A fénykép

Cím: A fénykép

Rész: 1/1

Párosítás: Jungkook & Jimin/Ji Hyun (Jimin öccs)

Szemszög: Jimin

Korhatár: 12

Warning: Helyenként trágár beszéd előfordulhat.

Összefoglaló: Jimin és Jungkook, mióta egy középsuliba járnak, a legjobb barátok. Jimint egyszer meglátogatja otthonában a fiatal maknae, ahol megismerkedik Hyungja öccsével, Ji Hyunnal. Kicsit több is történik, mint megismerkedés. Jimin vajon hogy viseli az égeszet?

Megjegyzés: Ez a szösszenet egy kihívásra készült. :)

A fénykép

- Jimin, előre figyelj, ne ide! Nézz a lábaid elé!- cseng vissza Kook hangja füleimbe, ahogyan a beton recsegése is, na meg a négykerekű izé jármű dolog, furcsa csattogó, de inkább zörgő, kellemetlen zöreje.
- Jó, jó, figyelek, látjátok!- szólok vissza nem csak akkor a történtek helyszínén, hanem szinte akkor is, mikor gondolatban játszódik ez az egész, vissza a fejemben.
- Jimin!!!- ijedt hang, két gazdától. Egyik az öcsém, a másik a barátja. A barátja, Jungkook.

- Jimin! Jimin, figyelsz te rám?- rázza meg szinte zörgő csontjaimat Ji Hyun (hát igen, kissé soványabb vagyok, mint kellene), ahogy próbálja felkelteni az érdeklődésemet a maga irányába.
- Ahh, iiggenn, persze. Tehát mit is mondtál? – pillantok kissé kínos zavaromban szemeibe, ahogy fél oldalamon senyvedek a táskámmal, igyekezve, hogy ne ejtsem le, mondjuk pont itt a járda közepén.
- Ahh mindig ezt csinálod.- vágta hozzám, arcára festve azt a tipikus durcás fejét, miközben mérgesen pillantott maga elé a járdára, a hatalmas sötétbarna, de sokkal inkább feketébe áthajló látószerveivel.
- Sajnálom, izé…- vakarnám reflexből a tarkómat jobb kezemmel, de a tervem kudarcba, illetve egy szisszenésbe fulladt.
- Jimin a francba is, vigyázz már magadra, ez ma már a harmadik, hogy a törött kezeddel próbálsz tenni valamit és így fájdalmat okozol magadnak! Az orvos is megmondta, hogy pihentesd, mellesleg normálisan kellene enned, hogy ne legyenek ilyen gyengék a csontjait. Mozgasd az ujjaid, mert különben letapadnak az izmok, de ne használd még most az elején ennyit.- dorgált meg az öcsém, mire nagy pillantásokkal tudtam csak és kizárólag reagálni. Leszidott a saját öcsém? Kellemes. Azt hiszem észre is vette furcsa pillantásaim, ezért javított szavai csengésén – Izé, Hyung… Öh… Szóval vigyázz magadra… és kérlek, egyél rendesen. – beszélt pár másodperccel később a mellettem, fekete szaggatott farmerben kullogó illetve nagy, sőt, szinte hatalmas szürke pulcsiban elvesző egyed. Nem is értem, hogy nem fullad meg benne. Azt meg aztán végképp nem, hogy miért van még a kapucni is a fején. Ha nincs 40 fok, akkor megreszkírozom, hogy csak teljesen hülye vagyok és valójában az Antarktiszon vagyunk, de komolyan. Bár, ha Jungkook nekem adná a pulcsiját, azt hiszem sivatagi körülmények közt sem lennék hajlandó levenni magamról azt. Jobban belegondolva, egészen érthető a dolog így már.
- Tudom, hogy béna vagyok. És köszönöm, hogy tegnap óta mindenki, napjában többször figyelmeztet rá.- szűrtem ki ajkaim közül, kissé keserűen, de még sem annyira, hogy ez rossz érzést keltsen benne. Minden esetre, ha még is ezt tettem volna, gyorsan témát is terelek.- Mit kezdtél el mondani?

- Ma Jungkooknál alszom.- kaptam a pofámba tolva egyértelműen ezt a bizonyos mondatot. Semmi kerítés, semmi előrejelzés. Mintha villám nélkül jött volna a dörgés. De sajnos én, ha látni nem is, érezni éreztem azt a bizonyos villámot, mélyen lelkembe fúródni. Tehát Jungkooknál alszik, az én kis öcsém. Kicsi… 17 éves. Én 19 vagyok, és őt nevezem kicsinek. De… de akkor is! Most miért alszik ott? Ők azt tervezik, hogy lefekszenek?! Még is mit tenne két kanos kamasz az éjszaka közepén, 3 vagy 4 (mindig elfelejtem, és ami azt illeti, fáj is visszagondolnom a dologra, tehát annyira nem is érdekel) hónap járás után? Oh istenem, holnap az öcsém nem fog tudni járni.
- Miért mondod ezt most nekem? Anyáéknak kell elengedniük. – dobtam fel a magas labdát.
- Ehh… Épp ez az. Ma nem lesznek itthon, mert a rokonoknál alszanak… ésss… Annyit szeretnék kérni, hogy ha hívnak téged, hogy add át a telefont vagy valami hasonló, akkor mondd, hogy zuhanyzom. Ennyi az egész! Semmi többet nem kérek, csak ezt. Izé, öhm… Tudod, nem akarom, hogy feltűnjön nekik, hogy… tudod.
- Tudom, az, hogy jártok. Nem értem miért nem mondod meg most már. Nemsokára felnőtt leszel. Tudod, hogy elfogadóak. Azt is tudják, hogy én meleg vagyok. Két napig furán kezeltek, után minden rendben volt. Kisírtuk magunkat és az élet ment tovább. Nem értem miért vagy ennyire beszari.- beszélek kissé furcsa, talán flegma hanglejtéssel. Mi van velem? Ohh istenem, sosem beszélek én így vele. De természetesen… Miért is használnám ezt a hanglejtést, amit akkor szoktam, ha betegesen féltékeny vagyok? Bár ezt ő nem tudhatja. Hát nem azért, mert elvette tőlem az egyetlen embert, akit valaha szeretni tudtam? De. Féltékeny vagyok, pedig nincs mire. Az öcsém és a legjobb barátom járnak. Kit érdekel? Na ezaz. Hát pont, hogy engem. Csak a nagyobb gáz, hogy miért.
Az a bizonyos gáz pedig az, hogy Jungkook az én szememben nem csak egy barát. Csak ezt… jobb, ha senki sem tudja. Jobb lenne, ha én sem tudnám.

A beszélgetés kissé elhalt a furcsa hangulatú megszólalásom után. Ji Hyun barna szemébe lógó haját tűrögtette ki folyamatosan a látószervéből, ahogyan azt akkor szokta, ha zavarban van, vagy a helyzet épp kellemetlenbe vált át. Bevágódtam a szobámba. Becsuktam az ajtót, majd leültem az asztalomhoz, amely szemben volt az ajtóval, az ablak alatt. Fejemet az asztallapra hajtva nyögtem egyet. És még a kezem is fáj. Áhh igen, tegnap elmentem Kookieval és az öcsémmel gördeszkázni. Nem tudok gördeszkázni. Sosem álltam még azon a dolgon, tegnapig. Látszik is, ma mehettem a kórházba, hogy begipszeljenek. De a fenébe is, muszáj volt valamit kitalálnom, hogy találkozhassak azzal az emberrel, aki olyan sokat jelent nekem. Nem is értem miért nem kértem meg, hogy ketten találkozzunk. Ahh, de nagyon is értem. Mondjuk azért, mert lehetetlen. Ha megbeszéljük, abban a pillanatban az öcsém ugrik és a srác nyakába varratja magát, hogy még véletlenül se tudjunk ketten találkozni. Nem tudom, hogy féltékeny rám vagy sem, csak azt tudom, hogy sosem engedi, hogy kettesben legyünk. Még is miért ellenzi ennyire, hogy legalább beszéljek vele? Mellesleg az én legjobb barátom, ha én nem vagyok, ma nem is ismerik egymást.

Eltelt a délután. Többnyire biosszal, de sokkal inkább azzal, hogy balkézzel rajzolgattam a jobb kezem gipszére. Egyébként borzasztóan idegesítő. Csak bőujjú pólókat hordhatok vagy rövidet. Vagy Kook nagyságú pulcsit, vagy valami hasonlót, hogy normálisan fel tudjak öltözni. Most is egy fehér rövidujjú és egy baromi nagy fekete fehér hosszában csíkos ing van rajtam, kigombolva. Nem mintha megfagynék, és annyira fontos lenne a hosszú ujj, de én csak azokban érzem jól magam. Régebben volt egy atlétás időszakom, de mára már fel nem tudnák rám erőltetni az biztos. Így vagyok a rövidnadrágokkal is. Már a kicsivel térd fölé érőket sem bírom elviselni. Talán olyat, amiben még látszik a lábszáram… Maximum. Ma is az volt rajtam, szürke, szaggatott aljjal, így kicsit térdig érő, kicsit lábszár középig. Érdekes minden esetre, de rövid az sztornó. Hajh, lehet ez is annak a francos önbizalomhiánynak köszönhető, ami miatt mostanában megint diétázni kezdtem. Kicsit már bánom, de képtelen vagyok leállni. Már az izmaim is elfogytak.

- Hajh, kedves Kook.- vettem kezembe a képet, amit még magam csináltam róla, nagyjából két héttel azelőtt, mielőtt először ellátogatott hozzánk és találkozott az öcsémmel. Ez után nem sokkal jöttek össze. Attól a pillanattól kezdve lett minden más.
- Annyira sajnálom ezt az egészet. Mármint nem sajnálom, mert te boldog vagy…- beszélek a képhez, ha már a valódi Jungkookiehoz nem tudok, mert kettesben nincs lehetőségem rá. Végig simítottam balkezem mutatóujjával a kereten körbe futó piros, fonott fonalszalagon. Még én csináltam meg neki ezt a piros, girbe-gurba valamit. Drótot fűztem bele, hogy jól tudjam hajlítani meg, hogy…
Ekkor elértem a keret jobb felső sarkához, ahol ez a piros díszítés egy szép szívbe futott át. Végig vezettem rajta az ujjam, majd kezdtem az egészet előrről.

- Szóval én nem sajnálom, hogy boldog vagy. De… képtelen vagyok elhinni Kookie, hogy neked jó az, hogy Ji Hyun folyton a nyakadba lóg. Tudom, egy idősek vagytok. Tudom, megértitek egymást és tudom, bármennyire is fáj, hogy szeretitek egymást. Nem tudom, hogy szerelmes vagy-e belé vagy sem, de azt hiszem… talán igen. – gondolkodtam, ahogy a képen futott végig immár a tekintetem. Egy téren készült, ahol furcsa geometrikus építmények voltak felállítva, egy hétig. Kookienak nagyon tetszett és megkérte, hogy lőjek róla egy képet. A kép valójában egy baleset volt. Kook mutogatta, hogy menjek még hátrébb miközben beszélt. Én meg is tettem, de véletlenül majdnem hátra estem, így megnyomtam a fényképezés gombot. Így a képen épp az látszik, hogy Kook engem figyel, és a kezeivel mutatja, hogy most már lassan jó lesz, megállhatok.

- De Jungkook nem értem. Velem is megértetted magad. Édes drága Kookie, velem is ugyan ilyen jól elvoltál, ha nem jobban. Csak… Én nem tapadtam rád ennyire.- nyúltam ki az asztalomon, így már feküdtem a felsőtestemmel annak lapján és tovább néztem az édes képet a fiúról.- Mennyivel jobb Ji Hyun mint én? Ennyit számít az a két év, vagy neked arra van szükséged, hogy folyamatosan rajtad lógjon valaki? Lehet. Én nem tudom Kookie.- hunytam be a szemeim pár pillanatra, ahogy lassan visszajátszottam a fejemben a jelenetet, mikor ezt a képet kinyomtattam és az asztalomon feküdt. Ekkor bejött a szobámba és meglepődve kérdezte, hogy mi az. Ez is aznap történt, amikor először hoztam el a házunkba. Nem tudtam neki értelmeset válaszolni, így csak annyit mondtam „Egy kép rólad”. Nem tudtam mit mondhatnék. Hiányzol, amikor nem vagy itt, és szeretnélek látni? Ezt nem mondhattam meg. Ekkor annyiban hagyta a dolgot, hisz tudta, hogy néha elég furcsa esetek vannak velem kapcsolatban.

- Lehet ez volt a baj. Ha rád tapadok, akkor talán mái napig hasonlóképpen vagyunk, mint akkor, vagy az előtt? Nem tudom. Mi lett volna az öcsémmel? Akkor is találtál volna benne valamit, amit bennem nem? Ahh, azt hiszem igen. Hiszen ő kicsivel másabb, mint én. Ha külsőre nem is sokkal különbözik, belsőre annál inkább. Sokkal erősebb személyiség, sokkal több önbizalma van. Talán szerethetőbb.- gondolkodtam, ahogy ezek a mondatok hagyták el keserédesen ajkaim.
Mindig sokkal népszerűbb volt, mint én. Rengeteg barátja van. Bár a jegyei nem jobbak mint nekem, őt legalább nem hívják strébernek. Ami furcsa, anyáék nem piszkálják érte. Nekem viszont mindig kötelező volt a legjobbnak lennem. Talán mert ha már népszerű nem, akkor okos legyek?
Végig futtattam tekintetemet a piros-fekete-fehér pulcsin, ami rajta volt, azon a napon. Ugyan a kép fekete-fehér volt, de én színeket láttam rajta. Imádom ezt a pulcsiját, egyszer megengedte, hogy felvegyem. Az az isteni Kook illat, sosem felejtem el. Nagyon jó érzés volt benne lenni, főleg, hogy két számmal nagyobb is, mint ami nekem kellett volna. És imádom a bő dolgokat. Na de nem is rajtam, hanem rajta mennyire jól állt? Te jó ég. Mái napig látom lelki szemeim előtt visszacsengeni a képeket, ahogy végig sétál benne mellettem az utcán és mosoly ül azon a gyönyörű arcán, esetleg nevet a saját viccein.

- Mindegy. Hagyjuk az öcsémet. Nem akarok önző lenni, de ami miatt nem hallod, nem híheted azt rólam. Most egy kicsit magamról szeretnék beszélni. Ezt… Ezt a legjobb lenne neked elmondani, de drága Jungkook, nem tudom az igazi szemeidbe mondani, hiszen az öcsém nem hagyja, és lehet jobb is így.- nyelem el a gombócot a torkomban, majd a kis síráshoz közeledő hangot próbálom visszafojtani, hogy ne úgy beszéljek. Képen, Kookie szemeibenéztem, ami után végig pillantottam a gyönyörű sötétbarna színű haján, ahogy kissé fújja a szél. Tudom, hogy a kép még mingid fekete-fehér, de az elmém tökéletesen kiszínezi mindazzal, ami történt, és amit érez, amire emlékszik.
- Jungkookie, én… én szeretlek téged. Azóta szeretlek mióta kiraktam ide ezt a képet, azt hiszem emlékezhetsz rá. Miután másodjára voltál itt, láttál egy a fal felé fordított képkeretet a szobámban. Nem dugtam el, hiszen tudtam, hogy senki sem turkál a cuccaim közt, de óhatatlanul bejöhet ide akárki és ha rendesen áll, megláthatja. Ez a kép volt az, amit épp most fogok, amin rajta vagy. Amint a nyalókát a tolltartómba akartad tűzni véletlenül megdöntötted a képet, hisz hasonlóan bénácska vagy mint én…- kuncogtam el magamat, majd folytattam.- és megláttad, hogy te vagy a képen egy szívvel a jobb sarokban. Nem kérdeztél semmit, csak rám mosolyogtál és visszaraktad a képet úgy, ahogy az volt. A szívem akkorákat vert, mint még soha. Életemben nem éreztem akkora zavart és kétségeket, mint akkor. Miért nem akadsz ki, kiabálsz le, kezdesz el kérdezősködni? Annyi kérdésem volt. Nem kérdeztél viszont te sem és én sem, csak mosolyogtál. Ahogy szoktál, és ugyan olyan boldog pillantással mondtad, hogy egyem meg a nyalókát, majd ha szomorú vagyok, ahogy mindig is kéred, amikor szeretnéd, hogy édességet egyek. Drága Jungkook, én azóta szeretlek téged. Nem, nem ez nem jó állítás. Nem azóta, csak akkor bizonyosodott be, hogy mennyire megdobbant a szívem, hisz azt hittem, hogy azért mosolyogsz így rám, mert… de nem, nem volt mert. Akkor már az öcsémmel jártál, csak erről nem tudtam. Oh istenem, ha tudtam volna, nem rakom ki az asztalomra, elfordítva sem ezt a képet, hogy még véletlen se pillanthasd meg. Látod, azóta is a fiókomban tárolom, nehogy bármi gondot okozzak nektek… - támasztottam le állammal a fejemet újra az asztallapra, ahogy a képet leraktam oda, ahol az volt is aznap, amikor a nyalókát kaptam tőle.

- Miért szeretlek ennyire reménytelenül?- jelent meg az első sós csepp a szememben, ami lassan csordogált végig az arcomon. S ekkor olyan csoda történt, amire sosem számítottam volna. A kép mintha megelevenedett volna és hangokat kezdett volna kiadni magából. Hangokat, mintha beszélt volna. A szemeim hirtelen elnyíltak, először nem is értettem mit mond, csak hallottam a hangot. Közelebb hajoltam a képhez, majd csak ekkor fogtam fel, mit is mondott pontosan. „Nem tudom te miért, de azt igen, hogy én téged miért.”. Nem értem, egy kép mióta ad ki hangokat?
Ekkor éreztem meg egy lágy, óvatos kezet a vállamon. Hirtelen ijedten ugrottam fel székemből, megfordultam és az asztalnak nyomódtam. Legalább is ami a fenekemet illeti.
És ott állt előttem… Ott állt előttem boldog mosollyal, könnytől csillogó szemekkel az az ember, akinek a képéhez eddig beszéltem. A megtestesült csoda, az a földre szállt angyal, akinek most az öcsémmel kellene lennie. A szívemet nem éreztem dobbanni, szinte leállt a működésében. A hideg futott át rajtam. Hogy kerül ide? Mióta áll itt? Te jó ég, mennyit hallott?
- Jungkook te miót- …? - de nem hagyta, hogy végig mondjam, amit szeretnék. Ajkaim elé emelte jobb keze mutatóujját. Nem értem. Ugyan az a pulcsi van rajta, mint azon a képen. Mintha csak megtestesült volna, kilépett volna a fotóból.
- Pont elég régóta, hogy… hogy teljesen biztos legyek benne, hogy jó ötlet volt most idejönnöm. Jimin, én azért jöttem ide, hogy elmondjam neked, hogy ma azért hívtam át az öcséd, hogy nyugodtan tudjak vele beszélni.- vette el ajkaim elől kezét, majd a halvány pink tincseimet igazgatta meg ujjaival. – Nyugodtan, arról, hogy én már nem vagyok képes őt szeretni. Amikor megismertem, azt hittem őt szeretem. Egy reményt láttam amiatt, hogy van valaki, aki olyan, mint te és képes vagyok szeretni. Hisz szinte teljesen olyan amilyen te vagy, de még sem. Jimin, rá kellett jönnöm, hogy a vágyaimat akartam elnyomni vele. És én ezt nem tudtam és megmondtam neki is, hogy mennyire sajnálom. De valójában csak a te irántad érzett szeretetem… Nem nem is, hanem szerelmemet akartam elnyomni. Igen, Jimin szerelmes vagyok beléd. És ezt már rég óta tudom. Csak képtelen voltam magamnak, neked meg aztán főleg bevallani. Azért, mert féltem, hogy a barátságunk tönkre fog menni. De nekem mindennél többet jelentesz. Nem akartam, hogy megutálj emiatt. Sajnálom.- eresztette le kezeit maga mellé, majd most már a kis mosoly, ami eddig arcán fért el, eltűnt és kis megbánás, sajnálat terült el rajta.

A szemeimet hirtelen mintha homályos üveg takarta volna el… Szabályosan folytak a könnyeim egymás után sorra, egyfajta patakot képezve. Szemeim elé kaptam a tenyereim. Nem, nem attól sírok, mert szomorú vagyok.
Egy két másodperc nem sok, csak annyit kellett egyedül töltenem gondolataimmal. Ekkor pedig meleg és szerelmes ölelésben volt részem, amit eddig még sosem érezhettem. Jungkook fonta körém karjait. – Jimin, én szerelek.- suttogta a meleg szavakat fülem tövébe, ahogy a lágy, még is érzelmileg borzasztó erős ölelést adott át nekem.
- Én pedig imádlak.- sírom kezeim közé, amiket nem sokáig tarthatok már ott. Jungkook egyik derekam ölelő keze eleresztett, majd pedig lesimogatta kezeimet arcomról. Ugyan így tett a könnyeimmel, majd pedig megtörtént az, amire hónapok, talán már évek óta várok, de valójában gondolni sem mertem rá. Eddig. Az első csókomra. Jungkookal.

Fun fact: Ez a kép valóban létezik és mint látszik a kép valóban fotózva lett. Fellelhetősége nem máshol van, mint saját szobámban :D