A terjengő sötétség
[ Őrületbe kergetsz - 1. fejezet ]

     Őszintén szólva, kezdek megbolondulni.

     Van, hogy az emberek ezt csak úgy mondják. „Jajj, annyi a meló, hogy megbolondulok" – aztán a munkaidő felében csak Candy Crush-t nyomkodja. „Nem bírom tovább, ha még egyszer ilyet mond, szakítok Vele!" – és együtt van az illetővel még 3 évig. „Elég, ennyi volt, nem hallgatom tovább, hogy anyám így beszél velem! Ha ma is beszól, úgy istenesen kiosztom!" – és még a halálos ágyán sem mond Neki semmit (ami jól is van úgy, akkor már ne is tegye).

     De én most nem így érzem azt, hogy mindjárt megbolondulok. Van az az elemi rossz érzés, ami kapar belülről. Szabályosan érzed, hogy feszít, karmol, ki akar törni belőled. Fáj. Legszívesebben megütnél – jó esetben nem valakit, hanem – valamit és addig püfölnéd, amíg vagy a világ össze nem omlik, vagy a kezed törik ripityára. Nem vagyok egy agresszív ember, sőt. Tök nyugodt vagyok – valószínűleg a mentális állapotom miatt, de – az idő nagy részében az energiaszintem a béka segge alatt van, így gondolkodni sincs erőm, nem, hogy ilyen verjünk-szét-valamit életet élni.

     De ez most már túlmegy egy határon.

     Órák óta ülök itt és karnyújtásnyira van tőlem az összes problémám kulcsa. De, hogy a megoldása is ott van-e... fogalmam sincs. Ha tudnám, már lehet csináltam volna valamit. De az a sűrű ködként rám telepedő zavartság még reálisan gondolkodni sem enged.

Jelenleg nem zavar semmi jobban, mint az, hogy itt kell üljek ezen a nyomorult kanapén és minden mozdulatomra figyelnem kell, nehogy furcsa legyek. És ez a kamerák előtt csak rosszabb. A forgatások még hagyján, de az élő adások, a koncertek... az utóbbi hónapokban már közel álltam ahhoz, hogy ténylegesen elveszítsem a maradék józan eszemet.

     - Hé, Hyung – zökkentett ki a gondolataimból néhány ujj, ami a – hú, jelenleg meglehetően csontos, úgy tűnik az evésre sem figyeltem eléggé mostanában... - csuklómra kulcsolódott. Hamar beazonosítottam a kéz kilétét; nem volt nehéz rájöjjek a tetovált kézfej miatt.

Felemeltem a fejem és ránéztem Jungkook-ra.

     - Ha? – biccentettem a fejemmel felé, valami morgásszerűt kiadva magamból. Normálisan terveztem szólni Neki, csak épp... nem sikerült. A többiek nem figyeltek ránk, csak tovább beszélgettek viszonylag nagy hangerővel, hevesen gesztikulálva.

     - Kérlek ne csináld – beszélt lágy hangon, majd elengedte a csuklóm és az ujjaimat ütögette meg lágyan az övéivel, amolyan „zongorázó" mozdulattal.

     Oh. Igen. Azt hittem már leszoktam róla, de úgy tűnik mégsem teljesen. Még gyakornok koromban halálosan rám parancsolt a cég, hogy ezt mielőbb hagyjam abba, mert „gusztustalan". Hát kösz, nem tudom, nálam a kényszeres cselekvések azért nem úgy működnek, hogy csak csettintésre leszokok róluk, szívesen megkérdezném Őket, hogy Nekik ez hogy menne. Mondjuk azt az alkoholista vadbarmot, hogy egyszer próbáljon már meg – nemes egyszerűséggel – nem inni. Mert ez ilyen nagyon egyszerű... ugyebár.

     - Kösz – biccentettem egy elismerőt Kook felé, majd kényszeresen kifeszítve az ujjaim simítottam a térdeimre a kezeim, hogy ne kaparásszam őket tovább. Eeegen, ha túl stresszes voltam, mindig ezt csináltam. A körmeim pengeélesek és nagyon könnyek tudom lekaszabolni a bőrt az ujjaim széléről ennek segítségével. Sikerült leszokjak róluk gyűrűkkel– azokat piszkáltam a saját ujjaim gyalázása helyett-, de most nincs rajtam egy sem.

     JK visszatért a többiek hallgatásához, de a kezét nem vette le még teljesen az enyémről, csak kis idővel később, de ez teljesen természetes volt. Eltartott egy darabig, hogy hozzászokjak ehhez a folyamatos fizikai kontaktushoz – én totál nem vagyok ilyen alapvetően – de így közel 10 év után, plusz gyakornokság... hát azért volt időm hozzászokni, valljuk be. Már fel sem tűnik. Vagy legalábbis... nem mindenkitől.

     Ahogy ez újra eszembe jutott – huh, köszi Kook azt a nyugodt, kerek 4 másodpercet, amíg nem agyaltam, ezért valamikor hozok Neked egy sört -, éreztem, ahogy az ujjaim újra megrándultak, de nem hagytam nekik. Koncentrálva, kifeszítve hagytam mind a kettőt a térdeimen és minden erőmet összepontosítva próbáltam figyelni arra, amit ekkor épp Namjoon magyarázott, miközben a tabletjét felénk fordítva mutogatott rajta.

     Órák óta ülünk itt és próbálunk dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy a Seoul-i koncertünkön hogyan is legyen pontosan a színpad, milyen elemeket szeretnénk. Mármint – nyilván – ezt így összességében nem mi döntjük el, vannak biztonsági és persze fizikai korlátok – amikhez mi még így heten is kevesek vagyunk. Emiatt az elmúlt legalább 4 órában felváltva telefonálgattunk, Si-Hyuk Hyung-nak, indítottunk hívást KakaoTalk-on a főszervezővel, tettünk fel írásban kérdéseket a díszletezőknek. Jogos kérdés lehet, hogy mi a fenéért nem hoztunk össze egy meeting-et velük, ahogy mindig is szoktuk. Kicsit egyszerűbb lenne fizikailag egy térben, nem? De. És a diplomatikus válaszom erre, hogy fogalmam sincs miért nem így történt ma. Annyira túl van terhelődve az agyam az elmúlt időben, hogy ezt már nem sikerült felfogjam.

De ahogy végig néztem a többieken, nem csak én voltam ezzel így. Jelenleg is mindenki hulla, de mégis mindannyiunkban megvan a lelkesedés, mert borzasztóan várjuk már ezt a koncertet.

Mindenkiben megvan a lelkesedés... kivéve bennem. Engem valami tök más foglal le jelen pillanatban. Valaki tök más.

     Aki épp ebben a pillanatban szólalt meg.

     - Hah, nem bírom tovább – mondta ki pontosan azokat a szavakat, amik az én elmémben is épp ugyanígy fogalmazódtak meg az imént, majd dőlt egy kicsit előre és a térdeire támaszkodva láttam, hogy erőt gyűjtött, így a szőke fürtjei előre omlottak arca felé.

     Felkelt a kanapéról, ami derékszögben volt hozzám képest és lépett. Egyet. Kettőt. Majd még egy kisebbet és megállt előttem. Felemeltem a fejem és csak arra tudtam figyelni, hogy mennyire tökéletes még ilyen fáradtan is az arca. Túl vagyunk már ma két tánc és egy énekpróbán – meg még ez a jelenlegi szenvedés is. De Ő valahogy még így is annyira elragadó (és az, hogy én ezt gondolom, valljuk be, kicsit... furcsa? De már kezdek hozzászokni.). Karikás a szeme, az arca kicsit be van esve, a haja tövén már látszik eredeti, sötét hajszíne, tincsei itt-ott kócosan állnak – mégis olyan, mint egy márványból faragott, görög múzsa szobra. Csak tudnám, hogy én miért figyelem mostanában ezt ennyire... Te fogsz egyszer az őrületbe kergetni, Park Jimin.

     - Kiszáradok. Kértek valamit inni?

Még csak nem is tőlem kérdezte. Még csak nem is rám nézett. Még csak nem is engem szólított meg – csak a kanapénk előtt állt meg-, viszont a tény, hogy órák óta nem volt hozzám ilyen közel és alig hallottam a közvetlen hangját – máshogy beszél, ha munkáról van szó és máshogy, amikor csak úgy beszél... ettől valahogy még varázslatosabb az egész lénye -, már szimplán ez is végigfuttatott teljes testemben, valami beazonosíthatatlan, de az utóbbi időben jól ismert érzést. Ujjaim újra befeszültek a térdeimen és tudtam, hogy valamit tennem kell. Ha csak azt, hogy mellette állva fogok magamnak kitölteni egy pohár vizet, akkor ennyit. Ha még egy másodpercig itt kell üljek úgy, hogy ennyire koncentrálnom kell a viselkedésem szabályozására, hét szent biztos, hogy spontán fogok öngyulladni.

     Mintha a kanapé nem létező rugója ugrott volna ki a helyéről és lökött volna meg, úgy pattantam fel az említett ülőalkalmatosságról – ami már ekkor tudtam, hogy rossz ötlet volt, tekintve, hogy az eddigi befordult, sötét ködben ücsörgő Yoongi helyett most kaptak egy felpattanó Duracel nyuszit, ez kívülről nézve lehet, hogy kicsit furcsának tűnhet... De ezt a gondolatot lezártam magamban annyival, hogy gondolhatják azt, hogy csak nagyon unom már és örülök, hogy szünetet tarthatok.

     - Jövök Veled – próbáltam kinyögni a lehető legcasualabb hangomon (amit hidd el, mocskos nehéz ilyenkor kiprodukálni, de ebben már igazi mester vagyok), majd elindultam a konyha felé. Szinte hallottam a többiek hangos pislogását még vagy 1,25 másodpercig – igen, lemértem, ne kötekedj – majd V szólalt meg, hogy kér valamit, amit nem fogtam fel, aztán Hobi, hogy egy – ki gondolta volna – Sprite-ot. Lehet nekem sem ártana valami mérsékelten cukros. Alig állok a lábamon.

     Kibaktattam a konyhában, füleimet, mint egy elfként kihegyezve, hogy mikor indul el utánam Jimin. Amikor már kiérve megfordultam, hogy na jön-e vagy sem, már nem sokkal járt mögöttem. Amint ezt konstatáltam, a villogó vörös fény az elmémben jelzett, hogy „Hahó, csinálj valamit!" hiszen kicsit szokatlan lenne, ha csak állnék és... nem tudom, bámulnék rá? Ah nem, amúgy egyértelműen túlgondolom. Sokszor csinálunk mind hasonlót a fáradtságtól. Valószínűleg totál nem tűnne fel Neki, vagy csak nem érdekelné. Csak... a francba is már, hogy ennyire kínosan ügyelek minden rohadt mozdulatomra.

     Kinyitottam a hűtőt, de nem tudom minek. Beledugtam a fejem, mintha valamit nagyon keresnék, de nem tudom mit. Pótcselekvés ez semmi más. Mit csinálok? Vizet akartam inni. A torkom nem bírja a hideget. Tehát nem a hűtőből. Mit csinálok egyáltalán.

     - Hogy érzed Magad? – szólalt meg mögöttem a hangja szinte csilingelve. Kicsit fáradt és rekedtes volt a sok énekléstől, de mégis élettel volt teli. Egy ilyen, átlagos kérdést is annyi törődéssel tud feltenni, hogy a korhadt fatörzsként rohadó szívem is meglágyulva dobban meg. Tudom, hogy ez nem csak felületes. Tudom, hogy ezt nem csak azért kérdezi, hogy kérdezzen valamit. Tényleg érdekli.

     - Fáradt vagyok – válaszoltam és becsuktam a hűtőajtót. Így talán nem lesz annyira kínos, hogy nem veszek ki belőle semmit. Ráfoghatom a fáradtságra, hogy azt sem tudom mit csinálok, nem? Oh istenem, valaki üsse ki az túlgondolás-központot az agyamból, vagy én fogok frontális lobotómiát végezni magamon, egy evőpálcikával...

     - Megértelek – szusszant egy fáradtsággal telit, majd megfordult – De nem csak erre gondoltam. Olyan sápadt vagy és mintha vékonyabb is lennél...– nyitotta ki az üveges szekrény egyik ajtaját és felnyújtózkodva vett le magának egy üvegpoharat – Aiissh, Jungkook mondtam már, hogy ne pakold ilyen magasra a poharakat!! – rivallt rá a fiatalabbra, mire annak csak a piszkálódó nevetése hallatszódott a nappaliból.

     - Már az első évtől kezdve ezt csinálja. Cukkol, hogy kicsi vagy. – fontam kersztbe mellkasom előtt a karjaim a hűtőnek dőlve fáradtan.

     - Hé! – fordult felém, némi fél-játékos sértődöttséggel az arcán, miközben a kezében lévő pohárral felém hadonászott – Nekem úgy rémlik, hogy ugyanolyan magasak vagyunk Hyung!

     Felcicegtem és lehunyt szemekkel megráztam a fejemet. Ez tény. Legalábbis nagyjából biztosan. De valahogy mégis mindenki Őt szereti heccelni azzal, hogy alacsony.

     - De ne tereld a témát – folytatta és láttam rajta, hogy elharapja a pontos mondandóját. Tudom, hogy valahogy úgy akarta folytatni; „Látom, hogy nem vagy jól, fogytál is, beszélgessünk valamikor, mert biztos, hogy nincs minden rendben. Ki kell add Magadból!". De nem tette. Elharapta, mert tudta, hogy erőltetéssel nem megy semmire. Némi csend állt be kettőnk között, amíg töltött magának a már megkezdett ásványvizes palackból vizet a poharába (Csapról nem iszik, mert fél, hogy pattanásos lesz tőle. Egyszer éjszaka tisztították a csöveket valószínűleg, mi pedig épp próbáról estünk haza még gyakornok korunkban. Rengeteg csapvizet megittunk, másnapra pedig Neki és Kook-nak elég problémás lett a bőrük. Máig nem tudjuk attól volt-e, de Jimin azóta csak ásványvizet iszik. Huh, néha még engem is kiakaszt mennyi mindent tudok...).

     Az apró csend kicsivel tovább tartott, mint vártam volna, de egyáltalán nem zavart. Engem legalábbis nem. Abszurd vagyok tudom, de... Vele különösen szeretek egy légtérben lenni, csendben. És nem, nagyon szeretem, ha beszél. Szeretem hallgatni. De valahogy van egy hangulata annak, hogy a maga természetességében csak... „van". Van ennek értelme? Ahh... Csak, annyira békés, annyira idilli, érted? De... oké, azért ebben lehet az is benne van, hogy a maknae line (és a hozzájuk csapódott Jin) önmagukban kitesznek 4 kvartettet hangzavar szintjén nap, mint nap. Így lehet csak szimplán értékelem a csendet. Hm...

A gondolataimból kiszakítva Jimin immár a teli pohár vízzel a kezében fordult felém és fenekével a konyhaszekrénynek dőlt.

     - Csak aggódok érted – mondta ki nemes egyszerűséggel és őszinteséggel, miközben a szájához emelte a poharat, hogy beleigyon. Nekem pedig ez egyszerre törte ripityára az összes belső szervem (oké, akkor már halott lennék, de ilyen érzés volt, ne kötekedj már mindig) és futott végig a mellkasomban egy kellemes, meleg érzés, szinkronban. Hogy ez a kettő hogy történhetett egyszerre, arra a kérdésre nem tudom a választ. De, hogy miért, azt felületesen már sikerült megfejtsem az elmúlt hetekben.

     Mert Jimin a maga jóságával olyan, mint egy angyal. Mindenkire figyel, segít, rohan, ha baj legkisebb neszét is érzékeli. Mindenkit fel tud vidítani, legyen szó bármikor, bármiről és ha nem erre van szükség, azonnal felismeri és egy emberré válik, aki komoly, támaszt nyújt, meghallgat és sírhatsz a vállán. Mindezt úgy, hogy tökéletesen tudja, mikor, melyikre van szükség és szinte sosem tolakodó. Kész rejtély hogyan csinálja.

De ha ez ilyen jóleső, akkor egyidőben mégis miért fájt ennyire? Azért, mert ezt a lehető legnagyobb természetességgel közölte. Úgy mondta ezt, mint mondaná bármelyikünknek. Úgy mondta, mintha a testvére lennék. Mert valahol... az is vagyok. Csak „egy testvére" vagyok a másik 5 mellett. És ez a gondolat az utóbbi időben valamiért, valami mélyről jövő, tompa fájdalmat vált ki belőlem.

     - Bagoly mondja – reagáltam nemes egyszerűséggel, próbálva a lehető legjobban véka alá rejteni a sajgó tagjaim (valami oknál fogva a dolog újbóli felismerése hatására kisugárzott egy furcsa, zsibbadó érzés a karjaimba és a combjaimba is) – Nem is láttalak még ma enni – jelentettem ki a magam nyers őszinteségével. Amit tény, lehet nem kellett volna ennyire egzaktan.

Jimin nem válaszolt, csak halkan szusszant egyet és oldalra vetve a tekintetét megdöntötte ajkai felé a poharát és egyhúzásra megitta a teli pohár vizét. Hm, ettől beleegyezőbb választ nem is adhatott volna.

     Nem akartam belekezdeni semmiféle hegyibeszédbe, messziről sem. Ahogy Ő sem tette, én sem teszem, mert pontosan tudom ez mennyire fontos – ezért is volt talán már az is erős, hogy ezt így megemlítettem az imént. Hisz minden embernek vannak határai, főleg, ha az valamilyen személyes gyengeséggel párosul, amibe nem szabad így belekontárkodni. Nálam ez a makacsságom, Nála pedig a nyílt titokként kezelt testképzavara. Ha tehetném egész nap kanalanként etetném – ahogy a többiek is - és figyelnénk mit és mennyit, de nem lehet. Az Ő érdekében nem lehet, amíg Ő erre meg nem kér minket - ami valljuk be nem valószínű, hogy valaha meg fog történni. És Ő sem kötözhet meg és ültethet le egy székre, hogy beszéljek arról, mi bánt. (Mondjuk jelen pillanatban az a gondolatcsoport bánt, ami az imént leírt jelenet után ugrott az agyamba, de erről most inkább nem beszélnék, kissé megtörné a jelenlegi atmoszférát. Ah, már mindegy ugye? Istenem, javíthatatlan vagy...)

     Tudtam, hogy Ő nem fog erre válaszolni – és nem is vártam el Tőle – így én tettem.

      - Kimerült vagyok mostanában – válaszoltam, ami nem volt hazugság. Minden napom egy reggeltől estig tartó – majd még az álmaimon is keresztül repítő – gyötrődés. Az egy másik megközelítése a dolognak, hogy ha ezt mondom, Ő nem feltétlenül arra a fajta kimerültségre gondol, amire én. Ezért nem is akartam ezt tovább fejtegetni, így folytattam;

     – De most már menjünk vissza lassan – szavaim ezt fejezték ki, de a testem nem mozdult. Nem akarok. A pokolba is, nem akarok visszamenni. Itt akarok állni Vele szemben. Négy órája ülök egy kanapén, Tőle mintha kilométerekre és még csak rá se nézhetek úgy, hogy ne azon gondolkodjak azonnal, hogy mennyire volt ezt most furcsa. Vagy csak szimplán ne azon kattogjak, hogy egyáltalán mi a halálért akarok én ennyire rá nézni. Most pedig Vele szemben állok. Nem tudok mit tenni, nem tudok nem Rá nézni. Nem tudok és nem is akarok. Most ez végre nem különös. Valahogy annyira természetes és én ezt ki akarom élvezni.

Mégis ahogy egyre tovább gondolkodom ezen, egyre nagyobb gombóc van a gyomromban – és ekkor jutott eszembe megint, hogy miért tűnök úgy, mint aki lefogyott. Mert tényleg. Ettől a rohadt görcstől nem eszek hetek óta és még csak fel sem tűnt eddig igazán.

     Jimin felnevetett.

     - Olyan fejet vágsz, mint aki az emeletről mindjárt beleveti magát a Han folyóba – kacagott fel, a maga szokásos, őszinte, ragályos nevetésével – Na de tényleg menjünk vissza. A többiek kivágnak már, hogy mit kell ennyit várni ránk. – intett a nappali felé, letette a poharát, majd elindult egyenesen felém. Nem a nappali felé, nem a szekrény, vagy az asztal felé, nem is az ásványvizes zsugorhoz; hanem egyenesen felém. Nem volt túl nagy távolság közöttünk, talán két, két és fél méter, de azt is mintha órákig tette volna meg. Annyira nyíl egyenesen közeledett, hogy hirtelen azon kezdtem gondolkodni, hogy szellem vagyok, az eddigi beszélgetés valójában nem is történt meg és épp átsétálni szeretne rajtam. Vagy... vagy beleszart egy madár a hajamba és azt akarja kiszedni (öhm... a tizedik emeleten vagyunk egy fedett helységben, jézusom Yoongi). Vagy bánom is én, de egyszerűen erre nem találok semmilyen logikus magyarázatot.

     Már épp azon gondolkodtam, hogy felpofozom magam, vagy legalábbis 47-48 erősebb csípést mérek az alkaromra, hogy felébredjek, mert gyanús, hogy ez nem a valóság. Azt mondta menjünk, mégis miért felém indult el? Mi történik most? Csak túlreagálom? Ha igen, miért reagálom túl?

De ezeket a kérdéseket normálisan megrágni sem volt időm. Az előbb még úgy éreztem, mintha órák teltek volna el, most pedig már ide is ért? Ez biztosan nem a valóság, ez már egyre gyanúsabb. Közvetlenül előttem állt meg, bennem pedig még a vér is megfagyott. Levegőt sem mertem venni. Le akartam engedni a karjaim a mellkasom elől (azt sem tudom pontosan miért), de nem mertem. Olyan érzésem volt, hogy ha most megmozdulok – vagy akár csak egy levegőt veszek – elriasztom, mint valami erdei nyulat. Mit csinál. Mi történik.

     Teljesen váratlanul, a bal kezét a csípőm mellé támasztotta le, mögém, majd megint olyan 4 és fél évnyi idő eltelt. Nem moccant meg. Nem is nézett rám ezen idő feléig, csak a kezét figyelte, ahogy az igen közel mellettem támaszkodik. Csak órák után (na jó, másodpercek, miért kell mindenbe belekötni) emelte rám a tekintetét. És ahogy az találkozott az enyémmel, éreztem, ahogy a vér a sápadt arcomba fut, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegye. Ráharaptam a szám belsejére, ami kívülről aligha látszott (ezért is szoktam ezt csinálni). A tekintetünk egymáséba fúródott, mind a ketten próbáltunk kiolvasni valamit a másikéból. A szemei fáradtak voltak, de a szokásos szikrázó csillogás most is hiba nélkül ott volt bennük, ahogy mindig.

Már szinte fulladoztam volt attól, hogy mennyire nem merek levegőt venni és mennyire ver az – úgy tűnik valami oknál fogva mégis működő – szívem. Folyamatosan a fülemben hallottam a dübögést - ami kezdett megsüketíteni – és egy idő után az ujjbegyeimnél is megjelent a szívem heves üteme okozta pulzálás. Elkezdett még inkább elhagyni az erő, pedig eddig sem voltam annak teljében. A felül lévő karomba martak az ujjaim, annyira, hogy szabályosan fájt, de mégis jól esett, hisz végre éreztem valamit, amit értek is.

     Amikor már azt hittem örökké így maradunk és a tekintetét fürkészve egyre biztosabb voltam benne, hogy ez tényleg nem lehet a valóság, megtörte a csendet.

     - Huh?... Arrébb tudnál menni? Hobinak igértem egy Sprite-ot.

Szavai úgy hasítottak belém, mint frissen élezett hentesbárd egy tömb vajba. Hirtelen az összes vér, ami eddig felfelé tódult az arcom irányába, leszánkázott a lábaimba és a talpamon keresztül kifutott belőlem. Az eddig a dobhártyámat szaggató dobogás hirtelen megszűnt és semmi mást nem éreztem, csak fájdalmas, hideg, üres, csendet.

Hát persze. A kurva hűtő előtt állok.

     Szavaim nem voltak, de még egy értelmesnek – nem - mondható nyösszenésem sem. Semmi. Semmi nem volt. Úgy éreztem, hogy üvölteni tudnék, de ha megtenném, egy hang sem jönne ki a torkomon. Mindenem szorít és jéghideg, érzem, ahogy sötétül el a világ.

Tekintetét úgy kerülve, mintha az égő vassal fenyegetne elmozdultam, Neki jobbra, az asztal irányába, így kikerültem a támaszkodó kezét és a hűtő nyílásirányát sem zavartam. Ekkor jöttem rá, hogy a keze végig a hűtő kallantyúját fogta az oldalam mellett. Csak jelezni akart, hogy menjek onnan, mert ki akarja nyitni. Én pedig nem fogtam fel. Nem fogtam fel, mert annyira meglepődtem és leblokkoltam attól, ahogy a közelembe került. Mi van velem. Nemsokára tíz kerek éve vagyok Vele napi szinten, mi ez most. Mi változott. Mi történik. És miért fáj ennyire. Miért sötétebb most ennyivel minden.

     Most várhatnál ide valamiféle terjengős anekdotát, hogy az imént rám vetülő fény, ami a személyéből sugárzott, ahogy elmozdultam teljes sötétségbe tiporta az elmém, de... most nem erről volt szó. Vagyis nem csak erről.

A hűtőtől nem messze lévő asztalra támaszkodtam bal kezemmel, mert nem vicceltem azzal, hogy minden erő kifutott a lábamból. Sikerült megtartsam magam, de a sötétség csak nem múlt. Egyre csak gyűlt és gyűlt. Én azt hittem, hogy az embereknek ilyenkor homályosodik a látásuk, nem pedig szépen lassan elkezdenek egyre terjengősebb sötétséget látni... Mármint, milyenkor is...? Oh... ja, hát amikor épp elájulnak.

     És ebben a pillanatban a karom sem bírta tovább, nem tudtam tartani magam. A földre rogytam – szerencsére nem a hátamra és nem is orral előre, hanem az oldalamra – de így is hallottam, ahogy koppan a fejem a márványlapon. Na meg a nevem, kissé rekedt és ijedt kiáltását, ami Jimin torkából szakadt fel. Oké, ne nézz már így rám, ennyire azért nem vagyok drámakirálynő. Nem ájulok el csak attól, hogy valaki rám néz (idolként csúnya is lenne...), nem is kerítenek hatalmába annyira a zavarodott érzéseim, hogy ne tudjak állni a lábaimon, sőt, három próba és néhány óra koncert tervezés után sem omlok össze csak úgy. És tudod mit, még attól sem, hogy hetek óta nem eszek normálisan, mert szimplán hozzá vagyok szokva. Nem, ezek önmagukban nincsenek rám hatással.

     Viszont mind ez egy időben, hosszú heteken keresztül, megfűszerezve némi kényszeresen rejtegetett, őrjítően morajló érzéssel, amiről senkinek sem beszélhetek, hiszen még magam sem értem... úgy tűnik már annál inkább ilyen hatással van rám.

Ha szeretnél, erre kattintva megtalálsz Wattpad-on is! ♥