((Írói megjegyzés: Ebben a részben is megjelenik a terapeutával való beszélgetés. Viszont fontosnak tartom kiemelni – annak ellenére, hogy egyértelmű azért valahol -, hogy nem vagyok szakember. Érdekel a pszichológia, és magamra is szedtem már valamennyi tudást ezzel kapcsolatban, de messze állok valakitől, aki egyetemet végzett a témában. Szóval ne vegyétek készpénznek a következtetéseket, amik levonódnak majd a szakember szemszögéből, nyilván ez egy fikció – annak ellenére, hogy igyekszem a tőlem telhető leginkább valósághűre megírni, a legjobb tudásom szerint.

Jó olvasást!))

Feltépett lakatok
[ Őrületbe kergetsz - 30. fejezet ]

     - Yoongi hyung, várj egy pillanatot kérlek! – hallottam meg magam mögül, mire kirázott a hideg. Jézusom. PTSD-m lett ettől a megszólítástól úgy érzem a vezetőséggel való beszélgetés óta...
Valószínűleg ez látszódhatott is rajtam, mert kissé megrezzenve torpantam meg a folyosón. Na meg abból is következtettem erre, hogy Jimin is kicsit visszafogottabban folytatta, miután utolért az utánam való szaladásából az edzés után.
     - Oh, bocsi – mondta, miután mellém ért. Eközben a többiek fáradtan elhaladtak mellettünk, tekintve, hogy mi megálltunk a folyosó közepén – Csak azt akartam kérdezni, hogy tudunk-e beszélni a Tony Montana-ról esetleg ma – dobta fel a dolgot kicsit tördelve az ujjait.

     Csak sóhajtottam.
Napok óta húzom már ezt.
De egyszerűen képtelen vagyok rá.
     - Ne haragudj, de most hulla fáradt vagyok – döntöttem a fejem kicsit a mellettem lévő hideg falnak, ahogy lehunytam a szemeim.
     - Hyung, minden nap ezt mondod – sóhajtotta halkan – Ha így haladunk, nem fogjuk tudni begyakorolni a koncertig.

     És milyen igaza van - már megint.
Az a bizonyos beszélgetéssel Bang Si-hyuk-al és a menedzserekkel... egy rohadt mukkot sem szóltam Jiminnek arról, ami ott történt azon kívül, hogy a vezetőség indítványozta azt, hogy előadjuk az említett számot közösen. Ennyi. Még arra a kérdésére is kitérő választ adtam, hogy de mégis miért, Ő nem rapper. Semmit sem mondtam a tényen kívül, hogy Vele kell előadjam. Pedig azóta már pár nap próbákkal teli szenvedésen túl vagyunk, holnap pedig még Run BTS! forgatás is lesz. És ha Jimin-t be akarom avatni abba, hogy mit tervez velünk, vagy a „kapcsolatunkkal" csinálni a cég, akkor itt az ideje ezt elmondani Neki. De... még arra sem vettem rá magam, hogy a Tony Montana-t elkezdjük gyakorolni...

     És nem, nem azért, mert irigy vagyok a saját számomra (már csak azért sem, mert alapvetően is megszólal benne rajtam kívül más, csak az eredeti verzióban Yankie, viszont most az Ő részére kell „betanítsam" Jimin-t), hanem, mert semmi kedvem ehhez. És nem, nem vagyok lusta, a munkámmal kapcsolatban sosem vagyok az. Egyszerűen csak... nem akarom ezt. Imádok Vele fellépni, imádok Vele mindent csinálni, de nem úgy, hogy annak a cég ilyen hátszelet, vagy mellékízt akar adni. Ami... merőben más szempontból zavar engem, mint amit feltételezni lehetne első blikkre. Ezt pedig hátha ma sikerül majd kibeszéljem magamból...
(Spoiler: Magamat ismerve úgysem így lesz.)

     - Ma késő délután időpontom van a pszichiáteremhez – nyitottam ki a szemeim, ahogy rá pillantottam – Oda is kb. alva fogok elmenni ez az edzés után szerintem.
     - Yoongi...- szólított meg a „Hyung" elhagyásával a korábban megbeszéltek szerint, hisz a többiek már nem voltak körülöttünk, ami kissé azért megmelengette a lelkem - Közeledik a koncert...
     - Tudom... – sóhajtottam – Oké.... Holnap délután? – adtam be a derekam.
     - Esetleg ma este? – próbálkozott be még egyszer.
Kiszakadt belőlem egy lemondó sóhaj. Baszki, hogy a tökömbe tud valaki ezeknek a szemeknek nemet mondani???...
     - Holnap reggel...? – dobtam be egy újabb lehetőséget még utoljára, mire elnevette magát.
     - Te, meg a koránkelés – legyintett nevetve.
     - Hé, miről beszélsz, mindig felkelek, ha muszáj.
     - Hát igen, ha muszáj – emelte ki hanglejtésével az utolsó két szót.
     - Így van, de ha megbeszéljük, akkor az onnantól muszájnak számít – válaszoltam kicsit értetlenül.
     - Igen? – kuncogott.
     - Most miért nézel így?
     - Mi volt múltkor, amikor Jin megkért, hogy kelj fel időben? Amikor fel akar porszívózni a szobátokban, mert tudta, hogy nap közben nem lesz ideje... – nevetett a falnak dőlve.
     - ...Az mindegy, utána megcsináltam helyette... - fontam keresztbe a karjaim a mellkasom előtt.

     Ő erre csak nevetve megrázta a fejét, a kicsit kócos szőke tincsei pedig csak lebegtek ide-oda ettől a mozdulattól. Nekem pedig a szervezetem ettől és a nevetésétől vészes sebességgel kezdett el valamiféle boldogsághormont termelni – már megint...

***

     - Szép napot, hogy érzi Magát? – intett Dr. Lee a szokásos fotel felé a kellemes hányászöld falakkal szegélyezett rendelőjében, leülésre invitálva.
Mivel én a köszönésen már túl voltam, ezért a nagy büdös semmivel válaszoltam a kérdésére néhány másodpercig. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a kérdést...
Így miután indokolatlanul sok ideig helyezkedtem a fotelben és végül az ölemben helyeztem el a kezeim szólaltam csak meg.
     - Sajnálom, még mindig nem igazán tudom, hogyan kell erre a kérdésre válaszolni.
Erre Ő csak egy kedves mosollyal reagált.
     - Igen, tudom. Épp ezért szoktatom Önt a dologhoz.

     Csak bólintottam egy aprót. Én esküszöm halál ambiciózusan jöttem el ma ide, de most megint nem tudom, hogy hogy kezdjek bele. Mit mondjak? Azt sem tudom mit akarok mondani. Vagyis de. De képtelen vagyok szavakba önteni.
     - Mivel teltek azóta a napjai, mióta nem találkoztunk? - kérdezte megindítólag és ezzel nagyjából sikeresen át is törte a gátat. Mármint persze, nem azonnal, de innen már elég hamar megeredt a nyelvem... Hisz azért valljuk be; volt mit meséljek. Bőven.

     Leginkább csak a Franciaországbeli munkámról kezdtem beszélni és az így kialakult botrányról, ami (főleg) körülöttem alakult ki – amit egyébként hótziher, hogy már pontosan jól tudott, tekintve, hogy a fél világ erről beszél és a kliense vagyok, de mégis nyilván a saját szempontomból volt szükséges, hogy elmeséljem. Jimin-t természetesen elegánsan kihagytam az egész történetből egyébként, még csak a nevét sem említettem meg. Ezentúl pedig még elmondtam a cég hozzáállását is a helyzethez, de eléggé szigorúan csak a tényeket meséltem el, az érzéseim belekeverését határozottan elkerültem.
De ezt addig észre sem vettem, amíg erre fel nem hívta a figyelmem.

     - És hogy érzi Magát a történtekkel kapcsolatban? – kérdezte kedvesen, de mégis komoly hangon, mert érzékelte, hogy ez a téma nem fogadja be, ha túl jókedvűen beszél róla.
A kérdésére eléggé megdöbbentem, mert őszintén szólva... olyan sokat én ezen eddig nem gondolkodtam. Egy kis csend állt be, hagyta, hadd rágjam meg a válaszomon.
     - Bevallom, az utóbbi időben semmire sem voltam képes, csak... „lehúzni a redőnyt". Ha ennek van bármi értelme... – válaszoltam végül a kezemen lévő egyik gyűrűt görgetve az ujjaim között.
     - Természetesen van – válaszolt, ahogy a térdén pihenő füzetébe nézett egy pillanatra elgondolkodva, de látszólag nem olvasott ki belőle semmit, csak belepillantott valamiért – Jelenleg tagadásban van, ez is egyfajta megküzdési mechanizmus.

     Bólintottam a dologra és kicsit kibámultam a tőlem ballra lévő ablakon.
     - Örülnék, ha valahogy máshogy küzdenék meg inkább a problémáimmal – sóhajtottam.
     - Mivel szeretne megküzdeni pontosan? – kérdezte, mire olyan hülyén néztem rá, mintha legalábbis azt kérdezte volna meg nem tudom hány óra közös munka után, hogy mi a nevem.
     - Mármint a helyzete melyik része zavarja a legjobban? Úgy értem; maga a média túlzott figyelme, a cég reakciója, vagy a csapattársai...- konkretizált a kérdésén,
     - A média egyáltalán nem érdekel – válaszoltam egyszerűen – Sosem foglalkoztatott, hogy mit cikkeznek rólam.
     - Viszont, ha az nem, akkor mi, ami miatt ennyire menekül, hogy még csak foglalkozni sem szeretne a helyzettel?

     Újra kibámultam az ablakon és csak vettem néhány nagyobb levegőt. Mi miatt is menekülök ennyire...? Basszameg. Hát bárcsak ne sejteném én ezt ennyire...
     - Esetleg lehet ahhoz köze, ami valójában Franciaországban történt? – kérdezte óvatosan, mire én úgy kaptam vissza rá a tekintetem, mintha rájött volna „életem titkára". Ami lehetetlen, mert én aztán nem mondtam Neki arról semmit, hogy mi a valóság. De az arcáról nem ez sütött le, sokkal inkább az, hogy Ő már érti, amit én még nem.

     Valójában ez a bajom. Az igazság az, hogy nekem a történtekről egyáltalán nincs kedvem gondolkodni és az utána kialakult helyzetről és a saját érzéseimről pláne nem ezzel kapcsolatban, ezért nem vagyok hajlandó az üggyel kapcsolatban konkrétan semmire. Sem Jimin elé állni azzal, amit a cég kitalált, sem elkezdeni gyakorolni vele a Tony Montana-t. Csak úgy csinálok, mintha minden rendben lenne és nem történt volna semmi.
Mintha nem történt volna semmi Párizsban.
Pedig ez minden, csak nem semmi...
Ez határozottan valami.

     Megmoccantam a székemben és kicsit előre dőltem, hogy az alkarjaimmal a combjaimon tudjak megtámaszkodni és úgy bambuljak le szenvedve egy ideig a földre.
     - Ha kiadná magából a történteket, de fél a következményektől, akkor biztosíthatom, hogy engem köt a titoktartás. Ami itt elhangzik, itt is marad. – szólalt meg biztatólag.

     De én még mindig nem ettől féltem.
Hanem a saját szavaimtól.
Saját magamtól.

     És már hónapok óta ezt csinálom. Hosszú hónapok óta. Folyamatosan bujkálok el saját magam és a gondolataim elől. Menekülök, ahova csak tudok. Hol a munkába, hol valamelyik káros szenvedélyembe, hol pedig magához a „probléma" forrásához, mert valami groteszk oknál fogva az egyetlen dolog, ami ki tud szakítani ebből, az az, ami ezt az egészet okozza.
Az a valami.
Az a valaki.

     Fuck it.

     Kihúztam magam és egyik karommal felkönyököltem a fotel kartámlájára és a fejemet megtámasztva mesélni kezdtem. Mi történt a hotelben, mi történt azóta és néhány szót ejtettem arról is, hogy mi volt a helyzet előtte. Megint egészen kerültem az objektív tényeken kívüli történetmesélést, de ez most sem volt tudatos. Egyszerűen csak... így volt könnyebb. Elmondtam szárazan, hogy mi történt, miért és hogyan.
...Na meg azt, hogy kivel.

     A saját szavaim hatására úgy éreztem magam, mintha az eddig mellkasomat lehúzó ólomsúly lassan egyre könnyebbé és könnyebbé válna. Furcsamód még mintha levegőt is könnyebben vettem volna, minden egyes kimondott szavam után. A hangom csak úgy pörgött a levegőben ide-oda, mert egy idő után már-már hadarni is kezdtem, annyi mindent „kellett" és akartam elmondani - hát legalább ez egy előnye annak, hogy rapper vagyok. Emiatt a doktornak pedig lehetőséget sem adtam arra, hogy egyáltalán csak megszólaljon. Valószínűleg protokoll szerint alapesetben belekérdezett volna néhány dologba, de azt hiszem most csak élvezte a megtört jég által rázuhanó információcunamit és időnként egy-egy kifejezést, vagy szókapcsolatot lefirkált a térdén heverő füzetbe. Ezentúl pedig csak érdeklődő tekintettel figyelt engem, néha-néha bólintva egyet.

     Elhihetitek, hogy edzett tüdőm van rapperként, de a végére még én is kifulladtam egy kicsit.
Hát most már... úgy nagyjából mindent tud. A furcsa közelséget, ami Jimin-nel köztünk kialakult, a fel-fel villanó álmaim róla (bár azt nem részleteztem, hogy azok miket tartalmaznak, azért ennyire nem voltam még bátor...), az alvásproblémáim megszűnését, ha Vele vagyok, azt, hogy az utóbbi időben sokkal többször tértünk nyugovóra együtt, mint külön, mert mindig találtunk valami borzasztóan átlátszó kifogást rá. Arról is meséltem, hogy még ahhoz képest is sokkal szentimentálisabban és szentimentálisabb dolgokról beszélgetünk, mint hosszú évekkel ezelőtt (legyen akár az Ő evészavara, az én pánikrohamaim és a múltbéli, de a fejüket időnként újra fel-felütő függőségeim, vagy az, hogy mikor, hogyan szólít meg engem), de arra is kitértem természetesen, hogy pontosan mi is történt közöttünk a hotelben. Az Ő erre való reakciójával együtt, illetve, ahogy nekitámadt Namjoon-nak és a védelmemre kelt a többiekkel szemben.

     Szóval dióhéjban tényleg; mindent. Mindent elmondtam. Végre.

     Kivéve természetesen azt, hogy ezekben a történetekben én hol voltam. Mit csináltam. Mit éreztem. És leginkább a helyzetek legnagyobb részébe mégis mi a péklapátért mentem bele.
Mert valljuk be, ha teszem fel Jin akar velem pezsgőzgetve jakuzzizni, aztán áll neki kiszívni a nyakamat részegen az éjszaka közepén, akkor valószínűleg előbb rúgom le magamról úgy, hogy még a falon is keresztül repül (szeretlek Jin, de...), ellenben azzal, hogy a valóságban ezekben a helyzetekben hogyan is reagáltam.

     És amint az utolsó mondatomnak is a végére értem, ez a gondolat lebegett már csak a fejemben, egy hatalmas, piros kérdőjelet formálva.
Mégis miért lett ennyire más a kapcsolatom Vele, mint a többiekkel?
De úgy tűnt, hogy ezen nem csak én gondolkodtam el.

     - Hú, Mr. Min, nagyon köszönöm, hogy ezt mind megosztotta, igazán büszke lehet Magára. És ezt most nem azért mondom, mert ezt „kell" mondjam, nem szükséges a „protokoll" szerint semmi ilyesmit mondjak. Tényleg büszke lehet Magára. – reagált a Háború és békét megszégyenítően hosszú regélésemre Dr. Lee, felnézve a füzetéből – Milyen érzés volt ezt mind kiadni magából?
Csak sóhajtottam egy jólesőt, ahogy hátradőltem a fotelben és a fejemet hátra ejtve hunytam be a szemeim.
     - Őszintén szólva... csodálatos – nevettem el magamat – De bevallom, van egy furcsa „meztelenség" érzésem is ettől – emeltem fel újra a fejem, hogy Rá tudjak nézni és egy fokkal kevésbé hanyag testtartással üljek.
     - Ez teljesen érthető – válaszolt kedvesen – Főleg, amikor először nyílik meg valaki ennyire, személyes témákkal kapcsolatban. Beszélhetünk erről is később, ha gondolja, de ha nem bánja, akkor most visszatérhetnénk arra, amiről az imént konkrétan mesélt.

     Hát, a jó érzésem nagyjából eddig tartott, mert most görcse rándult a gyomrom. Egy frászt a gyomrom. Mindenem.
Az egy dolog, hogy kiadtam magamból mindent, de mivel nem szólalt meg, vagy kérdezett közben, kicsit olyan volt, mintha egy fatörzsnek meséltem volna. Nem lesz semmi következménye – végig ez járt a fejemben. De most, hogy valamit (vagy valamiket) kérdezni is akar, ez így mocsok ijesztő. Ijesztő, de ez azt hiszem rendben van, mert érthető.
Oké, végülis... ez a gyomorgörcs még mindig jobb, mint ez a hatalmas súly, ami eddig rám nehezedett. Érdekes egyébként. Eddig észre sem vettem, hogy mindjárt összetörök alatta. Létezik az, hogy csak akkor veszi észre az ember, hogy mennyire sok a teher a lelkén, ha sikerül felszabadulnia tőle? Amikor megjelenik a felismerés, hogy „Jé, ilyen is lehet?".

     Baszki, ilyen egy normális embernek érezni magam?
Pfff, irigy vagyok ezekre az emberekre...
Bár miről is beszélek, még mindig nem érzem magam normális embernek – mi ez a sértés, már nem azért.

     - Észrevettem, hogy trükkösen megint kihagyta önmagát a történetekből – mosolyodott el egy kicsit – Szóval beszélhetnénk erről, ha nem bánja.
Bólintottam. De, bántam. De nincs más választásom azt hiszem. Mármint... persze, van. De azzal teszek jót magamnak, ha most már nem hátrálok meg.
     - Nem direkt volt egyébként – vallottam be az őszintét.
     - Sokan mesélnek így nehéz szituációkról. A másik véglet pedig az, aki már egyből tagadja és magyarázza, hogy mit miért csinált és végtelen körmondatokba feledkezik. – bólintott a szemembe nézve. Én pedig erre szokás szerint kibámultam az ablakon. Nem bírom a szemkontaktust, nem tudom mikor fogom már megszokni. 10 éve idol vagyok, ott valahogy már abszolválom sokszor, de ilyen hétköznapi helyzetekben ez még mindig szörnyen nehezen megy.

     - Szóval... - tért vissza az eredeti gondolatához – Milyen érzések vannak Önben az események után? – kérdezte nyugodt hangon.
Pfff, bazdmeg. Kettőt és könnyebbet.
Tovább bámultam kifelé az ablakon. Már szürkület volt, így figyeltem a város nappal és éjszaka közti peremen való egyensúlyozását. Milyen érdekes nem? Van néhány perc egy nap, amikor nem tudod eldönteni, hogy nappal van, vagy este. Sötétedik, de még nem kapcsoltak fel a város fényei. Vezetés közben szidod a szembejövőt, hogy az anyjáért reflektorozik a pofádba, amikor Te még tökéletesen látsz. Esetleg még nem végeztél az aznapi munkáddal és az asztalodnál dolgozol, de már épp fel kellene kelj, hogy világosságot csinálj a helyiségben – szóval mégis mindjárt itt az este. De Te mégis dolgozol. Vagy amikor nem tudod eldönteni, hogy bűntudatod kellene-e legyen, hogy éhes vagy, vagy indokolt már a vacsora iránti vágyakozás. (Mondjuk soha nem kellene bűntudatod legyen azért, mert éhes vagy, de ez egy másik kérdés.)

     Kicsit úgy érzem, hogy egy ilyen peremen lebegek most én is.
Megnyíltam, de mégsem teljesen. Kiadtam magamból a történteket, de a saját szerepemet kihagytam belőle. Elkezdtem a feldolgozás folyamatát, de még mindig a saját világomba vagyok zárkózva. Feltéptem két lakatot, de még kettő mindig van rajtam.

     De ahogy a szürkületkor sincs más lehetőség, csak az előrehaladás, így most sincs. Bármeddig is húzom és bámulok ebbe a furcsán középsötét világba, bármennyire is akarom ezt, nem fogok ottmaradni, ha megszakadok, akkor sem. Lehet, hogy fogom magam és inkább nem pislogok, hogy tovább élvezhessem ezt a köztes állapotot, de ez akkor sem mehet így tovább. És nem is akarom, hogy menjen. Mert egyszer el kell jönnie az igazán sötét éjszakának ahhoz, hogy az a szerencsétlen hajnal kínkeservesen felüsse a fejét, majd végül teljesen kisüssön a nap.

     Még akkor is így igaz ez, ha ez a valaha volt legnagyobb klisé, amit életemben mondtam.

     - Azt hiszem megbánás – tértem vissza a valóságba, válaszolva a terapeutám kérdésére – De nem attól, amitől kellene – bambultam ki tovább a városra, ahol épp megfigyeltem, ahogy felkapcsolódnak az utcafények szép fokozatosan egymásutánságban, kissé eleinte pislákolva.
     - Nincs olyan, hogy valamit „kellene" éreznie. Az érzéseknek nem „kell" jönniük. Minden ember más, minden személy máshogy reagál az Őt ért ingerekre. Amíg Ön nem az embertársait gyilkolja lelkiismeretfurdalás nélkül, addig nem igazán kell aggódnia. – mosolyodott el a szája sarkában.

     Ekkor ráemeltem a tekintetem.
     - Hát akkor úgy tűnik mégis gondban vagyok – bámultam rá komolyan, majd elvigyorodtam a dolgon, de nevetni azért még nem volt erőm. Elmosolyodott Ő is a groteszk poén-összehangolódásunkra, majd visszatért a témánkhoz.
     - Szóval bűntudatot érez, de nem azért, amiért „kellene". Ön szerint mi miatt „kellene"?

     Én csak sóhajtottam egyet és kicsit frusztráltan kiropogtattam a nyakam. Baszki, hogy én mennyire nem akarok erre válaszolni. Márpedig igenis fogok.
     - Amiatt, ami... azon az estén történt.
     - A hotelben töltött estére gondol? – kérdezte, csak, hogy biztos legyen a dologban, hisz elég sok mindent meséltem Neki az imént.
Bólintottam.

     Basszameg. És tényleg. Még mindig itt tartok. Egy fikarcnyi rosszérzésem sincs. Mármint oké, talán, ha nagyon akarom, akkor azzal kapcsolatban igen, hogy miért nem állítottam le előbb Jimin-t, amikor nekem esett (vagyis hát a nyakamnak), de messze nem azért, mert bármennyire is érdekel a végeredmény, vagy úgy istenigazából bármi. Nem tudom, hogy mennyire volt tisztességes, vagy etikus az irányomból ez, mert az Ő fejében még mindig nem az volt, mint az enyémben. Ő csak szórakozva be akarta bizonyítani az igazát részegen, mert előjött a versengő énje, hogy márpedig igenis igaza van és a nyakam a legérzékenyebb „érzékszervem". Én pedig kihasználva ezt percekig nem állítottam le. Na emiatt van bűntudatom.

     - Az imént azt említette, hogy nem amiatt van bűntudata, ami aznap este a hotelben történt – szólalt meg Dr. Lee, miközben én épp a gondolataim kergettem.
     - Így van.
     - Akkor mi miatt?

      Elgondolkodtam.
     - Oké, talán mégis amiatt, csak... nem úgy – pislogtam hülyén magam elé. Ez igen Yoongi, hát baszki ez aztán értelmes magyarázat volt, szedd már össze magad... - Mármint úgy értem, hogy... egyáltalán nem érzem rosszul magam amiatt, hogy megtörtént. Amiatt érzem rosszul magam, hogy... nem szabadott volna engedjem... talán.
     - Hogy érti, hogy nem szabadott volna engednie? Nem szabadott volna engednie a csapattársának, hogy megtegye azt, amit, aznap éjjel? – fogalmazta meg a kérdését a konkrét tény szavakkal történő leírása nélkül, amiért mocskosmód hálás voltam. Nem akartam hallani a szájából, hogy „a csapattársa szarrá szívta a nyakát". Köszönöm, enélkül is nagyszerűen tudok élni.
Na jó, valljuk be, valószínűleg amúgy sem így fogalmazta volna meg...

     - Nem – válaszoltam – Vagyis de. Ah... Szóval le kellett volna állítsam. De nem tettem.
     - Nekem úgy tűnik abból, amit elmesélt, hogy Ön megtette – dőlt hátra a székében keresztbe tett lábakkal és összekulcsolta a kezeit a térde előtt.
Csak elhúztam a szám.
     - Meg, de... nem elég korán.
     - Maga is részeg volt, nem csak a csapattársa. Egyáltalán nem meglepő, ha nem tudott azonnal reagálni az igen szokatlan körülményre. – mosolygott egy kicsit bíztatóan.
     - Nem, nem erről van szó, én... nem akartam reagálni rá – sóhajtottam összeszorongatva a fogaim. Erre Dr. Lee egy kis ideig csendben maradt és engem figyelt, mert látta, hogy ez a téma igencsak feszélyez. És azt, hogy részben megnyíltam erről, most baromira nem szabad elszúrni. Hagyott néhány pillanatot, hogy átrágjam a dolgokat, majd csak ezután reagált az előző mondatomra.

     - Mr. Min... Én úgy látom, hogy Maga úgy tekint erre az eseményre, mintha belekényszerített volna valakit valamibe és ezért ostorozza magát. De ha objektíven ránéz a szituációra... Nem inkább maga volt az, akit belekényszerítettek egy ilyen helyzetbe? – hagyott egy pillanatnyi szünetet, majd folytatta – Egy pillanatig se értsen félre, nem a csapattársa ellen beszélek! Véleményem szerint semmi „rossz" nem történt abban, ami lezajlott. Én csupán arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy Ön semmibe sem sodort, kényszerített bele senkit, vagy vett rá bármire. A csapattársa döntése volt, hogy azt tette, amit. És az Ön elmondása alapján úgy látom, hogy ezzel Ő is tökéletesen tisztában van, hisz másnap segített Önnek eltakarni a foltokat, a banda előtt is a védelmére kelt és így tovább.

     Csak sóhajtottam egyet. Volt egy furcsa frusztrált tüske, vagy üresség, nem is tudom, de mindenesetre kellemetlen érzés a mellkasomban. Mintha nem egy nyelvet beszélnénk.
     - De... Ő részegebb volt, mint én. Nem bírja az alkoholt. Nekem kellett volna az okosabbnak lennem és... felfogni, hogy ez a helyzet más, mint ártatlan szórakozás. – sóhajtottam kicsit lehunyva a szemeim – Nekem... volt más. És ezt... ezt Ő nem tudhatta.

     Dr. Lee újra csendben maradt egy kis ideig. Megvárta, amíg kinyitom a szemeim és újra ránézek. Az arca komoly volt, de nem szigorú, a tekintete kedvességet és biztonságot sugárzott, viszont mégis láttam benne, hogy most bizony újra ellent fog nekem mondani.
     - Azt mondja, hogy a csapattársa részegebb volt, mint Ön – utalt vissza a néhánnyal ezelőtti mondatomra, mire bólintottam – Úgy sejtem tudja, hogy az alkohol gátlásoldó hatással van a személyekre, akik elfogyasztják. Igen sokan ebből problémás helyzetekbe is kerülnek; felhívják a főnöküket és elmondják az igen kéretlen és nem túl szofisztikált véleményüket. Sírva fakadnak apróságokon, gesztusokon, vagy félmondatokon, mert épp akkor jön ki belőlük az, hogy mi hiányzik az életükből, vagy pont, hogy miért igazán hálásak. Vannak, akik ilyenkor írnak, vagy hívják fel szintén a volt partnerüket... Biztosan hallott már ilyen történeteket. És bizony valószínűnek tartom arról is hallott már, hogy az alkohol gátlásoldó hatásának köszönhető így vagy úgy, de a kölcsönös szimpátiának köszönhetően két személy „összekavarodik" és nem csak a gátlásokat vetkőzik le. – pillantott rám sokatmondóan.

     Úgy futott össze a szemöldököm a pontosan 97 darab ránc egyidejű megjelenésével a homlokomon, mint aki épp urológusnál van és leesik neki, hogy miért is húzzák fel a gumikesztyűt.
     - Öhm, persze, de... mi... nem... szexeltünk... - nyökögtem ki és éreztem, hogy a kellemetlen érzéstől a vér elkezd felfutni az arcomba. Tördelni kezdtem az ujjaim és próbáltam megszűnni létezni, vagy legalábbis a testemben karmolászó maró kínosságot elhessegetni valahogy.
Mondanom sem kell, hogy ez egy lehetetlen küldetés volt.

     - Nem is ezt mondtam – mosolyodott el halványan, látva a szenvedésem – Viszont nem feltétlenül az a lényeg. Inkább az intimitás kifejeződése.
     - De... de mi... nem... ehm... - szenvedtem. Nagyon. Legalább annyira szenvedtem, mint egy általánosiskolás gyerek, aki épp azt akarja kimagyarázni a tanárának, hogy valójában az a mikroszkóppal is alig látható 8 oldalnyi szöveg, egy 5 cm széles kis papíron a tolltartójában történelemdolgozat közben nem is igazából puska, hanem az órarendje, csak nagyon kicsivel írva. Folyószövegként...

     A nyökögésem megszűnt és csak meggyötört, nem evilági tekintettel bambultam Dr. Lee mögé a falra. Karmolászott valami elementális kellemetlenség és képtelen voltam ettől szabadulni.
És mivel Ő nem szólalt meg, nekem kellett.
     - Énnemhiszemhogyerrőlvanszó... - hadartam el.
     - Természetesen nem akarom a szájába adni a szavakat, sem megtagadni az érzéseit, mert látom, hogy nem igazán ért egyet velem – engedte el a térdét, majd a füzetére fogott rá újra és a tollát vette a kezébe, hogy felfirkáljon magának valamit – Amivel semmi baj – tette hozzá – Viszont esetleg ha megpróbál külső szemlélőként rátekinteni a helyzetre, talán érthetővé válik miért mondtam. És nem csak arra, ami a hotelben történt. Hanem az utóbbi időszakra úgy összességében, amit az imént mesélt. Mindenre, ami maguk között történt, sejteti ezt a bizonyos intimitást, igen sok oldalról. – bólintott, majd letette a tollát és újra felnézett rám – De természetesen az is lehet, hogy Önök csak így működnek és semmi többet nem szükséges mögé látni. Viszont ez esetben is érdekes lehet elgondolkodni, hogy mi ez a látványos változás az elmúlt időszakban.

     Én eddigre már lyukat kapartam a padlóba és az alattunk lévő emeletre lemászva kiszaladtam az adott helység ajtaján és menekülőre fogtam az épületből.
Legalábbis... mentálisan. Valójában még mindig abban a nyomorult fotelben ültem, a szánalmasan libafoszöld falak között.
     - Ühümm – hümmögtem, mert csak ennyire voltam képes.

     Dr. Lee erre újra kedvesen elmosolyodott.
     - Ha van kedve, elmesélheti, hogy mi miatt érzi magát most ennyire kellemetlenül.
Fasza. Hát most csak és kizárólag ehhez van kedvem, igen.
De tudtam, hogy ezt kell tegyem ahhoz, hogy haladjunk. Nem dughatom állandóan homokba a fejem, ha valami számomra nemtetsző dologról „kell" beszéljek. Ez rólam szól és arról, hogy előrébb jussak. Nem másról.
A fotel karfájába mélyesztettem a körmeim és úgy szólaltam meg.
     - Csak... maga úgy beszél, mintha lenne köztünk valami Jimin-nel és... ez... furcsa – haraptam a szám belsejébe – Úgy értem 10 éve együtt dolgozom vele és a többiekkel, ez... rendkívül furcsa feltételezés.
     - Ön, a saját maga számára gondolja furcsának a tényt, hogy ezt feltételezem, vagy úgy érzi, hogy valójában senkinek sem szabadna ezt gondolnia Önről és a csapattárásról? – simított végig a füzete egyik lapján, miután lapozott benne, hogy új, tiszta oldalt tudjon kezdeni.

     Én csak dermedtem bámultam rá.
De azt hiszem pontosan tisztában vagyok a válasszal.
     - Én... nem akarom, hogy bárki más belelásson ebbe. Valami különleges történik és... úgy érzem ezzel megszentségtelenítem. – nyögtem ki. Viszont már vertem a fejem a falba, hogy miért a „különleges" szót használtam. Istenem. Most, ha elkezd mondani egy monológot valami „különleges szexuális vágyódásról" biztos felkelek és kimegyek az ajtón...

     De szerencsére nem ez történt.
     - Nem pont emiatt érzi rosszul magát? Hogy most a csapattársai, a média és a cég is Önökkel foglalkozik? Pontosabban emiatt is. A sok más mellett, amit mesélt nekem, kicsit úgy tűnik, mintha féltené, hogy emiatt ez a „különlegesség" megtörik.

     Mintha még a levegő is benne ragadt volna a tüdőmben. Pislogni se pislogtam és olyan érzésem volt, mintha kirepültem volna a testemből felfelé. A mellkasomban éreztem valamiféle különösen hűvös és nehéz érzést, amit hirtelen nem tudtam bekategorziálni. Aztán amint sikerült, rájöttem, hogy ez minek lehet köszönhető. Eddig még életemben nem hallottam senkit úgy beszélni, mintha felnyitotta volna a koponyám és a puszta kezével kiszedett volna belőle egy gondolatot, amit én nem tudtam szavakká formálni.

     Hát... Dr. Lee úgy tűnik ezt most megtette.

***

     A terápia végén átélt érzésből még órákkal később, este sem tudtam igazán felocsúdni.
     - Yoongi, ha még egyszer észreveszem, hogy a falat bámulod és nem figyelsz, itt hagylak – fújta fel az arcát morcosan Jimin.
     - Figyelek, ne haragudj – ráztam meg a fejem kicsit sóhajtva, ahogy a dormban ültünk az Ő és Hobi szobájában. Gátlástalanul elloptam Hobi íróasztala elől a széket és Jiminé mellé forgattam.
     - Pfff, tényleg nem vagy itt. Még be se szóltál azért, hogy miért én hagylak itt, ha ez az én szobám... - pislogott rám – Mi van Veled?
     - Csak fáradt vagyok Kicsi – támasztottam meg a fejemet felkönyökölve az asztalán, megismételve a nagyszerű fél-kamu indokot, amit már délelőtt is sikerült kipréseljek magamból. Hisz a valóság sokkal komplexebb ennél, kedve azzal, hogy még mindig egy rohadt szót sem nyögtem ki Neki arról, ami a vezetőséggel való beszélgetésem közben történt... A terápián történtekről pedig nem is beszélve, bár arról nem is akarok beszélni, úgy hiszem. – Kezd elölről kérlek, most már tényleg figyelek – tapasztottam a szemeim a laptopja kijelzőjére határozottan, amin épp a „Like crazy" utolsó simításai közben eszébe jutott apró változtatásokat próbálta megmutogatni.

     De ekkor lecsukta a laptopját, így nem tudtam tovább bámulni a pixelrengeteget.
Meglepődve fordultam a fejemmel Jimin felé. Hirtelen azt hittem, hogy mérges rám, elege van, amiért nem figyelek rá és azért csukta be. De az arcáról nem épp ezt olvastam le.
     - Nem, majd máskor – mondta nyugodt hangon – Kérlek, pihenj le. Egész nap annyira kimerültnek tűnsz és ahogy megbeszéltük holnap reggel a Tony Montana-n kell munkálkodjunk. Pihenj rá inkább, kérlek. Ez ráér. – fordult felém a forgószékével.

     Csak bámultam az arcára - most mondanám, hogy meglepően hosszan, de valójában semmi meglepő nem volt benne, mert... eléggé szokásossá vált már az elmúlt időszakban, hogy így bámulok rá. És ez ezen a ponton már sem Őt, sem engem nem zavart igazán. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak a szavaira, egyszerűen csak annyira törődő, kedves és empatikus volt Tőle az előző megnyilvánulás. Mármint... ezt lehetett volna kissé passzívagresszívan, vagy lelkiismeretfurdalást keltően is megfogalmazni, úgyszólván; „Ha már úgysem vagy képes figyelni, akkor..." vagy hasonló. De nem ezt tette. Ő nem azért odázta ezt el, mert haragszik, vagy mert látja, hogy úgysem tudok figyelni a dolgára. Hanem azért, mert nekem akar jót, nem akar tovább fárasztani, ha már így is ennyire kimerült vagyok.

     - Gyere, állítom ma még alig ettél valamit, ha egyáltalán. Zuhanyozz le nyugodtan, addig csinálok Neked Gyeran Bap-ot. – állt fel a székéből és kinyújtotta felém a kezét. Még mindig csak dermedtem bámultam rá. Fel nem tudom fogni néha, hogy egy ember hogy lehet ennyire tisztán kedves, mint Ő. Mármint... most ajánlotta fel, miután fél órája totál leszarom, hogy mit magyaráz nekem (oké, nyilván nem, csak épp koncentrálni nem tudok), hogy menjek lefeküdni és mindez előtt amíg lezuhanyozok, főz nekem riszt és süt tükörtojást...

     Lassan elfogadtam a kezét és felkeltem a székből – na nem mintha nem ment volna egyedül, de... mindegy, nem fogok egy esszényi szövegben mesélni arról, hogy miért akartam hozzáérni a kezéhez... csak hozzá akartam és kész.
     - Tisztában vagy vele, hogy egy angyal vagy, igaz? – néztem rá komolyan, immár előtte állva.
     - Össze vagyok zavarodva, mert néha hívnak tündérnek is... - kuncogott elgondolkodva, ahogy elkezdett húzni maga mögött az ajtó felé.
     - Egyre megy. Mind a kettő jószándékú, varázslatos, kicsi, szárnyai vannak...
     - Mi ez a hihetetlen pontos leírás? – nevette el magát, ahogy az ajtó előtt még egy pillanatra felém fordult – Mintha láttad volna már bármelyiket is élőben.
Erre csak kedvesen rámosolyogtam, mert képtelen voltam máshogy reagálni a nevetésének hangjára.
     - Hát... épp most áll előttem egy, ahogy említettem – húztam fel a szemöldökeim.

     - Pffffffff – bokszolt bele a vállamba (látszólag gyorsan, de alaposan átgondolva, hogy a jobb vállamba tegye ezt meg), majd nevetve a kilincsre rakta a másik kezét, miután elengedte az enyémet – Tényleg ideje aludni menned – válaszolt kilépve az ajtón.
     - Miért?
     - Mert a fáradtságtól elkezdtél flörtölő szövegeket gyakorolni rajtam – nevetett a dolgon tovább, ahogy a konyha irányába indult.

     Én pedig ott maradtam megsemmisülve az utolsó mondatának hatására.
Hogy... mit csinálok?
Ez... én... mi?!
Észre sem vettem, hogy... ez... flörtölő szövegnek számított?!...

     Bár... mi az istenért vagyok ennyire kiakadva. Hamarosan úgyis kötelező jelleggel kell majd ezt csináljam Vele, a kamerák előtt, a vezetőség utasításai miatt. Hogy pontos legyek már holnap, a Run BTS! forgatás alatt. Szóval...

     Asszem jobb, ha hozzászokok.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon! ♥
Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Ha pedig a bandával kapcsolatos rajzaimra vagy kíváncsi, akkor csekkold bátran a rajzos oldalam. ♥
Lulusfanarts - https://www.instagram.com/lulusfanarts