Keserédes meglepetés
[ Őrületbe kergetsz - 32. fejezet ]

~~~~~~~

( Írói megjegyzés:

Sziasztok!

Tyüh, hát legalább ezer év telt el az előző fejezet óta, ha nem kétezer... :D
De itt vagyok!!! *üdvrivalgás hangok a háttérben*

Elég nehéz időszak volt ez a néhány inaktív hónap (egyetem és magánélet szempontból is) és még mindig nincs vége. Ez a fejezet is hosszú-hosszú hónapokig íródott, szóval nem is érzem a legkiemelkedőbb munkámnak, de rengeteget dolgoztam vele, nem akartam összecsapni csak azért, hogy posztoljak valamit.

Ezért, ha elfogadtok egy javaslatot; szerintem olvassátok újra az előző, 32. fejezetet. Már csak amiatt is, mert folytatólagosan kezdődik az előző után, és nincs semennyi időugrás a két rész között, vagy hasonló.

Remélem vagytok még itt néhányan, akiket most örömmel töltött el az, hogy láttátok ezt az értesítést. <3 Sose aggódjatok, a Yoonmin vonat nem állhat le!

Csodajó olvasást kívánok Nektek! <3

Ui.: Boldog 11. BTS szülinapot Armyk! <3 )

~~~~~~~

      - Yoongi Hyung, Jimin-ah! Gyertek kérlek! – kiabált be Namjoon valahonnan messziről az öltöző irányába. Erre most helyettem, az előttem álló arcára kúszott fel valami fancsali grimasz. Azt hiszem a múltkori veszekedésük óta még mindig nem igazán békélt meg Jimin, Namjoon-nal.

     Alig néhány tized másodperccel a leader hangja után robbant be a helyiségbe a rendező, hogy ugyan mit ácsorgunk még mindig itt, valami problémánk akadt-e, ami miatt nem vagyunk a többiekkel.

     Megráztam a fejem, elnézést kértünk mind a ketten, majd futólépésben odasiettünk a mai napra berendezett Run BTS! epizód forgatásának szettjébe.

     Ami legalább annyira volt vészjósló látvány, mint maguk, a nekünk kikészített a ruháink...

     Minden telis-tele volt rózsákkal.
Teljesen.
Úgy értem... de komolyan, basszus, minden. Még a padló is végig volt szórva rózsaszirmokkal, ami teljesen lesokkolta az idegrendszerem és kiakasztotta a giccs-mérőmet. Az egyetlen szerencse az volt; hogy minden fehérben pompázott. A díszlet többi része, maguk a rózsák és a földre kiszórt szirmok is ebben a világos színben ragyogtak – őszintén ez volt az egyetlen oka, hogy nem hánytam el magamat azonnal. Nagyon tiszta volt, világos és, ha romantikus alkat lennék, talán még kellemesnek is mondanám, de nekem így csak végtelenül giccsesnek tűnt.

     És végtelenül aggasztónak.
Mármint tényleg; csak gondolj bele. A nagykutyákkal való múltkori beszélgetésemből kiderült, hogy a vezetőség eldöntötte, hogy adnak egy kis fanservice-t az Army-knak, ami a Jimin és az én kapcsolatomat illeti. Hogy kicsit összemossanak minket, a Franciaországos balhémból kikeverve engem... A ruháink egymás inverzei és egy olyan díszletbe álltunk be mindannyian, ami tele van rózsákkal.
Érthető ugye, hogy miért aggódok ennyire?

     Komolyan mondom, ez nem túlzás egy kicsit? Főleg így egyszerre? Ez nem egy kicsi fanservice, hát ez lassan kis túlzással az esküvőnk megszervezése.

     De tudtam, hogy forognak a kamerák, így az arcomat már a szokásos forgatásokkor használt pókerarcomba próbáltam belekényszeríteni. Pontosan tudtam, hogy már azt is felveszik általában, ahogy besétálunk. Hogy be tudják vágni, ha valamilyen izgalmas, vagy vicces reakciónk lesz. Én pedig sem izgalmas, sem vicces, leginkább nagy büdös semmilyen reakciót nem voltam hajlandó adni erre a cirkuszra, ami épp a szemeim előtt zajlott.

      Miután mind a heten felálltunk, RM szokásához híven bekonferálta a Run BTS! epizódot, beszámolt és mindannyian meghajoltunk a közös köszönésünk közben. Ami engem illet, a kamera szemszögéből nézve bal oldalt álltam. A sort Hobi zárta, majd jöttem én, Jimin (most mondhatnám, hogy hajh ne már, mellette kellett még álljak is, de ez nem kifejezetten zavart valljuk be - az orromba vándorló illata egy kicsit, lehet csak a tudatalattimat ugyan, de éreztem, hogy lenyugtat), Jimin-től balra, a sor közepén RM, Jin, V, majd pedig a sor legvégén JK. Így álltunk, amikor a rendező megszólalt, hogy ismertesse a mai epizód feladatát.

     - A mai napon kissé megkésve ugyan, de a White day-t fogjuk megünnepelni – mondta az ezer plusz 1 stábtag előtt ülve a földön, törökülésben.
     - Woaaaah, akkor erre ez a sok fehér rózsa? – nézelődött maga mögé Jungkook.
     - White day, de az már vagy egy hónapja volt – gondolkodott el hangosan Jin – Rendező-nim, nagyon rosszul jár az órája, szólni fogok a vezetőségnek, hogy adjanak Magának egy pontosabban működő Rolexet végre! – kalimpált felé „fenyegetően" a mutatóujjával, mire a legtöbben nevetésben törtek ki a teremben.
     - Igen, ez így van és sajnáljuk is. Az Army-k egyértelműen jelezték felénk, hogy nagyon szívesen láttak volna a március 14.-ei White day alkalmával egy bejelentkezést Tőletek, de nagyon sűrű volt a menetrendetek, többen épp külföldön voltatok, így nem tudtátok megtenni – beszélt félig a nevünkben – Viszont mindenképp szeretnénk ezt utólag megünnepelni, ezért nagyon izgalmas játékokat találtunk ki mára.
     - Woaaaah, ez nagyon jó ötlet! – lelkesedett Hobi.
     - RM, el tudnád mondani kérlek, hogy mi a White day? Ezt be tudnánk majd vágni az alá, ahogy kiírjuk a képernyőre a jelentését – vette vissza a rendező azt a hangját, ami már kevésbé kedves, sokkal inkább „rendezősebb", mert tudta, hogy ezt már nem fogják hallani a nézők magában a műsorban.
     - Természetesen. A nem-ázsiai Army-knak talán furcsa lehet, de Nálunk itt, Kelet-Ázsiában a Valentin-napon a hölgyek ajándékoznak a férfiaknak. A White day pedig ennek fordítottja; azok, akik a Valentin-napon ajándékokat kaptak, ezen a napon viszonozzák a kedvességet a lányoknak. És mivel mi minden évben rengeteg kedvességet kapunk Tőletek Valentin-napon, így mi ezzel az epizóddal köszönjük meg a sok szeretetet. – foglalta össze.

     Hogy én hogy utálom ezeket a fos tradíciókat.
Mindegyiket, komolyan. Még a karácsonyt is. Mármint nem, nem vagyok Grincs. Nem magával a karácsonnyal van bajom, meg úgy egyik ünneppel sem, hanem a kötelezőségekkel. Annyi ember lesz depressziós attól, ha a Valentin-napot szingliként tölti, vagy, ha a karácsonyt szerető család nélkül, a születésnapján pedig elfelejti felköszönteni valaki (mert valamelyik social media app nem szólt az illetőnek róla időben...). Karácsonykor legyél vidám, jókedvű és szeresd az összes rokonodat akkor is, ha csak évente egyszer, azon a karácsonykor találkozol Velük. Valentin-napon szexelj a pároddal, akkor is, ha semmi kedvetek épp hozzá, mert az van a nagykönyvben megírva. A születésnapodon legyél kész arra, hogy vidáman fogadj minden köszöntést, nem foglalkozva azzal, hogyha épp baromi rosszul aludtál, elképesztően stresszes napod volt a munkahelyeden és még gyomorrontásod is van a tegnapi, félig megromlott, egy hete a hűtőben ácsorgó random kaja miatt, amit vacsorára ettél.

      És ne értsetek félre; önmagában ezek mind szép dolgok. Igenis tök jó, hogy vannak ezek az ünnepek és semmi bajom vele, hogy meg szokták ünnepelni őket az emberek. A maga nemében minden ünnep és tradíció gyönyörű. Imádom a karácsonyi fényeket, illatokat és ételeket, azt pedig még jobban szeretem, hogy akkor végre mindenki kötelezően pihen. Szeretem, hogy Valentin-napon végre kicsit mindenki figyel a párjára – vagy legalább úgy tesz. Teljesen jó, hogy van egy nap az évben, a születésnapod, amikor kicsit úgy érzed, hogy a világ Téged ünnepel. Ezek mind szép dolgok és önmagukban semmi baj velük. Azzal viszont van, hogy a társadalom egy olyan nyomással él ezeken a bizonyos ünnepeken, hogy sokkal több negatív hatása van, mint pozitív. A gazdasági részéről nem is beszélve, de ebbe már bele sem akarok gondolni, azt hiszem.

     Főleg, mert egy forgatás közepén állok.
      - Szóval; esetleg van valami furcsa, amit észrevettetek a mai forgatással kapcsolatban? – szólalt meg a rendező, kizökkentve engem is a saját gondolataimból.
Hát van. Azt se tudom, hogy hol kezdjem...
     - Minden fehér – szólalt meg JK, mire Jin „na ez aztán igen haver..." arckifejezéssel tapsolt néhányat, jó lassan, hogy érezze a törődést.
     - JK, Téged sem az eszedért szeretünk.
Az említett csak elnevette magát, hogy sikerült felbosszantani a legidősebbet. A kettejük dinamikája mindig utánozhatatlan lesz azt hiszem.
     - Minden tele van rózsákkal – bökte ki Jimin nagyra nyílt szemekkel, ahogy a közelében lévő rózsákat bámulta, nekem pedig hatalmasat ugrott a gyomrom. Ne, Jimin, könyörgöm, legalább ne hívd fel rá a figyelmet. Így is mindenki észrevette, 30 másodpercen belül azt is észre fogják a többiek is, hogy egymást cosplayezzük. Kérlek, csak most az egyszer ne beszélj. Imádom a hangod, de kérlek, most nem akarom hallani.
Szabályosan éreztem, hogy lesápadok, de ez nem igazán „zavart", mert így is olyan fehérre voltam kimaszkolva – a többiekkel együtt -, hogy nem igazán befolyásolt már semmit.

     Csak próbáltam úgy tenni, mint aki nem épp az összeomlás szélén áll.

     - Hobi mellénye van rajtam – szólalt meg hirtelen Tae magára mutatva, ahogy a stáb felé nézett nagy, kíváncsi szemekkel.
     - Huh? Ez tényleg, mintha az enyém lenne – nézett rá Hoseok, mire én előrefelé egy kicsit kihajoltam a sorból, hogy megnézzem miről van szó.
Hogy micsoda...?

     - Rajtam pedig olyan bakancs van, amiben nem lehet járni – csatlakozott Hobi, V meglepődéséhez és egyértelműen a maknae felé fordult, aki pedig kicsit túlságosan rapperesen volt felöltözve. Mintha RM stílusát varázsolták volna rá.
     - Ah, én sem értettem miért kaptam halványrózsaszín felsőt, de így már kezd világossá válni... - húzta össze a szemöldökét Namjoon, ahogy Jin-re figyelt.
     - Hé, Yoongi és Jimin is egymás ruháiban vannak! – mutatott ránk, csendesen állókra Hobi. Érthető is, hogy mi miért voltunk ennyire megszeppent csendben (Jimin előző kijelentését kivéve természetesen). Hiszen mi úgy jöttünk be ide, hogy azt hittük csak velünk történt meg ez a furcsa ruhacserés dolog. De ahogy a mellékelt ábra mutatja... ezek szerint nem. Úgy tűnik ez a csere az egész bandára volt „kitervelve", mint a mai nap alap témája. Ami azért is nagyon jó, mert mielőtt bejöttünk volna ide, kikotyogtam Jimin-nek, hogy tudok valamiről, amit nem fogok most elmondani Neki. És, hogy ez miért nagyon jó? Azért, mert ha ezt nem mondom az előbb, akkor most minden probléma legurulhatna a vállamról – és az övéről is. Könnyedén megértettük volna, hogy miért cserélték össze a ruháinkat, egy percig sem stresszeltem volna ezen, Jimin sem, nem keltettem volna pánikot, nem derült volna ki, hogy tudok valamit, amit Ő nem, és a többi.

     De asszem ez most már mind úgyis teljesen mindegy. Ugyan a ruhacserés probléma megoldódni látszik, de Jimin továbbra is hallotta, ahogy azt mondom Neki, hogy tudok valamit, amit Ő nem. Nem ezekkel a szavakkal ugyan, de tisztában van vele, hogy valamit titkolok előle.
     - De én mégis kinek a ruháit kaptam akkor...? – szólalt meg újra a legidősebb.
     - Az enyémet, az az én ingem! – fogta meg Seokjin barnás árnyalatú, igen gazdagon össze-vissza, random nonfiguratív mintás ingujját egy pillanatra V.

     Miután mindannyian kibámultuk magunkat, szinte egyemberként emeltük fel a fejünket, hogy elkapjuk újra a stáb, vagy legalábbis a rendező tekintetét, hogy erre most azonnal magyarázatot várunk. Én a hátam mögött fogtam össze az egyik kezemmel a másik csuklómat, amibe kicsit belemélyesztettem a körmeim. Miért nem tudtam csendben maradni az öltözőben. Miért nem. Mit fogok mondani forgatás után Jimin-nek. Mi a fenét mondjak Neki.
     - Így van – mosolygott elégedetten a rendező – Véletlenszerűen összecseréltük a ruháitokat, legalábbis amivel kapcsolatban méretben erre lehetőségünk volt – magyarázta meg, mire én újra egy kicsit felhúztam magam. Ja, gondolom mennyire tök véletlenszerűen cseréltétek össze őket.
     - A mai epizód alapfeladata az lesz, hogy minden feladatot úgy kell elvégezzetek, mintha annak a bőrében lennétek, akinek beöltöztetek – mondta el kedvesen. A következő pillanatban pedig néhány stábtag sétált be közénk és mindannyiunkra raktak egy „Hello, my name is ..." táblácskát, amin annak a neve szerepelt, akit ma „meg kell személyesítsünk", hogy se mi, se az Armyk ne felejtsék el az adás közben, hogy ki éppen kit valósít meg.

     Készen voltunk a beköszönéssel és az alapok megtárgyalásával, szóval egy pár percre félre küldtek minket, amíg bevittek néhány asztalt és székeket, meg még néhány dolgot, amire kedvem sem volt figyelni egyelőre, hogy mi-micsoda. Kiálltunk egy kupacba a falhoz közel és néhányunk érdeklődve bambult a díszlet evolválódására, néhányunk pedig inkább beszélgetni kezdett. Én mondjuk egyik társaságba sem tartoztam, én a „menjünk már haza" fejjel való bambulást tartottam a legoptimálisabb reakciónak a mai forgatásra, amikoris Jin megszólított.
     - Hééé Yoongi-yah, itt fogsz elaludni mindjárt – vetette át a karját a vállaimon, ahogy kissé hiperaktívan pörögni kezdett mellettem – Nem ittad meg a kávéd? Seok-coffee itt van, hogy felébresszen!
Csak megráztam a fejem. Nyilvánvalóan nem ez volt a bajom, de volt benne némi igazságtartalom.
     - Tényleg nem ittam kávét Hyungie – tettem a kezem a szám elé, hogy eltakarjam az ásítást, ami, ha ezt nem teszem meg az arcában landolt volna.
      - Jimin-ah! Gyere ide és rázd fel a Hyung-od! – kiabált indokolatlanul nagyot, ahhoz képest, hogy nagyjából két négyzetméteren belül álltunk mind a heten.

     Elég hülyén néztem rá, hogy ehhez aztán minek kell idejönnie Jimin-nek, de elfogadtam. Tudjátok mikor fogom azt mondani, hogy köszönöm, nincs szükségem Jimin-re. Valami másik, elcseszett párhuzamos univerzumban, esetleg.
Az említett eddig Tae-val beszélgetett a kupac túlsó felén, de most oda slisszant hozzánk.
     - Nem bírlak el, hogy felrázzalak – nézett fel a legidősebbre finoman poénkodva a szőke fiú, hatalmas, kiskutya szemekkel.
     - Nem engem, jézusom, három kávé van bennem, engem ne rázz sehova Jiminie – veregette meg jó erősen a vállát, mire Jimin halványan nevetve nyekkent fel és kicsit a vállához is kapott fájdalmában – Yoongi-nak van Rád szüksége.

     Ez a mondat pedig engem valamiért igazán erőteljesen vesén vágott.
És talán pont az igen nyers őszintesége miatt. Mármint nyilván, Jin nem úgy értette, mint ahogy én ezt azonnal túlgondoltam az agyamban, de valamiért mégis kimondta ezeket a szavakat egymás után. Jimin látszólag kicsit meglepődött a dolgon, Jin pedig, mint aki jól végezte dolgát, tovább is állt és Taehyung-nak üvöltött egy jókorát, mert fogalmam sincs miért, valószínűleg csak szimplán épp olyanja volt.

     Végigkísértem a szememmel egy ideig Seokjin útját, majd végül csak az előttem lévőn állt meg a tekintetem, aki érdeklődve figyelt fel rám.
     - Szükséged van rám? – idézte vissza Jin szavait, kíváncsian nézve rám.
Ez pedig az a kérdés, amire én nem tudok reagálni. Mit lehet erre mondani? Az ilyen és ehhez hasonló kérdésektől áll a szőr a karomon. Ilyen a „Hyung, ugye szeretsz?" is, ha bármelyikük kérdezi. Nyilván. De olyan idegesítő erre azt válaszolni, hogy igen. De ha meg nem ezt, akkor mit mondasz? Én általában a teljes ignorálás, a hümmögő morgás és a nyilvánvalóan nem komolyan gondolt „Nem." válaszreakciók közül szoktam egyet választani.
De most... ez olyan más helyzet. Szörnyen érezném magam, ha így reagálnék.

     De akkor mégis hogy a fenébe tegyem – főleg az előző helyzet után, ami az öltözőben történt?
     - Miket is beszélek, nyilván van – mentett meg a válaszadás komoly dilemmájától Jimin, ahogy valamiféle sunyi mosoly kúszott fel az arcára – Ki törné ketté a gerinced, ha már masszőrhöz nem jársz.
     - Hú, hát igen, lekötelezel, hogy ezt a feladatkört Magadra vállaltad – bólintottam kissé megkönnyebbülve, hogy végül csak nem kellett válaszoljak a kérdésre, ahogy a mellettem lévő hideg, fehér falnak döntöttem a hátam. Miért van olyan érzésem, hogy direkt farolt ki a kérdésből, hogy mégse kelljen válaszoljak?
     - Remélem tisztában vagy vele, hogy a dorm-ba visszatérve is meg foglak gyötörni még egyszer – mondta határozott mosollyal az arcán, ahogy magabiztosan keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt.
     - Nincs az az isten. Egy napra egy bénulásközeli helyzet elég volt! – tiltakoztam azonnal.
     - Akkor holnap reggel, még mielőtt edzeni mennél.
     - Edzés után...? – próbálkoztam be.
     - Ja, hogy utána meg kitaláld, hogy most nem jó, mert pont megszállt az ihlet a súlyzózás közben – rázta meg a fejét.
     - Nem, nem, edzés után jó lesz – bólintottam és már terveztem is, hogy utána úgyis elmegyek zuhanyozni, onnan pedig majd tökre nem jövök ki, csak akkor, amikor már újra más dolgom lesz, így majd ki tudok bújni a dolog alól.
     - Jó, de mielőtt zuhanyozni mész – látott a fejembe.
     - Tényleg a szétizzadt hátam akarod nyomogatni? – néztem rá jó hülyén, ahogy én is keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaim, mire Ő leengedte az oldala mellé a sajátjait. Mi ez, most már nem csak a ruháinkat, hanem a testbeszédünket is cserélgetjük?
     - Ha aközül lehet választani, hogy meggyötröm az izzadt hátad és aközül, hogy nem csinálom meg és lesérülsz, akkor vállalom – emelte fel a kezét a homlokához, egyfajta tisztelgést imitálva, mire megráztam a fejemet.

     Ha valamit akar, bárhogy képes elérni.
De úgyis elmegyek zuhanyozni mielőtt nekiállna, mert ennek már csak a gondolatától is viszket az agyam OCD-s része.
     - Gyertek vissza, kérlek – szólalt meg az egyik stábtag mögöttünk, mire Jimin 180°-ot fordult a tengelye körül, én pedig csak ellöktem magam a faltól, hogy visszasétáljak a szettbe – természetesen a többiekkel az oldalamon.

     Mind a hetünket egy sorba leültettek a hosszú asztalsorhoz. Nem tudom, hogy tudatosan, vagy tudatalatt, de ugyanabban a sorrendben, ahogy az elején álltunk fel – tehát én személy szerint Jimin és Hobi között foglaltam helyet.
     - Az első feladatotok szorosan kötődik a White day-hez, mert ahogy már az alapanyagokból is kiderülhetett a számotokra, bonbonokat fogtok díszíteni – mondta el a rendező, a kamerák mögött ülve törökülésben a földön. Hogy miért nem ül széken sosem, azt senki sem tudja.

     Magam elé bámultam a kikészített, egyszerű, kupola alakú csokikra, amiknek a fele fehércsoki színű volt, a másik fele pedig sima csokoládé színű. Volt mindannyiunk előtt vagy ötezer féle díszítő toll, beazonosíthatatlan színes porok, ecsetek (minek?), virágszirmok (tudom, hogy vannak ehető virágok, de komolyan, miért?), színes és kevésbé színes cukor szórók... Valójában minden, amit csak el lehet képzelni, mérnöki pontossággal elhelyezve az asztalainkon, egymás mellé sorakoztatva. A következőkben még bevezettek egy férfit, aki hivatásszerűen valamiféle nagyon menő kézműves csokikat készít, de bevallom, nem jegyeztem meg a nevét. Ő segédkezett nekünk és mondta el az alap dolgokat – meg Ő segédkezett abban is, hogy az Armyk megértsék mit hogyan csinálunk.

     Végül viszont azt ránk hagyta, hogy mit hogyan csinálunk.
És erre szükség is volt, hiszen a mai forgatás alapvetése az, hogy mindannyiunknak úgy kell elvégezzük a feladatokat, mintha azok lennénk, akinek a bőrébe bújtunk ma, a ruháink alapján. És ami azt illeti – nekem aztán semmi kézügyességem. Na jó, ez hazugság, de Jimin-hez képest... hát na, hozzá képest semmi. A szorongásomat legyűrve a torkomon a gyomromig próbáltam kisajtolni magamból valami értékelhető kreálmányt, ami legalább úgy távolról úgy néz ki, mintha Jimin csinálta volna. Ha pedig még ez nem is... akkor legalább, hogy tetszen Neki.

     Erre pedig a legmegfelelőbb megoldás azt hiszem az volt, hogy baromi béna, de legalábbis meglehetősen viccesen groteszk csirkéket rajzolgattam a díszítőtollakkal a bonbonok tetejére. Igen, bonbonokra rajzoltam csirkéket. Hát a tököm ki van, miért nem mondjuk egyből egy 1x1 cm-s vásznat adtak, hogy fessem rá a Mona Lisa-t...

      Oké, szóval... azt mondani, hogy a 6 elkészítendő bonbonból én az összesre megpróbáltam valami csirkét rajzolni, igen nagy hazugság lenne. Mármint az eredeti tervem persze ez volt, de a valóság sokkal inkább az, hogy kettő után rájöttem, hogy ha holnap délután négyig itt ülnék, maximum akkor tudnám befejezni ezeket az apró édességeket, Jimin jelképével.
Szóval a többit csak... próbáltam ízlésesen megcsinálni, mert ez még úgy... nem tudom. Illett Hozzá.

     Eléggé elvarázsolódtam a saját világomba zárkózva, a többiekről különösebben tudomást sem vettem. Persze, megint mindenki hangos volt, Hobi egyszer annyira nevetett, hogy majdnem felborította az asztalom (ami csak pont annyi ideig zökkentett ki a munkából, hogy egy meg-foglak-ölni tekintettel megjutalmazzam, de utána újra visszahúzott ez a kis szöszmötölő „munka"), de valahogy nem tudott különösebben érdekelni semmi. Az utolsó kis csoki kidíszítése közben jöttem csak arra rá, hogy mennyire maximalistaként álltam neki ennek a feladatnak. Ami nagyon jó, természetesen. De valahogy... túlságosan beszívott? Nem tudom, nagyon nagy felelősséget éreztem magamon amiatt, mert Jimin-nek kellett „kiadjam" magamat. Mármint... Neki olyan tökéletes a kézügyessége, olyan ügyes, olyan... azon kívül, hogy percenként képes lenne leborulni a székéről, ha nevetni kezd, egyszerűen... hibátlan? Nem látok semmit, ami ezt cáfolná. Furcsa, de most még olyan tulajdonsága sem jut eszembe, ami idegesítene. A többiekkel kapcsolatban szinte mindenkinél vagy két tucatnyi dolgot tudok mondani, ami zavar. Mármint nagyon szeretem Őket, de hát az ember a testvéreit is szereti, mégis tudja, hogy milyen rossz, vagy zavaró tulajdonságaik vannak – én is tudom magamról, hogy mik ezek bennem.

     De benne... akárhogy gondolkodom, egy sem jut eszembe.
A gondolatmenetem az zökkentette ki, hogy befejeztem az utolsó bonbon igen tüzetes és (nem) professzionális bepöttyözgetését, így elfogyott a munkám, szóval felnéztem

     És ekkor vettem észre, hogy épp mindenki engem néz.
     - Hyung, sosem láttalak még semmiben ennyire elmerülni – nevetett halkan Namjoon.
     - Nem-nem, lehet látni ilyennek, amikor zenét ír! – javította ki Hoseok.
     - Igen, akkor pl. hozzá sem lehet szólni – legyintett rá Jin.
     - Vagy, ha mandarint pucol – tette hozzá JK, azzal a tipikus, kicsit furcsán vinnyogó, vihogó kuncogásával.

     Én nem különösebben reagáltam, bevallom, annyira nem szeretem, ha ennyire figyelnek, főleg, ha én ezt nem veszem észre. Kicsit szokatlan is volt, meg kell mondjam, mert a túlgondoló természetemmel az is jár, hogy mindenre is figyelek, mindent is észreveszek és az, hogy most annyira elmerültem a saját világomban, hogy nem vettem észre, hogy mindenki engem bámul, kicsit megijesztette a szorongással teli lelkem.

     Viszont egy valakinek a szavait nem hallottam és a tekintetét sem éreztem magamon – az pedig nem volt más, mint a tőlem balra, a szőke hajában halvány hullámokkal ücsörgő Jimin. Nem is véletlenül nem éreztem magamon a tekintetét, mert nem engem nézett. Sokkal inkább a csokikat, amiken eddig dolgoztam.
     - Te jó ég Hyung, ez a kiscsibe valami elképesztően aranyos lett! – bámulta az asztalomon elterülő bonbonokat – Ha tudom, hogy ilyen jól rajzolsz...!
     - Jól? Tudod mennyi idő volt ezt a kettőt értelmesre megcsinálni? – nyüszítettem fel szenvedve, kicsit próbálva le is rázni magamról a dicséretet ösztönösen. Valamiért.
     - Jó munkához idő kell Yoongi-yah! – kiabált oda nekem Jin a saját asztalától.
      - Így van Hyung – helyeselt tőlem jobbra Hobi.
     - Jé Jimin, ugyanarra gondoltatok Yoongi Hyung-al? – szólalt meg Namjoon, ahogy Jimin jobbjáról, annak asztala felé hajolt egy kicsit, hogy megnézegesse mit alkotott a szőke fiú. Ő erre pedig jól láthatóan zavarba jött és a kezeit a csokijai felé rakta, hogy még véletlenül se láthassa senki, hogy mit alkotott a saját maga kis kellemes világában az elmúlt fél-egy órában.

     Én csak érdeklődve pillantottam a rövid ujjak felé, amik eltakarták a szemeim világa elől azt, amire nagyon kíváncsi lettem volna. Annyira belemerültem a díszítésbe, hogy eddig egy pillanatig sem gondolkodtam el azon, hogy vajon Ő mit alkothatott a bonbonokra az „én bőrömbe bújva". Ha magamból indulok ki, akkor mindegyiken van kettő darab nagyon béna és rendkívül görbe vonal, majd az idő fennmaradó részét Jimin az asztalra dőlve átaludta. De... nem hiszem, hogy ilyesmi történt és Namjoon megszólalásából is erre tudok következtetni.
     - Nem engedélyezem, hogy megnézzétek! – utasította el Jimin a dolgot teljesen.
     - Hé ne már, én kíváncsi vagyok! – pattant fel Tae az asztalától és a szőke fiú kezeit próbálta arrébb taszigálni, de az nevetve rázta a fejét, hogy nem, Ő bizony nem mutatja meg.
      - Rendező-nim, lehet, hogy csak az Army-knak mutatjuk meg? – nevetett Jimin, próbálva kipuhatolni a dolgot, hogy tényleg titokban maradhasson a kreálmánya. A rendező mosolyogva vállat vont, majd bólintott, hogy hát akkor legyen.
Jimin gondosan eltakarta a kreációit a kezével és egy szalvétával, a másik kezével pedig a kis tálcát fogta meg alulról, amire korábban felpakolta az elkészült bonbonokat. Odaszaladt az egyik kamerához, hogy megmutassa neki (vagyis ezáltal az Army-knak), majd konkrétan kirohant az egész forgatásról.

     Huh?

      Hát ez meglehetősen szokatlan volt, meg kell hagyni. A többiek jót nevettek a történteken, én is így tettem nagyjából, de valamiért nem hagyott nyugodni a dolog. Nyilván nem valami olyasmit csinált, amiben bármi kivetnivaló van, hát a kamerának simán megmutatta, szóval valószínűleg csak minket szivat, ez pedig teljesen rendben van. Persze amíg Jimin elvonult valamelyik sarokba eltűntetni a bizonyítékokat a gyomrába (nem egyébként, én lennék a legboldogabb, ha így történt volna, de a testképzavara miatt erősen kétlem, hogy fogta magát és betolt a nap közepén hat, vagy több csokibonbont), mi közben próbáltuk Namjoon-ból kiszedni, hogy mégis mit látott. De jó leader-ként tartotta a hátát és azt mondta, hogyha a kis szőke nem akar erről beszélni, Ő belőle bizony nem szedjük ki most ezt.

     És hát ez így is lett, én már elkönyveltem magamban, hogy ezt sosem fogom megtudni annak ellenére is, hogy mennyire baromira furdalta az oldalam a kíváncsiság. Miután Jimin visszajött, természetesen továbbra is próbáltuk kiszedni belőle, hogy mit alkotott, de csak nevetve rázta a fejét, illetve néhányszor eljátszotta a „lakat/cipzár van a számon" gesztust a kezeivel. A többi feladat folyamán is azon gondolkodtam, hogy vajon miért csinálja most ezt, bár a forgatás végére lehetséges, hogy a fáradtság miatt, de nagyjából elengedtem ezt a gondolatot. Bőven szükségem volt az agyamra, hiszen különböző „mennyire ismerjük egymást" témaköré épülő, főleg kérdés-válasz típusú feladatokat kellett megoldjunk. És mivel itt is „Jiminként" kellett válaszoljak a kérdésekre, minden létező koncentrációmra szükségem volt, mert jól akartam teljesíteni, hogy ne hagyjam szégyenben. Vagyis... lehet én kicsit túlgondoltam ezt is, mint mindent úgy általában, de mindenesetre engem abszolút ez a gondolat motivált.

      A forgatás végeztével csak akkor tértem magamhoz, amikor Jin és Jungkook felől egy hatalmas, megkönnyebbült nyögés csapta meg a füleim – na meg a tapsvihar ébresztett fel, ami a forgatás végét jelezte. Nem mintha eddig aludtam volna, de kicsit észhez tértem – addig igencsak robotpilótaként manővereztem végig az eltelő percek között. Mindenki tapsolt, ezzel jelezve a jól megszokott módon, hogy mindenki igencsak jó munkát végzett. Amint magamhoz tértem, én is így tettem. Különböző irányokból, különböző dicsérő szavak ütötték meg a fülemet, ezután pedig szép libasorban kivonultunk a kamerák elől, vissza az öltözőbe.

      Nekem pedig ekkor kapcsolt be a vészjelző harang a fejemben.
Hát legutóbb, amikor itt voltunk, épp elszóltam magamat Jimin előtt, hogy tudok valamit, amit Ő nem. És, ha akkor nem törnek ránk, valószínűleg addig nem is hagy békén, amíg ezt ki nem szedi belőlem – a maga finom módszereivel, természetesen.

      Erre nem készültem fel. Muszáj kimeneküljek a helyzetből, mielőtt újra „nekem támad" a kérdéssel.

     Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy nem, képtelen vagyok Neki elmagyarázni, most ezt. Nem akarom. Nem mintha... akkora katasztrófa lenne, de... nem! Én erre nem készültem fel. Nem vagyok képes elmondani Neki, hogy a cég elhatározta, hogy adja a lovat az összeboronálásunk alá. Nem... nem megy. És nem tudom miért nem. Mert ez csak egy apró mondat. Egy tény. Egy... egy dolog, amin ki lehet akadni, persze, de csak egy tény, mint bármi szarság, ami a szerződésünkbe van írva, vagy amit napról-napra kitalálnak. Miben más ez? Semmiben, mit tudom én. Mégsem vagyok képes elé állni és ezt elmondani Neki. Valami furcsa, kellemetlen, szorító érzés lett úrrá a mellkasomban, ami miatt nem vagyok képes ezt kifejteni Neki. Nem... nem. Egyszerűen nem.

      Így hát azt az igazán diplomatikus és felnőttes megoldást választottam, amit a legtöbb óvodás is választott volna. Gyakorlatilag... elszaladtam.
Na jó, nem szó szerint, de szinte akár úgyis.
Még a forgatáshoz felvett ruháim sem cseréltem le, még azt sem hagytam, hogy leszedjék a sminket az arcomról. Majd én lemosom, a ruhákat pedig fél-egy óra múlva visszahozom. Vagy később, mit tudom én. Engem most ez sem különösebben érdekel. Csak hadd menjek el innen, mielőtt Jimin felém szegezi a kérdést, miszerint mit titkolok előle.

      Felvettem a laptoptáskámat (amiben csupán csak a tabletem pihent egyébként), amit még azzal a reménnyel hoztam le, hogy smink közben dolgozni fogok – természetesen nem tettem meg -, majd már ott sem voltam. Néhány pillanat múlva azon kaptam magam, hogy a liftben állok és épp a heves lélegzetemmel, a táskám pántját szorongatva bámulom magam a liftbe épített tükörben, ami a teret hivatott nagyítani – én mégis írtó szűknek láttam magam körül mindent.

     Minek szálltam egyáltalán liftbe? Gyűlölöm a lifteket.

      A gondolat megfogalmazódása után az eszköz halkan csengett egyet, majd az emeleten, ami a stúdiómnak adott helyet, nyílt is az ajtó. Én kiléptem, majd jólesően kifújtam a levegőt a tüdőmből. Oké, kiszálltam a liftből és a kellemetlen forgatás utáni helyzetből is kiszakadtam. Most már minden rendben lesz.
Persze, nyilván. Hitegethetem magam ezzel nyugodtan, végül is csak mindenki észre fogja venni, hogy kámforrá váltam a munka elvégezte után, azonnal. Na nem mintha azt lehetne feltételezni rólam emiatt, hogy bármi katasztrófára készülök, vagy valami szörnyű történt, de az biztos, hogy nem fogják érteni miért csináltam, szóval még erre is ki kell találjak valami kifogást most. Nagyszerű, hibátlan ötlet volt Yoongi.
De valahogy a pillanatnyi pánikkal teli elmeállapotomban ettől jobbat nem tudtam kitalálni az előbb.

      Az agyamat a végtelen pörgésről próbálva leállítva folyamatosan igyekeztem a légzésemre figyelni, ahogy lépkedtem a stúdióm felé. A kódot izommemóriából írtam be – ahogy szoktam – meg ne kérdezze most senki, hogy mi az, mert jelenleg fogalmam sincs. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a helységbe lépve letettem a kezemben lévő táskát a stúdióban lévő székemre, a testemet pedig a kanapéra vetettem le, a szó legszorosabb értelmében. A hátamra fordultam, behunytam a szemeim, majd a homlokomra tapasztottam az egyik tenyerem.
     - Mi a szar van velem...? – tettem fel magamnak a költői kérdést, amire természetesen sem én, sem senki más nem tudott abban a pillanatban válaszolni.
Miért kellett nekem hirtelen ennyire elmenekülni?

      Perceken keresztül próbáltam megfejteni, hogy mégis miért drámázok a konkrét semmitől annyira, mint egy középiskolás, feltűnési viszketegséggel rendelkező tinilány, de képtelen voltam rájönni. Csak sipítva kongott a fejem az ürességtől. És ez az üresség csak és kizárólag azt volt képes sugallni nekem, hogy tereljem el a figyelmemet most azonnal, mert 3, 2, 1, BÁMM!, fel fog robbanni a fejem ettől a feszítő érzéstől.

     Szóval valószínűleg másfél percnél többet nem is töltöttem kidőlve a kanapémon. Ennyit a pihenésről. Ideje elterelni a figyelmemet újból munkával, mi mással.
Még mindig nem vagyok eléggé felkészülve a szóló turnémra, ideje ezzel foglalkozzak megint. Ha már pihenni úgyis fizikailag képtelen vagyok.

      Ezzel az ambícióval léptem oda az asztalomhoz. Kikaptam a székemből a laptoptáskám és az asztalra fektettem, hogy le tudjak ülni a székembe. Felnyitottam az asztalon lévő laptopom, de én sem tudom miért, mikor az utóbbi időben a tabletemen sokkal többet dolgoztam – és utálom a felhő alapú megosztást, mert mazochista vagyok, szóval a gépemről nem érem el. Duhh.

      Realizálva a problémát lustán a laptoptáskám felé nyúltam, amiben tudtam, hogy benne van a keresett eszközöm. Kinyitottam és már vettem volna ki, ekkor viszont valami teljesen más és igen váratlan dolog került a kezeim közé. Értetlenül néztem a tabletem tetején pihenő hát... elsőre papírlapra, amin a következő szöveg állt;

     „Yoooongiii!
Elnézést, esküszöm nem szokásom turkálni a cuccaidban, csak ezt raktam ide! (>\\<) Nem csináltam semmi mást, ígérem! 🤞 <- hát ez nagyon béna rajz lett... ㅋㅋㅋㅋㅋㅋㅋㅋ
Meg akartam mutatni mit alkottam, deee... a többieknek... nem. ㅋㅋㅋ Ne kérdezd miért.
Én sem értem. ㅋㅋㅋㅋ
Szóval elrejtettem itt, hogy Ők ne lássák, de Te igen! Remélem nem nyomódott össze nagyon...
Edd meg, megérdemled. Nagyon jó munkát végeztél ma!
Jó étvágyat Hyun Yoongi!
- Jiminiiieeee <3 "

     Az aláírást el se kellett olvassam, ahhoz, hogy tudjam, kinek a kézírását látom. Már az első hangul kikanyarításánál egyértelművé vált a számomra, hogy ez csak Jimin lehet. Annyira mesterien festette meg a karaktereket... mert igen, ezek valamivel festve voltak. Kicsit közelebb emeltem az arcomhoz a papírlapot, ami csak ekkor tűnt fel, hogy nem is egy papír. Ez egy... szalvéta? Az írás „tintája" pedig néhány helyen megfolyt. Mi ez? Na várj, ez... ez szemhéjtussal van írva?

     Nem értem.

      Összevontam a szemöldökömet, majd visszatérve, újra végigfutotttam a szöveget a szememmel. Összenyomódni... jó étvágyat? És egy szívmelengető „Hyung" áthúzva, tarva magát ahhoz, amit megbeszéltünk. Huh... Miért érzem úgy, hogy elgyengültek a végtagjaim... Pedig ülök.

     Továbbra is igencsak összezavarodva tettem le a papírdarabot magam elé és megtámasztottam a fejemet, miközben felkönyököltem az asztalra. Nem értem miről beszél... Vagy egyáltalán mi ez a levél. Miről szól.
Bámultam rá egy ideig, de valószínűleg ez semmit sem mond el rólam csak azt, hogy hulla fáradt voltam és, hogy sokkal-sokkal többet kellene aludjak, mert nem esett le, hogy mi történt. Szerintem vagy egy óráig képes lettem volna bámulni a tussal megfestett hangulokat üres fejjel, ha teljesen véletlenül nem siklik át a szemem a már kinyitott laptoptáskámra.

     Ja, hogy itt van még valami. Oké.
Elsőre csak egy nagy szalvétagombócnak tűnt. Ha nem lett volna itt ez a gondosan a tetejére helyezett levél, azt hiszem egyből arra gondoltam volna, hogy hogy lehetek annyira igénytelen, hogy két ökölnyi taknyos zsebkendőt tuszkoltam bele a táskámba valamikor.

     De aztán... nagy nehezen sikerült rájöjjek, hogy nem erről van szó. Odanyúltam az egyébként igen gondosan összehajtogatott szalvétagombóvhoz és igyekeztem a lehető legóvatosabban kihajtogatni – ami annyira nem ment, de nagyon próbálkoztam vele. És... hát igen, valószínűleg már mindenki számít rá, hogy mit találtam benne. De nekem az agyam abszolút nem jutott el addig idáig.

     A szalvétagombócba rejtve találtam 9 darab bonbont, gondosan elhelyezve egymás mellett 3x3-as alakzatban. A fehér díszítő csokival pedig egy végtelen aranyos, nagyon pufi és kísértetiesen ismerős fehér cica volt rárajzolva. Nagyokat pislogtam, ahogy egy kicsit közelebb húztam magamhoz az egész konstellációt és óvatosan összébb rendeztem a darabokat – mert némileg nyilván szétcsúszott attól, ahogy cipeltem magammal őket az emeletre.

      Csak bámultam a gondosan elkészített koncepciót és a levél tartalmát. Természetesen a szemeim felfogták, amit láttam és az agyam egy része is, de valahogy én mégsem. Értettem, hogy az történt, hogy Jimin ide beletette az epizód közben készített bonbonjait és azt is értettem, hogy írt hozzá egy levelet, hogy ne gondoljam azt, hogy valamelyik titkos hódóló sminkes lánytól kaptam, vagy... valami. Azt is értem most már, hogy az forgatás közben Namjoon miért mondta, hogy egyre gondoltunk – hisz én is az Ő kis „jelét" rajzoltam meg a kiscsibe formájában, Ő pedig az enyémet, a macska formájában. De még hosszú percekig nem igazán raktam össze a képet teljesen mégsem.

     Aztán hirtelen beugrott, hogy honnan ismerős ennyire ez a cica. És valahol ott zúdult rám az egész lavina.
Ez pontosan az a macska, ami azon a pólóján van, amit nekem akart adni, amikor Nála aludtam – és amit én nem voltam hajlandó felvenni, mert... hát mert rózsaszín alapon egy fehér fluffy kiscica volt rajta, azért. Szóval Jimin nem, hogy csak a „jelemet" rajzolta le, hanem részben az egyik közös poénunkra, vagy... ha úgy tetszik, emlékünkre reflektált.

      És... ezért nem akarta megmutatni a többieknek, hogy ez csak a miénk maradjon. És a többiek ne csináljanak belőle viccet.
Kiszaladt a forgatásról, belecsempészte a táskámba, ami a sminkesszobában volt letéve. Akart valamit írni nekem, de sem papírja nem volt, sem íróeszköze, ezért az egyik szalvétát fogta és a sminkek közül kitúrt egy szemhéjtust, majd azzal kanyarította ki a betűit. Ezért volt kint olyan sokáig...

     Én pedig mindezt azzal háláltam meg, hogy a forgatás után elmenekültem előle, hogy még véletlenül se kelljen beszéljek Vele.

     Hátradőltem a székemben és összeszorítottam a szemeim.
     - Ezt nem hiszem el – szakadt ki belőlem.
Mármint most komolyan. A lehető legaranyosabb dolog ez most, amit csak el tudok képzelni. És én pedig mit csinálok? Bepánikolok attól, hogy rá fog kérdezni egy egyébként masszívan érintő dologra, amit annak ellenére, hogy a vezetőség mit mondott, kutya kötelességem lenne elmondani Neki. Na most én erre nem vagyok hajlandó, ezért ELMENEKÜLÖK, miközben alig egy órával ezelőtt, Ő energiát és időt nem spórolva ezt így megalkotta nekem, kifundálva az egészet, hogy hogy tudja ezt a számomra lehető legkomfortosabban odaadni – tehát nem a többiek előtt és még csak nem is szemtől-szembe, mert tudja, hogy mennyire rohadtul nem tudok az ajándékokra reagálni.

     Egy igazi balfasz vagyok.
Kifújtam a tüdőmbe rekedt levegő hatalmasnak érződő mennyiségét, majd újra kinyitottam a szemeim és a kedves, csokimázzal rajzolt pufi kiscica arcába néztem, aki elterült a 9 darab egymás mellé és fölé-alá sorakoztatott bonbon tetején.

     Valaki igazán megmondhatná nekem, hogy ebben a helyzetben most mégis mi az istent csináljak...