Beauty and the Monster - 8. fejezet - Utcára téve

Utcára téve

Cím: Beauty and the Monster

Alcím: Utcára téve

Rész: 8

Párosítás: Jin & Rap Monster

Szemszög: Jin

Korhatár: 12

Warning: Helyenként trágár beszéd előfordulhat.

Összefoglaló: Jin szűrét érthetetlen okok miatt kirakják a kórházból. Mint kiderült, a kollégium a hétvégén bezár, hisz hazautazási hétvége van. Mit csináljon egy gimnazista srác betegen, fedél nélkül a feje felett, ha nincs hová mennie?

   - T-tessék? – esett le az állam a mondat hallatán – Ne, ne, basszus teljesen kiment a fejemből. De akkor ti most hol vagytok, hazamentetek? – beszéltem tovább a telefonba, majd a válaszát hallgattam, amiben vagy háromszor elnézést is kért (Yoongitól nem várt módon), de igaza van, hogy tudtak volna szólni, ha én éppen kómázok a kórházban – Jaj nem, ne aggódj. Semmi baj. De nem értem ezt, ez most derült ki? Hát bowlingot terveztünk a hétvégére… - vetettem fel a gondolatomat Suganak, mire meg is kaptam a megfelelő választ – Tehát elfelejtettétek ti is. Király. Gondolom megint Tae felejtett el szólni. Jó, rendben, köszönöm, hogy szóltál… - köszöntem meg azt, hogy felhívott, majd pedig egy elköszönés után meg is szakítottam a hívást.

Remek. Több mint csodálatos. Szinte fantasztikus. Isteni? Meseszerű. Hihetetlen. Király! A srácok hazamentek a hétvégén, mert a kolesz nem tart nyitva. Mert csak úgy miért ne felejtett el volna szólni Tae erről az iciri-piciri kis jelentéktelen tényről, hogy ja, amúgy ma hazautazós hétvége van. Csodálatos. Én pedig itt vagyok szombat délután kettőkor a kórházban, úgy, hogy hamarosan elküldenek, hogy ne itt pihenjek, hanem otthon. OTTHON. Ja, mert ezek után nyilván valóan haza is tudok menni, még ülés közben is szédülök, nemhogy utazás közben vonattal, vagy busszal. Sanszos, hogy meghalok közben. Nem is értem miért akarnak ennyire hazaküldeni az orvosok. Valószínűleg elviselhetetlen beteg vagyok. Áhh, vagy csak nem pénzelem a kórházat. Igen, ez azt hiszem nyomósabb indok. De hogyan is pénzelném, ha a szüleim arról sem tudnak, hogy itt vagyok? Ami végül is csak jó…

Menthetetlenül pánikba esett gondolataim közül ekkor léptek hangja rángatott ki. Namjoonnak el kellett szaladnia valahová, de azt mondta, hogy nemsokára vissza fog jönni, csak most fontos találkozója van. Hát rendben van, én nem fogom zaklatni. Lényeg, ami lényeg; tudtam, hogy nem Ő jött vissza. Így csak egy arc lebegett szemem előtt; könyörgöm, csak ne a nővérkét.

De.
Természetesen mindig az történik, amire összpontosítunk, hogy ne történjen. A vonzás törvénye, univerzum, minden féle ilyesmi. Igen, én is ismerem a dolgot, csak ilyen helyzetekben baromi nehéz nem arra koncentrálni, hogy kit nem akarsz, hogy bejöjjön. Természetesen meg is az történt, amitől a legjobban tartottam. Belépett az ajtón egy miniruhás (fehér kórházi „egyenruhát” átvarratott, ahogy láttam, mert why not), gyöngyházfényű magassarkút viselő, barnás, szoláriumgyanús bőrű hölgy. Platina szőke haja kissé igénytelen kontyban volt felfogva most is, belépve pedig alig mert hozzáérni az immár kinyitott ajtó kilincséhez – hogy visszacsukja azt – mivel „fúj bacilusok”, na meg mert nehogy letörjenek a négy és fél centis, neon pink műkörmei.         
Kérdem én: Ki engedte be őt ebbe a kórházba? 
               - Gim Jeon Min? – halhattam meg immár a csodálatosan fülkarcoló hangját is. Hogy lehet egy nő ennyire mű? És miért lett nővér? Miért él még? Miért nem fújták le még rovarírtóval? Lehet legalább akkor kipusztult volna… 

Amint (sikertelenül) megpróbált hozzám szólni a „nevemmel”, eközben még mindig próbálta fél ujjal becsukni az ajtót, hogy nehogy hozzá kelljen érnie rendesen a kilincshez. Oké. Fél a baciktól, rendben van. De normál esetben, hogy lát el egy beteget ezek után? Mármint engem csak ne fogdosson, de mi van, ha valakit meg kell? Az csak az egyik dolog, hogy súlyos sérüléseket fog szerezni az illető a körmeitől, ha egyáltalán hozzá mer érni, de a nő menten sikítófrászt fog kapni, hogy ha valami bacilusra emlékeztető valamit megpillant – legalább is a jelek erre utalnak.          
               - Kim Seok Jin, még mindig – mondom el neki ma már harmadszorra a nevemet – És igen?

Felém fordult, a tekintetével sugározta, hogy mennyire leszarja, hogy mi is a nevem, majd csípőjére tette a kezét. 
               - Hajh, mit pimaszkodik. Inkább szedhetné a sátorfáját, hogy végre hazamenjen. A főorvos úr küldött, hogy most már pateroljam ki magát innen, tehát megköszönném, hogy ha végre kifáradna a betegszobából. Tudja szűkösek a helyek a kórházban… - indokolta meg, hogy miért is kellene innen eltakarodnom, minél előbb. No de kérdem én… létezik ilyen? Nem kötelesek teljesen véletlenül ellátni engem is, mint beteget? És nem kirakni az utcára, mint macskát szarni?
               - Kedves nővér, én mind ezt értem. De nem tudok hová menni, hiszen egy kollégista gimnazista vagyok és ilyen állapotban képtelen vagyok hazautazni. Sajnálom, csak annyit kértem, hogy holnap késő délutánig, had maradjak…- beszéltem, de mit sem ért, a nő már rég a körmei nézegetésével foglalkozott.   
               - Elhiszi, hogy engem mind ez nem érdekel? – nézett még mindig a körmeire - Végzem a munkám. Fél órája van, ifjú Jeon Min. – utasított „kedvesen” arra, hogy fél óra múlva, ha meglát, akkor a rózsaszín lajhár karmaival fogja kikaparni a szememet és odaadni azt a pincsijeinek vacsorára.

Hamarosan kiment az ajtón, magamra maradtam a gondommal, egyedül.              
Még is mi a frászt tehetnék most itt, ebben a helyzeteben? Egyetlen mentsváram maradt, ami (inkább aki) nem volt más, mint Namjoon. Tudom – tudom. Az előbb szögeztem le, hogy nem fogom zavarni. Amúgy sem senkim, csak a tanárom, mit kell pátyolgatnia engem? De nem tudok mit tenni. Tehetetlen vagyok. Ha Ő nem segít ki, akkor komolyan betegen tesznek az utcára, nem érdekelve, hogy mi lesz velem. No ebbe a kórházba sem jövünk többet (bár remélem másikba sem…).

Fogtam a telefonom és elkezdtem tárcsázni a kedvenc magyartanárunk számát. Vártam. Kicsöng, na, fél siker. Csöng… Csöng… Csöng… Semmi. Azt hiszem volt legalább két perc, amíg próbálkoztam, de nem, semmi. 
Oké. Ezt hívják gondnak.             
Letettem a telefont az éjjeli szekrényemre, majd gondterhelten túrtam fel szőke hajamat. Most mit csináljak?

Nem sokáig gondolkodtam így inkább, hiszen; fél órám van. Nagy nehezen felkeltem, átöltöztem és összedobáltam a cuccaimat. Egy sporttáskányi volt, nem sok, de ezt is kínszenvedés volt összeszedni. Még mindig eléggé labilisnak érzem magam, nem mellesleg az infúzió még mindig a kezemben van, tehát nem tudom, hogy akarják, hogy elmenjek a picsába, vigyem magammal a berendezést is? A méhben lehet, hogy adnának a fém keretért egy pár wont… 
A telefonommal a kezemben ültem vissza az ágyamra még arra a pár percre, ami maradt a fél órácskámból, ami alapból sem sok. Rapmon, nincs kedved véletlenül visszahívni?

A nővér újra bejött, én pedig már vártam, hogy kapom az ívet. Meg is kaptam, hogy mit keresek én itt még mindig, de hála a jó égnek a lehető leggyorsabban kirángatta a kezemből azt a valamit és már tűztem is el a fenébe. Az a bizonyos „fene”, mint uticél, jelenleg a kórház előtti parkoló volt, ahol leültem egy padra. Nagyjából negyed órán keresztül töprengtem, hogy mit tegyek, közben természetesen még vagy háromszor hívva Mr. SosemVagyokElérhető Urat. Nevéhez híven, most sem volt azt.

Utolsó kétségbeesésemben a telefonszámlámat tovább terhelve hívtam magamnak egy taxit ezek után, pedig a pénztárcámban kezdtem kutakodni. Soha. Soha, de soha többé nem fogok ilyet tenni többet. És most sem akarok. Talán lenne jobb, vagy más megoldás, de semmi sem jut eszembe azon kívül, hogy itt éjszakázzak a padon, vagy várjak talán órákig, hogy visszatérjen vagy visszahívjon, mire más lehet, hogy este 10 lesz és sötét, na meg hideg. Lehet, vissza sem jön, vagy nem is hív vissza…

A pénztárcámban megtaláltam, amit kerestem; a névjegykártyát, amit még akkor nyomott a kezembe, amikor a házifeladatként írt versemet tettem bele az aurájába, Ő pedig az enyémbe ezt a kis papírt. Később észrevettem, hogy az elején ugyan csak a weboldala, telefonszáma, neve stb.- je van rajta, de a hátoldalon volt egy smile-val ellátott lakcím is, tollal írva. Nem tudom, hogy mikor írta ezt rá, de amikor nekem adta, valószínűleg már készült rá, hogy ez az enyém lesz. Kétlem, hogy minden jöttmentnek egy mosolygós fejjel ellátott kvázi lakcímkártyát is mellékel a névjegye mellé, mondván, hogy „Tessék házalni nálam, nyugodtan!”.

Megérkezett a taxi, elmondtam a címet. A sofőr bólintott, majd irányt is vett a megadott cím felé. Nem sokáig autókáztunk, talán egy tíz percet, vagy kevesebbet. Nem figyeltem, mivel inkább arra koncentráltam, hogy ne kezdjek el a feszültségem miatt szétverni valamit a kocsiban. Nem vagyok pszichopata.
A címhez megérkezve a taxis leparkolt én pedig perkáltam és kiszálltam a kocsiból. Megköszöntem, majd miután a csomagomtól is megszabadult a taxis csomagtartója, elszáguldott. A házszámra nézve bizonyosodtam meg arról, hogy igen, ez az a ház, ahova jönnöm kellett.

Meg kell mondjam, nem gondolkodtam el azon, hogy nézhet ki Namjoon lakása, de most, hogy látom, minden képzelgésem felülmúlta volna, ha tettem volna. Te magasságos, jó szagú úr isten.


Egy alapból fehér – bézs színekből álló ház kívülről, néhol egy egy kisebb részen márvány minta, sárgás lámpafénnyel. A ház egy nagyon modern stílusban épült, négyzetes, téglatestes alapokból állt. Hatalmas ablakokkal, ha nem lett volna minden előtt függöny, meg merem koncáztatni, hogy mindent tökéletesen láttam volna, ami bent történik. Házból kiépített garázs, újfent bézs színnel megoldva ami az ajtót illeti, a ház körül növények, kisebb füves rész.

Ahogy ott álltam és bámultam a házat, rájöttem, hogy mennyire Namjoonos az egész. Letisztult, még sem unalmas. Komoly, de még sem annyira. Modern, pont amennyire kell és lehetséges. Tökéletes összhatás uralkodott az otthon és gazdája között. Nem tudom elképzelni, hogy ne Ő építtette volna ezt a lakást. Annyira az Ő stílusa az egész.      
Kibámészkodva magamat, oda léptem az ajtóhoz. A lépéseim ingatagok voltak, alig ettem, bár farkas éhes voltam. A kórházi koszt borzalmas én pedig nem vagyok abban az állapotban, hogy minden féle szutykot magamba tudjak tömni.   

A lámpák égtek, én pedig reméltem. Reménykedtem, hogy egyrészt jó helyre jöttem, másrészt nem zavarom meg azt a nagy meetinget, ami miatt el kellett jönnie a kórházból. Persze, az is lehet, hogy kamu, bár belőle ezt nem igen nézném ki. De ki tudja, lehet csak nem akart megbántani azzal, hogy kifejezi, szar a társaságom, inkább elmenne       
Benyomtam a csengő gombját kavargó érzelmekkel, hangulattal, és remegő kézzel.
Vártam… Vártam és vártam. Feszülten vártam. Az ajkaimba harapva bámultam az ajtó kilincsét, hogy mikor nyomódik le végre és kezd el kinyílni.

Imáim lassan meghallgatásra kerültek, az ajtó nyílt és egy kellemes, ismerős arc nyitott ajtót. Az, akire számítottam is.  
Ennek ellenére viszont, szemmel láthatóan én nem az voltam, akire Ő számított. Az ajtót kinyitva arcvonásai kemények voltak, elég ridegek, talán kissé mérgesek is, viszont rám pillantva elernyedtek, és meglepődöttség vette át az uralmat.     
               - Jin…?  Hát te meg…? – kaptam meg a teljesen jogos kérdést, mire én csak zavaromban a tarkómnál a hajamba bújtattam ujjaimat, vázolva gyorsan a történéseket, minden gondolatom elején, nagyjából kétszer elnézést kérve azért, hogy csak így rárontottam most.
               - … csak hát fel sem vetted a telefont, és…          
               - Jó, jó figyelj erre később is ráérünk, na add azt ide! – vette ki a kezemből a táskám – Tudsz menni? Gyere, besegítelek…- tartotta a karját, hogy támaszkodjak rá.
               - Jajj, nem, menni fog, köszönöm szépen. Idáig is eljutottam. Csak baromi éhes vagyok, azért reszketek, meg beszélek össze–vissza. – reagáltam a kedves felajánlásra.  
               - Basszus azt ne mondd, hogy azon a pár falaton kívül nem ettél semmit…           
               - Hát, nem mondom, ha nem szeretnéd… - vakarom a tarkómat, mire csak sóhajtott egyet intve, hogy menjek utána.

A házba beérve a belső tér, hasonlóan modern volt, mint maga a ház külseje. A bézs és fehér szín megmaradt, csak itt-ott sötétbarnával, feketével keveredett, de mindezek ellenére egy nagyon kellemes hangulatú, letisztult, szép lakásba léphettem be. Látszott, hogy Namjoon sosem élt kifejezetten rosszul, voltak elég hightech digitális cuccok, amikre csak pillantani mertem, tovább nem mentem, féltem, hogy rám támad. Automatizált redőny is van, ami leharapja a kezem, ha hozzáérek? Félek.
Ahogy a folyosó elejére értünk láttam, hogy itt vannak lepakolva a cipői, mire nem gondolkodtam sokáig, a sajátomat is elkezdtem levenni. Gyönyörű, csillogó világos színű parketta volt, beljebb pedig metlaki, nem fogom én azt összekoszolni semmi pénzért. Levettem a cipőim, Ő pedig csak ekkor vette észre, hogy nem jövök utána. Megfordult, mosolygott egyet azon, hogy milyen kellemes kis gondolat, hogy vigyázni szeretnék a ház tisztaságára, ha már ennyire az (megérzéseim szerint, mondjuk nem Ő takarítja). Kivette a kis szekrénykéből egy papucsot, majd nekem adta, én pedig készségesen belebújtam. Levettem a dzsekimet is, majd akasztottam volna a fogasra, de megtorpantam.

   - Öhm… - dermedtem meg egy kicsit. – Van itt még valami vendéged…? Elnézést, akkor nem zavarok… - vettem volna már vissza a kabátomat. Ugyan ezt mondtam, de teljességgel lehetetlen, hogy bárhová máshová menjek, ezen a lakáson kívül. Nincs más lehetőségem. De elnézve a púderszínű női vászonkabátot, halvány rózsaszín sállal rá akasztva, eléggé elment a kedvem attól, hogy itt maradjak. Ha itt van valami nőcskéje, akkor jobb, ha elmegyek. Nem akarok tudni róla.
               - Tessék? – állt meg megint – Nem, nincs itt senki. Ja, a kabát? A vendégem hagyta itt véletlenül. Majd visszajön érte gondolom. Ne foglalkozz vele. Tedd csak a fogasra mellé a tiéd, aztán gyere. Nem bírom nézni, hogy reszketsz. – próbált rávenni, hogy igyekezzek már, mert nemsoká éhen halok, amiben igaza is volt.

Leraktam a kabátom, majd a világos színű folyosón végig sétálva, majd jobbra kanyarodva jutottunk be az ebédlőbe, mely a konyhával volt összekötve. Itt már néhol fellelhetőek voltak az agglegénység apró jelei, mint például néhány mosatlan tányér, mirelit kajás dobozok itt – ott, elővett lisztes tároló, vagy épp só. Rend volt a maga módján, nem volt kupleráj, de látszódott, hogy egyedül lakik. Főleg azért, mert tányér sem volt valami sok mosatlan, és minden fajtából egy volt. Ami miatt egyedül arra tudtam volna gyanakodni, hogy itt még is van valaki más, az az, hogy két üres, vízcseppes pohár állt egymással szemben, a konyhapulton. De mivel vendége volt az imént, nem gyanúsítottam meg semmivel. Nem is lett volna miért, mi közöm én nekem ahhoz, kivel lakik? Minden esetre be kell valljam; megnyugtató látni, hogy egyedül van.

Nem telt el sok idő, mire (a mirelit dobozok láttán, számomra meglepő módon) ugyan hűtőből, viszont melegítés után, meleg, gőzölgő főtt ételt kaptam. A tradicionális Kimchi nem maradhatott el ma sem, illetve ezek mellé valami édes – savanyú szószos csirkét is kaptam, valami olyan félét, amit én csinálok néha Jungkooknak, mert ez a kedvenc étele. Ennek ellenére természetesen én is szeretem. Az étel mellé csak egy pohár vizet kértem, illetve társaságot. Na jó bevallom, az utóbbit nem mondtam ki, csak gondoltam. De mivel Mr. Agglegény egy gondolatolvasó, meg is kaptam. Leülve az (egyébként nem kisméretű, sokkal inkább családi felhasználásra szánt) ebédlőasztalhoz kezdtem el falatozni az isteni étekből, amit kaptam. Nem tudom szolidaritásból evett Ő is, vagy tényleg éhes volt, az egy jó kérdés. Minden esetre velem együtt étkezett egy darabig.

   - Nyamm… Ahh, ha már így belejöttünk ebbe a beszélgetésbe, megkérdezhetem, hogy miért voltál olyan komor, amikor ajtót nyitottál? Amíg nem tudtad, hogy én állok az ajtóban, elég kellemetlen arcot vágtál… - beszélek lenyelve a falatot, ami épp a számban foglalt helyet.
               - Nehéz lenne elhinned, hogy csak örültem, mert látlak? Hm, Kedves önbizalomhiány? – vigyorgott. Nem tudtam, hogy most ez amolyan kitérés a válasz elől, vagy csak „hozzuk zavarba a parasztot” témájú sztori. Minden esetre, ha az utóbbi volt a cél: mission completed.
Kicsit ködösítésnek éreztem a dolgot, de rendben van, nem kell nekem mindenről tudni. Mellesleg mi van, ha csak hülye vagyok és tényleg igaz az, amit mond. Mellesleg, ha olyan természetű is lennék, aki ezt nem hagyja annyiban, akkor sem tudtam volna megszólalni. Valószínűleg túlságosan zavarban lettem volna.

   - Mivel szombat este van – beszélt immár akkor, amikor a kutyájának a konzervjét bontotta fel, mire a hangra a kis blöki rohant is a gazda irányába (hogy hol volt eddig, fogalmam sincs) – ezért gondolom célszerű lenne, ha maradnál holnapig, nem igaz?
               - Nem szívesen, de kénytelen vagyok… - válaszoltam és csak a meglepett, kissé sötét tekintetéből jöttem rá, hogy ja, ez elég félreérthető volt – Mármint nem azért, mert nálad vagyok! Csak nem akarok gondot okozni, érted, izé…     
               - Ahh értem ám, nem szereted a társaságomat.
               - Namjooooonnn… - nyüszítettem kissé hisztisen, ahogy elnyúltam az asztalon – Ne legyél hülye.
               - A génjeimben van, sajnálom – dobott felém egy vigyort – De nyugi, értem – nyugtatott meg valamennyire, miközben a kutyának kaparta ki a táljába a kaját. Lerakta a földre, mire az eb készségesen ült tovább és bámult a gazdi szemeibe. Micsoda? Ha én kutya lennék, biztos, hogy már zabálni kezdtem volna. Mi történik itt?       
Namjoon egy ideig tartotta a kutyával a szemkontaktust, majd lehajolt hozzá, mosolyogva megsimogatta a fejét, majd egy „Jóétvágyat” után felegyenesedett, s ekkor a kutya is enni kezdett.

Az állam koppant az asztallapon. Én ilyet még sosem láttam. Oké, értem, hogy miért lett tanár. Engem is beidomíthatna. Ha kaját látok én eszek. Nincs más lehetőség. Ez azt jelenti, hogy a kicsi Rapmon jólneveltebb mint én? Ez elgondolkodtató.
Namjoon észrevéve, hogy mennyire meglepődök, nevetve szólt hozzám.
               - Jajj, mi ez a tekintet…                
               - Csak rájöttem, hogy a kutyád okosabb, mint én…          
               - Azt kötve hiszem. Ő nem tud olyan verseket írni, mint te.         
               - Na ezt a témát inkább hagyjuk. Másodjára sem lett valami Hvang Dzsini féle költemény… - vakartam meg a fejem búbját.   
               - Hála égnek. Őt utálom. – nevetett újra – Egyébként pedig ne azt nézd. Az elsőhöz képest, ami elmondásotok szerint teljesen rossz lett, mind a rímeket, mind a szótagokat tekintve, nagyon király lett, amit most írtál. – sétált oda hozzám – No de Jin, kezd későre járni. Megmutatom, merre van a fürdő, rendben? – kérdezte, mire én bólintottam és fel is álltam. Csak most gondolok bele. Itt töltöm az estét... 

***

Ekkor még nem sejtettem azt, hogy mennyire érdekes és kalandos lesz a nála töltött idő. Az éjszakáról nem is beszélve. Sosem hittem volna, hogy valakivel ilyet fogok csinálni, valaha. Főleg nem, a saját tanárommal. Aki férfi. S aki még ekkor is úgy nézett rám, mint valami eltévedt báránykára, akit védelmezni kell, ami az egész helyzetet baromi édessé tette.
               - Jin… - mormogott a fülembe, mire kissé feljebb emeltem kobakom  – Aludj már. Ide hallom, hogy kattog az agyad. Nem történt semmi. – dorgált meg fáradtan, mire a válla mellé döntöttem vissza a fejemet.      
               - Bocsi… alszom.