Beauty and the Monster - 7. fejezet - "A tanárod vagyok"

„A tanárod vagyok”

Megjegyzés: Jin megfázása, ami a napokban derült ki, no meg az, hogy szegénykém kórházba került, kissé megihletett (na meg megrémisztett). Ennek köszönhetően alakult ki a fejezet vége úgy, ahogy. Remélem tetszett a hetedik rész, ha igen, szívesen várom a véleményeket. A blog desing-ja is mint látjátok elég tetemet mértékben változott, remélem ez nem zavart össze senkit, hogy esetlegesen rossz helyre jött :D Számomra sokkal kellemesebb az új kinézet. Többek között ezért is kellett várni erre a fejezetre most ilyen sokat...

J Jó olvasást! 

Cím: Beauty and the Monster

Alcím: „A tanárod vagyok”

Rész: 7

Párosítás: Jin & Rap Monster

Szemszög: Jin

Korhatár: 12

Warning: Helyenként trágár beszéd előfordulhat.

Összefoglaló: Jin, mióta tanára egy furcsán közeli tettet hajtott végre, elég gyengének és fáradtnak érzi magát. Keveset alszik és túlságosan igénybe veszi a szervezetét. Namjoon-al nem hajlandó beszélni, kerüli a társaságát. Vajon meddig maradhat ez így?

Fáradtan ejtettem füzetemet a combjaimra, hátra bicsaklott fejjel. Nem, elegem van, nekem ez nem megy. Képtelen vagyok rá, nem bírok tanulni.
Eleve életem egyik leggyűlöltebb tantárgya a fizika, és most egész nap nem volt hozzá agyam. Nem, ez nem a szokásos „Jajj, nincs kedvem tanulni, majd toljuk utolsó pillanatban” téma, hanem az, hogy neki ültem, felette görnyedtem két óráig és még csak azt sem tudtam megjegyezni, hogy delta ell egyenlő… Őőő… Valami alfa szorozva delta tével. Na, pont ez az. Kb két képletet kéne megtanulnom (meg húsz másikat, ami kellhet feladatokban… bár már régóta tudnom kellene azokat, csak hát mindig újra kell tanulnom, mert elfelejtem), de képtelen vagyok rá. Olyan vagyok, mint valami életképtelen kisgyerek. És közben még hisztis is lettem. Hajh, mi a képlet… Valami ell nulla, szorozva alfászor delta té? Talán. Frászkarika tudja. Nem is érdekel.

Fáradtan rakom éjjeliszekrényemre a füzetet. Király, holnap dogát írok, és én képtelen vagyok koncentrálni. Mióta a magyartanárom homlokon csókolt, mintha egy az egyben kiszívták volna ajkai az összes nem körülötte forgó gondolatom, érzésem. Nagyon jó, mit ne mondjak. A tegnap este óta még mindig nem térek napirendre. Nem is volt mondjuk időm, hisz egész nap ezt a szaros füzetet tartottam a kezemben és próbáltam memorizálni a (számomra) csak egymás mellé köpött tudományosnak hangzó szavakat, majd betűket, aminek talán a fizikában van jelentésük, de komolyan, mi az a delta? Egy retkes háromszög. És most annak én örüljek? Ohh, te jó ég, instant egyes.

Halkan nyöszörögtem egyet. Direkt nem hangosan kezdtem el a hisztirohamomat, hiszen Suga valószínűleg alszik. Mi mást csinálna hajnalok hajnalán? Ő sosem tanul. Legalább is annyit nem, mint én. Ő abból él, amit órán megjegyez és így sem egy rossz tanuló. Hogy én miért nem lehetek ilyen? Pedig annyira jó lenne. Délutánonként azt csinálhatnám, amit szeretek, ehetnék és aludhatnék. Aztán még többet zabálhatnék és durmolhatnék. És… Utána tovább horkantanék reggelig. Reggel pedig reggeliznék. Tökéletes. Az életem terve. De nem, nekem itt kell most szenvednem ezzel a retekkel.

A telefonom zárógombját megnyomva pislogtam az időre álmos szemekkel, miután lekapcsoltam a zseblámpa funkciót. Direkt nem az kislámpám fényénél tanultam, mert az zavarhatta volna Sugát az alvásban, ennek pedig kevésbé nagy és élénk a fénye.
Visszatérve az időhöz; hajnali negyed egy van. Na szép. Mikor is kelek reggel? Hétkor. Hmm, azt mondja, hogy az akkor hat és negyed óra alvás... Jó esetben.  
De legalább holnap péntek. Ha minden fasza, akkor legalább hétvégén kicsit többet aludhatok, bár nem megyek haza, a fiúkkal leszek megint. Nem is mehetnék haza, mert mi nagyjából havonta, vagy másfél havonta járunk csak, hisz így van ez kitalálva. Ne kérdezzétek miért, de ez nálunk így van.

Behunytam a szemeimet pár pillanatra bár nem sok minden változott. A szoba elég sötét volt, ugyan az ágy melletti ablakon a sötétítőn keresztül kissé besütött a hold fénye, de nem túlságosan. Mivel Suga nem tud aludni fényben, ezért mindig behúzom neki, hiszen tekintettel vagyok rá. Engem nem zavar ilyenkor a fény, viszont reggel annál inkább, így nem akarok én sem hajnalban felkelni. Sem arra, hogy idegesen káromkodva mászik le az ágyáról aztán rohadt hangosan behúzza a függönyt, sem arra, hogy épp megvakulok a nap első sugaraitól. Tehát így maradtunk, behúzott függönynél, ami jelenleg oly sötétséget varázsolt, ami elmémben is uralkodik. Fájdalmas sötétséget…

Teljesen össze vagyok zavarodva. És egyre inkább úgy érzem, hogy ez az egészségemre megy rá. Az ominózus próbálós este után, már napok teltek el. Nem tudok rendesen aludni és a tegnapi próbán összeestem. Ami oké, néha megesik, mert fáradtság meg minden, de velem nem szokott, mert nem vagyok mazochista. Jimin ájuldozik folyamatosan, de azért, mert nem eszik rendesen és nincs energiája. Igen, Kook, megköszönném, hogy ahelyett, hogy harapdálod, mint egy kiskutya, inkább etetnéd, hogy hízzon már, mert lassan horribilis mélységekre merül a fogyásával. Aggódok, még is csak én vagyok az „anyuka”, aki figyel a gyerekekre…
Tehát Jiminnel ellentétben, rám nem jellemző ez az összeesősdi. Sosem hagyom, hogy odáig fajuljanak a dolgok, sokkal inkább ülök le előbb, vagy végig ülöm a próbát, vagy a koleszban maradok regenerálódni, ha ennyire szarul érzem magam. Most viszont csak annyi volt, hogy tudtam, hogy keveset aludtam, de volt rá alkalmam, hogy megszokjam, így nem érdekelt különösebben.

Na ekkor jött az, hogy egy másfél óra edzés után a lábaim elernyedtek és nem, hogy megtartani nem bírtam magam, felkelni sem tudtam egyedül a földről utána. Nem azért, mert kiment volna valamim, egyszerűen úgy éreztem, hogy végkimerülésben ott nekem végem van. A srácok le is ültettek a kanapéra egyből majd belém tömtek egy adag kaját, de nálam ez nem segít sokat, hisz nem azzal volt a baj, hogy nem ettem, hanem azzal, hogy nem pihenek és túl stresszes vagyok. Mint most. Most is mit csinálok? Agyalok alvás helyett. Mint mindig.

Hogy mi a bajom? Az, hogy soha senkit nem puszil meg csak úgy a tanára. Jó-jó, Ázsiában álltalában sokkal nyitottabbak és közvetlenebbek az emberek. Itt a férfiak is úgy viselkednek egymással, mint máshol a nők. Nem ciki ölelgetni, vagy adni egy puszit, ha valakivel olyan kapcsolatba vagy. De akkor is, ez… ez nem egy olyan kapcsolat. Ő a tanárom. A tanárom, akinek maximum annyira kellene kapcsolatban lennie velem, hogy rácsap az asztalomra és egyest ad azért, mert elaludtam órán.

… Mert nyilván ilyen is történt. Persze, az idióta, ha nem otthon alszik, akkor hol, ha nem a suliban? Nem volt unalmas az óra, csak nekem 9 és 10 óra közt van a holtpontom és azon valahogy át kell esnem. És két nap zéró alvás után, nem tudok rajta átesni, csak pár perc szemlehunyással.

Hát meg is tettem. És… elaludtam. Csak max fél percre, mert Namjoon felrázott álmomból, majd persze egyből rá is kérdezett, hogy mi van velem, sosem csinálok ilyet.
Igaza van, még sosem aludtam el iskolában. Most sem terveztem. Egyszerűen csak nem aludtam, viszont borzasztóan igénybe vettem a szervezetem. Szellemileg és fizikailag is. Tanulok és sportolok. Ezt mind alvás nélkül elég nehéz csinálni.

Az az eset óta Namjoon elég sokszor rákérdezett, hogy mi van velem, miért vagyok ilyen furcsa, lehangolt, fáradt… de minél inkább kérdezősködött, annál inkább menekültem előle. Valamiért megijesztett az, hogy folyamatosan Ő jár a gondolataimban és az ajkai. Azt hiszem érthető. Bár tudom, hogy nem így kellene reagálnom erre az egészre. De valahogy képtelen vagyok máshogy tenni. Nem tudok vele normálisan beszélni. Sem személyesen, sem írásban.

A gondolataimat elfojtva rezzent egyet a telefonom. Értesítést kaptam. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, ahogy a telefonom világító képernyőjére kaptam pillantásomat. Messenger üzenetet kaptam. Nem is akárkitől.     
Az értesítés panel megjeleníti a kezdőképernyőn az érkező üzenetet, így láttam, hogy mi volt az.
            „Már megint nem alszol. Jin, most már igazán elmondhatnád, mi van veled. Aggódok.” – írta ezt Namjoon.         
A reakcióm jelenleg nem volt sok, csak egy sóhajtás, majd az, hogy jobban lecsúsztam fekvésbe a párnámra. Takarómat lábaim is karjaim közé fogtam és így öleltem azt magamhoz, behunyt szemekkel. De nem sokáig maradtam így. Úgy éreztem, hogy most, sokadszorra már nem tehetek úgy, mintha nem láttam volna üzenetét.

Így hát magam mellett nyugodtan fekvő telefonomat kezeimbe kaptam, és fáradt szemeimmel pislogtam a kijelzőre. Magam sem tudom, miért érint meg ez az egész ennyire. Hiszen semmi sem történt. Még is úgy érzem, hogy valami baromi helytelen.
            „Nem kell aggódj miattam. Nem tartozol felelősséggel, azzal kapcsolatban, hogy mi van velem.” – fogalmaztam kifejezetten furcsán. Én sem igazán értettem már, hogy mit akartam kifejezni ezzel a mondattal a későbbiekben. Csak azt tudtam, hogy fáradt vagyok, de képtelen lennék most álomra hajtani a fejemet. Megint.
            „A tanárod vagyok.” – varázsolódott három pötty helyett ez a telefonom kijelzőjére.

Tudom. Pont ez a baj. De ezt most ezt hogy írjam meg? Ha nem az lenne, akkor jelenleg azért nem aludnék, mert épp kicsattannék a boldogságtól. Van egy srác vagy férfi, akivel összetalálkoztam egy randioldalon. Tök szimpatikus. Intelligens. Hasonló céljaink vannak. Közvetlen. Ugyan az az érdeklődési körünk. Egyedülálló, és nem zárkózik el a férfiaktól. És nem mellesleg, kaptam tőle egy homlokcsókot. Normál esetben megőrülnék a boldogságtól. De most még sem vagyok képes erre. Pont azért, amit írt. „A tanárod vagyok”.
Mivel észlelhette, hogy láttam, de nem reagáltam rá kifejezetten semmit, újabb üzenetet hagyott nekem.
            „Igen is felelősséggel tartozom érted.” – pötyögés, majd kitörli, ez után csak ennyit látok. Majd újra és újra. Vajon min vacillálhat ennyire? – „Még is ki figyeljen rád, ha nem én? A szüleid messze vannak.”

„Gwacheon a szülővárosom. Nincs olyan messze.” - pötyögöm vissza. Magam sem tudom, miért vagyok ilyen bunkó. Talán mert félek, hogy valami olyan van kialakulóban, aminek nagyon nem szabadna, hogy legyen. El akarom marni magam mellől a stílusommal? Lehetséges. Ohh istenem, de miért? Sosem élveztem még ennyire senkinek a társaságát, mint neki. Ilyen kevés idő alatt, még sosem értett meg senki annyira, mint Ő. Nem akarom elveszíteni ezt a dolgot, még is valahol tudom, hogy az lenne a legjobb.
Senki sem segített még nekem lelkileg annyit ilyen kevés idő alatt, mint Ő. Bár… Én nem tudom. Lehet jobb lett volna, ha inkább nem teszi meg.

„Jin, most az egyszer kérlek arra, hogy ne kitérő választ adj…” – jött az újabb üzenet, majd kicsivel később, a kérésének tárgya is – „Én vagyok a gond?” – érkezett meg az egyébként tök jogos és logikusan kikövetkeztethető kérdés. Nekem pedig ekkor esett le talán az, hogy mit is értem el ezzel az egésszel.

Ha nemmel válaszolok, hazudok. Ha igennel, akkor félre érti és örökre békén fog hagyni. Titkon tudom, hogy az lenne a legjobb, de a lelkem mélyén még is van egy hatalmas gát, ami miközben próbálom áttörni, ordít, hogy ne tegyem. Tudom, hogy szükségem van arra, hogy mellettem legyen. Szükségem van valakire, akiben feltétel nélkül megbízom. Egy erős emberre, aki sosem állt mellettem úgy, ahogy Ő. A szüleimmel sosem volt felhőtlen a kapcsolatom így az apámmal sem. Szükségem van egy apa karakterre, amit benne megtaláltam. Csak az a gond, hogy Ő sokkal több annál, mint egy tyúkanyó, azaz jelen esetben tyúkapó. És ha akarja, ezt Ő is tudja. És itt ez a gond, nem maga a személye.

„Ez nem ilyen egyszerű Namjoon.” – írom vissza. Ugyan nem kitérő választ kért, én még is csak ennyivel tudtam szolgálni. Ez egy eldöntendő kérdés, amit nem lehet eldönteni. Ha nem épp most kaptam volna, azt mondanám, ilyen nem létezik. De, még is.

Képtelen vagyok erre válaszolni. Magamban sem tudom megfogalmazni, hogy mi a baj, nem, hogy neki. Talán félek ettől az egésztől. De még is, kapadozok utána. El akarom marni magam mellől, rugdosom arrébb, de a kezeimmel viszont húzom magam felé. Nem sokáig fogja ezt Ő sem így bírni. Ahogy én sem. Szét fog esni én pedig elgyengülök mégjobban.

„Azt hiszem ezt a választ nem szántad egyértelműnek. Még is az volt. Előbb is szólhattál volna, hogy hagyjalak békén.” – hasított bele a szívembe írása. Szinte elképzeltem az arcát, ahogy próbálja megkeményíteni vonásait, hogy azt higgyem, nem fáj neki az, amit írtam… de képtelen rá.      
            „Ne csináld ezt…”      
            „Nekem csak”
            „Időre van szükségem…”      
Nehezen tudok kiszülni magamból értelmetlen szavak egymás után dobálásán kívül mást. Borzasztó nehéz most ez. Fáj a fejem és gyengének érzem magam. Mi van velem? Nem hiszem el, hogy ez az egész ennyire ki tud készíteni, hisz tényleg nem történt semmi. Mi lenne, ha egyszer az életben nem kombinálnék túl mindent? Miért ne adhatott volna egy ártatlan puszit a homlokomra? Mi van abban? Semmi. Akkor meg mit pattogok itt már megint? Nem értem magamat. Valakinek egy erős seggbe rúgással kellene megjutalmaznia, nem azzal, hogy kedves velem. Namjoon, miért jó ez neked? Csak egy idióta vagyok.

„Namjoon sajnálom…” – írtam a következő üzenetet, de azon kívül, hogy látta, nem reagált rá semmit – „Most… nem fogsz beszélni velem?”      
            „Talán az lenne a legjobb.” – érkezik meg hamar az üzenet, majd csend. A telefonom halk rezzenései, amik az üzenet érkezését jelezték, sem ütötték fel a fejüket. Én pedig csak bámultam a kijelzőt. Addig, ameddig el nem sötétült, majd le nem zárt a telefonom.
Vajon mit kellene most tennem, mi lenne a legjobb? Ezt az egészet nem így, és nem itt és nem most kellene megbeszélnünk. Behunytam a szemeimet pár pillanatra, majd az utolsó üzenete után, olyan 6-7 perccel, küldtem neki a következőt.         
            „Azt hiszem holnap hét órád lesz. Nekem is. Szeretném, ha eljönnél a suli utcájával párhuzamos utába… Van ott egy park.”

Újabb csend. Nem lehetett mást sem hallani, csak az utcán néha-néha őrült sebességgel süvítő autókat, vagy néhány bogár berregését. Talán tücsök, vagy valami hasonló. Ebben nem vagyok valami jó. Nem tudtam, hogy most vissza fog írni, vagy sem. A gondolataim kattogtak és pattogtak minden felé. A fejemben egyre nagyobb zűrzavar uralkodott.    
De hirtelen még sötétebb lett.

***

Fejembe hasító fájdalom és a dobhártyámat mardosó hang. Ez a két dolog volt, amit képes voltam felfogni ez a rövid kis idő alatt, amíg még nem nyitottam ki a szemeim, de már tudtam, hogy ébren vagyok. Mh, fáradt vagyok, nem akarom kinyitni a szememet. Ez az ébresztőm? Nem akarok megint suliba menni. Egy újabb fárasztó próba lesz ma. Nem akarok. Megint össze fogok esni. Éhes vagyok. De kavarog a gyomrom. Miért fáj az alkarom? Ez egyáltalán melyik kezem? Szerintem a bal. Áhh, miért ilyen kellemetlen, mi a szar van.

Ahogy egyre inkább ébredeztem, egyre jobb negatív érzés tört felszínre bennem. Próbáltam kinyitni a szememet, de ahogy alig egy hangyányi kis résen is eresztettem a fényt a szemeimbe, majd megvakultam a világosságtól. Hol vagyok? Suga az életben nem húzza ki a függönyt, mert lusta hozzá, inkább sötétben öltözik fel. Mellesleg nem, lehetetlen is, hogy felkeljen előttem. Az én ébresztőm szól előbb. De nekem nem is ez az ébresztőm. Ez ritmusos, fülsüketítő pityegés. És nem hagyja abba.
            - Mgrh… - morgok a pityogás hangja felé, de nincs annyi erőm, hogy oda nyúljak és próbáljam leütni, bármi is legyen az. Ki akarom nyitni a szemem. Gyerünk már.

Nagyjából három percig próbálkoztam, amíg kinyitottam és újabb három percig sokkhatás alatt voltam. Miután letelt ez az idő, felültem az ágyon, ahol feküdtem. Elnyíltak az ajkaim, ahogy körbe néztem magam körül. Mi ez…? Hol vagyok…?

- Jin? Jézusom, azonnal feküdj vissza. – lépett be az ajtón valaki, akinek ismerős hangja volt, és mintha csak simogatta volna a lelkemet az egész jelenléte – Nem hiszem el, hogy nem tudsz nyugton maradni. – megéreztem a kávé illatot magam mellett, majd egy kezet, ahogy visszanyom az ágyra.

Elfeküdtem, majd további fél perc telt el, amíg igyekeztem feldolgozni, hogy mi is történt. Namjoon, kávé majd pedig… Egy Namjoon kéz a mellkasomon és visszafekszek az ágyra. A karom pedig azért fáj, mert egy cső van belé vezetve. Oké…  
            - Miért vagyok itt? – kérdezem eléggé ijedten – Mármint… pontosan hol is vagyok? – beszéltem most már élénkebben, hiszen a szívverésem felgyorsult, mivel megijedtem. Ahogy a gép csipogása is a fülem mellett. Micsoda, akkor ez a valami most a szívverésemet nézi?... Így már értem.       
            - Kórházban vagy – kezdett bele, de erre már egyedül is rájöttem – Tegnap reggel Suga elmondása szerint lehetetlen volt felkelteni téged. Ekkor kezdett el aggódni, mert te sosem csináltál ilyet azelőtt az elmondása szerint. Aztán pedig… Hát nem tudom a részleteket… mert nem értem pontosan mi történt, ezt majd a fiúk elmondják… de valami olyasmi történt, hogy reggel, miután nem tudtak felkelteni egyszer csak felébredtél, megijedtél attól, hogy nem keltél fel időben, felugrottál, miszerint el fogsz késni, majd összeestél és elájultál. Aztán pedig… Hát volt, aki rohant felnőtthöz, volt, aki próbált felébreszteni, de végül mentőt hívtak neked és behoztak ide. Azóta pedig aludtál. Egy… olyan 26 órája alszol. – nézett az órájára végül – Jin, soha többé ne csinálj ilyet, érteted?! Tudnád mit éltem át akkor, amikor kérdeztem a fiúkat, hogy hol vagy. Féltem, hogy valami hülyeséget csináltál magaddal. Főleg, hogy velem beszéltél utoljára…

Végig hallgattam a mondókáját és minél többet tudtam, annál több kérdés merült fel bennem. 26 óra, akkor hogy élek még? Miért, mi bajom van? Miért nem keltettek fel? Hogy került ide? Hol vannak a többiek? Velük minden rendben? Mi van a sulival? Ő neki, hogy hogy nincs dolga? Miért iszik már megint kávét? Megijedt, de még is miért? Miért csináltam volna hülyeséget?

De nem kérdeztem. Szerettem volna mindre megtudni a választ, de nem kérdeztem semmit, a reakcióm összességében csak egy óvatos bólintás volt, miszerint; Értem.
Egy ideig csendben ültem. Ő visszavette a kávéját a kezébe, majd sóhajtott egyet. Láttam az arcán, hogy eléggé filózik, hogy most igya meg itt előttem, vagy se.    
            - Izé, ezért bocs. Tudom, hogy nem szereted. Csak gondoltam alvás közben nem fog zavarni.- mentegetőzött gyorsan, de én megráztam a fejem, hogy ne zavartassa magát, igya meg nyugodtan (kivételesen). Még is csak egy felnőtt ember, tudja, hogy mit akar, hogy mi jó neki.

Percek teltek el abban a csendben, amiben maximám a kórházi halk zörejek, és a torkának munkája hallatszódhatott, ahogy nyeli le az a bűzlöttyöt.
Leszűkítettem magamban a kérdéskört. Egy valami foglalkoztatott most már csak annyira, hogy meg is kérdezzem. A többire mind majd utóbb szeretnék választ kapni.
            - Namjoon? – emelem fel a fejemet a bambulásomból. Erre Ő leengedte az automatás kávés poharát a szája elől és rám figyelt. – Miért vagy itt?      
Nem sokat gondolkodott a válaszon. Egyből kaptam egy mosolyt, majd pár másodperc után, egy szépen megfogalmazott mondatot.        
A válasz pedig… Hát persze... Nekem több sem kellett ettől a mondattól ahhoz, hogy elnevessem magam. Ugyan szörnyen éreztem magam, mert belegondolva, hogy több mint 26 órája nem ettem és nem ittam, csak az infúzió lehel belém lelket, elég szar. De még így is képes voltam nevetni a dolgon.  
            - Nem jöttél ki a parkba.       
Tehát aggódott értem. Biztos vagyok benne… Na meg igen, valóban. Beszélni akartam vele. És mivel nem mentem ki a parkba… Hát Ő jött ide hozzám.