Beauty and the Monster - 13. fejezet - Kimchi helyett Szörnyeteg

Kimchi helyett Szörnyeteg

               - Jin? – kaptam fel a fejemet, ahogy meghallottam Suga hangját. A szekrényembe mélyedtem el épp, igen kellemesen ignorálva környezetem.       
               - Igen? –fordultam hátra, hirtelen becsukva magam mögött a kis zárható sulis szekrényemet. Talán túl feltűnően is gyorsan, kifejezetten vigyázva arra, hogy ne essen ki abból semmi. 
               - Visszaírtál már neki? – kérdezte, ahogy kicsit furcsán pislogott a mögöttem lévő szekrényre, amit olyan hirtelen csuktam be – Oh, talán visszaírt volna? Ne dugdosd, tudod, hogy neked ez a kamu téma elég ergyán megy. Na, de hírem van!      
               - Mondd… - beszéltem kissé zavarban, ahogy újra kinyitottam magam mögött a szekrényt, ha már úgy is rájött a kis titkomra. Viszont ahogy nyílt a kis lockerem ajtaja, ki is hullott belőle az újonnan, de régies papírból készült boríték, majd annak tartalma, amit még jó magam sem olvastam el.
               - Ohh, elolvastad már? – hajolt le a földre hullott levelemért, újabb kérdést téve fel Suga, mire megráztam a fejemet.        
               - Nem – válaszoltam meg szavakkal is, nem csak tettekkel. Reméltem, hogy nem nyitja ki, bár nem hiszem. Azért ennyi… Ennyi emberség csak van benne, nem? Még is csak én kaptam és nem Ő.
               - Ohh… Na figyu van egy dolog. Kiderítettem, hogy kié a 416-os szekrény.           
               - Valóban? Még is hogyan?        
               - Hát azt hiszem ez tökéletesen az a dolog, amiről neked nem kell tudni – nevette el magát, hiszen érezhető volt, hogy ebben valami nem házirendbe illő dolog van – Minden esetre megtudtam.
               - Na, el is mondod, vagy még húzod is az agyam? – fújtam fel az arcomat, ahogy a keze után kaptam, hogy legalább a levelem kivehessem a kezéből.    
               - Mit kapok cserébe? – vigyorgott feje fölé emelve a kezét. Nem mintha sokra ment volna vele, mert magasabb vagyok nála, nem is értem, hogy miért próbálkozott. Minden esetre nem tudtam elvenni tőle, mert a) béna vagyok, b) igazából nem akartam fellökni és verekedést kezdeményezni a folyosó közepén, mert úgy is én vesztenék… vagy c) igen, még is csak inkább béna vagyok.    
               - Nem tudom… - ejtettem a csípőm mellé remény vesztve a kezeimet – A kajám?            
               - Nem rossz. A vacsid? Ma asszem Kimchi lesz. Ahw. – futott össze a nyál a szájában.
               - Tiéd. Csak mondd már! – ugrott immár kisebb görcsbe a gyomrom. Megtudhatnám végre, hogy még is ki irkál nekem szerelmesleveleket?

               Suga elmesélte nekem, hogy valami „titkos forrásból” megtudta, hogy a szekrény hivatalosan senkié, bár kulccsal be van zárva, ahogy az a többi üres, használatlan szekrénynél is szokott lenni a suliban. Tehát a szekrény gazdájának kiléte pontosan annyira titok maradt előttem, mint amennyire az is, hogy Suga, hogy jutott birtokába ennek az információnak.           
               - Tehát a semmiért adom oda neked ma a vacsim. Szépen vagyunk.        
               - Semmi?! Tudnád ezért a „semmiért” is mennyit nyomoztam?!
               - De semmivel sem vagyunk előrébb…   
               - Dehogy nem! – válaszolt, mintha ezt tényleg így gondolná – Jajj, Jin, olyan kis butuska vagy. Ne légy egy magánnyomozó, oké? De még csak krimi könyvet se olvass. Figyelj. Zárt szekrény. Hol vannak a nem használt kulcsok, a nem használt szekrényekhez?    
               - Hát nem tudom…         
               - Oh – esett le neki, hogy nem azokban a körökben mozgok, mint Ő – Khm, hát a porta mögötti raktárban. És ki férhet ahhoz hozzá?     
               - A portás…?     
               - Őőő… is. De nem csak Ő. A DÖK-ösök, a tanárok, a takarítók, meg az ilyes féle személyzetek. Eléggé szűkült a kör, nem de? A DÖK-ös srácokból minden osztályban csak kettő van. Volt DÖK-ösből, akinek még lehet kulcsa, abból sincs sok. Végig kell szépen lassan nézni a nevüket, hogy még is ki lehet az a „B.”, kinek a neve kezdődik B-vel és ennyi az egész.   
               - Valóban ilyen egyszerű lenne? Nem tudom, Suga nekem ez gyanús… - a csengő nem hagyta azt, hogy tovább beszéljünk, bár kicsit nem is bántam a dolgot. Jelenleg fel kell dolgoznom ezt az információt. DÖK-ösök? Hát nem tudom. Egyiket sem ismerem igazán, az összesről pedig nem is tudok. Van DÖK elnök, meg helyettes meg… meg… Sulis elnökük is van…              
               Suga nem hagyta, hogy sokáig mélázzak, hiszen karon, azaz inkább csuklón ragadott, majd pedig elfutott velem az óránk terméhez, ahova az imént csengettek be.

***

               Egy átlagosan telt nap végéhez értünk, amikor már szinte az arcomat kapartam le a nyolcadik gyötrelem után, hogy végre bent rohadhassak a koleszban, másra sem vágyva, mint, hogy befeküdjek az ágyamba, zabálhassak valamit és ne tanuljak semmire. Ja, hogy nem így lesz, mert holnap két témazárót és egy röpit is írok, mellesleg még a kajámat is Sugának adtam? Ahaaa, így már mindjárt más a leányzó fekvése. Tehát éhen fogok dögleni, a könyveim fognak betemetni föld helyett, a temetőben. Tetszik az ötlet. Romantikus és egyedi temetkezés. Hm, céget kéne alapítanom. A jelmondata: - Lebomló, intelligens temetkezés -. Teljesen illik hozzám, azt hiszem.
…Oké, ez faszság.

               Az élet nagy dolgain – mint az imént említett temetkezési vállalatom szervezésén – filózva lépkedtem a folyosón, ahol még az is eszembe jutott, hogy kaját is kellene szereznem, mert tényleg mindjárt éhen veszek, de már valójában fogalmam sincs, hogy miből veszek magamnak, mert már keretem sincs rá – elköltöttem a zsebpénzemet. Azaz igazából kölcsön adtam Jungkooknak, mert neki mindenképpen fontos volt még egy bakancsot vennie a többi 200 mellé, és kicsit ki kellett segítenem, mert jó fej vagyok. Ahh, egyszer a jó szívem miatt fogok meghalni. Jelenleg éhen.            
               Ezen agyalva trappoltam a folyosón egyre gyorsabban – nem, mintha azzal, hogy egyre gyorsabban lépkedek, találnék egy svédasztalnyi kaját magam előtt – amikor is megéreztem egy kezet a csuklómon. Meglepődve fordultam hátra, amikor is Namjoon tekintetébe futottam bele, mire szintén igen csak megilletődtem. Pár napja nem igazán beszéltünk. Sőt lehet volt az egy hete is. A kis összezörrenésünk óta teljesen megtartottuk a tanár-diák kapcsolatot. Értem ez alatt azt, hogy beültem az órájára unatkozni, majd pedig kislisszoltam a teremből, hogy még véletlenül se tudjon lecseszni óra végén, hogy miért vagyok nála ilyen inaktív. És ezt tettem egész héten. Most pedig valahogy úgy éreztem, hogy meg fogom inni ennek az egésznek a levét.        
               - Várj – szólalt meg, nem mintha nem azt tenném már vagy 10 másodperce – Csak… Nem vagy éhes? Beülhetnénk valahova.

               Nem tudom, hogy kivel milyen gyakran történik az meg, hogy magyar – vagy akármilyen másik – tanára utána szól, hogy „Figyi má’, üljünk be valahova burkolni, mert váj nát”, de nem hiszem, hogy olyan rohadtul gyakran, ezért még a fejemben kidolgozott „Minden kínos vagy csak spontán szituációra való reagálás” lexikonomban sem találtam választ arra, hogy mit kellene most tennem. Két nagyot pislogtam, kistányér méretű szemekkel, mire ezt mintha csak egy beleegyezésnek vette volna és elindult velem a fenébe valahova, a csuklómat el nem eresztve a világért sem. Vonszoltam magamat utána, mint egy kisfiú, aki épp a Barbie babákat nézte az üzletben és az apukája elrángatja onnan – mondván az nem férfias játék – de a kisfiú kicsit sem akar menni onnan. Ez a sztori mintha csak tényleg az én kisgyerekkoromról szólt volna. Mindig is imádtam a lányos játékokat – bár babázni sosem akartam volna. Az óvónéniktől is mindig megkaptam, hogy „De kicsi Seokjinie, a paci nem kifiús játék”. Kérdem én, ha valakit „Kicsi Seokjinie”-nek hívsz, az annyira férfias?

               Egy darab keresett, vagy keresetlen szót sem szóltunk egymáshoz, ámbár az iskola forgalmasabb részéhet – értsd ezt: udvar – érve már rájött, hogy na basszus, nem kéne fognia a kis kezemet. Eleresztett, de azért szemmel rám nézett, hogy ne higgyem azt, hogy menekülhetek, menjek csak utána. Egyéltalán honnan tudja, hogy majd éhen veleszek? Honnan szedi, hogy enni akarok? Honnan veszi, hogy… nincs kajára pénzem sem? Basszus, ezt be kell még adagolnom neki. Valahogy, amikor a keze eleresztett, olyan üresség érzet lett bennem úrrá. Egészen addig észre sem vettem, hogy milyen kellemes meleg érzet tölt el amíg hozzá ér a hideg bőrömhöz, amíg el nem veszítettem azt az érzést. Sajnos ez az életben is sokszor így van. Nem vesszük észre és nem becsüljük meg a dolgokat, amíg el nem veszítjük őket. Ez egy szörnyű tulajdonság.      

               A suliból kiérve immáron egymás mellett lépkedtünk, továbbra is csendben. Egyáltalán miért megyek vele? Miért nem működik az agyam? Miért nem kezdek el hisztizni, hogy még is mi az, hogy csak így elvisz magával, nekem pedig választási lehetőséget sem ad?             
…Valószínűleg ez mind azért van, mert én magam sem akarom, hogy ne így legyen. Be kell vallanom, hogy igen, hiányzott. Hiányzott a tanárom, akit ugyan láttam minden nap, de csak magázhattam és nem beszélhettem vele, maximum a retorikáról és a Shakespeare munkásságáról. Ez pedig számomra nem volt valami kielégítő. A lelkem kihűlt, most pedig mégis úgy éreztem, hogy lassan kezd újra felmelegedni. Mi van velem, a fenébe is. Olyan furcsák az érzéseim.           

               - Sajnálom, hogy csak így kirángattalak. Nem volt szép tőlem, elnézést. Nem szoktam ilyet csinálni.- állt meg egyszer csak a járdán, majd pedig meghajolt, ahogy azt az elnézést kérésnél szokás is a kultúránkban. – Tényleg sajnálom, de beszélni szeretnék veled. Azt pedig nem akartam újra az iskola falain belül megtenni. A kajálás pedig csak… gondoltam egy jó ötlet lenne, hiszen tudom, hogy a kolesz után egy jó helyen enni szinte valami megváltás. Sajnálom, hogy bunkó voltam, de had kezdjem elölről. – beszélt bűnbánóan, majd pedig megalázkodva előttem, továbbra is mélyen meghajolva nézett fel rám, a szemeimbe – Kim Seok Jin, volna kedved eljönni velem ebédelni?              

               Szörnyű mértékű zavart éreztem magamban. Az ajkaim összerezzentek, majd még pár másodpercig csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Egy valami forgott a fejemben… „Ez borzasztó édes”…
Miután ezt a gondolatot legyőztem a második az volt, hogy mennyire szörnyen kínos az, hogy lassan fetreng előttem az járdán, olyan mélyre hajol. – N-namjoon, egyenesedj már fel, hát nem bírom én ezt. Amúgy is Te vagy az idősebb, hát hát… Nekem kéne hajolgatnom… Na… Húzd ki magad…- próbáltam rásarkallni főleg már akkor, amikor a kezemmel a vállán húztam feljebb, hogy tényleg kiegyenesítsem.
Nagy nehezen, de eresztett a kérlelésemnek, és ekkor éreztem csak meg, hogy valójában milyen magas is. Szabályosan fel kellett rá néznem, ahogy felegyenesedett előttem. Mint rájöttem később, valójában nem magasabb nálam sokkal, max pár centivel, de ennek ellenére a haja, ami fel van zselézve, illetve az, hogy a járda sem volt egysíkban, hanem azon a felén amelyen ő állt, magasabban volt, elég sokat módosított a kis lelkem által festett összképen.     

               - Még nem válaszoltál… - pislogott rám az édes nagy-kiskutya szemeivel. Mintha csak valami szelíd golden retriever lenne, aki kajáért kuncsorog. Istenem, nem bírok magammal.      
               - Jövök, jövök, csak ne nézz már így rám… - nyüszítettem hasonló kutyusos beütéssel, amikor is elégedett mosoly húzódott az arcára, majd pedig magabiztosan kihúzva magát indult el egy irányba, amerre én is követtem őt.           
               - De nincs pénzem. Te fizetsz.   
               - Nem is lett volna más tervem.

***

               Hát sosem veszekedtem még valakivel amiatt, hogy ne egy rohadt drága helyre üljünk be, kétfalatnyi kajáért kétszekérnyi pénzt fizetni, mert az milyen már, meg nem vagyok oda való. Ha valaha valaki el akart volna oda vinni, visítva szaladok el az öltönyömért, hogy felhúzzam magamara és bemenjünk, de valahogy ma még is csak valami ratyi, kézzel evős helyre volt kedvem menni, ahol a fülem tövéig összekenhetem magam mindennel, mégis ez senkit sem fog zavarni. Ma zabálni akartam, és így is lett. Egy olyan helyre ültünk be végül, ami ugyan színvonalas volt némileg, de még sem annyira, hogy megfizethetetlen, öltönyös helyen érezzem magamat. No meg olyannyira volt színvonalas, hogy lehetett pizzát kapni. Helyben sütött pizzát. No most nekem másra nem is volt szükségem.

               Egy ideje már eszegettünk, én a kis pizzámat, Ő az édes-savanyú csirkéjén nyammogott, valami elfelejtettem, hogy milyen kimondhatatlan nevű ital társaságában, amiről még csak annyit sem sikerült megtudnom, hogy alkoholos-e vagy sem. De lényegtelen, ez nem is érdekelt annyira.               

               - Az exem volt. – kezdett bele a témába, ami miatt napok óta nem is beszéltem vele. Láttam rajta, hogy nem akart rám nézni, ami után kimondta ezt. Ennek ellenére, én hatalmas szemekkel bámultam rá, a kezemben fogva az egyik szelet pizzámat. Tehát ezért nem akarta elmondani…
               Összeszedtem magam és igyekeztem nem kinyilvánítani amit érzek, hiszen valami olyasmi feelingem volt, mintha fájna. Nem tudom miért. Nyilvánvaló, hogy ennyi idősen nem is egy kapcsolata volt már. Na meg miért is zavarna ez engem? Csak a diákja vagyok… vagy nem? 
               - Számíthattam volna rá, nagyon szép egy lány – bólintottam egyet – Bár már ne is haragudj, de elviselhetetlen természetű… - beszéltem a lehető legsemlegesebb hangon, amit ki tudtam csikarni magamból.

               Egy elismerő bólintásnál többet nem kaptam egy ideig. Láttam, hogy turkálja a kajáját is valamin nagyon gondolkodik. Meg is értem, itt ül egy diákjával egy étteremben és a volt kapcsolatáról beszélünk. Ki ne lenne emiatt fura érzések hálójában? Pár perc múlva szólalt csak meg legközelebb.
               - Lehet, hogy ismerős volt neked. HyunA a neve… A művészneve. Egy egészen híres modell, meg énekes, meg… hát igazából csinál mindent, ahova épp képes utat törni magában. Psy - Gangnam style klipjében is vastag szerepet játszott még anno, de azóta is rengeteg reklámfilmben illetve fotózáson jelent már meg, no meg dalai is vannak… Valószínűleg emiatt találtad ismerősnek, ha jól sejtem. – mesélt nekem a lányról.    
               - Értem… - bólintottam. Nem sokat kellett gondolkodnom ahhoz, hogy megfogalmazódjon egy kérdés bennem, amit minden áron szerettem volna feltenni, viszont elég erősen jelzett a fejemben egy „ALERT!” felirat, úgy, mint, hogy mennyi közöm van ehhez. Szabad nekem kérdeznem egyáltalán? Miért szabadna? Vagy miért ne szabadna? Kicsit úgy érzem, hogy mind a kettőnkben uralkodik valami, ami miatt Ő is úgy érzi, hogy ez az egész rám tartozik. Viszont én nem tudom megfogalmazni, hogy mi az. Na jó, valójában… sajnos van egy gyenge sejtésem. Amit magamnak sem szeretnék bevallani. Elmondhatatlanul hiányzott ez az egy hét alatt. Nem tudtam, hogy mi a bajom egészen addig, amíg nagyjából egy órája meg nem fogta a karomat és ki nem „rángatott” a suliból. Fogalmam sem volt, hogy mi a jó fene bajom van, most pedig minden olyan világos, mint a Nap. Minden borzasztó világos, de még is legalább olyan nehéz, mint mezítláb állni a Napban. Ami kifejezetten vicces, hiszen ez a kedves kis égitest mindent felperzsel ami csak a közelébe jut, nem, hogy még hozzá is érjek. Hát igen. Az élet sosem lesz egyszerűbb.

               - Megkérdezhetem, hogy… - kezdtem bele, de hirtelen gondoltam meg magamat – honnan ismered? – Nem ezt akartam kérdezni. Megkérdezhetem, hogy meddig és mióta voltatok együtt, miért is mikor szakítottak, hogyan lett vége, hányszor feküdtetek le, meg csak úgy egyébként is… Namjoon hány féle emberrel töltöttél már együtt legalább egy éjszakát?… annyi kérdésem van. De miért kérdezném meg? Lehetetlen, és nem szabad. Semmi közöm hozzá. Miért vagyok féltékeny? Szinte érzem, hogy kiült a fejemre minden gondolatom. Miért nem tudok egyszer az életben úgy tenni, mintha leszarnám milyen válasz érkezik?          
               Kicsit terelve a gondolataim, jobbnak láttam, ha tovább eszem a kezemben lévő pizzaszeletet. Talán akkor kevésbé nézek ki úgy, mint aki már élezi a háta mögött a kését, hogy éjszaka lemészárolja a fél várost.            
               - Mint tudod némileg szabadúszó rapper vagyok, Ő pedig énekes. Innen pedig már nem nehéz kitalálni.
               - Ohh értem. Végül is biztosan megtetszett az, hogy milyen szép lány. – mondtam ki, de azonnal meg is bántam. Néha gondolkodhatnék, mielőtt beszélnék.       
               - Valójában sokkal inkább szeretnék magam mellé egy sokkal nagyobb szépségekkel rendelkező fiút, de hát… igen. Akkor valóban széplánynak találtam. – kuncogta el magát a végén, furcsán egybe monda a két szót, amit nem igazán értettem hirtelen, de az sokkal jobban érdekelt akkor, hogy mennyire borzasztóan fáj az amit mondd. Nem tudom, hogy mi, nem tudom, hogy miért. Talán, mert valakit akar maga mellé, aki nyilván valóan egy vele egykorú, izmos, értelmes, helyes férfi, talán pedig az, hogy ezt a lelkileg rohadó nőt gyönyörűnek találta egyszer. Utálom az agyamat. És azt is, hogy valami ennyire rosszul tud esni, aminek köze sincs hozzám.  

               - Haha, igazam van, vagy igazam van, hogy nem tudod mi az a széplány? Hát… mint magyartanárod, kénytelen vagyok elmagyarázni neked, kedves Jin, hiszen láthatóan nem vetted a poént. Bár… azt hiszem, ha elmondom, az olyan lesz mintha magam alatt vágnám a fát, na sebaj. A „széplány” kifejezést – nem úgy, mint egy kellemes külsővel rendelkező hölgyet - az írók többnyire örömlányokra használják. – kuncogta el a magyarázatának végét, mire összevontam a szemöldökömet.          
               - Te… te csak…? Basszus, Namjoon ez gusztustalan!        
               - Nem, jesszus. Mármint… ahh, figyelj rám. Egy énekeseknek szánt partyban találkoztunk. Mind a ketten ittunk eleget, Ő pedig tengett-lengett ide-oda és rázta magát. Nyilván egy hozzám hasonló, amolyan agglegénynek ezen megáll a szeme, főleg akkor, ha ennyire ki van rám élezve. Látható módon, nagyon figyelt engem. Felhoztam a lakásomba még akkor este, de nem ennyi volt az egész. Utána összejöttünk. Csak… hát lassan rájöttem, hogy ha nem vagyok berúgva, akkor elviselhetetlen  – vakarta meg a tarkóját, kínjában nevetve – Nem használtam ki. Közel sem. Ha egyéjszakás kaland lett volna – aminek egyébként valóban indult az egész – abban Ő is maximálisan benne lett volna, tudta, hogy nem lesz semmi több, nem ígérgettem, nem hitegettem vele semmit. Nem is terveztem többet. Aztán pedig lett. Így alakult. – magyarázta el, amire mélyen nagyon kíváncsi voltam, még mélyebben pedig borzasztóan nem vágytam arra, hogy ezt megtudjam – Sajnálom Jin. – tette hozzá igencsak váratlanul, mire pár pillanatra kitágultak a szemeim. Sajnálom Jin? Még is mit? Azt, hogy volt egy kapcsolata, ami – ezek szerint – szar volt? Miért kér bocsánatot? És miért tőlem? Hah, ez… annyira kezd fura lenni.

               - N…ne kérj tőlem emiatt bocsánatot, jesszus. A saját életed. Csak… Ezek szerint egy kis hiba volt a gépezetben. Előfordul. Miért tőlem kérsz bocsánatot? Ne tedd. Semmi közöm ehhez. Namjoon, ne… ne beszélj butákat – beszéltem zavarodottan, illetve össze-vissza hadoválva és hadarva.

               Percek teltek el csendben, maximum egymást rágását hallhattuk, ahogy az ételt fogyasztottuk el a tányérjainkról. Se több, se kevesebb. Egyikünk száján sem akart kijönni egy szó sem.             
               Újabb percek múlva a semmiből, kitett az asztalra egy levelet, ami nekem volt címezve. Teljesen úgy nézett ki, mint azok, amiket a szekrényembe szokott dobni az az idegen, aki verseket ír nekem nap, mint nap. Amolyan hódoló, vagy micsoda.          
               - Ez micsoda? – tetten fel az ártatlan kérdést, amire túlontúl egyértelmű volt a válasz számomra.        
               - Nézd meg – emelte fel újra ajkaihoz az evőpálcikáit, ahogy bele is ejtette kissé hanyagul az új falatot. Én megtöröltem a szám, majd a kezeimet a szalvétával, ezek után pedig nagyjából tiszta kézzel nyúltam a kis borítékhoz, amiből kivettem egy a borítékhoz hasonló, ha nem ugyanolyan papírt, melyen egy szokásoshoz híven, vers állt. A vers továbbra is 5 versszakot tartalmazott, mint mindig, kedves és érthető rímekkel, hasonlatokkal, metaforákkal. Viszont a vége több lett, mint megrendítő. Talán egy cseppnyit meg is ijesztett. Az arcszínem is sápadtabbra váltott, de egy torokköszörülés után, csak visszahelyeztem a borítékba a cseppnyi irományt.          
               - Ezt meg honnan szerezted? – futtattam rá tekintetemet az evő társamra.         
               - Ami azt illeti, jobban is vigyázhatnál a dolgaidra. Az egyik diák császkált a folyosón, amikor is megláttam, hogy ezt nézegeti. Mivel a múltkor láttam nálad egy ilyes fajta papírt és mivel a szekrényed előtt állt a fiú, megkérdeztem tőle, hogy mi is az, mire meglepően elég ijedten közölte velem, hogy itt találta a földön, és hogy egy bizonyos „Kim Seok Jin”-nek van címezve. Elkértem tőle, majd pedig most ideadtam neked. A kis Baek Hyun eléggé meg volt illetődve, amikor elkértem tőle a borítékot. – vont vállat, majd pedig a szalvétához nyúlt, hogy megtörölje az ajkait, hiszen az ételt jelenleg teljesen elpusztította már.

               Számomra több sem kellett, mint ennyi információ. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor meghallottam ezt a bizonyos B betűs nevet. A versek aláírása szintén B betűs. Baek Hyun… Fogalmam sincs ki Ő, szerintem még nem is beszéltem vele. Vagy csak névről nem tudom? Csomó embert ismerek arcról. Lehet Ő is csak egy közülük. Ő lenne a versek írója? Fenéket. Ez nem is kérdés. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért volt zavart, amikor Namjoon elkérte tőle a levelet, hogy miért volt megilletődve. Mindenképp utána kell keresnem. Lehet, hogy … Lehet, hogy akkor akarta bedobni? De várj… Ez most…?

               Hirtelen kapcsoltam, majd szinte azonnal bele is nyúltam a táskámba, hogy kutakodni kezdjek. Feltúrtam az egészet, lelkesen kipakolva a könyveimet az asztalra is. Természetesen egy kissé cinikus megszólalás Namjoontól ekkor sem maradhatott el.            
               - Oh, oké–oké, rendben, hogy tanár vagyok, de ennyi mindent én sem tudok, fujj, rakd el a matek példatárad. Még jó, hogy már megkajáltam. Most elment volna az étvágyam. – rázta meg magát egy kicsit, mire én egy „Ha-ha” közbeszólással reagáltam, nem többel. Feltúrtam az egész táskám, majd a könyveimet is kirázogattam, de néhány jobb vagy épp rosszabb dolgozaton kívül nem találtam mást. Értem. Akkor ezek szerint elhagytam. És ez, amit most Namjoon odaadott nekem, valószínűleg már akkor párologhatott el a kezeim közül, amikor Sugával beszélgettem reggel a folyosón. Esélyes, hogy a rohanás közben ejtettem el, mivel nem találom a táskámban. Igen, ez így történt. Baekhyun pedig megtalálhatta. Lehet azért is volt kicsit furcsa kedélyállapotban, azt hihette direkt hagytam ott. Vagy… Vagy valójában nem is Ő lenne az, aki bedobja a leveleket, csak tényleg szimplán megtalálta és a neve csak egy véletlen egybeesés? Oh a fenébe is, nem tudom.

               Hamar visszapakoltam a táskámba, majd pedig egy nagyobb sóhaj után szorongattam a kezeim között a borítékot. Akkor most… akkor most faggatózok.             
               - Ez a bizonyos Baekhyun… Tudsz róla valamit? 
               - Ahm, egy diák, mint mondtam, de nem sokat. Egyel jár alattad, 10. évfolyamos. Tudom, hogy rendszeresen jár matekversenyekre, vagy valami hasonlóra, a tanáriban hallottam már párszor a nevét. Többet nem igen tudok róla.    
               - És hogy viselkedett, amikor elkérted tőle a levelet?      
               - Mondom, meg volt illetődve. Nyilván meglepődött, hogy olyan hirtelen hozzászóltam. Elég csendes gyereknek tűnik, meg valószínűleg azt hitte, hogy le akarom cseszni valamiért…     

               Hümmögtem néhányat. Vagy talán nem azért ijedt meg ennyire?...        
               - De inkább mesélj te. Elmész találkozni vele? – vigyorodott el szépen lassan, másodpercekkel később pedig arcomra nézett, ahelyett, hogy a terítőre rajzolgatott volna az ujjával.
Nem kell mondanom, hogy a szemeim megint csak, mekkorára tágultak és, hogy újra, mennyire meglepődtem.
               - Te elolvastad?!             
               - Érdekelt. Meg nem tudtam, hogy most ez egy fenyegető levél szép papíron, amit nem neked, hanem az igazgatónak kell odaadnom, vagy micsoda.     
               - Persze, jó kifogás… - a további mondataim inkább elharaptam, hiszen a „Miért turkálsz a magánéletemben?” már kicsit erős lett volna.
               - Na, ne nézz már így... Mellesleg ennyit megérdemlek szerintem azok után, hogy halálosan rosszul érzem magam amiatt, hogy egy hete hozzám se szólsz – sóhajtotta ki – Na, de elmész a találkozóra?
               - Mhh, hát… - nyitottam ki újra a borítékot, majd hajtottam szét a lapot – Nem tudom. Holnap este hétkor, a parkban… Én nem tudom… Szürkület, park, egy idegennel…          
               - Hát de Baekhyun lesz az, nem? – nézett felém érdeklődve, kikapva a kezemből a papírt – „B.”. Szerintem ez egyértelmű.             
               - Hát… Hát ez nem olyan biztos… Lehet, hogy ez csak egy véletlen egybeesés… Nem tudod, hogy véletlenül DÖK-ös-e?          
Namjoont elég váratlanul érte a kérdés, mire bizonytalanul megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. De… Ezt nem is értem, hogy miért kérdezed most meg tőlem. Mindegy… Ha tartasz a dologtól, miért nem hívod el magaddal az egyik barátodat? Szerintem szívesen elmennének veled.           

Én pedig így is tettem. A kis telezabálós ebédünk után, visszatértem a koleszba, ahol este, végig nézve azt, ahogy Suga zabálja fel a saját, és az én Kimchimet is egybeöntve, nagyokat nyammogva, könyörögtem neki legalább fél órán keresztül, hogy ugyan kísérjen már el, mert én képtelen vagyok egyedül elmenni erre a „randira”. Félek és… és nem. Mi van, ha egy bérgyilkos? „B.” – Bérgyilkos. Szerintem … Szerintem ez is túl egyértelmű!   
               - Nem. A-a. Szó sem lehet róla. Full biztos, hogy nem. Kizárt. – kaptam egymás után fejrázva a válaszokat. – Befűztem életem csaját. Kizárt dolog, hogy lemondjam a randim miattad. Mellesleg felhívott a lakására, tehát valószínűleg lesz egy jó estém. Hót ziher, hogy nem fújom ezt most le.
               - De neked adtam a kajám…       
               - Az infókért cserébe. Nem Jin, kérj meg valakit a többiek közül. Szerintem valamelyikük szívesen elkísér téged. – vont vállat kicsit „leszarom” módban, ami meg kell mondjam, rosszul is esett eléggé. De nem, arra aztán nincs esély, hogy megkérjem őket. Nem tudom, nem vagyok hajlandó beavatni ezekbe a levelezéseimbe még több embert. Kettő épp elég.. Azzal is annyiszor piszkálnak, hogy Namjoon rám írt Notice Me-n, hogy hihetetlen. Így én pedig nem szeretnék próbálkozni azzal, hogy még ebbe is beszervezem őket. Azt hiszem, hogy nem lenne jó vége.

               Végelkeseredésemben – mint már rutin szerűen mindig – ágyba kerülés után a telefonomat vettem a kezembe, ahol Namjoonnal való beszélgetésemet nyitottam meg. Várt rám egy Shakespeare-rel kapcsolatos meme, amit meglepő módon értettem és a kellő reakció leírása után azt is bepötyögtem, hogy holnap nem megyek este sehová.              
Talán másfél percen belül érkezett is válasz a kijelentésemre, egy kérdés formájában: „Miért?”

Seokjin:„Suga nem jön el velem. Csajozik…”         
Namjoon:„A többiek?”   
Seokjin:„ „Nem kívánom őket ebbe beavatni.”    
Namjoon: „Hát, én már tudok róla.”        
Seokjin:„ „Jó, de te nem a többiek közé tartozol…”            
Namjoon: „Szóval akkor holnap este fél 7-kor találkozunk a parkban. Jóéjt.”        
Seokjin:„ „MI?” 
Seokjin:„ „NAMJOON!”  
Seokjin:„ „LE NE LÉPJ! EZT MOST HOGY ÉRTED?”
Seokjin:„ „KIM NAMJOON!!”       
Namjoon: „Nincs aki menjen veled. Elkísérlek. Nem akarom, hogy bajod essen. De ha akarod elbújok egy fa mögé… Tudom, hogy ciki vagyok :”C”      
Seokjin:„ „Inkább hülye…”            
Namjoon: „Akkor holnap este, fél hét. És tanulj holnapra. Lehet lefeleltelek :/ :*”
Seokjin:„ „Hyung, seggbe foglak rúgni, ha egy ilyen stresszes helyzetben lefeleltetsz…”    
Seokjin:„ „Komolyan mondom!” 
Seokjin:„ „*írom…”          
Namjoon: „Szép álmokat Seokjinieeee :***”        
Seokjin:„ „Egyszer még megverlek Namjoon. Álmodj székeket.”  
Seokjin:„ „*Szépeket.”   
Seokjin:„ „… Átgondoltam, hogy kijavítsam, vagy se…”   
Namjoon: „;))”

               A telefonomat lezártam, majd felhelyeztem a töltőre. Az ágyamba, párnáim közé borulva, már csak egy dolog morfondírozott a fejemben, erősen karcolgatva ezzel a szívem felületét. Valószínűleg őt egyáltalán nem érdeklem. Ahogy ott ettünk, én majd kiugrottam a bőrömből. A gesztus, ahogy elhívott magával enni, ahogy a bocsánatomért esedezett és azért, hogy menjek vele, borzasztó édes volt. Bármennyire is kellemetlen, de megdobogtatta a szívemet. Viszont… Egy pillanatra sem láttam a szemében semmi kellemetlenséget amiatt, mert talált egy nekem címzett szerelmes levelet, sőt, még el akar jönni velem, magára a „randira” is. Ennyire hidegen hagynám…? Akkor viszont mi a fenéért próbálkozik és tartja velem ennyire szorosan a kapcsolatot?