A legelső utolsó csepp
[ Őrületbe kergetsz - 31. fejezet ]

     - Hol van már a koreográfus?
     - Koreográfus? – kérdeztem értetlenül.
      - Igen...? – nézett rám hasonló tekintettel Jimin, épp a haja felső harmadát felgumizva, aminek hatására pont úgy nézett ki, mint egy nagyon aranyos, szőke babcsíra.
     - Nem tudom. Hívtál koreográfust? – kérdeztem zavarodottan, ahogy a vállamon lévő izmokat még egyszer utoljára megnyújtottam, biztos, ami biztos.
     - Hát, én nem... - engedte le a karjait, ahogy megállt előttem, némi finom morcossággal a tekintetében.
     - Oké...? – fordultam vele szembe, szintúgy leengedve magam mellé a karjaim – És most miért nézel így?
     - Mert azt hittem, hogy Te hívtál... – sóhajtotta csalódottan, egy pillanatra behunyt szemekkel, majd lepuffant a terem padlójára, ami ettől a hangtól kongott egyet a tér üressége miatt, hiszen csak ketten voltunk bent a hatalmas táncteremben.

     Csak Őt figyeltem és a hatalmas szürke felsőjében elvesző alakját. Hirtelen csak úgy a semmiből, egyszerre szörnyen éreztem magam. Mármint... napok óta húzom, hogy végre képesek legyünk eljutni odáig, hogy elkezdjük begyakorolni a Tony Montana színpadkihasználását és kitaláljunk neki valami előadásmódot. Mondjuk tegyük hozzá, hogy alapvetően már réges-rég nem itt kellene tartsunk. Ennyi idővel a koncert előtt már bőven énekpróbákat kellene tartani, mert teljesen még azt sem találtuk ki, hogy melyik sort ki fogja énekelni - csak úgy nagyjából. Így koreográfiát is nehéz kitalálni, de úgy voltunk vele, hogy a semminél végre ez is több. Elkezdeni végül is ellehet.

     Hát el, csak nem koreográfus nélkül.

     Az ajkaim harapdáltam belülről, ahogy bámultam a kicsit frusztrált arckifejezésére. A földön ült, magát támasztva a padlón a háta mögött karjaival, hosszan előre kinyújtott lábakkal. Majd hirtelen ezt abbahagyva kidől a hátára, a négy égtáj felé kinyújtott végtagokkal és így valahogy úgy festett, mint egy Csillag Patrikot megszégyenítő, mérges, szőke palánta.
     - Aggghhh! – nyögött fel frusztráltan.
Csak sóhajtottam egyet.
     - Pillanat – mondtam Neki, majd az ajtó közelébe ledobott cuccainkhoz sétáltam, ahol az újdonsült telefonom kerestem meg. Kiléptem a táncteremből (mert attól, hogy a világ egyik leggazdagabb szórakoztatóipari cégének dolgozom, az alagsorba kiépített táncterembe azóta sem sikerült megoldani, hogy legyen értékelhető térerő), majd telefonálni kezdtem. Nagyjából 5-7 perc után sikerült ledumáljam, hogy igyekezzen ide valaki, mielőbb. Persze már megint egy rohadt parasztnak éreztem magam amiatt, hogy a staff-ot így ugráltatom, utálom ezt. De én még egy másodpercig nem vagyok képes nézni Jimin frusztrált vonalait. Pláne, ha képes vagyok elintézni, hogy újra ellágyuljon az arca, ahogy az normál esetben lenni szokott.

     Főleg, ha ez az egész már úgyis az én hibám.

     Visszasétáltam lassan a táncterembe, ahol Jimin még mindig ugyanabban a pózban feküdt a padlón, mozdulatlanul, behunyt szemekkel. Egy kis ideig azt hittem, hogy még levegőt sem vesz – de ezzel kapcsolatban inkább magamból indultam ki. Én csinálom ezt időről-időre, kényszeresen. Halkan becsuktam a halkan nem-becsukható ajtót (de én azért megpróbáltam...), majd ledobtam a telefonom a földön heverő pulóveremre - mondjuk igazán vigyázhatnék rá jobban, ha már kénytelen voltam új telefont szerezni, miután a múltkorit ripityára törtem...
Visszasétáltam Jimin-hez, majd a földre ültem mellé.
     - Tíz perc és jön – mondtam az egyik térdemet fél karral ölelve magamhoz, immár mellette, pontosabban inkább Vele szemben ülve a padlón.
     - Hmm? – nyitotta ki a szemeit – Ki?
     - Sungdeuk – válaszoltam, de ez látszólag nem igazán segített Jimin-en – A koreográfusunk.

     Erre értetlenül támaszkodott meg most a háta mögött az alkarjain, hogy egy kicsit feltolja magát és normálisan rám tudjon nézni.
     - Hogy tudtál két perc alatt intézni valakit?
     - Volt az majdnem tíz is – javítottam ki finoman, utalva arra, hogy ezért aztán nem indokolt valami túl nagy elismerés. Ahogy rám nézett, hatalmas szemekkel, képtelen voltam nem figyelni az aranyos copfját a feje tetején. Nagyon koncentrálnom kellett, hogy ne mosolyogjak Rá emiatt. Valamiért elképesztően elbűvölő így (pláne ezzel az összezavarodott tekintettel és hatalmas szemekkel...). Mostanában elég sokszor hordja így a haját a próbákon, hogy ne zavarják a tincsei. Legnagyobb örömömre, de ezt inkább nem hangoztatnám mások előtt.

     Na jó, őszintén szólva ez még a fejemben is igencsak kifogásolhatónak hangzott...

     - Nem válaszoltál a kérdésemre. A fizetésed hány százalékáért intézték ide most nekünk Sungdeuk-ot?
Válaszként csak újra megvontam a vállaim.
     - Majd hónap végén kiderül – nevettem el magam halványan. Tudtam, hogy Ő is viccelt és ezzel én sem voltam másképp. Az ilyeneket nem rajtunk verik le, hála istennek. Ha meg igen, hát nem ettől fogok utcára kerülni, szerencsére. Nem azon a szinten „nyomorgunk" már.

     Jimin ekkor már teljesen felült, törökülésbe csavarva a lábait. (Ezt mindig annyira könnyen teszi meg egyébként. Ha nekem kellene egy mozdulattal törökülésbe üljek, szerintem kitörne a bokám. De ennek a srácnak minden porcikája olyan rugalmas, mintha gumiból lenne. Le se tagadhatná, hogy vérbeli táncos. Én pedig vérbeli nagyapa...)
     - Köszönöm – mondta egy kis, egyébként egyáltalán nem kínos, sokkal inkább nyugodt csend után.
Én csak megráztam a fejem.
     - Én köszönöm, hogy nem dobtál ki a nem létező ablakon – intettem a stúdió oldala felé, mert hát igen; alagsor révén itt bizony egy nyílászáró sincs, azon az egyetlen, árva üvegajtón kívül. Ami azt illeti, ez a mocsok nagy tér kifejezetten ijesztővé is válik időnként a fekete falaival és a zéró fénnyel benne – nyilván a lámpák lekapcsolása után.
     - Miért dobtalak volna ki? – nézett rám azzal a tipikus, hatalmas szemekkel pislogó, értetlen, vagyis talán inkább meglepődött arckifejezésével.

     Az istenért tartom ma mindenét ennyire rohadt elragadónak, már megint.
     - Mert napok óta húzom, hogy elkezdjük ennek a „nagyszerű" performansznak a begyakorlását, erre ennyire gondatlan vagyok – döntöttem a halántékom a felhúzott térdemnek, ahogy elbamultam Jimin mögé, a sötétségbe.
     - Ez a mondat után túl sok kérdésem lett – pislogott a padlóra egy rövid ideig, majd újra rám. Csak a táncterem első felében kapcsoltuk fel a világítást, így az egész beszélgetésünknek volt egy kicsit furcsán színpadi hangulata. Mintha most az egész világ arról szólna, hogy mi itt ülünk a padlón. Az idő is kicsit megállt amiatt, mert nincs koreográfusunk és nem tudunk haladni, így várnunk kell. Csak ülünk, az alapvetően koromfekete, egy ponton megvilágított, kongóan üres teremben, csupán önmagunkkal és a csenddel egy társaságban.

     Miért... miért csinálom ezt magammal? Nem elég, hogy képtelen vagyok visszafogni a gondolataimat azzal kapcsolatban, hogy mennyire bájos ezzel a hajjal és a hatalmas, meglepődött szemeivel pislogva, most még úgy is állítom be magunkat a saját fejemben, mint valami elcseszett, egymás mellett csendesen ücsörgő Rómeó és Júlia.
Mi a fasz bajom van.

     - Hát ahogy említettem, még van 10 percünk, szóval talán van időd, hogy feltedd az összeset... - sóhajtottam halkan, ahogy próbáltam igazán megélni egy pillanatig a helyzet nyugodtságát. Síri csend van. Hűvös. Időtlen idők óta újra csak ketten vagyunk. Bevallom, már hiányzott ez az utóbbi néhány napban. Arról nem is beszélve, hogy már megint nem alszom rendesen – bár ezen szerintem senki sem lepődött meg. Egyedül valahogy ez nekem egyszerűen nem megy. Mármint nem egyedül, hanem... Nélküle? Nem tudom. De az sem segít a helyzeten, hogy egész éjjel azon kattog az agyam, hogy ideje lenne Őt beavassam a vezetőség terveibe.

     Vagy nem. Mit tudom én, hogy mit kellene tegyek. Pont ezért nem alszom éjszaka sem. Pontosabban ezért sem... De ahogy a mellékelt ábra is mutatja, nincs igazán sok értelme, mert baromira nem jutok így sem egyről a kettőre.

     - Először is... nem vagy gondatlan, mert én is ugyanúgy hívhattam volna koreográfust, mint Te, vagy legalább megkérdezhettem volna időben, hogy intézkedtél-e - zökkentett ki a mondatával a gondolataimból, mire kinyitottam a szemeim. – Másrészt... Azt hittem szereted a Tony Montana-t – pillantott fel rám, ahogy a sötétszürke, bő melegítőnadrágjának a szárát gyűrögette és hajtogatta a bokáján össze-vissza.
     - Nagyon szeretem – válaszoltam bólintva, mire összevonta egy kicsit a szemöldökét.
     - Akkor miért „nagyszerű performansz"-ként hivatkozol rá? – utánozta az előbb használt ironikus hangomat, miközben idézőjeleket rajzolt a levegőbe.

     Nekem pedig ekkor valami hatalmas, piros, villogó felkiáltójel jelent meg a fejem felett.

     Ami nem tudom, hogy azt jelezte, hogy „Tessék, itt a pillanat, hogy elmondd!", vagy azt, hogy „Jézusom, hátrálj ki ebből MOST AZONNAL, vagy vége a világnak!".
De szerintem nem fogtok meglepődni, ha azt mondom, hogy a fejemben nagyjából tízmillió indokot sorakoztattam fel a másodperc tört része alatt arra, hogy erről miért is nem kellene beszéljek – melyek közül a legnyomósabb indok az volt, hogy hááát úgyis mindjárt jön Sungdeuk és akkor most már nem éri meg ebbe a témába belekezdeni úgyse...
Valaki rázza már helyre az agyamat, mert ez kezd kritikus szinteket ölteni...

     - Nem szeretem, ha valamit erőltetnek – válaszoltam, de hát ez az indok annyira szar volt, hogy azt is mondhattam volna, hogy azt nem szeretem, ha kék az ég.
A K-pop iparágában dolgozom. Itt minden erőltetve van...
Mármint persze, igazat mondtam. Nem szeretem. De hát mikor volt ez másképp...
     - Ohh... - reagált Jimin kicsit csalódottan, visszapillantva a lábszárára, amin épp elsimította ekkor az addig gyűrögetett nadrágszárát.
Ebben a pillanatban pedig rájöttem, hogy a forró kása kerülgetése miatt már megint elbasztam valamit.
     - Nem, ne értsd félre kérlek – egyenesedtem ki, felemelve a fejemet a térdemnek döntött pozícióból – A világon semmi bajom nincs azzal, hogy Veled kell előadjam – próbáltam már most kiverni az agyából a gondolatot, amiben biztos voltam, hogy épp olyan „finoman" született meg a fejében, mint ahogy egy zsiráfot világra hoz az anyja. Fogja magát és jól a földnek veri születése pillanatában, biztos, ami biztos.
Jézusom, nem kellene természetcsatornákra elaludjak (már, ha azt lehet alvásnak nevezni, amit én csinálok), ha már ilyen undorító képeket társítok a fejemben ahhoz, hogy Jimin valamin gondolkodik. Szent ég, küldjön már végre valaki orvoshoz.

     A sejtésemet, miszerint épp ezen agyalt, igazolta az is, hogy olyan arcot vágott felém kapva a fejét, mintha épp a legjobban őrizgetett titkát mondtam volna vissza Neki.
Beleláttam a lelkébe és ettől meglepődött. Talán kicsit meg is rémült, ha a következő mondatából indulok ki.
     - Ne láss már ennyire a fejembe, ez ijesztő – reagált panaszosan és kitekerte a lábait a törökülésből, majd inkább felém fordulva csak felhúzta azokat és átölelte a térdeit – Viszont, ha szereted, akkor nem értem mi bajod van vele, ha nem az, hogy velem kell előadd...
     - Az, hogy erőltetik – ismételtem magam – Mármint elegem van, hogy már megint olyanba akarnak belekényszeríteni Téged, ami nem Te vagy. Nem szeretsz rappelni. Megint Rád akarják varrni a „bad boy" életérzést és ezt utálom. Nem vagy ilyen, régen sem működött, mert utáltad. Ne akarjanak most meg 10 év után rappert csinálni Belőled... - sóhajtottam frusztráltan. És bevallom; egész jól el is hitettem magammal, hogy ez a bajom. Valószínűleg azért is, mert ez is azok között volt, ami egyáltalán nem tetszett ebben a helyzetben. Ahogy már ott a helyszínen is kérdeztem a nagykutyáktól, hogy miért van erre szükség, mikor Jimin utál rappelni, ezt továbbra is tartom. Tudom, hogy a fanokat akarják rávenni, hogy agyon shippeljenek minket és ezáltal végtelen fanservice-t nyújtsanak nekik, hogy ne azon kattogjanak, hogy vajon mi történt „valójában" Franciaországban, vagy most az a kép szerkesztett volt rólam, vagy sem, de nekem ez a megoldás se közelről, se távolról, sehonnan sem tetszik.

     De ha a média egy része már így is Jimin-nel hozta össze a történteket (Halsey, meg az a színész csajon túl, aki azt se tudom kicsoda...), akkor minek ezt még tovább erősíteni? Mármint, hát... ez az igazság. Tényleg Jimin volt a dolog mögött.
Bár mivel Ők ezzel nincsenek tisztában, csak azt hiszik, hogy tényleg valami nővel kalandoztam, gondolom úgy döntöttek, hogy még mindig jobb, ha Jimin-nel mosnak össze, mint valami teljesen random nővel, mert abból csak nagyobb botrány lesz. Ha Jimin-re és rám figyel mindenki, akkor a média tud legyinteni rá (ahogy általában szokott), hogy ehh, ez már megint csak a fanok koholt elméletei és / vagy szimplán megjátszott az egész. Mert az emberek szeretnek bandákon belül shippelni, a média pedig, ha valamit, na akkor ezt végre legalább nem veszi komolyan. Mert ismeri az iparágat és tudja, hogy hogyan működik ez a világ.

     - Hú, de félti itt valaki a bandabeli pozícióját! – szólalt meg az előttem ülő, egyértelműen viccelve a dologgal.
Szóval erre rákontrázva én is így válaszoltam a megszólalására.
     - Persze, hogy féltem, mert mindenben jó vagy. Én csak rappelni tudok. – hunytam le a mondandóm végén újra egy pillanatra a szemeim, hiszen belém hasított a felismerés, hogy ez a fejemben még inkább hangzott egy humoros megszólalásnak, hangosan kimondva a szavakat viszont sokkal inkább lett valóság ízük. Már nem annak, hogy féltem a pozícióm. De annak igen, hogy Ő mindenben jó, én pedig csak egy rapper vagyok.

     - Ez egyáltalán nem igaz – komolyodott el újra, mert úgy tűnik Ő is érzékelte, hogy kicsit... túl komolynak tűntek a szavaim – És Neked egyáltalán nem kell rosszul érezd Magad attól, hogy most az egyszer rám erőltettek valamilyen rappet. Mármint persze, nem csinálnám minden nap, de... most még az is lehet, hogy tetszeni fog – mosolyodott el halványan, próbálva magabiztosságot sugározva. Valamiért láttam az arcán valami apró ragyogást, amit nagyon próbált kendőzni, de nem sikerült neki teljesen. Ezt egyelőre nem annyira értettem, de a tényt elraktároztam magamban.
     - Mármint a készülő szóló albumomon is rappelek végülis... De ne értsd félre, jól esik, hogy meg akarsz védeni ettől, de nem hiszem, hogy az a tervük velem most, mint korábban. Látták, hogy az nem működött, az Army-k is sokkal jobban szeretik azt, „aki" most vagyok, mert ez vagyok valóban én. Meg, hát valljuk be; van valaki más, aki átvette az „én" bad boy szerepem... - gondolkodott el, kicsit kinézve oldalra – Ha már teletetováltatta a karját, eléggé rá is illő ez a szerep. Sztereotipikusan, mármint. – tette hozzá, Jungkook-ra utalva a dologgal.

     Milyen igaz.
Mostanában hallottam, hogy milyen típusú számokra küldtek Neki együttműködési kérelmet és hát... nem vagyok én ahhoz hozzászokva, hogy a maknae a szexről énekeljen ország-világ előtt. Mármint baromi jó számok, ez kétségtelen, ezt senki sem kérdőjelezheti meg. Jó a hangszerelésük is. De enyhén szólva nem megszokott. Kicsit aggaszt. De reméljük, hogy Ő is és a vezetőség is tudják, hogy mit csinálnak.
De ez még a jövő zenéje.
(Haha. Szó szerint...)

     - Aggódsz érte? – kérdeztem visszautalva Jungkook-ra. Jimin erre megrázta a fejét, de közben mégis olyan tétován megállt, mintha meggondolta volna Magát azzal kapcsolatban, hogy valójában így gondolja-e.
     - Azt hiszem nem...? – válaszolt iiigazán határozottan.
     - Viccelnék a bizonytalanságoddal, de úgy nem lenne vicces, ha tökéletesen egyetértek Veled – kuncogtam kicsit kihúzva a hátam. Mostanában egyre többet görnyedek és kezd zavarni. Meg persze időnként kezd nem túl kellemes lenni, ami a hátamban lévő ízületeket illeti.
     - Fáj a hátad? – vette észre a mozdulatom, kifarolva az előző témából.
     - Nem. Még nem.
     - Öregember – sóhajtotta megrázva a fejét, majd hirtelen felugrott (de hogy így, szó szerint ugrott...) és megkerült engem, hogy mögém sétáljon.
     - Jól van, nekem ilyen fiatal suhanc ne dumáljon. Amúgy is, hol a Hyung... - ráztam meg finoman a fejem, ahogy követtem a tekintetemmel az útját, már ameddig el nem tűnt mögöttem.

     A hangok alapján lehuppant a térdeire (áuu???), majd pedig az érzésekből kiindulva az öklét kedvesen belenyomta a gerincembe (ÁUU!!!), mire felnyekkentem.
     - Ne nyöszörögj nagyapa. Amúgy meg Te mondtad, hogy ne Hyung-ozzalak. De ha akarod, innentől Ajeossi-nak is hívhatlak... - tette hozzá, amivel gyakorlatilag le „idős nagybácsi"-zott, miközben a hangja alapján egyértelmű volt, hogy mindjárt elneveti magát.
     - Na, azért ennyivel nem vagyok öregebb Tőled... – fújtam fel magam nyöszörögve, ahogy az öklével a gerincem mentén nyomogatott folyamatosan – Jézusom baszki, ha nem akarsz fellépni velem inkább mondd meg, nem kell, hogy kerekesszékbe juttass azzal, hogy eltöröd a gerincem!
     - Tényleg Ajeossi-nak foglak hívni, hát az öregek otthonában nem panaszkodnak ennyit... - rázta a fejét nevetve, ahogy az egyik kezével a jobb vállam fogta, amíg a másiknak az öklével a gerincem mellett gyötörte a hátam. Hát én nem tudom. Vannak emberek, akik valamiféle furcsa perverziót társítanak a hátmasszázshoz, de nekem az egyetlen perverz dolog, ami eszembe jutott erről az az volt, hogy mekkorát fogok sóhajtani, ha végre abbahagyja, és, hogy vajon milyen „szexi" lehet a ráncos burgonyává facsarodott arckifejezésem jelen pillanatban.

     Na jó, lehet ezen kívül is volt benne valami szexi. Mert egy idő után nyögtem, mint akit kínoznak. Mert úgy is éreztem magam...
Na jó, nem, a szenvedéstől nyögés sem szexi. Visszavonom.
Főleg nem az enyém.
     - Te tényleg meg akarsz ölni – nyekeregtem, ahogy előre akartam dőlni a menekülés utolsó mentsváraként, de Ő határozottan tartott a vállamnál fogva, hogy ezt ne tudjam megtenni.
     - Maradj már egy kicsit, kérlek Hyung, úgy össze van állva a hátad, mint aki nem jár el masszőrhöz heti kétszer... - kuncogott (az isten se tudja, hogy véletlenül, vagy direkt újra Hyung-nak szólítva), ahogy erősen megnyomott egy pontot a hátamon, mire úgy megrándultam, hogy egy hajszálon múlt, hogy ne ugorjak állásba azonnal.
     - Aztakurva! – nyikkantam fel.
     - Jesszusom, bocsánat! Fájt? – kérdezte aggódva.
     - Mit tudom én, olyan volt, mintha megsokkoltad volna az agyam valamivel. Fel se fogtam, hogy fájt-e egyáltalán... - nyúltam hátra a kezemmel a gerincem mellé, ahhoz a ponthoz, amit az előbb meggyötört és kicsit magamnak is megmasszírozgattam.
     - Jobb, ha tényleg abbahagyom, mielőtt semmiféle edzés nem lesz itt a végén, mert tényleg lerokkansz – nevetett halkan mögött, egy pillanatra a hátamnak támasztva a homlokát, majd felpattant.
     - Visszatérve egyébként – utaltam vissza az előző felvetésére - Tényleg nem járok masszázsra mostanában – erősítettem meg az állításában, tovább nyomorgatva a hátamon azt a csalafinta pontot. De fura érzés. Nem is fáj, de olyan rohadt érzékeny, hogy az egész rendszeremen végigfut, ha kicsit erősebben érek hozzá.
     - Miért nem?
     - Tudnék jó pár kifogást, de a legfőbb az, hogy utálok – vallottam be, mire a csípőjére csapta a kezeit és igen rosszallóan nézett rám. Én is tisztában vagyok vele, hogy mennyire fontos lenne, de... nem különösebben tudott meggyőzni a dolog. Mármint baszki, azért annyira nem kellemes. Arról nem is beszélve, hogy mennyire utálok levetkőzni mások előtt. A vállműtétem után elég volt nekem, hogy minden rohadt nap mehettem, volt időszak, amikor kétszer. Mondjuk az nem konkrét masszázs volt, de az is hozzátartozott.

     - Remélem tudod, hogy innentől én veszlek kezelésbe, ha nem jársz el masszázsra, mert ez így nem állapot – bámult rám továbbra is csípőre tett kézzel, szigorú tekintettel. Válaszolni viszont esélyem sem volt, mert ekkor Sungdeuk, a koreográfus lépett be az ajtón. Erre mind a ketten tisztelettudóan felállva és meghajolva köszöntünk Neki. Utoljára Jimin még egy pillanatra felém fordult.
     - Ezt a beszélgetést próba után még folytatjuk – mutogatott felém „fenyegetően" a mutatóujjával. Hát igen, most aztán halálosan félek. Fenyeget egy szőke, épp csírázó, növendék babszem.
Igazán rémisztő.

***

     A próba elég egyhangúan telt. Koncentráltunk mind a ketten – a koreográfussal karöltve természetesen – és próbáltuk a lehető legjobb megoldásokat kitalálni, hogy fogjuk tudni kihasználni a teret a Tony Montana előadása közben. A Seoul-i koncertünkhöz a színpad tervét már rég megkaptuk, azóta már a díszleteket is kitaláltuk, az egyik éjszakába nyúló beszélgetésünk során a srácokkal, így volt miből kiindulni. Vicces is lett volna, ha még ezzel az információval sem rendelkezünk, szerintem ott fojtottam volna meg saját magamat a próbaterem közepén.

     - Rendben, szóval összegezve; Yoongi nagyjából a dal feléig egyedül járod be a színpadot, amennyire tudod. Elég pörgős, vadulhatsz is nyugodtan. Szerintem jót is tenne neki, ha gyors lépéseket tennél, de rohannod nem kell.
     - Az már nem is állna jól a dalnak. Valahogy úgy képzeltem, hogy közben megállok több helyen... - gondolkodtam el, ahogy magam elé képzeltem a színpad kicsinyített mását a táncteremben.
     - Igen, az úgy tökéletes – bólintott Sungdeuk – Jimin a dal felénél csatlakozik, mögötted fog feltűnni. Ez után ketten, két irányba töltitek meg élettel a színpadot, néha helyet cserélve. Viszont a végére kellene még valami... - dörzsölgette meg az állát a hatalmas, bő nadrágjában állva előttünk.

     Én Jimin-re pillantottam, aki arcán izgatottságot láttam. És ebben... tudtam osztozkodni, be kell valljam. Valahogy az, hogy elkezdtük bejárni a teret, megnyitotta azt bennem, hogy akarjam is ezt az egészet. Na nem mintha nem szoronganám szét magam még így is, de hát én mikor nem csinálom ezt.
De közben valahogy... most mégis látom a szépséget abban, hogy lesz egy külön számunk, amiben csak ketten leszünk.

     Ugyanebből kifolyólag viszont az izgatottság mellett, a kis szőke babcsíra szemeiben is láttam némi aggodalmat, kár lenne tagadni. Főleg, hogy a koreográfus igyekezett rábeszélni minket, hogy az egyik erősebb rap rész szövegét az eredetiből írjuk át és úgy jöjjön be majd mögöttem Ő, azokkal a sorokkal.

     - Megvan – bólintott egyet Sungdeuk – A dal utolsó néhány soránál bejönnek a sötétből a táncosok és úgy „robbantjátok fel" együtt a színpadot – gondolkodott el – Nagyszerűen fog kinézni, ha ők feketébe öltöznek, Ti pedig majd fehérbe – mélyedt el a gondolataiban, ahogy valami kényszercselekvésként a lábával furcsa ritmusban dobolni kezdett, miközben elvarázsolódva a saját elméje világától, úgy bambult a táncterem sötétjébe, hogy hirtelen azt hittem valamiféle szellemet lát.
Nekem pedig épp úgy ült ki az arcomra egy furcsa kifejezés, mintha épp én lennék az a szellem, akit keres.

     - Fehérben? – facsarodott grimaszba az arcom. Na nem mintha nem léptem volna fel már halványrózsaszíntől kezdve sötétkéken át repülőmókusos kezeslábason át mindenben, de sikítófrászt kapok attól, ha nem feketében, vagy valami ahhoz közeli színben kell egy ilyen dalt előadjak. Ez csak az utóbbi pár évben alakult ki bennem – bár előtte is ezt szerettem volna, de valójában jó néhány évig el sem gondolkodtam ezen, csak szimplán hálás voltam, hogy egyáltalán valamiben, bármiben színpadra léphetek az emberek elé. Hol érdekelt, ha épp nem tetszett a színe, vagy a fazonja, ha az álmomnak élhetek, amit olyan sok éven át kergettem.

     Persze mostanra úgy tűnik túlságosan belekényelmesedtem a magam kis világába és a fekete (vagy sötét) színű cuccaimba, úgyhogy a fejemen lévő torz ábrázat teljesen indokolt volt. Na az meg kifejezetten várható, hogy a kiakadásomra egy kedves nevetés harsog majd fel mellettem, a szőke fürtök tulajdonosától.
     - Na már megint – nevetett Jimin – Van szín még a feketén kívül is, ugye tudod?
     - Nem – reagáltam egyszerűen – Én csak a feketét, illetve a kiscicás-szívecskés pizsamafelsőket ismerem. Közte nincs semmi. – néztem rá résnyire szűkült szemekkel, mire újra elnevette magát, azzal a tipikus, ragályos nevetésével. Pontosan tudta, hogy arról beszélek, amit a múltkor oda akart adni nekem az alváshoz és amit nem voltam hajlandó felvenni, még Nála, a lakásán. Valószínűleg azóta is élénken él a fejében a kép, hogy abban lengedezek előtte - amire ugyan a valóságban nem voltam hajlandó, de Ő attól még valószínűleg elképzelte és nagyon jót szórakozik rajta azóta is...

***

    A próba fennmaradó része meglehetősen nyugalmasan telt. Legalábbis ami az eseményeket illeti – érzelmek szintjén elég kaotikus volt, bár nem túl szélsőséges. Egyszerre aggódtunk és voltunk izgatottak mind a ketten, de szerencsére egyik érzelem megjelenése sem volt annyira erős, hogy ez bármiben is hátráltasson minket. Félre tudtuk tenni, és így csak azzal foglalkoztunk, amivel kellett.

     Nem volt ez így már a nap második felében, amikor a Run BTS! forgatásra készültünk. Legalábbis, ami... engem illet.

     Tekintve, hogy továbbra sem mondtam semmit, sem Jimin-nek, sem senki másnak a vezetőség terveiről (ami mertem feltételezni, hogy már ezen a forgatáson is meg fog valósulni valamilyen formában), ezért én nagyjából úgy ültem a felvételre készülvén a sminkesek előtt, mint akiben egy atombomba készül felrobbanni. A térdemet fel-le ráztam, a fogaimat folyamatosan önkénytelenül összeszorítottam és a számat harapdáltam – mindezt szinte minden alkalommal szóval illették az épp a sminkemen dolgozók. Valószínűleg a fodrászok csak amiatt nem, mert őket annyira nem zavarta az az apró mozgás, amit a lábam okozott – ellenben egy sminkkel, ami igen apró és precíz mozdulatokkal van tele.
     - Yoongi-nim, már csak néhány perc – szólalt meg újra elkeseredetten az egyik, igencsak könyörgő szemekkel rám pislogó hölgy.

    Nem válaszoltam, csak egy aprót bólintva megállítottam a térdemet és helyette inkább az ujjaimat kezdtem el tördelni, mert valamit csinálnom kellett. A kissé bunkónak tűnő „semmilyen" reakcióm is a bocsánatkérés helyett csak azért deformálódott át már egy bólintássá, mert az előző nagyjából negyvenkilenc alkalommal szóban is elnézést kértem, amikor felém szegezték azt a bizonyos kérést, hogy ugyan nyugodjak már le végre.
Kicsit finomabban ennél, tegyük hozzá.

     - Hyung! – csapott valaki hirtelen a vállamra a hátam mögül, mire megugrottam. Ha kérdeznétek, hogy miért, hisz van előttem egy tükör és látnom kellett volna ki oson épp mögém, hát elmondok egy titkot; nem figyeltem. Wow, micsoda egetrengető meglepetés, hogy az elmém káoszától semmit sem vagyok képes felfogni a környezetemből, igaz?
     - A szívbajt hozod rám – morogtam, ahogy felnéztem Taehyung visszatükröződésére. Az arcomon dolgozó sminkes lány tekintetét inkább nem akartam ellenőrizni az előző rándulásom után.
     - Képzeld el, mit olvastam az előbb – bambult rám a tükrön keresztül, de valójában inkább tűnt úgy, mintha valami másik dimenzióba nézett volna át.
     - Majdnem szívrohamot kaptam Tőled, nem figyelek Rád – hunytam le a szemeim tiltakozóan, hogy az arcomon munkálkodók (szerencsére volt másik két érzelmi támogatása a végső elkeseredésében dolgozó lánynak előttem) a szemhéjamhoz tudjanak hozzáférni. Na jó, nem pont ezért. Valójában egyáltalán nem érdekelt Taehyung baromsága, épp elég nagy káosz volt a fejemben a felfoghatatlan és megérthetetlen mondatai nélkül is. Nem voltam képes még arra is, hogy az Ő kaotikus elméjét megpróbáljam megfejteni. Szóval igyekeztem kizárni a külvilágot.
     - Azt olvastam a macskákról, hogy a dorombolásuk nem csak nyugtató hatású, hanem segíthet a csontok és szövetek regenerálódásában... vagy valami ilyesmi. Miért nem próbáltál meg dorombolni a vállműtéted után? – gondolkodott el.

     Lassan kinyitottam a szemeim és olyan tekintettel jutalmaztam meg Őt, mintha legalábbis azt mondta, volna, hogy...
Hát igen. Pont... pont ezt, amit most mondott.
     - Ülj vissza a székedbe, így nem érnek fel – pillantottam a Tae mellett szenvedve nyújtózkodó fodrászra, mire Ő aggódva nézett a hölgyre, finoman meghajolt (mint aki észre sem vette, hogy eddig valaki piszkálta a fürtjeit, nem is értem...) és terpeszbe húzva a lábait „lejjebb ereszkedett", de a világért sem tágított volna el tőlem.
     - Szóval gondolj csak bele, lehet elég lett volna, ha minden éjszaka kiadsz valamiféle „prrrrrrrrr" hangot és voilà; máris meggyógyultál volna! – mélyedt el lelkesen a saját fantáziavilágában.
     - Taehyung-ah... mennyit aludtál? – sóhajtottam fáradtan, ahogy kérésére felnéztem a plafon felé, hogy az alsó szempillasoromba is bele tudják ütögetni a szemfestéket.
     - Ami azt illeti, le se feküdtem – gondolkodott el mélyen. Valamiért...
     - Nem aludtál semmit?
     - Nem – válaszolta egyszerűen.
     - Miért nem? – fordultam felé kicsit aggódó tekintettel.
     - Mert... nem tudtam – váltott kicsit komolyabb hangvételre, lezárva a faggatózásom, majd felugrott az eddig terpeszben álló pozíciójából és kissé faképnél hagyva a haján dolgozó lányt, visszasétált a székéhez.

     Oké, hát... nehéz lenne kijelenteni, hogy ez nem volt felettébb furcsa. Egy kis ideig a saját, nem kifejezetten elhanyagolható problémáim is mintha elpárologtak volna az agyamból. Mármint persze... Taehyung felettébb különös egy szerzet. De amikor nincs annyira kötött menetrendje, azért... nemigen csinál ilyet. Nyilván előfordul, kivel nem, főleg a mi szakmánkban. De tudtommal az utóbbi időben inkább lazább napjai vannak, mintsem olyanok, ami ezt indokolná.

     - 5 perc kezdésig! – szólt be a sminkes szobába a rendező, mire mindenki egy kicsit kapkodni kezdett. Persze, nyilván, nem élőben leszünk és nem is hihetetlen szigorú menetrendhez kötött klippet forgatunk, de mindig igyekszünk betartani (és a staff is igyekszik betartatni velünk) a becsült beosztásunkat, az ilyen forgatások alkalmával is. A tükörből tekintettem végig a többieken egy pillanatra. Namjoon a könyvét egyensúlyozta a térdén, miközben a haján végezték az utolsó simításokat, Jin épp Jungkook-ot verte nyakon valamiért (átlagos délutáni program), Hobi pedig a pulcsijáról panaszkodott az egyik ott lévő stylist-nak, ha jól vettem ki a gesztusokból. Azt hiszem rossz méretet adhattak Neki.

     Oh várjunk... a ruha.
     - Én még fel sem öltöztem – jutott eszembe ez a nem elhanyagolható tény; hisz nemigen hiszem, hogy a kosaras nadrágomban olyan nagyon a keblükre ölelnének a forgatás során. (Igen, szinte minden szabadidőnadrágom kosaras nadrág, ha bárkiben felmerült volna a kérdés.)
A kijelentésemre a sminkesek elreppentek mellőlem egy lépésnyit és hagyták, hogy nyugodtan felkeljek a székemből. Meg is tettem, majd a helyiség forgó ruhafogasokkal megtöltött részéhez léptem. Ezeknél a forgatásoknál a sminkes szoba és az öltöző általában teljesen külön van, de most épp valamit mókolnak, felújítanak az utóbbiban, így az előbbibe sűrítették mind a kettőt. Ami meg kell hagyni, enyhén szólva zsúfolt lett a hetünk zsivajától és a vagy három tucatnyi épp rajtunk dolgozóktól – és akkor a kamerásokat és a fotósokat még nem is számoltam, akik a behind the scenes képeket és werk felvételeket csinálják a „kitudja, egyszer hátha szükség lesz rá" mappába. Rengeteg ilyen agyagunk van elfekvőben.

     Odaléptem a kikészített ruhákhoz, amikre ránézve (a mennyiségük miatt) úgy tűnt, mintha még senki sem öltözött volna fel közülünk – de a valóság egészen más volt. A „Suga" címkés vállfa volt egyedül tömve, a többi kupac ruha nem volt más, mint a fiúk által magukról ledobált anyagok (amikben idejöttek), vagy másik méret abból, amit épp nekünk hoztak – biztos, ami biztos elvrendszer szerint.

     Ledobtam magamról a pólóm és a következő pillanatban a fehér ingemet gombolgattam be magamon. Fehér. Már megint. Sosem hordok fehér inget, ha nem muszáj, nem tudom ki találta ezt ki.
De ez meglepően hamar kiderült a számomra, amint mellém ugrált a vanília és hajlakk illatfelhőben úszó, túlméretezett, fekete, az átlagosnál csak egy egészen kicsit mélyebb kivágású felsőben megjelenő Jimin.

     Aha, tehát ez is a vezetőség műve. Nem tudom, hogy ezzel az-e a terv, mintha stílust cseréltünk volna, vagy a látszat, hogy „véletlenül" egymás ruháit húztuk fel, de hirtelen elöntötte az agyamat a méreg. Talán a közös próbánkat még nem fogtam fel kellően és azért nem jött ki ez rajtam ott, de most olyan intenzív düh kerekedett felül rajtam, hogy majdnem letépem róla azt a felsőt.
Na persze nem azért. Nem kell mindent ilyen kétértelműnek látni...

     - Hyung! – szólalt meg vidáman, ahogy kicsit nevetve igazgatta meg a gallérom. Miért nevet állandóan?... Jézusom, várjunk. Ha engem jelen pillanatban még az is zavar, hogy nevet (ami valljuk be az esetek legnagyobb százalékában az utolsó mentsvára az elmémnek annak lenyugvására), na akkor igazán nagy gond van.
     - Hmm? – kérdeztem kissé morogva, hozzám igencsak megszokott módon.
     - Micsoda elegánsra vetted a figurát ma – paskolta meg óvatosan a vállamat, mintha én választottam volna úgy, hogy ezt akarom viselni.
     - Uhumm – reagáltam csak ennyit, ahogy lefelé bámultam, hogy az utolsó gombot is tüzetesen be tudjam gombolni, miközben a szememmel a vállfára terített nadrágom sötét maszlagából próbáltam kivenni valamit.
     - Hé, minden rendben? – kérdezte kicsit aggódva. A kezét levette a vállamról. Már nem nevetett és a korábbiakban szinte harsogó hangja is lecsendesedett és kicsit elsimult.

     Persze. Minden rendben. Mi az istent mondjak? Igen, rendben, csak épp táncot járok a vezetőség füttyszavára, ami lehet, hogy csak ezzel a ruha-, vagyis inkább stíluscserével kezdődik, de ki tudja mivel ér véget? Vagy esetleg fejtsem ki, hogy mivel nem mondhattam el senkinek, hogy mi történt Franciaországban ténylegesen, ezért mindenki egy rohadt nyomorultnak hisz, aki valami random nővel tengette az idejét ahelyett, hogy teljes erejével a munkájára koncentrál? Tökre minden rendben. Teljesen jól érzem magam.

     Hazudhattam volna, de minek. Nincs nekem ahhoz pofám, hogy ne az igazat mondjam Neki és amúgy is átlátna rajtam. Ismer már ennyire. Így csak csendben maradtam és elnyúltam a vállfára terített nadrághoz – aminek már csak a megérintésétől is majdnem falnak vágtam az egészet, ami a kezembe került. Van valami tipikus Jimin nadrágjaiban; a legtöbb elég testhezálló, sokszor részben, vagy egészében van benne valami bőrhatású. Hosszítja a lábait, ha már Ő a legalacsonyabb köztünk – ami nem igaz valójában, mert egymagasak vagyunk, de mégis mindenki ezt rebesgeti Róla. Ha betűri az ingjét a nadrágjába pedig olyan alakja lesz, amit egy nő is megirigyelhet.

     Ki gondolta volna, hogy pont ezt az összeállítást sikerült kapjam.
     - Hát ezt nem hiszem el – morogtam, ahogy szinte leszaggattam a nadrágot arról a szerencsétlenül járt vállfáról, majd idegesen el is kezdtem magamra rángatni – miután megváltam a kosarasnadrágomtól.

     Jimin persze továbbra is ott állt mellettem, leginkább totálisan dermedten és értetlenül.
     - Rossz ruhát kaptál...? – kérdezte óvatosan, gondolom az egyetlen értelmesnek tűnő lehetőséget megfogalmazva, ami az eszébe ötlött.

     Nem válaszoltam, csak frusztráltan gomboltam be a nadrágot, ami rajtam persze úgy nézett ki, mintha két gyufára latexet öntöttek volna. Jimin-nek olyan izmos lábai vannak, hogy olyan a mesében nincs, én csak szimplán vékony vagyok. Emiatt pont úgy nézek ki, mint ahogy érzem magam; mint valaki, aki cosplay-ezni akarta Őt, csak nem jött rá, hogy ez nagyon nem fog menni.

     Az egyetlen boldogságom, hogy legalább a sneakeremtől nem fosztottak meg – valószínűleg, ha sarkas cipőt kaptam volna (amilyeneket az említett hord sokszor), tisztában lettek volna vele, hogy úgy hozzávágom valakihez, hogy a nevét is elfelejti. De így legalább ezt az egész, furcsa Jimin cosplay-t egy hatalmas, fekete-fehér sneakerrel koronázhattam meg, ami az egyetlen jó és hozzám illő darabja volt a szettnek.

     - Te Yoongi... - pislogott rám, miközben én, a nekem kikészített, ezüst színű gyűrűimet húztam fel az ujjaimra – Miért nézel ki úgy, mint én...? – kérdezte halkan, mire megállt a kezemben az épp felhúzásra váró ékszer.

     Fasza. Na, hát erre például most tökre nem számítottam így első blikkre. Nagyszerű. Csodálatos. Hogy nem jutott eszembe, hogy Jimin például így... nem totálisan tök hülye és valószínűleg fel fog tűnni Neki a dolog???...
Egy jó mély levegőt beszívva töltöttem meg a tüdőm értékes oxigénnel, majd lassan felé fordultam (annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, hogy már rég a szettben kellene lennünk a többiekkel, mert Ők idő közben elhagyták az öltözőt).
     - Figyel... én öhm... ezt most nem tudom Neked megmagyarázni. – sóhajtottam, bevallva a dolgot – De... előfordulhat, hogy fogsz néhány... furcsa dolgot tapasztalni mostanában. – nyögtem ki nehezen, ahogy lehunytam a szemeim és a homlokomnak támasztottam a két szemöldököm a mutató és a középső ujjaim.
     - Furcsa dolgot? Mostanában? Yoongi, miről beszélsz, minden rendben? Történt valami? – kezdett teljesen jogosan és nyilvánvaló reakcióként pánikolni.

     Oh bazdmeg.
Hát ezt megint elbasztam, nagyszerű. Csak még egy rohadt percig kellett volna kussban maradjak. Egy percig, hogy ne kezdjem el félig igen, félig nem, rejtélyesen részben belevonni, részben ne a dologba, ami épp történik a színfalak mögött. Miért nem tudom befogni? Miért vagyok képtelen azt csinálni egyszer az életben, ami logikus és helyénvaló?
Bárcsak visszaszívhatnám. Bárcsak.
     - Ne, figyelj, nem mondtam semmit – reagáltam a lehető leghülyébben, amit csak lehet tenni ebben a helyzetben – Gyere, el fogunk késni – indultam is el, de Ő a csuklóm után kapott és megállított. Nem túl meglepő módon.
     - Kérlek magyarázd meg – mondta a lehető lágyabb hangján, ami most mégis kicsit szigorúnak hatott, de közben valahogy aggódó is volt – Látom, hogy valami baj van. Úgy vagy öltözve, mint én és... valamiért én is hasonlóan, mint általában Te...? Nem tudom, nem értem, ez csak most esik le. Tudsz valamit, amit én nem? – nézett rám a kétségbeeséstől csillogó szemeivel, amire nekem úgy összeszorult a szívem, hogy majd ketté is hasadt azon nyomban.

    A következő két másodpercben mintha elveszett volna a hangom. Csak egy erőtlen hörgésszerűség szakadt ki belőlem, miközben pislogás nélkül bámultam rá. Furcsa hasonlat én is tudom, de kicsit olyan érzésem volt, mint amikor a Kishableány elveszti a hangját. Beszélnék, annyi mindent mondanék istenem, de... képtelen vagyok rá.

     És szerencsére vagy sem, de erre most amúgy sem lett volna lehetőségem.
     - Yoongi Hyung, Jimin-ah! Gyertek kérlek! – kiabált be Namjoon valahonnan messziről az öltöző irányába. Erre most helyettem, az előttem álló arcára kúszott fel valami fancsali grimasz. Azt hiszem a múltkori veszekedésük óta még mindig nem igazán békélt meg Vele.

     Alig néhány tized másodperccel Namjoon hangja után robbant be a helyiségbe a rendező, hogy ugyan mit ácsorgunk még mindig itt, valami problémánk akadt-e, ami miatt nem vagyunk a többiekkel.
Megráztam a fejem, elnézést kértünk mind a ketten, majd futólépésben odasiettünk a mai napra berendezett Run BTS! epizód forgatásának szettjébe.

     Ami legalább annyira volt vészjósló látvány, mint maguk, a nekünk kikészített a ruhák...

Folytatás következik...

BTS update-eket és az írásaimmal kapcsolatos infókat megtalálod itt! ♥
Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Ha kíváncsi vagy a BTS-el kapcsolatos rajzaimra, itt megtalálod Őket! ♥
Lulusfanarts - https://www.instagram.com/lulusfanarts

Nemrégiben elkezdtem K-pop témában DIY apróságokat készíteni, ha van kedved, csekkold itt! ♥
LulusPurpleCorner - https://www.instagram.com/luluspurplecorner