I'm born singer

Cím: I’m born singer

Rész: 1/1 (?)

Párosítás: Jungkook & Taehyung

Szemszög: Jungkook

Korhatár: Korlátlan

Warning: Helyenként trágár beszéd előfordulhat.

Összefoglaló: Jungkook rossz hírt kap otthonról, egy nehéz és végig dolgozott nap után. Jungkook nem akar többé idol lenni. Taehyung az egyetlen vigasztaló mentsvára, aki egy furcsa kijelentést tesz.

I'm born singer

Próba után vagyunk. Hulla fáradtan estünk be mindannyian a dormba. Nem érzem a hangszálaimat, hiszen szerencsémre még alapból is kicsit meg vagyok fázva, bármennyire is vigyáztam magamra. Ennek ellenére ma annyit énekeltem, mint valami pacsirta madár a tavasz kezdetén. Elég idegesítő, hogy a többiek ma szerintem egy tizednyit énekeltek hozzám képest, hiszen ma elvileg "rossz passzban" voltam, ezért ma mindent tízszer énekeltettek fel velem. Ja, elég élvezetes volt, ami azt illeti.

A csodás lakóhelyünkbe érve beledőltem az ágyamba, halkan nyögve egyet. Szétszakad a torkom... Holnapra semmi hangom nem lesz. De hát én mondhatom... Mintha csak a falnak beszélnék. Teljesen felesleges. Megköszörültem a torkom, hogy azt a valamit leszedjem róla, ami miatt képtelen vagyok immár értelmes hangot kiadni, de valójában úgy érzem ez lehetetlen.

- Kaja - Run, run, run! - hallottam meg a szobám előtt végig futni a hang alapján J-Hopeot és még valakit. Nem tudom, hogy van ennyi energiájuk még futni is, ennyi próba után. Oké, ma nem táncoltunk rengeteget, inkább énekeltünk de... Oké lassan leesik, hogy teljesen hülye vagyok. Hiszen hogyan lennének fáradtak? Nekik ez egy laza nap volt. Hisz főleg engem dolgoztattak, meg Seokjiniet, de ő rá alapból is jobban figyelnek, már megszokhatta. Hisz az emberek szerint "fura a hangja". Hát az emberek szerint Jimin kövér én pedig helyes vagyok. Hát akkor most ezt még is, hogy higgyem el nekik? Imádom az armykat, de néha elég nagy hülyeségeket találnak ki. Én imádom Hyung hangját. No, a gondolataimat az emlegetett Hyung szakította meg.

- Jungkookie? - kopogott az ajtón.
- Tessék? - kérdeztem rekedten, ahogy kicsit feljebb emeltem a fejem, hogy a maradék kis hang amit kiadok magamból, ne a párna elnyeléseként végezze, hanem valamennyi jusson el Hyung füléig, hiszen hason fekszem már egy 15 perce, mozdulatlanul az ágyamban.
 - Jesszusom! - ijedtem meg Jin, majd benyitott. - Jól vagy? Elég csúnya a hangod...
- Egész nap énekeltem, ne csodálkozz. - válaszoltam újból a párnába fúrt fejjel.
- Jajj drágám... Gyere, enned kell valamit, kész a vacsi. - ült le az ágyam szélére és megsimogatta a hátam.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes. - válaszoltam egyértelműen, hogy én most innen biztos, nem kelek fel. Na, ez a mondat az, amit nem szabadott volna kimondanom akkor, ha tudom, hogy ebben a pillanatban sétál el TaeTae az szoba ajtóm előtt.
- TESSÉK?! - hallottam meg a hangját a szoba bejáratánál és kopogás nélkül belépett.- Nem vagy éhes? Ezt meg se halljam. Ma még nem láttalak enni, és szétdolgoztad a cuki kis buksid. Jössz és eszel. - sétált oda hozzám szigorú hanggal a kedvenc Taehyungom.
- De... - Kezdtem volna ellenkezni.
- Sss! Nincs. - pisszegett le kellő szigorúsággal, még is törődéssel a hangjában, ahogy megsimogatta a hátam. Valamiért ettől végig futott rajtam a hideg... - Kookie, enned kell. Nincs választás. - simogatta a hátam.
- Jól mondja! - folytatta Hyung. - Sőt ami a legjobb, úgy készítettem el a csirkemellet, ahogy a legjobban szereted... - mosolygott a hangja alapján Jinie. Nagyot sóhajtottam majd kifújtam a tüdőmből a levegőt. Nagy nehezen feltoltam magamat ülésbe, mire Tae mosolyogva ölelt magához. Erre én is elmosolyodtam.
 -Ha tudom, hogy ezzel jár, előbb felkelek innét. - mosolyogtam és megsimogattam én is a hátát. Hirtelen éreztem, ahogy megreszket. Ennyire borzalmas lenne a hangom...?
- Holnap te nem énekelsz. Megtiltom... - határozta el, miközben magához szorított, majd elengedett.
 - Na, gyertek fiatalok, mert éhen fogtok halni. - mosolygott szélesen Jin felkelve az ágy széléről.

Végül nagy nehezen kitoltam a hátsó felemet a konyhába, némi Tae segítséggel. Leültem a szokásos helyemre. A többiek már ettek.
 - Sajnálom srácok, én kezdtem el enni, de nem bírtalak megvárni titeket. A többiek csak követtek. - Sajnálkozott a Cukor.
Leintettem a srácot, hogy semmi gond nincs. Szedtem magamnak a vacsorából, majd jóétvágyat kívántam. Elkezdtem enni, majd nagyjából két perc elteltével éreztem, ahogy a mobilom rezegni kezd. Lenyeltem a falatot, ami a számban az emésztés első lépéseit élvezte ki, majd a zsebembe nyúltam és felvettem a telefonom. Beleköszöntem, majd döbbenve figyeltem fel apukám hangjára. Egyből el is engedtem a kezemből a villát és az így szabaddá vált kezemmel megtartottam a telefont, duplán.

- Szia Jungkook. - köszönt a telefonba.
- Apa...? - pislogtam nagy szemekkel majd a tőlem telendő tiszteletet bezsúfolva a hangomba, köszöntem újra.
- Fiam, te jó ég. Mi lelte a hangod? - kérdezte aggódva. Eközben felálltam és az asztaltól eltávolodtam pár métert, hogy egyenek nyugodtan, azért ne haljanak éhen, mert telefonálok, és nem akarnak zörögni. Elmagyaráztam neki, röviden, hogy "Tudod apu, csak a próbák". Próbáltam terelni erről a témát hisz ugyan a szüleim szerették volna főként, hogy idol legyek, de még is, apu eléggé ellene is van mindeközben a dolognak. Meg is tudom érteni. Hiányzom nekik, gondolom. Legalább is ők nekem borzasztóan...

 - Na, de miért is hívtál? - kérdeztem miután kimagyaráztam, hogy jajj, semmiség, katonadolog, ami a hangommal történik.
 - Jungkook... Szerintem menj el valahova a többiektől. - utasított ugyan gyengéden, de még is elég nyomatékosan. Nem értettem miért mondja ezt. Bizonyára hallotta, hogy körülöttem vannak, hiszen nem voltak síri csendben, de abszolút nem voltak hangosak. Nem értettem, miért kell elmennem a srácoktól, de végül megtettem. Besétáltam V szobájukba, mert az volt a legközelebb, és az emlegetett szamár agyára ültem. Felhúztam a lábaimat és vettem egy nagy levegőt. Miért érzem, hogy... Valami lesz? Miután jeleztem, hogy rendben vagyok, eljöttem és csend van, meglepődésemre nem hallottam semmit a vonal másik végéről.

- Itt vagy? - szóltam a telefonba. Végül reagált, bár olyan volt, mintha nagyon elgondolkodott volna.
- Fiam, mondanom kell neked valamit. - Sóhajtotta ki nehezen. A mondat olyan volt a lelkemnek, mint egy vajkockába hatoló kés. Szinte éreztem, ahogy belém fúródik valami. Nem is maga a mondat... Hanem a hangsúly. Az a fájdalom és aggodalom, amit hallottam apám hangján, szinte megijesztett. Sosem hallottam még ilyet tőle. Ijedten kérdeztem rá, mi az, amit mondani akar. Pár másodperc csend telt el, majd nehezen, de belekezdett. Úgy érezte, jobb, ha elmondja egyből és nem kerít sokat, majd utána magyaráz. Elmondta; az édesanyám kórházba került. Elmesélte, hogy valami súlyos légúti fertőzést kapott, hogy fogalmuk sincs az orvosoknak és nekik sem, hogy hogyan, vagy mitől, de megtörtént. Most kórházban fekszik. Műteni fogják. Ugyan elég komoly dologról van szó, de a műtét egyszerűen segíthet rajta. Amíg hallgattam a történetnek mondható borzalmas históriát, a hideg futkosott a hátamon, a könnyek pedig az arcomon. Mindig is érzékeny voltam, főleg a családomról vagy a családomnak tartott BTS tagokról van szó. Nagyon megijedtem. Nem minden nap közlik veled, hogy tőled, sokszáz kilométerre fekszik kórházban az az ember, aki életet adott neked. És tudod, hogy esélyed sincs arra, hogy most mellette legyél és támogasd, segítsd ebben. Megtöröltem a szemeim és kérdeztem. Nem emlékszem, hogy mi volt az, de kérdeztem. Talán, hogy hol van most, illetve jelenleg mi történik vele... Valószínűleg ezt kérdezhettem hirtelen sokkos állapotomban. Bár nem tudom. Annyit tudok, hogy a válaszokkal tisztában vagyok; messze, alszik. Kissé reszketve hajtottam le a fejem a térdeimre és nyeltem egyet. Apa próbált nyugtatni, vagy fél óráig tartottuk a telefont és hallgattam a sablon szöveget; jobban lesz, meggyógyul, csak egy műtét, nem lesz semmi baj, nyugodj meg, felépül. Másba bele sem merek gondolni... Muszáj így lennie. Képtelen vagyok elfogadni, ha nem így lesz.

Végül megnyugodtam. Legalább is apám előtt így mutattam. Tartotta bennem a lelket, én is próbáltam benne, de ez inkább fordítva történt. Szegény, most miattam is aggódhat. Bár néha úgy éreztem, ahogy mondja a szavakat egymás után, magát is győzködni próbálja. Megszüntettük a hívást, majd pár másodpercig csendben lefagyva levegő vétel nélkül ültem a térdeim átkarolva kezemben a mobilommal. Éreztem a hideg csendet végig futni a hátamon, és ahogy végül a fülemhez ért elkezdtem hangosan zokogni. A telefonom kiesett a kezemből és a földre hullott. Nem tudtam, hogy darabokra esett vagy sem, akkor nem is érdekelt. Az anyám. Még ha csak egy kis műtét is. Beteg. Súlyosan. Ha csak egy kis műtétecske... Akkor is. Féltem. Aggódok. Ő az anyukám. Én pedig csak egy kisgyerek vagyok, elveszve az idolság világában. Zokogásom kezdete óta alig telt el egy perc és Taehyung rontott be hozzám, a saját szobájába. Egy pillanatig sem habozott, mellém ült és átölelt, hiszen látta; baj van. Sokat sírok aránylag, de nem hangosan és nem ennyire. Tae ismer. Tudja, hogy ez nem holmi hiszti. Percekig szorított magához csendben. Semmi "Sss", semmi hatástalan "nyugodj meg". Tudta, hogy amíg nem tudta mi a helyzet, csak felesleges próbálkozás lenne nyugtatni engem. Nem kellett ahhoz szó sem, hogy tudjam, hogy mellettem van, és nem, nem csak most, fizikai értelemben. Nagy nehezen belekapaszkodtam, majd a vállán sírtam ki magam tovább. Visszagondolva akkorra, elképesztően aranyosan és segítőkészen adogatta rendszeresen, percenként a tiszta zsepiket a kezembe, hogy tessék Kookie, fújd ki az orrod, töröld meg a szemed. Lehet az is benne volt, hogy nem akart tiszta takony lenni. Haha, ebbe bele sem gondoltam.

Miután valamennyire már kaptam levegőt, elkezdte simogatni a hatalmat és egy újabb zsepit nyomott az orrom alá.
- 19...- mondta.
- Tessék? - kérdeztem vissza rekedten, orrhangon, szipogva, sírva... Azaz érthetetlenül... Más számára legalább is. Ő értette mit kérdezek.
 - 19. zsepi.- mosolygott rám. - Ennyi még sose volt.. Juhu, rekord!
Csak pislogtam... Imádom, hogy ennyire aranyos, és jókedvű. Ebben a borzalmas helyzetben is muszáj volt egy másodpercig legalább elmosolyodni ezen.

Majd kifújtam az orrom és elkezdtem neki mesélni. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy nem kell, úgy is mondani fogom. Ismert már annyira. Elmeséltem neki mindent, ami otthon történt, majd hozzá tettem. - Tae, haza akarok menni...
- Megértelek... Én is azt szeretném, ha most a családoddal lennél. - suttogta szomorúan és simogatta a hátam.
 - Nem érted... - ráztam a fejem és a szemeim törölgettem. - Végleg...

Láttam, hogy az (immáron tapasztaltam, hogy) szétesett telefonom darabjait bámulja a földön. Gondolkodott (legalább is szerintem), hogy hogy menthetné meg. Majd a hangom, azzal, amit mondtam, pár másodperc múlva eljutott az agyáig. - Hogy micsoda? Végleg? Kookie ez egy nehéz helyzet... Nagyon is. De te is tudod, hogy ez lehetetlen. Te egy született énekes vagy. Neked itt a helyed. Ezt te is tudod. A családod is büszke rád. Szeretek. Anyukád is jobban lesz, meglátod!
- Teszek rá, hogy született énekes vagyok, nem érdekel. Ha emiatt nem látom a családom, és nem tudok ott lenni ilyen helyzetben... Akkor nekem ez nem kell...
- De kookie ezt mind tudtuk, hogy így lesz, még annak idején, mikor debütáltunk...- jelezte nekem Tae lágyan, hogy hülye vagyok.
- 15 éves voltam és nagy lehetőség volt. Hogy hagyhattam volna elveszni? - sóhajtottam - Mellesleg... A BTS az életem...

- Tae eközben a telefonom darabjait szedegette fel a földről mintha nem is figyelne rám. Nem voltam rá mérges, vagy haragudtam meg rá, hiszen ő Tae. Ő nem tud nyugton ülni. És tudom, hogy érdekli a problémám. Mert ha nem érdekelné... Az... Ő, hát hagyjuk.
 - Hát akkor meg? - mosolygott rám és az ölébe rakta a darabokat és szinte legozni kezdett a tördelt képernyővel, és egyéb darabokkal.
- Hagyjad, halott. - suttogtam a telefonomra értve a dolgot.

Tae hirtelen rám emelte a tekintetét, majd vissza a telefonomra és szomorúan nézett rá, majd lerakta a darabjait.
- Én csak azat az armyt sajnálom, akitől kaptam. Nem volt egy olcsó telefon.- húztam el a szám a szemeim törölgetve.
A nagy bociszemű szeretetgombóc rám mosolygott.
- De mivel szeret téged, ezért kaptad. Szóval nem hinném, hogy haragudna rád.- ölelt magához újra. Ahogy a kezei átfutották a derekamat, újból a hideg futott át a testemen. A fejét bele ejtette a vállgödrömbe és úgy szorított magához, talán egy kicsit túl erősen is.
- Kookie, téged nem csak az armyk szeretnek.- szűrtem ki a kicsit talán érthetetlen mondatát a vállamból, hiszen eléggé nehéz volt érteni, mert épp a vállamba beszélt.
- Most ezt, hogy érted?- kérdeztem, mire sóhajtott egyet és megrázta magát. Csendben maradt, mintha csak nem történt volna semmi. Ezt a tettét nem is igazán értettem, akkor még. Az eltelt idő után, csak annyit észleltem, hogy egyre erősebben szorít magához és szipog a vállamba.- Taehyung?- kérdeztem ijedten, ahogy a kezem a hátára tettem és végig simítottam rajta. Megint megremegett. A vállai elkezdtek rázkódni, majd a vállamba borulva sírt, már hangosabban.

Nem mertem többet kérdezni. Én is egyre szorosabban öleltem magamhoz, úgy, ahogy Ő engem. Talán nem mondta ki, amire gondolt, de egyértelműen tudtam. Ugyan nekem is egy elég mély pontom volt ez, de még is beragyogta a lelkemet. Melegséggel töltött el. Lehet a forró könnyei is voltak ennek az oka, nem tudom.

A hátamról levettem az egyik kezét és megfogtam, majd össze kulcsoltam az enyémmel. Egy ideig nem mondtam semmit. Tae csak egyre jobban és jobban sírt. De a végén már… azt hiszem rájöttem, hogy örömében. A fél kezemmel szorosan öleltem magamhoz, majd nagyot sóhajtottam.
- Taehyung, ettől jobb időpontot is találhattál volna erre.- mosolyodtam el, majd egy nagy cuppanós puszit adtam a homlokára. Elengedtem megtöröltem az Ő és a saját szemeimet is, majd újból mosolyra húztam a szám. Bármennyire is aggódtam az otthoniakért, muszáj volt mosolyognom.

-Imádom a mosolyod.- szipogott Tae, ahogy belenézett az arcomba.
- Én pedig téged imádlak.