Beauty and the Monster - 6. fejezet - Az éjszaka leader-e

Cím: Beauty and the Monster

Alcím: Az éjszaka leader-e

Rész: 6

Párosítás: Jin & Rap Monster

Szemszög: Jin

Korhatár: 12

Warning: Helyenként trágár beszéd előfordulhat.

Összefoglaló: Rap Monster ellátogat a srácok próbájára. Jin fejében egy furcsa és érdekes ötlet fogalmazódik meg, amit először nem akar kimondani. Végül még is megteszi. Vajon kinek, és hogyan? Mire gondolhat a zavarodott fiú?

Az éjszaka leader-e

-Taehyung? – léptem be izgatottan a garázsban elhelyezkedő kis mini stúdióinkba – Hajh, ez a srác már megint eltűnt?
            - Ahh, tudod, csak próba előtti szokásos eltünedezése. Aztán pedig bejön az ajtón, mintha nem vártunk volna rá már fél órát. Ami azt illeti kifejezetten kellemetlen ez, főleg, hogy egy kvázi „idegen” garázsban vagyunk, aminek a tulaját csak Ő ismeri… - legyintett a fetrengése közben a cukorka.   
            - Na, igen. Remélem, lassan ide tolja a hátsóját, nincs kedvem megint fél órát várni.- ültem fel a fal mellett elhelyezett szerelőasztal lapjára és onnan tekintettem végig a többieken. Jungkook és Jimin együtt melegítettek be, J-hope nyújtott, Suga pedig szokásához híven, a rozoga kanapén dőlt el és lustálkodott, ahogy ez mindig szokott lenni. Édesem, nagyon kis lusta a lelkem. Nem is értem, hogy hogy lehet ilyen jó táncos. Ennyi motivációval, mint amit Ő kimutat magából, csodálom, hogy arra képes néha, hogy elmenjen a hűtőig és kivegyen onnan valami kaját. Bár mint tudjuk Suga-tól, a kaja szent és sérthetetlen.

Maga a „próbatermünk”, mint korábban már említettem egy garázs volt ekkor még. Ami koránt sem volt üres. Pár rozoga bútor a fal mellé tolva, szerelő asztalon asztalra erősített satu, sok-sok szerszám különböző helyeken. Persze volt szerszámos láda is, de mint rendszerető emberek, akik itt laknak, közel sem rakják a helyükre a szerszámokat, mert minek, az nem buli.     
De ez minket nem is igazán zavart, hisz magának a helynek volt egy hangulata. Kopott fehéres falakkal és a garázs talapzatának kopottságával egyfajta izgalmas hangulatot kölcsönzött. Nekem a kedvencem: a hangja. Ahogy a cipőnk kopog rajta. Annyira kellemes és mesébe illő hangja van, nagyon imádom. Mintha csak egy stúdióban lépkednénk, ahol pont az a lényeg, hogy felvedd a lépéseid hangját. Ohh, bárcsak egyszer eljutnánk oda is… bárcsak… bárcsak egyszer megtörténhetne…

A gondolataim tengeréből, és a harmonikus láblógatásomból Taehyung hangja ugrasztott ki, ahogy belépett a lakásból nyílt fehér ajtón keresztül, a garázsba.
            - Ahh na, kidumáltad magad azzal a valakivel, akinek a kiléte még évek múltán is titok számunkra? – tette fel a kérdését Suga.         
            - Igen.- jött rá az abszolút furcsa válasz. Az ember ilyenkor azt várná, hogy Tae legalább kissé megorroljon ránk azért, hogy na, nesze neked, már megint piszkálsz. Vagy valami egyéb komment, hogy miért nem találkozhatunk ezzel a bizonyos személlyel. Ehelyett; igen.

- Öhm figyelj, azért abban megnyugtatnál, hogy nem egy ufóról van szó? – emelem fel tekintetemet a padló erőteljes tanulmányozása helyett, Taehyung arcvonásaira – Tudod, kissé kezdek már kételkedni abban, hogy élő emberrel van dolgunk, ha még sosem láttuk… Nem sértésből. – kötöttem ki, de tudtam, hogy nem fogja annak venni.    
            - Jajj srácok nyugodjatok meg…       
            - Figyelj, jogos az aggodalom, ahogy téged már vittek el űrlények, meg össze is haverkodtál velük, amikor azt kamuztad, hogy csak sétálni mész, hát khm, lehet már te is űrlény vagy. Azt hiszem teljes mértékig jogos Jin kérdése! – húzta a kisebb agyát Suga, ahogy felült a kanapén, majd pedig a háttámlájára könyökölt fel. Igen, a kanapé isten tudja miért, de a fal felé van fordítva. Suga pedig ezt imádja. Valamiért kis rejtett zugot jelent neki ez ilyenkor.

- Jó, de az csak egyszert történt meg.- vont vállat Tae, mire mind ahány voltunk, padló alá esett állal pislogtunk – Most mi van? Én elmeséltem…  
Egy ideig csak álltam, majd kínosan kuncogva ráztam meg a fejemet. – Ahahahaaa, hagyjuk is! Nem tudjátok, véletlenül mikor jön Namjoon?- terelem a témát tarkómat vakargatva. Mindig ráz a hideg, ha Tae az űrlényekről beszél. Annyira hihető és átélhető, hogy a végén még tényleg elkezdem elhinni, hogy egyszer elrabolták. Bár Ő Tae. Ő random a bevásárlóközpont közepén elkezdi szuperhősnek érezni magát és egy „Valaki bajban van! Segítenem kell!” Felkiáltással oda rohanni egy próbababáról leesett kardigánhoz…
Hogy, hogy, hogy? Hogyan lehet megszemélyesíteni egy kardigánt?! Mert nem, ha még azt hittem, hogy a próbababát sajnálja. Nem. Elkezdi simogatni az anyagot, hogy „Jajj, ne bánkódj!”… Te jó ég, betegebbek a barátaim, mint gondoltam volna…

- Valaki engem keres? – hallottam meg Rap Monster hangját, mire hirtelen a garázs jelenleg nyitott garázsajtaja felé fordítottam fejemet, a nyakam roppant is egyet, így fájdalmasan oda kaptam. De nem kell azt hinni, nem tartott sokáig. Pont addig, amíg nem észleltem azt, hogy a szőke szörnyeteg csuklóján van egy bőr szíjdarab, ami egész a földig vezet, ahol egy gyönyörű, fehér kutyus nyakában ér véget. 
            - KUTYUS!!!- ugrottam le az asztalról, majd Jungkook és Tae is tartott velem. Oda guggoltunk a kutyához, majd a két kölyök szemtelenül megsimogatta az egyébként elég barátságos kutyát, de én azért megkérdeztem. – Megsimogathatom?
            - Hát nem jó ötlet… Igazából embereket eszik… Tehát, hogy ha meg fog nyalni, akkor… Valószínűleg… Taehyung, jaj ne!- beszélt Namjoon, a végén igen csak ijedten kiáltva fel, amikor a fehér szőrgolyó Tae arcát kezdte el nyalogatni. Mind egy ideig lefagytunk, ebből az egészből csak Namjoon nevetése tudott kirázni minket. Ahh, hülye…

             -Kedves Tanár Úr, ne ijesszen minket halálra…      
            - Namjoon, már komolyan megijedtem… - engedte el Tae a kutyust, a sokkhatás miatt.  - Nincs Namjoon, Rap Monster van iskolán kívül, főleg nektek. Most már hagyjuk a formalitást, mert dühbe gurulok. Jin is random magázni kezd, hú, nem szeretem. – rázta meg a fejét.      
            - Mi a neve? – tett fel Jungkook egy teljesen más témához kapcsolódó kérdést, mintha csak egy terhes nőhöz szegezte volna. Avagy egy éppen most szült nőhöz? Ehh.
            - Rap Monster. – jött a válasz.          
            - Nem a tiéd, azt már megjegyeztem. Ennyire nem vagyok szenilis. A kutyáé.                   - Rap Monster. – ismételte el magát kedves Tanár Urunk. 
            - Most… Mi?  
            - A kutya neve Rap Monster. – nevette el immár magát.   
            - Most… Jesszus, ez még Suga hülyeségeinél is egósabb! – vakargatta a maknae a kutyus füleinek tövét, zavartan.    
            - Nem, nem, közel sem. Ez a név nekem csak tetszett. Jóval előbb kapta meg a nevet a kutyám, mint ahogy én felvettem művésznévnek. Mostanra már tényleg vicces, hogy így hívom, de annyi beceneve van, hogy sokak nem is jönnek rá, hogy „azonosítani” lehet velem. Egyébként sokban hasonlítunk…

Namjoon még egy jó ideig mesélt a kutyájáról és egy idő után valamilyen érthetetlen okból kifolyólag egy olyan mondat csúszott ki a számon a nagy, elmélyült beszélgetés közben, amit nem tudtam én magam sem hová tenni.
            - Mutatsz egy közös képet a kutyáddal? – teszem fel a kérdést villogó-csillogó szemekkel, amire szerencsére nem kaptam akkora kínos csendet, mint amire számítottam. Megnyugodtam kissé, de Rap Monster (mármint nem a kutya, heh) szemeiben megláttam azt, hogy mintha kicsit mást is látna a dolog mögé, mint sem egy egyszerű kérést.
Kitudja jól látta-e ezt, vagy sem.

Namjoon a telefonjáért nyúlt a zsebébe majd onnan kiszedve azt, az oldalsó gombot megnyomta, majd felénk fordította a kijelzőt.

- Parancsoljatok. – mosolygott mire, mind, ahányan voltunk feljajdultunk, hogy mennyire édes. A többiek valószínűleg a kutya miatt, én sokkal inkább amiatt, hogy mennyire lehet édes egy ember, hogy ha berakja a kutyát képernyőzárnak. Meg… Saját magát. Meg a kutyát, akinek ugyan az a neve, mint saját magának… Eh? Oké ez kissé elgondolkodtató…

- Nagyon édes! – beszélt Taehyung.- De srácok, én látok itt valamit, amire szeretném felhívni a figyelmet… Ő… nézzetek már az időre…
            - MICSODA? – keltünk ki magunkból Jiminnel egyszerre. – Már ennyi az idő? Te jó ég és még neki se álltunk a próbának. Oké… - sóhajtottam kissé összeszedetlenül. – Már majdnem egy óra eltelt a semmivel.    
             - Csiga vér, nem sietünk sehova…- mondta Rapmon, ahogy a kutyus pórázát elengedte, a fehér kis szőrpamacs pedig befoglalta Suga helyét a kanapén, ahogy azt kell is. – Akkor mire várunk, tessék, melegítsetek be és had látom azokat a meseszép koreográfiákat.- ropogtatta ki a csontjait egy-két helyen, mintha csak Ő is táncra akarna perdülni velünk együtt. – Gyerünk, mire vártok?

Nem kellett sokat noszogatni bennünket. Ugyan volt, aki már megtette, de az egy óra lazsálás után mit sem ér, ezért bemelegítettünk közösen. Senki sem szeretett volna sérüléseket összeszedni, na meg rosszul teljesíteni a bemelegítés hiánya miatt, az egy személyes nézőközönségünk előtt. Amint ezzel megvoltunk, J-hope oda lépett a laptophoz, ami az aránylag nagy hangszórókhoz volt irányítva, így egy nem kifejezetten halk zenét kaptunk. Idő közben a garázs ajtaja lecsukódott, hogy ha nem is sokat, legalább egy kicsit tompítson a hangon, hogy itt bömböltetjük a zenét. A szomszédoknak azért mi sem akarunk rosszat, bár Tae elmondása szerint még sosem szóltak. Hát ajánlom is, hogy így legyen, és Tae ne kamuzzon nekünk.

Nem csak, de főleg saját számainkra táncoltunk. És az utóbbinál tudtam magamat a zenébe beleélni magamat a legjobban. Tudni, hogy a dal, amit a barátaid és te énekeltetek fel, írtatok meg, koreografáltatok össze, szenvedtetek vele hetekig, talán hónapokig itt van, kész van, és már csak a mozgásoddal kell életet lehelned belé; csodálatos érzés. És annyi szenvedély van benne, hogy az rengeteg. Kicsi Kookie mottója az, hogy szenvedély nélküli tánc helyett, választaná inkább a halált. Meg is értem. Azt hiszem, teljes mértékben. Borzasztó érzés úgy táncolni, hogy nem tudod beleélni magad a zenébe, vagy akár szenvedsz. Bár a szenvedés alatt is sok mindent lehet érteni. Táncoltam én is úgy már, hogy kiment közben a térdem, de meg sem mukkantam. Fájt, és fizikailag szenvedtem, de valahogy a lelkem… nem. A lelkem élvezte azt, hogy tudom tenni azt, amit mindig is szerettem volna. Ha csak hobby szinten is, akkor… akkor úgy.

A mai próbánk minden ízében tökéletes volt. Jó volt a hangulat, rendesen elfáradtunk, olyan szagunk lett, mint valami disznóólból szökött migránsoknak, illetve még kifejezetten jól is ment a tánc. Ami meglepőbb az bizony az, hogy nekem is. Nagyon, nagyon meglepő. Nem vagyok annyira tehetséges… Mármint, jó, de. De nem annyira, mint a többiek. Példának okáért Jungkook és én köztem egy univerzumnyi különbség van. Amit sajnálok, mert basszus, ez a srác mindenben rohadt jó, kicsit adjon már a tehetségéből. De nem bánom igazából, hiszen… szeretem őt is, a többiekkel együtt. Mind úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk.
Egy valami még sem hagyott nyugodni. Akármikor Namjoonra néztem, hogy épp most mit reagálhat, vagy a táncban egy olyan részhez értünk, ahol kellett a szemkontaktus (mert ilyenek is vannak), akkor valahogy mindig arra eszméltem fel, hogy akkor, pont véletlenül az én tekintetembe fúrja magát. Akár hányszor rá néztem, mindig Ő épp, engem nézett. Nem tudtam hova rakni a dolgot, egy idő után féltem, hogy azért, mert béna vagyok. De reménykedtem benne, hogy ez megint csak a hülye kis agyszüleményem és erről szó sincsen.

Fáradtan és a csillagos ég alatt indultunk el a próbánk után vissza a koliba. Ami meglepett az az volt, hogy Namjoon is jött velünk, a kutyus pózával a kezében. Na már most én még azt sem értettem, hogy a kutya egyáltalán miért kellett ahhoz, hogy nézzen minket, nem, hogy miért jön velünk vissza a koleszhoz.    

Mint ilyenkor az megszokott egy relatíve sok fős baráti társaságban, nem egyfelé beszéltünk nyolcan, hanem több, kisebb beszélgető csoportra szakadtunk a sétálás közben. Jimin Jungkook és Tae ment elől, mögöttük J-hope és Suga (ami azt illeti elég furcsa volt ez a páros, valószínűleg megint csak marakodnak), és én pedig mind ezek mögött. Egy ideig Sugával beszélgettem, de valójában már meghalt a téma, így csendben kullogtunk, majd ekkor jött Hope és valami rappel kapcsolatos dolgot kezdett el beszélni, amihez én, abszolúte de nem tudtam hozzá szólni, ezért kissé leszakadtam. No, most pedig… Rapmon mellett sétáltam. Na meg a gazdája mellett...

- Hogyhogy magaddal hoztad a kis Rapmoniet is? – néztem le a kutyusra, aki jelenleg élénken sétált Rap Monster jobb oldalán, laza pórázzal. A kutyus kipihente magát (nem tudom, hogy, de az üvöltő zene mellett, valahogy képes volt aludni), így most jól esett neki a séta. Nem tűnt úgy, hogy a gazdája jelenleg túlságosan nagy szigort, avagy póráz fegyelmet alkalmazna, hiszen még is csak szabad volt a kutya valamennyire, de tudta, hogy mit szabad és mit nem, illetve nem közvetlenül ment Rapmon mellett, inkább előtte, jobb oldalt.
            - Ki kellett már mozdulnia neki is. Sajnos, amikor nem vagyok otthon, általában egyedül van a lakásban. Ő pedig nagyon szeret kint lenni a friss levegőn. De nem merem kiengedni, mert féltem. Tudom, lehet ez hülyeség, de félek, hogy valami megtámadja. Nem valami nagy védekező típus más kutyákkal szemben. No meg kistestű… Illetve szabad levegőn is inkább akkor szeret lenni, ha valaki ott van vele… Ahh na, mindegy is, a lényeg az, hogy gondoltam sétálni kellene vele, de máskor nem lett volna idő rá, ezért megkérdeztem Tae-t, hogy elhozhatom-e, Ő pedig mondta, hogy simán. – válaszolt mosolyogva.

 A kis történetre muszáj volt mosolyognom, hiszen nagy állat kedvelő vagyok, és az állatok mellett, az állat szerető embereket is nagyon szeretem.           
            - Értem. – füzök hozzá csupán ennyit. Nem tudtam mit tudnék reagálni és Ő sem igazán tudta, hogy mit mondjon ez érezhető volt rajta. Pár percig is eltartott talán, amíg meghalt a csevejünk, és közben én csak azt kívántam, hogy bár eszembe jutna valami téma, hogy ne itt ketten sétáljunk full csendben egymás mellett, vagy csak történjen már valami, ami után meg tudok szólalni. A kutyus lépteit nézve sétáltam előre, ahogy részben… megtörtént, amit kívántam. Végül is…

Ha annak számítjuk azt, hogy majdnem orra buktam, akkor megtörtént. Tegyük hozzá, orra is buktam volna, hogy ha „valaki” nem fog meg hirtelen és nem ilyen jók a reflexei. Ahh reflexek. Kell a tánchoz, mi? Hát nekem nincsenek…  
            - Kim Seok Jin, megköszönném, hogy ha vigyáznál magadra. – cseng fülembe a kissé dorgáló hang, amire összerezzenek. Hogy lehet aranyosan leszidni? Istenem.
Természetesen égett a fejem, mint annak a rendje. Totálisan vörösbe nyúlt az arcszínem, ahogy megéreztem Rapmon (és nem a kutya) egyik kezét a derekam jobb oldalán, a másikat pedig a ball kezemen. A póráz valahol mögöttem húzódott el, ami miatt a kutya egy amolyan rántást érezhetett, így megállt, mi pedig csak álltunk ott, mintha az idő kereke sem forogna tovább.
            - A-ahm… Izé… Persze. – nyögöm ki zavaromban – Köszönöm. – tettem hozzá utalva arra, hogy megfogott és nem hagyta, hogy orra essek.       
            - Nem tesz semmit. – engedett el, de miközben ezt tette, lágyan végig simított a kézfejemen. Az érzéstől megborzongtam és hirtelen nem is tudtam hová tenni a dolgot. Bár nem hagyott sokáig őrlődni ezen, hiszen újból kezdett mondani valamit. – Ilyen jól táncolsz és elesel csak úgy sétálás közben? – gyorsította fel kissé lépteit, hogy beérjük a többieket, hisz kissé lemaradtunk.

  - Jól? – lepődők meg – sokkal inkább rosszat akartál mondani, nem igaz?
            - Nem, abszolút nem. Magyar tanár vagyok, csak tudom, mit beszélek. – húzódott aranyos vigyor az arcára.      
            - De hát én nem is táncolok jól…      
            - Még nem láttál rosszul táncoló embert. Mint mondtam, már rég idol lennék, ha tudnék táncolni. De nem tudok.      
            - Annyira biztos tudsz, mint én. Bár én sem vagyok az.      
            - De lehetnél. – nézett immár rám, mosolyogva, ahelyett, hogy az utat nézte volna. Na mi van, megint klisé helyzet lesz, hogy majd most Ő borul fel, nem én? – Pedig ti olyan tökéletesen táncoltok. Annyira csodálatos az az összhang, ahogy együtt mozogtok. Annyira… tökéletes. És szinte áramlik belőletek közben a szeretet és az, hogy aki lát vagy hall titeket lehidal a tehetségetektől.  
            - Hát… Azt hiszem nagyon örülök annak, hogy ha így látod a dolgot. Csak néha kicsit az az érzésem, hogy hiányzik… a vezető. Egy erős kéz, aki össze tud minket fogni. Erősen. Mármint, sosem hagynánk el egymást. De… A táncban, tehetségben és énekhangban is. Össze kellene, hogy olvadjunk. Ami még… néha nehéz. Nincs egy valaki, akihez mindenki tudna fordulni, nincs meg a nagy betűs vezető.  
            - Nincs leader. – bólintott egyet.      
            - Igen, így van… Az nincs. Bár olyan, mintha most úgy beszélnénk rólunk, mint valami híres kpop bandáról, – kuncogtam – pedig közel sem vagyunk azok.
            - Mint mondtam, lehetnétek. Csak… Az a leader hiányzik. Anélkül valóban nehéz. – gondolkodott el, ahogy én is.

Hirtelen, villámcsapás gyorsasággal futott végig egy gondolat az agyamon, mire állam a földet érintette meg és hirtelen megtorpantam. Majd Rapmon is. És egy pár másodperc múlva a többiek is.        
            - Jin minden rendben? – nézett rám Suga.  
            - Én… én… - dadogtam egy ideig kissé sokkos állapotban, majd vigyorogva csaptam össze a tenyereimet. – A… a leader… - vigyorogtam szélesen.                
            - Igen? – pislogott J-hope – Mi van vele? Nincs is leaderünk.        
            - Nincs… nincs, valóban nincs… - harapom el a mondandómat, kissé letört lelkesedéssel. Tudtam, hogy ezt nem most és nem itt kellene. Nem most és nem itt, illetve nem úgy, hogy mindenki itt van. Ezt… Jin ezt okosan kell csinálnod… - M-mindegy, menjünk csak tovább… - ráztam meg a fejem, mire kaptam még pár érdekes pillantást, végül folytattuk az utunkat.

Egészen a koleszig tartott a sétánk, ami már nem volt messze. A többiek mind felrohantak, mert Suga éhes, Tae „büdös”, Jungkook álmos, J-hope fáradt, Jimin pedig szerintem kanos és Jungkook-ot megy molesztálni alvás közben, de ez most totál mindegy. Én pedig csak pislogtam, ahogy mindenki felvonul és otthagy engem se szó se beszéd a magyar tanárommal, az éjszaka közepén a kolesz előtt, a sötétben.
            - Egyébként… Miért kísértél el minket? – jutott eszembe, amit már mióta meg akartam kérdezni.
            - Hat ilyen babaarcú srác sétál az éjszaka közepén, a sötét utcán. Aggódtam. Kétlem, hogy itt rajtam kívül bármelyikőtök volt önvédelmi tanfolyamon, meg (ne vedd sértésnek), de belőled például nem tudom kinézni, hogy nekimész valakinek, aki megtámadott.
            - Öhm, ebben igazad van… - vakarom a tarkómat kissé kínomban – Ez kedves tőled.

A dicsérő kis mondatomra kaptam egy aranyos mosolyt, ami közben muszáj voltam arcát nézni, de szerencsétlenségemre teljesen elvesztem szemeiben. Mi, mi, mi, hogy csinálja ezt a tekintetével néha. Tánc közben is annyira… El tudta vonni a figyelmem csak annyival, hogy nézett…
            - Jin, mi volt az, amit nem mondtál el, miközben sétáltunk? – kérdezte Rap Monster, mire én kissé megvakartam a tarkómat. 
            - Ahh, erről… Erről jobb, ha inkább a fiúkkal beszélek… - próbáltam kivágni magamat. Ami így utólag belegondolva, baromi sértően hangozhatott a számára.         
            - Jin, ugye nincs semmi baj? Látom, hogy valami zavar. Hirtelen lettél izgatott aztán pedig lelombozódtál. Nem értelek. Valami baj van? – lépett egy kissé közelebb, az egyébként is már közeli barát zónából térben, egy kissé még közelebbi helyzetbe.
            - P-persze, nincs baj. M-mármint nem, nincs baj. – beszélek kissé össze-vissza.

Kaptam egy mély sóhajt, ahogy ott állt előttem félig felvont szemöldökkel, de végül elernyedtek arcvonásai. – Rendben. Csak aggódok. De persze senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy elmondjon valamit, amit nem szeretne. Én sem fogom ezt tenni veled. – beszélt, ahogy kissé elnézett mögém, az ajtó irányába.   
Úgy éreztem megbántottam és ekkor elöntött a lelkiismeretfurdalás. Sajnos ez nálam elég gyakori, sokszor túlreagálom a dolgokat. Nem akartam, hogy haragudjon, vagy azt higgye, nem bízok meg benne, hisz a múltkori tengerpartos dolog is azt mutatta, hogy ez közel sem így van. Magam sem tudom miért nyúltam keze után, de megfogtam a csuklóját.
            - Várj, várj – kezdtem bele mintha úgy érezném, el akarna menni – Elmondom. Csak… Nem akartam. Mert ha még sem jönne össze, lehet, rosszul esne. És „amit nem tudsz, az nem fáj” alapon gondoltam…       
            - Nem kell elmondanod, ha nem akarod.    
            - Ne akard, hogy megváltoztassam most már döntöttem. – nevettem el magamat, ahogy elengedtem a csuklóját, hisz kezdtem borzasztó zavarban lenni. Ahogy elengedtem újabb, az előzőhöz hasonló simítást éreztem meg csuklómon. Mi ez?

Végül nagy nehezen összeszedtem magamat és elmagyaráztam Rapmonnak, hogy mire gondoltam; arra, hogy lehetne Ő a leaderünk.
            - Micsoda? – nézett rám meglepődött szemekkel, ámbár mosolygott – Jajj Jin, ez nagyon édes és kedves dolog. De én nem tudok táncolni. Mellesleg egy néhány évvel idősebb is vagyok tőletek, kvázi öreg vagyok hozzátok. És a többiek sem biztos, hogy örülnének…
            - Most engem Ők érdekelnek a legkevésbé. Azt mondd, hogy ha az Ők benne lennének, akkor mit válaszolnál. Ha nemet mondasz, fel sem hozom nekik, Namjoon. – nézek rá, ahogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, arra lettem figyelmes, hogy megint közelebb kerültem hozzá. Fogalmam sincs, hogy én álltam közelebb a zavaromban és a heves magyarázásomban, vagy Ő jött közelebb… ötletem sincs.

Kis gondolkodás, agyalás után egy megkönnyebbüléshez hasonló hangú sóhaj tört ki az előttem állóból. – Hát… Ha ők benne vannak… Ez amúgy is egy afféle álmom. Ha nem akadály az, hogy egy kiöregedett vén trotty vagyok, aki nem mellesleg a tanárod…
Nekem több sem kellett. Abban a pillanatban amint utalást éreztem arra, hogy ez egy „igen”, akkor egyből örömöm elborította az agyamat és a nyakába vetettem magam, boldogan pattogva és visítva.- Wiii!!!          
Namjoon nevetve kapott csípőm után, mielőtt megint elzúgok, vagy zúgunk mind a ketten. Annyira boldog voltam, mint talán még eddig soha életemben. És magam sem tudtam, miért örülök ennek ennyire. Lehet, a fiúk bele se mennek. Lehet nem is lesz jó a közös munka, ha egyáltalán elkezdődik. Ki tudja. De jelenleg most semmi sem érdekelt. Csak az, hogy igent mondott.

- Jin, most már nyugodj meg, felvered az egész kollégiumot! – próbált lenyugtatni, Ő is nevetve.
            - Kit érdekel?! – tettem fel a költői kérdést, ahogy ott öleltem tovább, még egy pár másodpercig. Olyan hosszú és boldog másodpercek voltak ezek, hogy sosem gondoltam volna, hogy lesz valami, aminek csak úgy, így fogok tudni ennyire örülni. Végül lassan-lassan lenyugodtan és halvány pírral az arcomon engedtem el a jelenleg kissé ijedt kutya gazdáját. Valószínűleg összecsinálta magát attól, hogy csak úgy neki estem a gazdinak, na meg, hogy itt vonyítok. A póráz továbbra is Rapmon csuklóján pihent. A kutya egyre csak bámult minket és azt, hogy a velem szemközti egyén még mindig rajtam tartja a kezeit, ami nekem csak most esett le igazán. Amikor felfogtam, hogy bassza meg, oké, hogy én elengedtem, de Ő közel sem tette ezt és kvázi még mindig olyan közel állunk egymáshoz, hogy hajamban érzem azt, ahogy levegőt vesz, az… wow. Jöhetek ennél jobban zavarba…?     
            - Most már megyek... – törte meg a nyugalmas pillanatot a jelenleg lággyá formálódott hangja, ahogy tekintetével bújt az enyémbe. – Holnap korán kelek. Ahogy te is… Tehát aludj nemsokára… - emelte fel az egyik kezét a csípőmről a fejem közelébe, pontosan a hajamba, ahol eltűrte az arcomba lógó tincseim. Nem tudtam megszólalni magától a helyzettől, hogy Ő most épp itt áll. Nem is fogtam fel szerintem. Túl fáradt voltam és túl sok érzelem ért már a mai napon.     

Lágy mosolyt öltött újra arcára, és láttam a szemeiben, hogy kissé visszakozik valamitől. Mintha veszekedne saját magában legbelül. Mintha… Mintha valami hatalmas ellentét lenne benne, saját magával szemben és nem tudna dűlőre jutni. Mintha…
Gondolataimat hirtelen szakította meg az, hogy a saját fejemben hallottam, egy „OHMÁJGÁHWD” hangzású sikító hangot. Fel sem fogtam mi történt, csak hirtelen azt, hogy nem látom az arcát. Mivel… Hát, ha valaki oda hajol hozzád, akkor nem látod. Arcomhoz hajolt és homlokomra adott egy olyan lágy csókot, amit még talán édesanyámtól sem kaptam soha. A testemből kiszállt az erő, csodálkoztam, hogy nem ernyedtem el és estem össze ott, azon a szent helyen. Sosem éreztem még ilyen édes érzést, mint akkor.
            - Meg fogsz fázni. – törte meg a zavart, értetlen pislogásomat, amikor elhajolt tőlem.- Menj. – utasított lágy hangon. Hangja kissé mintha megremegett volna, még is hasonlóan határozott volt, mint amilyen az szokott lenni. Eleresztett. Egy ideig mozdulni sem tudtam, végül pedig miután Ő halvány mosollyal, intve köszönt el, én is felemeltem a karomat, hogy integessek. Remegett a végtagom. Egy frászt, nem csak az reszketett.
Namjoon elindult. Akkor ezt olyan kegyetlennek éreztem, mintha csak egy kést döftek volna belém hátulról a legcsodásabb álmom közepén, de meg tudtam érteni. Mi mást csinált volna, hiszen ehhez… szólni lehetetlen. Nem értette valószínűleg Ő sem, ahogy én sem. De mit gondolkodom még mindig. Ilyet barátok is szoktak. Vagy nem?