Kellemes kellemetlenség
[ Őrületbe kergetsz - 14. fejezet ]

     Olyan erősen szorítottam össze a szemeimet, hogy féltem, a savanyú citromba harapást megszégyenítő ráncok örökre a bőrömbe fognak égni és soha többé nem tűnnek majd el. Ahogy az orvos tapogatta és mozgatta a vállamat, azt hittem, hogy – hát hová szépítsem – konkrétan mindjárt be fogok szarni.
    - Elnézést, tudom, hogy borzasztó kellemetlen – szabadkozott az orvos, de nem kellett volna. Igazából már megszoktam, tudom milyen, nem kell bocsánatot kérnie. (Meg hát - ez a dolga.) Bár attól, hogy sokszor átéltem már ezt a fajta fájdalmat, egy egész kicsit sem jobb most sem. Nem tudtam reagálni, mert értelmes szavakat én a jelenlegi helyzetben képtelen voltam formálni.
     - Rendben, köszönöm a türelmét – beszélt hozzám formális nyelvet használva, ahogy eleresztette a vállamat. Borzasztó kellemetlenül éreztem magamat amiatt, hogy a próba után ilyen csapzottan idejöttem, de esélytelen lett volna, hogy én így lezuhanyozzak, vagy bármi hasonlót kezdjek magammal. Az ölembe dobott pólómat a szabad kezemmel gyötörtem gyűrögetve miközben vártam a diagnózist... már, ha lehet a nyomkorászás utáni megállapítást annak nevezni. Nem vagyok orvos, fogalmam sincsa szakszavakról.
     – Van egy jó és egy rossz hírem – ült le velem szembe a székére, mire én felnéztem Rá. Nem voltam abban a hangulatomban, hogy barkóbázzunk, így csak vártam. Haladjunk, mert enyhén szólva feszült vagyok jelen pillanatban. Nagyon nem mindegy, hogy mi bajom van.

     - Mindenképp megröntgenezzük a vállát, de egyelőre én nem éreztem törésre utaló jelet. Szerencsére elég jól edzésben van. – mondta, majd egy kicsit kínos mosolyra váltott arca – Viszont a válla kiugrott a helyéről és mivel helytelenül forrtak össze a csontjai a balesete után, ezért a szokásosnál is furcsább pozícióban áll. És az sem elhanyagolható veszély, hogy emiatt levált volna a porcból egy darab. De ezt is majd a röntgen kideríti.

     Bólintottam. Fasza. Csodás. Nagyszerű.
     - Jól sejtem, hogy az ütődés után nem állt meg a mozgásban? – kérdezte, ahogy a gépe felé fordulva gépelt valamit (gondolom a röntgenhez szükséges papírokat töltögette ki digitálisan).
     - Igen – válaszoltam előre félve a reakciótól.
     - Ha hasonló fájdalmat tapasztal, amennyiben lehet, kérem ne terhelje tovább. Egy kiugrott végtag esetében borzasztó káros, ha tovább erőlteti azt. Abban az esetben, ha valami nincs a helyén és úgy dolgoztatja, az károsítani fogja a környező szöveteket, idegeket és minden mást is. Tudom, hogy a munkája miatt erre nincs mindig lehetősége, de amennyiben tud, a próbák során erre figyeljen – próbált egyszerre szigorú és megértő is lenni. Én csak bólintottam, újra (tudom, igazán kommunikatív vagyok ma). Király, remélem most még az is kiderül, hogy azzal, hogy nem álltam meg csak tovább rontottam az egyébként sem túl rózsás helyzetemen.

     Az orvos ekkor magabiztosan elém lépett, majd megtámasztotta a vállamat két ponton. Szemeimbe nézett egy sokat sejtető angyali mosollyal az arcán, majd megszólalt:
     - Káromkodjon nyugodtan.
Majd hirtelen akkorát rántott felfelé az említett végtagomon, hogy én bizony egyáltalán nem káromkodtam.
Telitorokból üvöltöttem egyet.

     Miután a vállam visszakerült a helyére és a férfi újra átmozgatta (ezzel megbizonyosodva arról, hogy tényleg minden a helyére került), adott egy vállrögzítőt, amit ügyesen fel is applikáltunk a testemre. A felsőmet nem szenvedtem vissza magamra, mert felesleges lett volna, a röntgennél úgyis le kellene vegyem. Emellett a fájdalom mellett márpedig én ezzel nem fogok szenvedni, bármennyire is rühellek így rohangálni emberek előtt.

     Mivel már ismerős voltam erre is, tudtam merre kell menni. Elhagytam a Hybe orvosi rendelőjét és néhány ajtóval tovább sétáltam a röntgenig. Hihetetlen egyébként, hogy gyakorlatilag mindent berendeztek már ebbe az épületbe. Mármint... mélyebben belegondolva talán ez annyira nem meglepő. Szerintem ezt az egész infrastruktúrát olcsóbb volt kialakítani, mint minden nap legalább egyvalakit elfuvarozni a kórházba... Ha egy személy hasonló körülmények között él - már ami a munkásságát illeti - abszolút mindennaposak az ilyen jellegű sérülések. Márpedig a Hybe-nál nem két ember dolgozik, a gyakornokokat is beleértve. Így sejtésem szerint úgy gondolták, hogy egyszerűbb és hatékonyabb is lesz ez a megoldás. Amennyiben pedig a kellő szaktudással rendelkező szakemberek dolgoznak a gépekkel, szerintem ez még talán kényelmesebb is, mint egy magánklinikára beszenvedni magunkat. Bőven elég a pszichiáternél átéljem ezt, ami azt illeti.

     Ahogy a röntgenhez sétáltam csapzottan, láttam, ahogy ránézésre két gyakornok ácsorog az említett helyiség ajtaja előtt. Az egyik lánynak be volt kötve a keze, így a hihetetlen logikámmal megállapítottam, hogy igen, bezony ők is arra várnak, amire én.
Nem mentem oda konkrétan melléjük, de a közelükben álltam meg (nyilván, mert ugyanoda vártunk). A lépteim megszűnésére az egyikük felém fordította az arcát, majd már-már nyögéshez hasonló hangot adott ki magából. Ezután pedig vörös arccal hajoltak meg mind a ketten köszönés közben.

     Visszaköszöntem kissé furcsálló tekintettel ugyan, mert először nem igazán értettem mi ez a fenenagy nyikkanásos megszeppenés. Aztán végül elég hamar rájöttem, hogy hát igen, még mindig póló nélkül ácsorgok itt. Mondjuk ebbe én sem gondoltam bele, hogy lehet lesz itt más is rajtam kívül... De miért is tettem volna? Elég késő van már.
Ehh, tényleg nem szeretek félmeztelenül mutatkozni más emberek előtt.
De jelenleg van ettől nagyobb bajom is, valljuk be.

     Messze nem akartam Őket zavarba hozni (legalábbis még ennél is jobban...), így inkább igyekeztem látványosan elfoglalni magamat. A fel nem kötött kezemmel a telefonomat vettem elő, mert még a próbán láttam, hogy felvillant néhányszor. Geumjae-től, a bátyámtól kaptam néhány üzenetet, ahol érdeklődött hogylétem felől, küldött egy borzasztó aranyos videót Holly-ról (a kutyámról, akivel épp vérre menő csatát vívtak egy játékáért) és egy telefonhívásra invitált meg. Kb. végtelenszer megnéztem a Holly-s videót, mert állatokkal engem nagyon könnyen ki lehet zökkenteni a problémáimból (pláne a sajátommal), így kifejezetten jót tett most ez. Bármilyen viccesen vagy szánalmasan is hangzik ez a tény felnőtt ember létemre. Egykézzel nagy nehezen visszapötyögtem, hogy hívom, amint tudom - bár én is tudtam, hogy félő; el fogom felejteni, főleg a jelen körülmények között. Baromi nehéz az embernek tartania a kapcsolatát a családjával, ha azzal foglalkozik, amivel mi. Bármilyen szomorúan is hangzik, a legtöbbünknek már nem több a saját családja, mint kedves ismerősök. És ez valahol... szörnyen kiábrándító.
Nem kérdeztem, vagy válaszoltam konkrétan a kérdésére mert úgy döntöttem, hogy hát végülis úgyis majd megbeszéljük szóban.
De hogy én mennyire gyűűűűlölök telefonálni...

     A bekötött kezű lányt behívták a röntgenbe, én pedig visszatettem a mobilom a zsebembe. A másik gyakornok csak zavarodottan ácsorgott az ajtóval szemben - gondolom Ő csupán érzelmi támogatásként jött el a másikkal. Annyira toporgott és már-már látványosan szenvedett, hogy éreztem; ebből még lesz valami. Pár másodpercig még azon is elgondolkodtam, hogy megkérdezem jól érzi-e magát, de végül Ő kezdett beszélni előbb.

     - Yoongi Oppa! – szólított meg mélyen meghajolva, mire már alapból tikkelni kezdett egy kicsit a szemem. Mi van ezzel a szóval mostanában? Először Jimin, most pedig én... Na jó, nem mintha már nem hívtak volna így ezerszer... Főleg, hogy már nagyon nem 18 éves vagyok, pár éve hallgatom már, de... hát én ezt nem tudom mikor fogom megszokni...
      – Nagyon sajnálom, hogy egy ilyen helyzetben szólítalak meg, de nem tudom, hogy valaha fogunk-e még találkozni – beszélt remegő hangon és fel sem nézett rám, ahogy a szavakat formálta meghajolva.

     Hirtelen nem tudtam hogyan reagáljak, meg azt sem tudtam, hogy vár-e reakciót, de úgy éreztem talán igen. Nem voltam épp a toppon, de azért igyekeztem kihozni a helyzetből, amit lehetett és a lehető legkevésbé kínosra formálni a szituációt (ami igencsak nehéz lesz, tekintve, hogy egy ránézésre kiskorú gyakornok lány előtt állok, félmeztelenül).
     - Semmi gond – nyögtem ki végül, ahogy próbáltam kedves (de nem túl kedves) lenni. Mindig is volt egy empatikus hozzáállásom az ilyen helyzetekben, mert valahogy... úgy érzem könnyen bele tudom élni magamat a másik oldalba. Gondolom azért, mert én nem olyan fiatalon kerültem bele ebbe a világba, mint mondjuk Jungkook. Nem állítom, hogy Ő kevésbé tud azonosulni ezzel, de én úgy látom Rajta, hogy máshogy áll a dolgokhoz néha, mint például én. Ami nem is meglepő, igencsak más életutat jártunk be - amivel semmi baj nincs.

     - Cs-csak azt szerettem volna mondani, h-hogy igazán sok erőt adtál a zenével kapcsolatban. Lányként főleg nehéz dolgom van a rappeléssel, de a munkásságod mindig motivált... és... és n-nem tudom, hogy valaha meg fogom-e tudni ezt köszönni Neked Oppa, ha most nem teszem meg. Szóval... csak annyit akartam, hogy köszönöm! – hajolt meg ha lehet még mélyebbre, mire már kínomban rá kellett szóljak, hogy egyenesegyjen fel.
Mondjuk abba nem gondoltam bele, hogy így pedig azzal lesz gond, hogy egymásra kell nézzünk és nem tudom hova ragozzam már tovább a tényt, hogy még mindig nem vagyok felöltözve...

     - Örülök, hogy így messziről tudtam segíteni és köszönöm, hogy elmondtad – hajoltam meg most én egy minimálisan felé, majd újra kiegyenesedtem – Kitartást a debütáláshoz, remélem sikerülni fog. Ha ennyire elszánt vagy, akkor úgy gondolom jó úton jársz. Sose adj le ebből a hozzáállásból. – próbáltam valami lelkesítőt kihozni a dologból, hogy tartalma is legyen ennek a beszélgetésnek és ne csak üres szavakat dobáljak össze-vissza, hogy köszi, jajjdejó, örülök én is, yeah. Sok értelme ennek nem lenne. Ha megtehetem, miért ne segítenék, vagy lelkesíteném egy kicsit, vagy mi a fenét csinálok épp...
Már ha az iménti szenvedő... nyökögésem annak számított. Vagy számított úgy isten igazából bárminek.

     Nem tudom ez az egész mennyire hangzik önelégültnek... De én is tudom milyen követni és szeretni valaki munkásságát. És biztos vagyok benne, hogyha az egyik általam követett ikonnal lett volna lehetőségem beszélni még fiatalkoromban, az hatalmas hatással lett volna rám. Aztán.... hátha ez is mély nyomot hagy.
Akkor legalább... hagyjon valami jó mély nyomot.
Vagy ha mégsem... a felsőtestemmel legalábbis biztos egy mély nyomot hagyok benne. Ha nem is jót, de legalább mélyet... Elnézve a vörös arcát legalábbis. Eh...

     A röntgen ajtaja kinyílt, a bekötözött kezű lány kisétált, majd pedig a barátnőjére pislogott, akinek addigra annyira lángokban állt az arca, hogy féltem; mindjárt elájul.
     - Köszönöm Yoongi Oppa! – nyökögött, de ekkorra már olyan volt, mint aki menten el is sírja magát – És j-jobbulást! Remélem semmi komoly. – utalt a vállamra.
     - Köszönöm – válaszoltam, majd pedig elköszönve Tőlük az ajtó felé indultam el, aholis az orvos ácsorgott, hogy beinvitáljon.

     Az ajtó becsukódott mögöttem, a röntgent pedig hamar megcsináltuk (szerencsére a mobilom sem felejtettem el kivenni a zsebemből...). Alig telt el tíz perc ezután és már az orvosiba vissza is tértem. A doktor adott egy kenőcsöt, a vállamat betapaszolta néhány kineziológiai szalaggal, majd elmondta, hogy a röntgen eredményéről majd értesít. De bárhogy is legyen; a vállrögzítőt pár napig hordjam és ne erőltessem meg magamat.
Mi sem egyszerűbb.

     Felmentem a lifttel a drom emeletére, ahol egyébként még mindig félmeztelenül nyitottam be az ajtón – tekintve, hogy tudtam; le akarok zuhanyozni. A szalag úgyis vízálló a vállamon, azzal nem lesz gond.

     Besétáltam, majd pedig Jin ugrott elém a semmiből.
     - Aaahhhh, hogy mennyire elegem van ebből a-... Jesszusom. – torpant meg, ahogy ijedten tekintett végig a sérülésem miatti orvosi segédeszközök halmazán a felsőtestemen – Jól vagy?
     - Persze – válaszoltam, majd ledobtam a kezemben szorongatott pólómat a már a többiek által kialakított indokolatlan ruhakupac közepére az előszobában.
     - Persze? Nem úgy nézel ki... - beszélt kicsit óvatosabb hangon.
     - Hyung, ma már nem tudják megnézni a fűtést... - sétált Jin után Namjoon a telefonjával a kezében, ahogy azon épp aktívan bámult valamit.
     - Jajj ne, megint? – rúgtam le a cipőimet magamról, mert lehajolni lusta voltam. Komolyan, egy ilyen felszerelt épület, egy ennyire gazdag cég tulajdonában MÉG MINDIG nem volt képes normális fűtésrendszert kialakítani? Csak reményvesztve sóhajtottam, ahogy lassan beljebb csoszogtam a lakásban.
     - Hát... most csak a mi szobánkban van gond... - válaszolt Jin.
     - Mi? Hát ez csodás – sóhajtottam, ahogy az említett helységbe tértem be, hogy valami ruhát keressek magamnak, amibe zuhanyzás után átbújhatok. Konkrétan meg lehetett bent fagyni – pedig már tavasz van. De gondolom ez egy ilyen magasan lévő emeletnél nem sokat számít.

     Szereztem magamnak váltásruhát, majd a fürdő felé vettem az irányt. Ledobtam a cuccaim és becsuktam az ajtót magam mögött, kissé faképnél hagyva a többieket. Bevallom, abszolút nem szerettem volna a sérülésemről beszélni, sem az aggódásukat hallgatni... Ami természetesen borzasztó kedves és valahol tök jól is esik, én is aggódnék értük hasonló helyzeteben. De... én rühellem, ha a figyelem középpontjába kerülök. A szociális szorongásom bármennyire meglepő, de nem múlt el még 10 év idolság alatt sem. Meg... nem is lesz attól se nekem, sem a vállamnak jobb, ha aggodalmaskodnak.
Nagy nehezen lefürödtem, de olyan szenvedések között vettem le magamról a vállrögzítőt, hogy már akkor tudtam; vissza nem fogom tudni tenni egyedül. Így amint végeztem, a melegítőnadrágomban csoszogtam ki keresve valakit, aki tud segíteni.
Hát... találtam is.
Úgy konkrétan mindenkit.

     Mert mind egy szálig a nappaliban ücsörögtek és csak kihűlve bámultak rám, ahogy a helységbe sétáltam.
Nesze, kellett emlegessem a szociális szorongást. Ez a jelenet konkrétan a social anxiety-vel rendelkezők legnagyobb rémálma.
     - Öhm – torpantam meg.
     - Yoongi, komolyan kérdeztem az előbb. Jól vagy...? – szólalt meg Jin újra, ahogy mindenki aggódó pillantásokkal nézett rám. Csak lemondóan sóhajtottam egyet.
Nagyszerű, sejthettem volna, hogy ez elkerülhetetlen.
     - Igen. De valaki segítsen felszenvedni ezt a szart, mert mindjárt nem leszek, ha egyedül kell megcsináljam. – nyújtottam ki a jobb kezemet, amiben a vállrögzítőt tartottam, ahogy a ball karom a hasfalamhoz tartottam behajlítva.
Jungkook azonnal felugrott a kanapéról és segített belebújjak, mire én igyekeztem a lehető legkevésbé sziszegni és káromkodni. Amint sikerült felapplikálja a vállamra, Ő visszaült, én pedig csak sóhajtottam egyet.
     - Szóval mindannyian itt vagyunk, ami azt eredményezi, hogy vagy a hidegben alszunk Jin-nel, vagy mi hazamegyünk... - tereltem el a témát a sérülésemről és előhúztam a zsebemben pihenő mobilomat, hogy megnézzem az időt. Hát... a kijelzőjén megint egy indokolatlanul késői (vagy korai, ahogy vesszük...) hajnali számot láttam meg felvillanni. (Mégis hogy volt ennyire éber az a néhány orvos lent? Bár, gondolom van éjszakai váltás...) Fasza. Ha most még kocsikáznom is kell és még reggel is vissza, megint egy percet sem fogok aludni az éjjel.
     - Nem javaslom, hogy hazamenj, holnap korán kezdünk – mondta RM – Jinnel már megbeszéltem, hogy Ő átjön a mi szobánkba. De persze Te azt csinálsz, amit szeretnél.

     Én csak sóhajtottam egy újabbat, de még a levegőmet sem volt időm normálisan kifújni, mert az eddig lapítva, csendben ülő Jimin hirtelen megszólalt. Őszintén szólva eddig annyira elbújt, hogy szinte észre sem vettem a jelenlétét (azon túl, hogy számtanilag tisztában voltam vele, hogy rajtam kívül 6 személy tartózkodik a helységben).
     - Gyere át hozzánk nyugodtan – mondta lazán, próbálva hangjában kendőzni minden mást, ami nem a segítőkészség. J-hope erre összerándult egy kicsit (ahogy a gyomrom is, de erről most ne beszéljünk). – Nem Hozzád, tudom, hogy nem bírsz más mellett aludni– nézett rá Hoseokra, majd csak úgy simán felkelt a kanapéról és elindult a J-hope-al közös szobájuk felé – Megágyazok Neked – beszélt, majd amint elhaladt mellettem jelzett a szemeivel, hogy menjek utána. Én próbáltam nem túl értetlen képet vágni, de végül megfordultam és utána sétáltam. Bementem a szobájukba, Ő pedig halkan becsukta mögöttem az ajtót, ami csak még gyanúsabbá tette a helyzetet.

     Az pedig pláne, hogy a semmiből olyan keserűségbe torzult arckifejezéssel fordult felém, amire abszolút nem számítottam.
     - Hyung könyörgöm, mondd, hogy ezt nem én csináltam... - pillantott rá a vállamra, majd vissza az arcomra – Vagyis ne, ne mond, mert tudni akarom, ha az én hibám. De kérlek ne legyen. Ne haragudj, én... nem tudom, nem emlékszem mi történt, mit csináltam? Megütöttelek? Nagyon nagy a baj? – kérdezte már-már fájdalmasan szomorú hangon.
Ah, tehát az „Aludj nálunk, megyek megágyazni" csak egy kifogás volt, hogy beszélni tudjon velem négyszemközt. Oké...

     - Hé, nyugalom – emeltem fel a szabad kezem, kicsit nyugtatólag a levegőbe kalimpálva – Nincs gond, oké? Csak megnézettem. Illetve most majd pihentetem egy kicsit.
     - De én voltam, igaz? Ne haragudj én... egyáltalán nem vettem észre. Ezért szúrt le Hobi hyung, mert megütöttelek, igaz? Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Miért nem figyeltem? Semmi sem érdekelt csak az, hogy levezessem a rohadt indulataimat és...
     - Jimin – szóltam közbe lágy hangon, nem dorgálóan (de hamar rá is jöttem, hogy talán hiba volt... lehet épp most bukott volna ki belőle, hogy mi nyomja a lelkét) – Az ilyenek előfordulnak mindenkivel. Most Te voltál, de lehetett volna Namjoon-ah, vagy Seokjinie Hyung is. Ez elkerülhetetlen.
     - De elkerülhettem volna, ha képes vagyok koncentrálni és nem veszélyeztetem más testi épségét a saját idiótaságom miatt – fújtatott egyet dühösen, ahogy csak mint pótcselekvésként odalépett a szekrényéhez és egy adag tiszta ágyneműt vett elő belőle. Tehát akkor annyira mégsem kifogás volt? Én ezt már nem tudom követni.

     - Mindannyiunknak vannak ilyen napjai – beszéltem még mindig nyugalmat sugározva a hangomból – Te így vezeted le. Namjoon ideges lesz. Hobi türelmetlen. JK Hozzád hasonlóan széthajtja magát. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen reagálunk ilyenkor. Ez teljesen rendben van.
     - Nincs, Hyung egyáltalán nincs! – rivallt rám Tőle igazán szokatlan módon, ahogy ledobta az épp a kezében szorongatott párnát és felém fordult – Lehetett volna komoly bajod, ha egyáltalán még nincs. A sérült válladról van szó!

     Csak megráztam a fejemet. Nem szokott kiabálni csak úgy a semmiből, pláne nem a Hyungjaival, de velem meg még annyira sem. Vártam néhány másodpercet, hogy kicsit visszatérjen a realitásba, majd a szemeibe néztem és a lehető leglágyabb hangomon szólítottam most meg.
     - Mi a baj Jimin?

     Őt úgy érte ez a kérdés, mintha egy villám csapott volna belé. Csak meghökkenve nézett rám és még az ajkai rágcsálását is abbahagyta hirtelen.
     - Mi az, hogy mi a baj. Az a baj, hogy megsérültél.
     - Nem, nem arra gondoltam – válaszoltam és jelezve, hogy bizony most egy kicsit nem fogom békén hagyni, leültem az ágya szélére. Nem az volt a tervem, hogy most kifaggatom, mert nem fogok semmit kihúzni belőle, amiről nem akar beszélni (és ezt Ő is nagyon jól tudja). De nem vagyok hajlandó így hagyni egyedül a démonjaival és ezt szerettem volna jelezni is Felé.

     Nem fejtettem ki jobban mire gondolok, úgyis tudta, hogy a próbára céloztam.
     - Csak... stresszes ez az időszak – válaszolt egy kis idő után, de ez egyértelműen kifogás volt. Stresszes időszak, idolként az egész életünk egy nagy stresszes időszak. Persze be lehet időnként sokallni ettől, sőt, ez teljesen egészséges is. De most tudtam, hogy nem erről van szó. Nem tudom megmagyarázni; csak éreztem.

      Behunytam a szemeim és önmagamhoz hűen csak lágyan bólogatni kezdtem – ezt akkor szoktam csinálni, amikor tudom, hogy valaki baromságot beszél. Egyértelmű volt belőle, hogy tudom; nem mond igazat. De nem is fogom harapófogóval kihúzni belőle, hogy mi a baja pontosan.
     - Rendben, ne haragudj – szólalt meg egy kis idő múlva, amikoris éreztem, mellettem besüpped egy kicsit a matraca. Ő is leült. – Tudom, hogy segíteni szeretnél. De... nem szeretnék beszélni róla. – hallottam a hangján, hogy igazán zavart. És nem csak amiatt, mert szégyelli, hogy most ezt kell mondja nekem. Volt ott valami más is, amit képtelen voltam beazonosítani.

     - Ezzel semmi gond nincs – mondtam, ahogy a hátamat a falnak döntöttem, de hamar rájöttem, hogy rossz ötlet volt. Ugyan ez a szoba fűtve van, de a fal mégsem túl meleg, főleg nem a csupasz bőrömnek. (Uff... most jövök csak rá, hogy eddig így álltam előtte...?)
     - Kicsit úgy érzem, hogy van... - beszélt halkan – Mert emiatt sérültél meg és én még beszélni sem vagyok hajlandó a dologról. – fikszírozta a padlót maga előtt.
     - Ez a saját magánügyed – vontam meg a vállam, ami kifejezetten rossz ötlet volt. Fájdalmasan felnyögtem és bal vállamhoz kaptam – Khm. Szóval bármi is történik, semmit sem kell elmondj soha senkinek, ha az nem komfortos.

     Elmélázott ezen a gondolaton egy kicsit, de nem túl sokáig. Hamar visszakanyarodott inkább az Őt érdeklő témára.
     - Mit mondott az orvos? – vette ölébe az öblítő illatú párnahuzatot, amit azonnal gyűrögetni is kezdett idegességében.
Na hát igen, én erre a kérdésre nem annyira készültem fel valljuk be, pedig ésszerű lett volna.
     - Azt, hogy jó lenne kicsit kevesebbet kondizz – fogtam meg a dolog humoros oldalát inkább, mire elnevette magát. Én pedig ezt egy jó jelnek könyveltem el.
     - Oké, ezt aláírom... - vette ölébe most már a huzat nélküli párnát és elkezdte felhúzni rá az eddig gyűrögetett anyagot. Én reflexből segíteni akartam, de amint az ölemben találtam a takarót rájöttem, hogy na ez félkézzel biztos nem fog menni. Szóval elengedtem az ötletet.

     - Komoly a gond? – tért vissza újra egy kisebb csend után.
     - Nem valószínű. De a röntgennel majd csak holnap keresnek meg. – ennek hallatán láttam, hogy ujjai kicsit megremegnek. Próbáltam nem túlságosan drasztikusként előadni a dolgot, de így is sikerült megijesszem úgy tűnik.
     - Rendben... – válaszolt, ahogy kivette az ölemből a takarót és arra is elkezdte felhúzni a huzatot, miközben igencsak elmerült a gondolataiban.

***

     Épp kezet mostam a fürdőszobában (meglepő, hogy ez is mennyire szenvedős egyébként félkézzel...), ahogy azon gondolkodtam, hogy én most úgy érzem nem paráztam rá kellően erre a helyzetre. Igen, bármilyen idiótán is hangzik, képes vagyok arra is ráparázni, ha valamire nem paráztam rá eléggé. Mármint... egységnyi időn belül ez lesz a második alkalom, hogy Jiminnel egy ágyban fogok aludni. És... ez most nem egy méretes franciaágy. Ez egy csóró, kicsit kényelmetlen egyszemélyes verzió. Ésss egyedül sem leszünk a szobában. Meg... felsőruházat sem lesz rajtam (mert nincs az az isten, hogy én még egyszer ma fel-le vegyem ezt a szaros rögzítőt).

     És ez... tök oké nem? Hát tök oké. Tökre oké, hát teljesen oké. Mármint... múltkor is rendben volt minden... Jaaa, hogy nem, mert az éjszaka közepén pánikrohamot kaptam. De mégis, hát ott volt a sok hely, kellemesen el is fértünk... Ja, hogy az sem, mert szorosan egymás mellett feküdtünk végig a franciaágy ellenére. Na, de akkor már legalább ez nem feszélyezett, mert nem volt ott senki más. Hát most lesz. És még fel sem vagyok öltözve normálisan... Ne merészelje azt mondani senki, hogy nincs indokom arra, hogy minden bajom legyen!

     - Ufff... - támaszkodtam meg a mosdókagylón félkézzel, lehajtott fejjel. Az arcomba hullottak a tincseim, ahogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy a múltkori alvásunk is milyen hatással volt rám. A logikus hatás a következő lett volna bemutatnám: semmilyen. Ennek ellenére nálam miként jelentkezett a dolog: napokig képtelen voltam máshogy elaludni (amúgy is nehezemre esik, de nem ez a lényeg), csak akkor, ha elképzeltem, hogy mellettem fekszik. TUDOM. Beteges vagyok, ne, ne, ne, én is tudom. Nem tudok mit csinálni vele. De mentségemre szóljon, hogy... három nap múlva elmúlt... IGEN, én három napig csak így tudtam elaludni.
Mint egy rohadt csecsemő.

     Az isten szerelmére, valami komoly gond van velem. Melyik másik ember képzeli maga mellé a gyakorlatilag fogadott testvérét, ha nem képes elaludni? És melyik másik ember feszül rá ennyire arra, ha ezzel a személlyel alszik együtt?
Felemeltem a fejemet és a tükörbe néztem. Hát... Valahogy csak lesz ez este, nem? Hát végül is, ha eddig ez nyugtatott meg, akkor... akkor ma legalább jót fogok aludni.
Gondolom. Hát mi más történhetne, ugye.
Mi más.

     Elengedtem a mosdókagyló szélét, megtöröltem a kezeim, majd valamiért reflexből Jin és az én szobám felé indultam el, de még időben rájöttem, hogy csak idióta vagyok a fáradtságtól. Így Jimin és J-hope ajtaján léptem be – némileg halkan, nem tudtam valamelyikük alszik-e már.
De nem, J-hope fáradt arcát a telefonja fénye világította meg, Jimin pedig egyből megszólalt, amint beértem.
    - Hol szeretnél feküdni? – kérdezte már az ágyán fekve. Még éppen láttam Őt a halvány fény miatt, ami a szobába szűrődött a már besötétített ablakon keresztül.
     - Jó itt – válaszoltam a külső felére értve az ágynak, hisz láttam, hogy oda rendezte be a második szett ágyneműt.

     ... Ami amúgy teljesen szükségtelen volt. Egy egyszemélyes ágyon valójában csak a helyet foglalta a két szett párna és két takaró. De nem szóltam érte semmit, ha nagyon nem férünk el, majd úgyis ledobáljuk a felesleget az ágyról. Gondolom.
Leültem az ágy szélére, majd úgy dőltem el az ágy külső felén a jobb oldalamra, mint egy tégla. Jimin a fal mellett feküdt belül, így háttal voltam Neki. Felrángattam magamra félkézzel a takarómat, majd fáradtan a párnámba ásítottam egyet.
     - Tudsz ebben aludni? – kérdezte Jimin óvatosan megérintve a vállrögzítőm azon a részen, ahol a karomat tartotta (szerintem konkrétan a sérülésnél nem mert hozzámérni a mai nap után).
     - Nem – nevettem fel egy kicsit a saját helyzetemen, mert valószínűleg nem ezt a választ várta – Tökre nem. De amúgy sem vagyok jó alvó, ez már nem oszt nem szoroz... – ásítottam egy újabbat.
Ha már jó alvó nem vagyok, fáradt annál inkább.

     Jimin szusszant egyet és hallottam, ahogy a fejét a párnájára ejti, de a kezét ott hagyta, ahol az előbb megérintett. Nem tudom, hogy ez tudatos volt vagy sem, mindenesetre így történt, nekem pedig máris volt mire kihegyezzem a figyelmem. Tehát ha nem lenne elég, hogy amúgy sem alszom jól, ebben a szarban pláne nem, akkor még azon is elkezdek agyalni, hogy most épp hozzámér. Nem mintha Nála ez akkora nagy újdonság lenne... Egyértelműen a fizikai kontaktus a szeretetnyelve, ez üvöltött Róla mindig is. De tőlem ez annyira távol áll alapvetően, hogy már ezt sem bírom figyelmen kívül hagyni.
Vagyis szeretném azt hinni, hogy ezért vagyok erre képtelen... Más logikus magyarázatot nem tudok találni rá.

     - Állítottatok ébresztőt? – kérdezte Hobi a másik ágyról már-már félálomban, ahogy épp bezárt valamit a telefonján a mozdulataiból ítélve.
     - Én nem – válaszoltam, majd ekkor Jimin megmoccant mellettem.
     - Én mindjárt fogok – mondta, ahogy feltolta magát és karjával az éjjeliszekrény felé nyúlt.

     Hagyok időt.
Hagyok. Időt.
Na. Sikerült elképzelni? Csak mert én az ágy külső felén fetrengtem, Ő pedig belül. Szóval igen, felettem nyúlt át, mert nyilván nem akart engem megkérni rá, mikor mozgatni sem tudom azt az oldalam, amin nem épp rajta fekszem.
És emlékeztek még arra, amikor megjegyeztem, hogy milyen furcsa volt a múltkor, hogy pólóban aludt mellettem, mert egyébként mindig anélkül szokott?

     Na, hát ma jó szokásához híven felsőruházat nélkül feküdt le az ágyába. És ez nekem csak most tűnt fel, mert eddig takaró alatt volt – és egyébként sem ez volt az első amit csekkoltam rajta, miért tettem volna...
Ugyebár...
Na, de hát most ezt miért emeltem ki mégis ennyire akkor? Ez lehet a következő, igen jogos kérdés.

     NEM TUDOM.
Vagyis de, pontosan tudom, csak azt nem tudom, hogy az oka mi annak, hogy én ettől nem tudok elvonatkoztatni. Mert hát enyhén szólva nem vagyok képes rá...
Igyekeztem én nagyon. Esküszöm, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy Hobi ágyának a statikai felépítését analizáljam a sötétben, de a felettem átnyúló felsőteste és megfeszülő karja istenesen megnehezítették a dolgomat.

     És a viccet félretéve – ez meglepően ijesztő volt.
Mármint, most komolyan kezdjem el ragozni, hogy mennyiszer láttam már Őt félmeztelenül? Elég sok végtagra lenne szükségem ahhoz, hogy meg tudjam számolni az ujjaimon... És ugyan konkrét emlék nincs az eszemben, de elképzelhetetlennek tartom, hogy 10 év alatt egyszer se került volna ilyen közel hozzám úgy, hogy ne lett volna rajta felsőruházat. De ha még így is lett volna; akkor sem értem mi az istenért jöttem megint ettől ennyire zavarba és kellett konkrét erőfeszítést tegyek arra, hogy ne figyeljek oda Rá.

     Dehamégerreképesisvoltamvalahogy... Levegőt csak kellett vegyek. És ekkor csak még inkább felhúztam magam azon, hogy csalafintán orromba vándorolt isteni finom, férfiasan vaníliás illata, hogy mérgemben még a szemeimet is lehunytam. (Wow, micsoda mérges reakció. Hú, hát most aztán igazán mérgesen fogom élvezni az illatát behunyt szemekkel. Fhuh, hát nagyon mérges vagyok. Látod mennyire mérges vagyok? Mérges. Elképesztően mééérges.)

     Az agyam már megint túlpörögte önmagát miközben csak vártam, hogy elmoccanjon végre onnan. Vagyis... asszem ezt vártam. De én már semmiben sem vagyok biztos. Mindenesetre mintha direkt akarta volna, hogy szenvedjek, mert még a telefonját is ott felettem kezdte el pötyögtetni felettem (amit egyébként elképzelni sem tudok, hogy hogy csinált, mert én eddig azt hittem, hogy egyik karjával tartotta magát, de ezek szerint nem). Úgy 94 év után újra lehelyezte a telefonját az éjjeliszekrényre, majd elkényelmesedve visszafeküdt mellém.

     Na, most a következő, amit sikerült megállapítsak az az volt, hogy... hogy valójában nem sikerült megállapítsam, hogy eddig is ilyen közel feküdt-e hozzám. Mindenesetre megpróbáltam elengedni a dolgot és behunyt szemekkel kényszeríteni az agyamat a kikapcsolásra.

     Ééss... amennyiben valaki hasonló típus, mint én, rohadt jól tudja, hogy ez baromira kontraproduktív. Minél jobban próbáltam koncentrálni arra, hogy ne gondolkodjak ezeken a dolgokon, annál inkább sikerült. És ezen az sem segített, hogy keze lustán visszamászott az eredeti helyzetébe, az alkaromra. Tudtam én, hogy ebben a mozdulatában kicsit az van benne, hogy tudatni akarja velem; még mindig baromira sajnálja a sérülésemet és ezzel az óvatos érintéssel „vigyázni akar rám" ... De emellett az is benne volt, hogy Ő így szeret aludni. Mindig is mindenkit ölelgetett, hát velem miért tett volna kivételt.

     Én pedig akkor ezt miért vegyem el Tőle.
Felhúztam magamat és úgy voltam vele, hogy oké, ha az agyam ennyire nem képes leszakadni a témáról, akkor nesze, tessék. Jól van, nyomjad. Rajta. Itt a lehetőség.
Óvatosan a hátamra fordultam oldalamról, ahogy a karomat a rögzítő miatt továbbra is a mellkasomnál tartottam. Behunyt szemekkel fordultam a plafon felé, ami kicsit taktikai lépés is volt. Nem tudom... valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ezen azért meg fog lepődni és lehet rám néz majd - tekintve, hogy ahogy már említettem korábban, én ezekből a helyzetekből kivétel nélkül menekülni szoktam... Szóval erről a nézésről most úgy döntöttem, le akarok maradni. Erre pedig a szemeim becsukása egy tökéletes opció volt.

     Meg amúgyis, így legalább úgy tűntem, mint aki nem gondolta túl a mozdulatot. Csak... így volt kényelmes, nem? De.
Ja, csak ennyiről van szó.
Mhm, arról tökre nem, hogy így csak több helyet foglaltam el az ágyon és ezáltal közelebb kerültem Hozzá. Éreztem, hogy a felkarom a mellkasának simul, de ez Őt valószínűleg egyáltalán nem érdekelte, mert egy centit sem moccant arrébb. Ja, engem sem hat meg különösebben. Egyáltalán nem. Nem is gondoltam rá innentől kezdve úgy nagyjából folyamatosan.
Dehogyis.

     A karja egy kényelmesebb pozíciót keresett magának, de nem akart elengedni engem, így csak jobban elnyújtotta végtagját a mellkasomon.. Lábaival is helyezkedett egy kicsit, végül úgy találta meg a tökéletes pozíciót, hogy egyik lábamon átvetette az övét.
És onnan tudtam, hogy ez volt számára a tökéletes, hogy ezután nagyjából öt másodperc múlva úgy aludt, mint akit leütöttek.

     Én pedig pont annyira nem. Úgy feküdtem ott, mint akit jó alaposan fejbevertek úgy, hogy el ne ájuljon ugyan, de helyette úgy istenesen zsongjon a feje. A gondolatok egymást kergették elmémben folyamatosan, egészen addig, amíg ezen újra úgy mocskosul fel nem húztam magamat.
Ha eddig ezt kellett elképzeljem, hogy aludni tudjak, miért pont akkor nem vagyok rá képes, amikor megtörténik?

     Feszülten fújtam ki tüdőm mélyéből a levegőt, majd amint az agyamnak sikerült átgondolnia, hogy valójában ez a helyzet tényleg tökéletesen az, amire már a legutóbbi alvásunk óta vágyott, egészen megbarátkozott a helyzettel. Ezután már meglepően... könnyen?
Renden, ehhez az is hozzájárulhatott, hogy hihetetlenül fáradt voltam és megint nagyon elmerültem az ütemes légzése tanulmányozásában, ami csiklandozta a bőrömet. De nem tehetek róla, ha egyszerűen annyira megnyugtató...

     Még az elsőkörös feszültségemet is leszámítva, a szokásosnál hamarabb sikerült álomba szenderüljek. De amit mondtam az igaz; ebben a rögzítőben képtelenség aludni. Szorít, feszes, kényelmetlen – mert hát az a dolga, hogy az legyen valahol. De mégis... minden alkalommal, mikor egy-egy moccanásomkor megébredtem a kényelmetlenség, vagy a fájdalom miatt, a mellettem lévő légzését figyelve újra és újra sikerült elaludjak. És emiatt... minden megébredésemkor egy kellemes meleg hullám terjedt szét a mellkasomból kiindulva a testemben. Ha az ember képtelen aludni és egész éjszaka felébred, inkább idegesnek kellene lennie, nem?
De. De én valamiért minden ilyen alkalommal csak hálát adtam az égieknek, hogy még nincs reggel. És annak, hogy még mindig, nyugodtan fújdogálja ki a kellemesen meleg levegőt bőrömre.

     A helyzet már-már útópisztikus volt. Ez az egész csak annyira... álomszerű.

Folytatás következik...

Bármi gondolatod van a fejezettel kapcsolatban, írd meg bátran itt megjegyzésben, vagy Instagramon, ahol az alábbihoz hasonló bejegyzéseket találhatsz és még jó sok finomságot...♥
♥ (Bandával kapcsolatos update-eket, szavazásokat, háttérképeket stb.) ♥

Instagram - Lulusfictions - https://www.instagram.com/lulusfictions

Wattpad - Lulusfictions - https://www.wattpad.com/user/Lulusfictions