettem részt. Túl kellemes… és túlságosan biztonságot nyújtó. Nem lett volna kötelező átölelnie, még is megtette. Nem biztosan tudtam hová tenni a dolgot, de mélyen örültem neki. Most nem a félelemtől, hanem kissé az izgatottságtól gyorsult a szívverésem. Magam sem tudom, hogy pontosan miért voltam izgatott.

- Jin… - szólt újra álmosan morogva.      
               - Sajnálom… - suttogtam immár kuncogva, de szorosan mellkasa mellé helyezkedtem már ekkor. – Sajnálom…

***

               - Baszki, baszki baszki! El fogok késni! – kapkodott reggel össze vissza – Nem akarok elkésni, ááá…
               - S… segíthetek valamit? – kortyoltam vele ellentétben nyugodtam a reggeli kakaómat.
               - Ahh kérlek. Ott van a fogason a kulcsom. Hozd ide légy szíves. – kaptam a lágy utasítást, mire készségesen fel is álltam. Közben Ő ahogy láttam, lehörpintette a reggeli bűzlöttyét (ismertebb nevén kávé).
Nem a fogason volt ugyan a kulcs, de ott kerestem, hanem a fogas alatti kis cipőszekrény szerű dolgon. Nem sokat foglalkoztam a ténnyel, de amint felkaptam, egy valami megütötte a pillantásomat… és az orromat.

               Ez női parfüm illat. Teljesen biztos vagyok benne, mert anyámnál éreztem ilyen illatot utoljára egész életemben. De valószínűleg csak a kabátról jön…
A kabátról…       
Ami nincs a fogason.     
Egy pillaantra elgondolkodtam a tényen, de egy „Jin?” mondatka rázott ki gondolataimból. Mindegy is.
               - Itt van! – szaladtam vissza a kocsikulccsal a kezemben Namjoonhoz a konyhába.